Emlékszem a régi időkre (direkt maradt ki a „szép” jelző, fog a tököm nosztalgikus felhangokat megütni 6-7 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban, az ilyesmire ráérek majd hetvenévesen), amikor még akár napi két posztot is írtam a blogra. Akkortájt ez kötött le, ez volt az új szerelem. Aztán – ahogy az a szerelmekben lenni szokott – idővel ez a lángoló hév átalakult szeretetté, majd megbecsüléssé, végül valamiféle megszokássá, aminek szintén megvan a szépsége, és valahol a kihűlt hamu alatt még ott leledzik némi parázs, ami indokolt esetekben fel-fellobbant néhány lángnyelvet.
Szóval valahogy így vagyok én a blogolással: már rég nem tartom magam bloggernek, de még nem szándékozom abbahagyni. Ha ez évi két posztot jelent akkor évi kettőben, de akkor is jelentkezem. Nem érzem lassú haldoklásnak ezt a rendszerességet, ugyanis most már ez a normális. Kicsit átrendeződött az életem, az értékrendem, a fontossági sorrendem (you name it), nem vagyok ugyanaz az ember aki 2010-ben voltam. Szaros hét év ennyit változtatott rajtam, mi vár rám a maradék 30-40-ben?! Elképzelni sem tudom jelenleg. Ami tuti hogy blogger helyett lassan inkább sportembernek titulálom magam némi – itt jön az állandóság a képbe, vannak dolgok amik nem változnak – erős kockabeütéssel. Szerencsére abban a csodálatos korban élünk ahol a határvonal a kettő között elmosódni látszik, de erről majd egy külön posztban amit reményeim szerint nem 2018 derekán fogok publikálni, hanem valamivel hamarabb. Ha viszont már tök véletlenül (khm) szóbajött a sport akkor most ragadnám meg az alkalmat hogy elmeséljem mi történt velem április óta (amikor a legutolsó post megjelent a blogon).
Hol is kezdjem… talán már az előbb emlegetett legutolsó írásomból is kitűnt, hogy ráfeküdtem a kerékpározásra kissé. Jó, az igazi profik (akik közé soha nem fogok tartozni, egész egyszerűen azért mert harminc felett kezdtem edzeni) évente tizenpárezer kilométert is lenyomnak azért én se érzem magam normálisnak azzal a 4870 kilométerrel amit idén magam mögött tudhatok, és amely így néz ki térképre vetítve:

Jól látszik a háromlakiság, ami idén volt jellemző: Pápa, Székesfehérvár, és Budapest mint bázisok

Azóta 7-800 kilométert megtettem beltérben is, de erről tényleg majd a következő posztban fogok többet írni. Sose gondoltam volna hogy képes leszek egyhuzamban körbetekerni a Balatont (6 óra 20 perces idővel, lesz ez sokkkal jobb is), vagy hogy feltekerek a Dobogókőig csak mert miért ne. Igazi szerelemmé vált a bicikli számomra, rengeteg mindent adott nekem ez a hobbi: fogytam, erősödtem, egészségesebbnek érzem magam, láttam sok-sok naplementét, jártam gyönyörű helyeken, és foghatott el sokszor az az érzés, hogy nabazze, fene se gondolta hogy meló után még el fogok ugrani Csókakőhöz (még amikor Fehérváron laktam), és egy hetvenes karika után fogok jólesően fájó combokkal vigyorogni a gép előtt, ahogy szertartásszerűen töltögetem a .gpx file-t Stravára és Endomondo-ra csak hogy lássam mennyit fejlődtem egyes szakaszokon. Az idén nyáron rám szakadt rengeteg szabadidő remek eltöltése volt ez: nem elég hogy nem ültem otthon és fordultam be még a szép napokon is értelmes időtöltésnek bizonyult: egyszerűen imádok kánikulában tekerni, ha van elég vizem a világ végére elmennék akár 35 fokban is. Csomószor eljátszottam azt hogy kettlebell-edzés után még kigurultam Fehérvár mellé, és lenyomtam 30-40 kilométert csak mert boldoggá tett. Nem szabad alábecsülni a hormonok szerepét amelyek kemény testedzés közben/után termelődnek: olyan boldogságot adott/ad a biciklizés és a kettlebell amelyek nélkül most már nehezen tudnám elképzelni az életem. Lehet hogy minden másképp alakul ha előbb rájövök a sport áldásos hatásaira. A kemény, fájdalmas, szenvedős edzéseknek köszönhetően megtanultam összpontosítani: elég komoly motiválóerő az edzőteremben az hogy legalább a többiektől ne maradjak le, kint az országúton meg mondjuk az hogy egy elnyújtott emelkedőn ne kelljen szégyenszemre leszállnom kilihegni magam, hanem csakazértis felküzdjem a tetejéig a gépet.
Aztán persze a geek-faktort is nagyon szeretem: a különféle szenzorok által gyűjtött adatok, azok elemzése, a Locus megtanulása, a Strava és a hozzá kapcsolódó oldalak böngészése mind-mind leköt. Ez olyan szintre jutott nálam hogy lassan több időt töltök a Straván mint a Facebook-on.
Szóval sportolni jó, és a rengeteg szabadidő ami a nyakamba szakadt jó lehetőség volt ráfeküdnöm erre a vonalra, amit előtte soha nem erőltettem. Három-négy éve ha valaki azt mondja nekem, hogy JonC, te 2017-ben a Hungaroringen egy országútis versenyen fogsz körözni akkor csúnyán kiröhögtem volna, erre tessék, idén még ez is megtörtént (erős középmezőnyben végeztem, én elégedett voltam a teljesítményemmel).
Persze történt más is idén: közben néha-néha dolgoztam is, sőt fesztiválokon is voltam (kettőn egészen pontosan), amelyeken rendkívül vicces dolgok történtek velem. Konkrétan mindkettőn sajtósként vettem részt, aminek hála bolyonghattam a backstage-ben, fotózhattam a fotósárokból, meg ilyenek. Az első ilyen rendezvényen komolyan is vettem a feladatot, lőttem vagy 4-500 képet amiből kb 70 volt használható, de maga az élmény, hogy ott járhattam ahol csak a beavatottak már megérte. Ja, meg csináltunk egy – miattunk – vállalhatatlan interjút a Prosecturával, aminek megvágásával még mindig adós vagyok.
Eltelt a nyár, egyszer csak Budapesten találtam magam, ráadásul barátnőm is lett, ezúttal komoly. Szép sorjában haladva: a főváros nagyon szép hely, csak büdös, zsúfolt, zajos, és még így Dél-Pestről is egy óra tekerés kijutni a prérire biciklivel. Ezt leszámítva nincs vele nagy probléma. Az első tekerésemet konkrétan rögzítettem akciókamerával, hátha legyalul az útról egy kamion, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt (azt is meg kéne vágni, mikrofonon kommentáltam is az eseményeket de semmire nincs időm…), csak kb. úgy éreztem magam otthon utána hogy valami egészségtelen dolgot műveltem magammal annyira sok szmogot tüdőztem közben. A későbbiekben próbáltam többfelé kijutni a városból, de még a Budai hegyek is forgalmasak voltak egy szép napos szombat délután, úgyhogy idővel feladtam a kísérletezést és bevonultam görgőzni a szobába (igen, erről lesz a következő post). A legutolsó kültéri túrám a Dobogókő volt konkrétan, hát volt erős sírás-rívás mire felküzdöttem magam a hegyre. Aztán persze lefelé meg kétszer estem el majdnem, annyira rutintalan hülyeként választottam sebességet a lejtőn a hajtűkanyarokban. A második majdnem esésnél konkrétan csak a nyár elején megtanult „ha érzed hogy gond van azonnal klipszeld ki legalább az egyik lábad, hogy tudj támaszkodni” lecke, és a műanyag fényvisszaverős pózna relatíve lassú közeledése (sodródtam kifelé egy aprókavicsos jobbkanyarban, ő meg pont az ívemen méltóztatott állni) mentett meg az oldalamon csúszástól. Ezt leszámítva gyönyörű volt az erdő, pont egy olyan napot sikerült kifognom amikor még 20-22 fok volt, de már sárga-vörös-bordó volt a lombkorona amerre jártam. Kicsit sajnáltam is hogy nem vittem magammal komolyabb fényképezőgépet, talán elfért volna a hátizsákban (tudom, rendes outis nem hord hátizsákot, de nekem van egy asszem 5 literes kis semmiségem, amit jobban szeretek, mint a mezbe gyűrni mindent ami kellhet). Szóval országútis szempontból nem a legjobb ez a város (keletre ráadásul elég nagy a kiterjedése is), de jövőre folytatom a feltérképezését hátha találok valami normálisabb útvonalat ahol nincs akkora forgalom és nem egy fél nap kijutni rá.
Augusztusban ráadásul – ahogy említettem – barátnőm is lett végre (aki olvasta a tavaly nyári litániáimat az tudhatja, hogy mi szenvedés volt megnyugodni a szakítás után), úgyhogy fel vagyok kissé hizlalva (a nyári súlyomhoz képest mindenképpen, de én szeretném hinni hogy a testsúlyindex-növekedésem az időközben felszedett izomzatnak köszönhető inkább), és jelenleg kétlaki életet élek: a saját lakásomban görgőzöm, és kockulok, és nála töltöm az estéimet. Ez minden nap 10 km tekerést jelent a pesti belvárosban, ami főleg a reggeli csúcsforgalomban vicces, de nem annyira durva mint amilyennek elsőre tűnhet. A fő veszélyt azok az utcák jelentik amelyek nekem, biciklistának nem egyirányúak, viszont ezt egy oldalutcából felkanyarodó sofőr nem feltétlenül tudja, ezért nem vár az adott irányból senkit. Így ütöttek el már majdnem, de még csak egyszer, úgyhogy a megtett kilométerek számára vetítve egész jól állok. Szerencsére a barátnőm már kész helyzetbe csöppent, és megérti hogy a heti három kettlebell + 150 km környéki tekerés nekem kell, szükségem van rá, akár a kockulás terhére is. Amúgy is: mostanában szinte csak Killing Floor 2-zök, egyrészt a daily quest-ek bevezetése elég motiválóerő tud lenni, másrészt maga a játék is iszonyat addiktív, és nem kell hozzá agy (túl sok).
Visszatérve Pestre: azért meg kell hagyni, nem olyan rossz hétköznap esti program egy A38-as Képzelt város, vagy egy Papp László Arénás Gorillaz-koncert úgy hogy utána egész rövid időn belül otthon vagy. Ja és az ágymozi is rohadt jó dolog, egészen más élmény eltehénkedni egy ágyon és úgy nézni a vásznat mint végigülni egy sima moziban. Megvannak a hely előnyei, nna.

Nagy vonalakban ennyi történt velem tavasz óta. Vannak terveim, céljaim, egész jól fizető melóm és most már edzésben is vagyok. Harmincnégy múltam, előttem az élet, mi baj lehet. Haladok, haladunk az úton szépen előre. Fuck yeah!

Aki régebb óta olvassa a blogot az tudhatja hogy harmadik éve vagyok lelkes biciklista, idén már egy fasza országúti gép nyergében kezdhettem a szezont. Lassan végre a jó idő is adott lesz hozzá végre (némi ízelítőt már kaphattunk belőle), bár már így is sikerült majdnem 500 kilométert lenyomnom február óta (cserébe – mivel a hülye fejemmel voltam 13-15 fokban is tekeregni – most éppen küzdök az asztmámmal, de legalább már vannak normális gyógyszereim ellene). Ennek kapcsán kezdtem el kicsit kutakodni az újabb technológiai megoldások után, amelyek segítségével még jobban kézben tudom tartani az edzéseim eredményeit, még többet tudhatok meg arról hogy milyen tempóban fejlődöm. Tavaly ugye rábukkantam a Locusra, ami azóta is nagy kedvenc (és ráadásul állandó fejlesztés alatt áll), ebben a postban egy kis kiegészítő infót osztanék meg róla aminek hála pár hete végre teljesen lecuppanhatok a mobilnetről a használata közben, ugyanis találtam hozzá teljes értékű, részletes offline Magyarország térképet + offline útvonaltervező appot. Mondanom sem kell mennyire akksibarát dolog ha átlökheted a telefonod repülőgépmódba (csak a GPS + a pulzusmérőm miatt a bluetooth megy – utóbbiról lejjebb lesz még szó), így kitolva az üzemidőt rendesen – ráadásul még az idegesítő bejövő hívásoktól is megkíméled magad miközben éppen életed átlagtempóját döntenéd meg harminc kilométeren. Amúgy csak mellékes infó, de asztma ide vagy oda, eddig minden próbált távon megdöntöttem a tavalyi rekordomat, bár ez nem meglepő ismerve a jelenlegi gépemet. Ez a KTM ugyanis kb feleannyit nyom mint az előző, meg egyáltalán: az egész arra lett tervezve hogy száguldj vele. Mondanom sem kell mennyire imádom, idén például életemben először Pusztaszabolcs határában élhettem át az élményt, hogy a faluhatárban kitett sebességmérő bevillant amikor közeledtem, hogy 48-cal jövök, lassítsak.

Na de csapongás helyett jöjjenek a tapasztalataim. Kezdjük mondjuk a Locus-szal (emlékeztetőt itt találtok hogy miért is annyira fasza ez): ehhez – mint feljebb említettem – találtam végre egy sűrűn frissített, kerékpáros igényekre (is) szabott Magyarország-térképet, amelynek neve Mapsforge és amelyet itt érhettek el. A telepítése – elvileg – megy automatizálva is, ha telefonos böngészőben böktök a megfelelő linkre, én manuálisan csináltam és azóta pompásan működik. Ahogy az oldal is írja, először fel kell rakni a Locus-t (no shitting), utána jöhet maga a térkép, majd a render theme, az árnyékolás, majd végül a BRouter a Google Play-ről. Ez utóbbi végzi az offline útvonaltervezést, ha ez is fent van a telefonon (és meg van „etetve” a Locus-szal, hogy ezt használja a kalkulációhoz), akkor elfelejthetjük a netkapcsolatot miközben navigálunk. Az oldalon egész jól le van írva minden részlet, ha végigcsináljátok akkor olyan térképet kaptok amin pl. az összes bicikliútvonal bekapcsolható (ehhez kell a saját render theme-je) az országban. Nice.

Aztán: már tavaly is lelkesen pakolgattam Endomondora a tekeréseim útvonalait, és figyeltem hogy mikor sikerült megdöntenem a saját rekordomat mondjuk 50 kilométeres távon. Idén még egy weboldallal bővült a Locusban rögzített nyomvonalaim exportcéljainak listája: elkezdtem használni végre a Stravát is, ami minél többet tanultam róla annál több dilemma elé állított: 1. használjam-e a jövőben inkább a Strava saját app-ját a trackelésre? (nem) 2. beszerezzek-e egy önálló GPS-készüléket mint mondjuk a Garmin Edge 820, ami közvetlenül a Strava backend-del tud kommunikálni így plusz funkciókkal is bírhat számomra (megintcsak nem). Ki is fejtem, aztán áttérünk a Strava boncolgatására: az első kérdésre azért nem a válaszom, mert a Locus tud egy csomó dolgot amit a Strava soha nem fog (custom, ráadásul offline térképek, HUD, stb. stb. – lásd a tavalyi cikket róla), cserébe nem ad szinte semmi pluszt. A második kérdés kapcsán végül azért döntöttem úgy hogy a telefonos trackelés nekem simán elég, mert egyetlen dolgot tudott volna egy dedikált Garmin cucc, amit a telefonom nem (pontosabban csak a Strava app-pal): a szegmensinfók realtime kijelzését, amihez viszont nem mellékesen kellene egy prémium Strava fiók is. Ezt a szegmenses dolgot rögtön kifejtem, mert elég jópofa, és egy kicsit el is bizonytalanodtam hogy nem-e érné meg befektetni érte az Edge-re és a prémium acc-ra, de végül elvetettem a dolgot: csak ezért nem éri meg ennyit költeni, ráadásul tekerés után ezek az infók megtekinthetőek a weboldalon – igaz, utólag már nem motiválnak nagyobb teljesítményre mint ahogy mondjuk menet közben tennék.

Mik is ezek a szegmensek (jobban belegondolva inkább szakaszoknak kéne őket fordítani)? Képzeljetek el egy frekventált, kerékpárosok által kedvelt útszakaszt, mondjuk a Velencei-tó déli partján végighúzódó kerékpárutat. Na, az ott egy szakasz a Stravában. Bárki, aki valaha trackelte a körét ezen a szakaszon és így vagy úgy feltöltötte a Stravába annak az eredménye rögzítésre került. A post írásának pillanatában a férfiaknál Dér Zsolt a rekorder ezen a 3.1 kilométeren, 46 km/h-s átlaggal tette meg a távot (a shoton a sebessége nem látszik, de higgyétek el nekem):

Az igen, robogóval mentél?

Ilyen szakaszból rengeteg van az országban (főleg az ilyen kerékpárosok által kedvelt környékeken mint a Velencei-tó), és mindegyik szakasz egy-egy kis sprintverseny ha egy erre alkalmas készüléket (vagy a Strava app-ot) használod, valamint prémium előfizető vagy: ilyenkor az általad előre megcsillagozott szakaszokhoz közeledve vált az app kijelzője, és a képernyő alján látva magadat realtime-ban láthatod hogy gyorsabb vagy-e éppen az előző legjobb idődnél, és a veled hasonló edzettségű társaknál akiknek szintén van már szintidejük az adott szakaszra. Elmondva bonyolult, mozgásban már kevésbé:

Ez volt az egyetlen funkció ami miatt megingott kicsit az elhatározásom miszerint nekem nincs szükségem prémium előfizura, de aztán végül mégis elvetettem az ötletet: épp’ elég feszkó az is hogy tudom hogy trackelem a teljesítményem, nem biztos hogy még azzal is szeretném magam idegelni tekerés közben hogy látom élőben hogy nem bírtam megdönteni az előző rekordomat. Persze, a folyamatos fejlődéshez kell a motiváció, de egyelőre úgy érzem hogy ez inkább frusztrálna. Ez csak a jelenlegi álláspontom, meglátjuk még mit hoz a jövő.

Aztán maradva a Stravánál: ha regeltek én javasolnám hogy egyből kössétek be a relive.cc-t is, ugyanis onnantól kezdve minden túrátokról gyárt egy ilyen fasza kis videót:

Ami a fenti videón nem látszik: nem csak a sebesség, magasság- és pulzusadatokból emel be párat de a túra során készült képeket is (max tíz darabot, feltéve hogy a Stravába gyorsan feltöltésre kerültek és tartalmaznak GPS infókat). Szerintem jópofa cucc.

Mint látható ez a Strava nem egy hülyeség, nem véletlen hogy a legprofibb kerékpárosok is használják. Apropó profik: gondoltam megnézem valami komolyabb cuccal is hogy mennyi a pulzusom amikor épp’ egy kaptató tetején köpöm ki a tüdőmet (az előbb linkelt videón a sukorói hegy megmászása pont ilyen volt, figyeljétek a magassággörbét a bal felsőben), és hogy milyen tartományokban van egy-egy 70-80 kilométeres túra során. A pulzusszámmal tisztában lenni két okból lehet jó: 1. látod hogy fejlődsz-e (ugyanazt a távot ugyanolyan körülmények között idővel alacsonyabb pulzuson is tudnod kell teljesíteni) 2. a pulzusszámot tudatosan bizonyos tartományban tartva más és más eredményt érhetsz el (alacsonyabb pulzusszámon inkább a zsírt égeted, magasabbon izmosodsz és az állóképességedet növeled). Ez utóbbihoz: ezeket a zónákat kiszámíthatod egy csomó kalkulátorral is (mint például ez), de az én pulzusmérőm saját app-ja tudja ezt alapból. Én egy Polar H7-et vettem, ami állítólag elég megbízhatóan mér, a hozzá adott app pedig tényleg nagyon fasza. Kettlebell-edzéseken is használom, akkor például ilyeneket szokott mutatni:

Stabil mint a magyar forint – ilyen az interval-edzés

Mint látható ez egy magas pulzusszámos edzés volt (a tüdőm majd kiköptem, emlékszem), így a zsírégetésre nem, az izomnövelésre viszont alkalmas volt.

Szóval jelenleg itt tart a kerékpáros / edzős technikai hátterem, remélem tudtam újat mondani. Jön a jó idő, gyerünk mozogni! 🙂

UPDATE: csak elfelejtettem, pedig terveztem megemlíteni ezt a két linket: ezen tudtok a lakóhelyeteket és egy rádiuszt megadva ötleteket generáltatni merre tekerjetek (beállításoktól függően csak betonon, vagy földúton is), ezen pedig méréseket végezhettek ha van egy ötletetek merre tekernétek, de nem tudjátok hány kilométer lenne összesen.