Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Ez jó, megosztom!

•