Úgy képzelem minden emberben van egy kapcsolótábla piros kicsit átlátszó műanyagból készült széles kétállású kapcsolókkal, amelyeket egy világoszöld fém előlapra szereltek fel katonás rendben egymás mellé. Mindegyik alatt fekete műanyag szalagra nyomva (arra a nyomásra kifehéredős fajtára) ott szerepel, hogy az adott kapcsoló mire szolgál. Ilyenből mindenkiben több tízezer létezik, és egytől-egyig fontos funkciókat engedélyeznek, vagy tiltanak le.

Amikor megszületünk még mindegyik felfelé áll, mindegyik fel van kapcsolva. Aztán ahogy érnek a negatív élmények úgy billennek át hangos kattanással mínuszba, sorban egyik a másik után. Egymás után szakadnak meg áramkörök, iktatódnak ki alfunkciók ahogy a kapcsolókat az a láthatatlan kéz, amit Sorsnak is szokás hívni kénye-kedve szerint át-átbillentget. Ahogy szűnnek meg a jelek egymás után úgy szűkülnek az ember lehetőségei: egy már kikapcsolt területtel való újabb találkozásra már előítéletekkel, előre lejátszott forgatókönyvekkel reagál, nem fog tudni nyíltan hozzáállni a dologhoz. A legelképesztőbb az egészben az, hogy ehhez nem is kell neki, az egyénnek tapasztalnia a kapcsoló kikapcsolt állását előidéző eseményt, esetenként elég ha hall róla.

Ha valakinek közel a fele a kapcsolóinak már lefelé áll (köztük olyan fontosak, mint amelyek alatt ez a címke szerepel: „SZERELEMRE VALÓ KÉSZSÉG”, vagy „AZ ÉLET APRÓ ÖRÖMEINEK ÉRTÉKELÉSÉNEK KÉPESSÉGE”), az az ember már nem nagyon érzi az élet boldogságát. Ha a tervezőmérnök (nevezhetjük Tudatnak, esetleg Léleknek) hagyta eddig fajulni a dolgokat, akkor ez a legutolsó pont, amikor még megelőzheti a katasztrófát: meg kell kísérelnie visszaállítani őket – legalább a legfontosabbakat – bekapcsolt állásba. Milyen kár, hogy némelyik sokkal könnyebben billen lefelé, mint felfelé. Biztos a gravitáció az oka.

Ez jó, megosztom!

•