Van egy hatalmas sztorim, amit a pár évvel ezelőtti énem réges-rég megírt volna, a jelenkori viszont hetekig húzta, pedig ez végre vicces a maga módján: néhány hete egy szép vasárnapon bekerültem a Péterfy Kórházba. Nem is akárhova, hanem annak is a toxikológiájára. Ennél a pontnál pár ismerősömmel eljátszottam, hogy a „mi történt?” kérdésükre azt válaszoltam, hogy megkínáltak a Blaha aluljáróban valami fehér porral, amit utólag kár volt lelkes porszívóként az orromba tömnöm, de most megkímélnélek titeket ettől a „poéntól”, és lelőném a lényeget: kb. másfélszeresére dagadt az arcom néhány óra leforgása alatt, és az idő múlásával egyre kevésbé volt vicces a helyzet. Minden a buszon kezdődött, amivel Pápáról jöttem vissza családlátogatásból a székesfővárosba. Már itt is éreztem némi fura duzzanatot az alsó ajkam jobb felén, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Aztán az albérletben eldurvultak a dolgok: először ez az első duzzanat dagadt meg durván, aztán átterjedt a jelenség a felső ajkam bal oldalára is.

Itt már egész viccesen néztem ki, a tükörbe nézve felváltva dühöngtem és röhögtem magamon. Kép „sajnos” nem készült, pedig most halál komolyan bevágnám a postba (csak link alá, nekem is van szívem), úgy képzeljétek el mintha a legbantubb néger ajkai hirtelen az arcomra kerültek volna, de ráadásul aszimmetrikusan, hogy még rajzfilmszerűbb legyen az összhatás. Aztán amikor az arcom oldala is kedvet kapott a dagadáshoz akkor barátnőm hosszas unszolására végül felkerekedtünk (én persze lettem volna olyan hülye, hogy hagyom a francba az egészet hátha elmúlik másnapra), hogy első körben egy gyógyszertárat keressünk, hátha van erre valami vénymentes csodaszer (a jeges borogatás, meg a szódabikarbónával kenegetés hatástalan volt, utóbbinál legalább vitt a történésekbe némi komikumot az, hogy összemázoltam a dagadt fejemet azzal a fehér trutyival). Az első hely egy ügyeletes gyógyszertár volt, ahol ahogy lehúztam az arcom elől a sálat (nem akartam fedetlen arccal mutatkozni a villamoson, tuti megbámultak volna) egyből közölte a gyógyszerész, hogy nem ad erre semmit, és ne szórakozzak vele túl sokat, keressem fel az orvosi ügyeletet mielőtt a légcsövemet is elzárja a duzzanat. Ez első és sokadik hallásra sem hangzott túl jó opciónak, úgyhogy elcsörtettünk az ügyeletre (fogalmam sincs már hol volt, valahol a belvárosban egy mellékutcában). Amikor megmutattam az arcom az idősödő orvosnő őszintén megijedt (nem vagyok egy Brad Pitt, de azért ez nem megszokott reakció :)), majd elhajtott azzal, hogy ő nem adhat be vénás injekciót (!), menjek el a Péterfy utcai kórházba. Nabazz, úgy imádom ezt az ellátórendszert! Újabb utazgatás a városban, közben már kb. egy óra eltelt azóta hogy elindultunk otthonról… Szerencsére az arcom nem dagadt közben számottevő mértékben, de nem is nagyon javult a helyzet. A kórház főépülete körül tettünk egy egészségügyi sétát, majd nagy nehezen találtunk egy ajtót rajta, ahol be is tudtunk jutni. Egy félhomályos, üres aulába jutottunk, amelyet csak a szemközti lépcsősor fordulójából világított meg némi neonfény. Balra kiszúrtuk, hogy a portásfülkében ücsörög egy férfi, aki őszintén meglepődött hogy egyszer csak betoppantunk az életébe. Neki is megmutattuk/előadtuk a történteket, ő is megijedt, majd gyors telefonálgatás után átirányított a toxikológiai osztályra, amely persze megint nem helyben, hanem majd’ egy kilométerrel odébb volt. Újabb séta, újabb karika egy kórháztömb körül, mire nagy nehezen felfedeztük az eldugott „éjszakai csengő” feliratú gombot, amire újabb portás bukkant elő, aki végre nem azt mondta, hogy „ja, Óbudán/Békásmegyeren/Vecsésen/Csepelen/akárhol” van az osztály ahol ellátnak végre. Ehelyett átmutatott a belső udvar túloldalára, hogy „ott be az oszlopok alatt, és szemben lesz a kartonozó”. Így is tettünk, elindultunk keresztben az udvaron. A kapu, amin be kellett mennünk mint kiderült ugyanaz, amin a mentősök is begurítják a különféle khm… jól sikerült estét maguk mögött tudó jobbára öntudatlan, néha viszont csúnyán ordító, káromkodó versenyzőket. Ez a tény sok új tapasztalathoz segített hozzá abban a fél órában, amíg a váróban voltunk, és néztük hogy miféle emberek azok, akik vasárnap este képesek úgy szétvágni magukat, hogy mentőt kell hozzájuk hívni. Hoztak pl. egy majdnem komplett cigánycsaládot (ahogy elnéztem inkább csak a nőtagjait, nem tudom miért), egy testvérpárt (báty és öccse), akik úgy bebasztak, hogy ketten két mentőt hánytak össze (a kisebbik még csak 13 éves volt, szőke, vékony, és nem tűnt teljesen veszett ügynek – mondjuk ennyi idősen már detoxba kerülni a drága bátyáddal azért elég durva karrier), meg hasonlók. A mentősök tartották a rendet, vidáman tárgyalták meg egymás között a szakma szépségeit, mi meg hallgatóztunk (én legalábbis tuti), ugyanis érdekel a világuk. Nem sokat hallottam, annyit azért leszűrtem, hogy továbbra sem csinálnám amit ők az tuti.
Aztán végre engem is bevittek egy vizsgálóba, félmeztelenre kellett vetkőznöm, majd bekötötték a branült. Kifejtettem az elméletem, hogy miért néz ki így a fejem (édesanyám tacskója lehet a ludas, fura módon a pápai látogatásom után történt a gubanc, és csak ott találkozom kutyaszőrrel), megmérték a vérnyomásom, megnyomkodtak, majd közölték, hogy akkor most itt fognának. Itt eléggé meglepődtem, én arra számítottam hogy kapok egy injekciót és mehetek Isten hírével, de nem. Ezután tájékoztattak, hogy vagy aláírok egy papírt, hogy vállalom a felelősséget az értékeimért, vagy hazavitetem őket a barátnőmmel, mert itt nagyon lopnak 🙂 Mondanom sem kell, hogy inkább az utóbbi mellett döntöttem, pedig utólag már tudom, hogy magamnál is tarthattam volna mindent, úgysem aludtam túl sokat. Helyben bekötötték az első infúziót, elkísértek a kórtermembe, ott kipakoltam mindent amit úgy gondoltam bánnám ha lába kélne, elbúcsúztam a barátnőmtől, majd úgy ahogy voltam, farmerben, félmeztelenül eldőltem az ágyon. Elég késő este volt már, a szobatársaim aludtak (úgy ahogy), úgyhogy a sötétben nem láttam kikkel kerültem egy szobába. Csak reménykedni tudtam, hogy vagy nem full drogosok, vagy legalább le vannak kötözve nehogy éjjel nekem essenek egy ebédnél elcsent késsel, mert azt hiszik én vagyok az Antikrisztus. Túl sok vetkőzés/mocorgás amúgy sem volt lehetséges a kézfejemből kiálló cső miatt. Beletörődtem a helyzetbe. Kezdtem elálmosodni és szédülni, mint kiderült az elsőként kapott szteroid alapú allergiagyógyszer normális mellékhatása az ilyesmi. Aztán később félálomban láttam, hogy mozognak a szobatársaim: egy nagyobb darab csávó feküdt jobbra szemben, ő nagyon sokat köhögött, meg ücsörgött a sötétben az asztalnál, a balra szemben lévő ágyról is gyakran felkelt egy öregúr és hol WC-re ment (a szobában volt saját, micsoda luxus!), hol ő is ücsörgött negyed-fél órákat az ágya szélén. Egyedül a tőlem jobbra fekvő faszi tudott nyugodtan feküdni. Az ő nevét már a beköltözésemnél megtudtam: a nővérke mondta, hogy bármi van szóljak, a nővérszoba balra található a folyosón vagy tizenöt méterre, de „Sanyi úgyis profi ebben, tudja milyen futni ha baj van”, valamint hogy „ő már régóta velünk van, és lesz is”. Ezen gondolkodtam éjjel, hogy vajon mi lehet az az ok, ami miatt a toxikológián tartanak valakit hetekre-hónapokra, de nem jutott eszembe egy reális forgatókönyv sem. Aztán persze másnap megtudtam, de erről majd később (szerk: inkább mégse, nem teregetjük ki mások életének mélypontjait a neten).
Éjjel kaptam néhány palack infúziót (olyan másfél-két liter lehetett összesen), addig nem tudtam/akartam kimenni pisilne sem, amíg az utolsó le nem csepegett. Aztán végre ez is megtörtént, megjött a nővérke, kikötötte a csövet, és végre szabadon tudtam mozogni. Épp’ az ágyamhoz cammogtam vissza, amikor jött szembe Sanyi, és kérdezte, hogy jól aludtam-e. Itt már éreztem, hogy nem lesz gond, értelmes emberekkel vagyok egy szobában, nem tűnt valami herbálos cigánygyereknek. Aztán a hajnali ötös (!) kelés után erről volt alkalmam megbizonyosodni: a szoba három lakója (az öreg, a Sanyi és a nagydarab, akit Gézának hívtak) nagyon jó arcok voltak, mondhatni ők voltak az osztály krémje. Egyikük sem drogozás vagy durva bepiálás miatt volt kezelve, de nem akarok azon csámcsogni, hogy mi másért, így az sem fog kiderülni ebből a postból, hogy Sanyi miért volt az osztályon olyan régóta. Amit viszont megosztok veletek az az a néhány sztori, amiket ők meséltek figurákról, akik a kórteremben megfordultak azóta, hogy ők ott voltak. Meséltek például egy csávóról, aki levetette magát részegen a Szabadság hídról, és egészen a Rákócziig kapálózott mire kihalászták a Dunából. Állítólag duplán csoda hogy túlélte: egyrészt a vízbe csapódást sem szokták csak durva zúzódásokkal megúszni, ahogy ő tette, másrészt az a pár kilométer vízitúra, amit megtett se semmi, ha figyelembe vesszük, hogy nem tudott úszni. Az, hogy miért került a toxikológiai osztályra nem teljesen világos, de az tuti, hogy utána pszichiátriára került egyrészt az öngyilkossági kísérlet miatt (no shitting), másrészt pedig azért amiket a pszichológusnak mondott. Aztán meséltek sav- és fagyállóivós sztorikat is: volt egy csávó, akit a saját zavarodott felesége itatott meg valami savval úgy, hogy üdítős flakonban kirakta a konyhapultra, a faszi meg reggel munka előtt annak rendje és módja szerint belehúzott, de volt egy olyan figura is a kórteremben néhány napot, aki egy jól sikerült születésnapi bulin ivott fagyállót. Ezt úgy sikerült összehozni, hogy jól berúgott mindenki (a felnőttek legalábbis), így amikor a gyerekek megkívánták a szörpöt, akkor anyu összekeverte azt a fagyállóval, és abból csinált nekik innivalót. A faszi halálra váltan mondta Sanyiéknak a kórházban, hogy az volt a lánya nyolcadik születésnapja, és csak a vakszerencsének köszönhető, hogy ő ivott bele az üvegbe előbb, és nem a gyerekeknek töltötték ki kapásból. Így „csak” érte jött a mentő, akik megkérdezték tőle beszállítás közben, hogy van-e nála pénz, majd amikor közölte hogy van, akkor félrehúzódtak egy benzinkútnál és bezavarták vodkáért. A kórházban is jól megitatták röviddel, úgyhogy ennyi előnye van annak ha fagyállót iszol: a rövid semlegesíti a hatásait, ezért megmentheti az életedet ha gyorsan ráiszol pár decit belőle. Ez azért van mert etil-alkohol (ez a rövid ugye) jelenlétében az etilén-glikol (ez meg a fagyálló fő összetevője) lebontásáért felelős közös enzim kevesebb etilén-glikolt képes metabolizálni, így kevesebb mérgező közti termék keletkezik, azaz csökken a toxicitás mértéke. Azt hogy ezt tudtam fejből már elnyertem Sanyi elismerését, úgyhogy a nap további részében tök jól eldumáltunk. Persze a többiek is részt vettek a társalgásban, úgyhogy megismertem életem első focihuligán-szerű gyúrós, nonfitetkós, kopasz figuráját, Gézát, aki Újpestről származik, és Sanyihoz hasonlóan sok verekedésben vett már részt, valamint ült már egyszer-kétszer börtönben is. Volt hogy úgy megverték valami kocsmában, hogy kórházba került. A poén az volt, hogy újpesti társaság volt az elkövető, akik ráadásul egy társukat várták a kórház előtt, amikor őt is elengedték. A szitu elég szar volt, de a kórház személyzete nem volt megértő: az egyetlen út kifelé a kórházból a társaságot érintve nyílt, úgyhogy annak tudatában lépett ki az épület kapuján, hogy hamarosan megint vissza fog kerülni. Amikor odaért a csapathoz azok rámeredtek, és megkérdezték:
– Hát te veled meg mi történt Géza? Téged is megvertek?
– Meg bazze, de nem tudom ki lehetett, elmenekült a szemét!
Mint kiderült a másik brigád is olyan ocsmány részeg volt, hogy arra sem emlékeztek, hogy Gézával (és talán a haverjaival) verekedtek össze, úgyhogy a második verést már megúszta.

Szóval ilyen pompás történetekkel múlattuk az időt, engem időnként leszedáltak csöppet egy-egy újabb infúzióval, akkor kicsit nehezebb volt követnem az öreg zavaros történeteit az ötven vegyiparban töltött évéről („forró lúgot ivott a delikvens, már meg volt halva, de a lúg szétmarta a hasát belülről”), amikoris egyszer csak jött egy fiatal orvosszerűség, és közölte, hogy még egy éjszakát bent kéne töltenem. Mondtam neki, hogy nem ragaszkodnék hozzá, az arcom sem olyan nagy mint előző este (pun intended). Erre mormogott valamit, aztán végül hosszas unszolásra megígérte, hogy megkérdezi a főorvos urat, hogy elhagyhatom-e az osztályt még ma. Erre végül dél után nem sokkal került sor, éppen bealudtam kicsit, amikor jött egy nővérke, aki végre kiszedte belőlem a kanült, és utamra bocsátott.
Kicsit hosszúra nyúlt ez a beszámoló, pedig pár részletet még el is hallgattam szemérmesen (például hogy Sanyi és Géza miért került be, valamint Gézának volt egy húzása, amit szintén jobb ha nem mesélek el). Annyi biztos, hogy kevesen kerülnek ki erről az osztályról azzal a mondattal a zárójelentésükben, hogy „osztályunkra kerülésekor tudata tiszta, és orientált”. Nekem bezzeg sikerült.

Ez jó, megosztom!

•