Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

• egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
• egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
• egy darab trainer (róla később)
• egy darab okostelefon
• egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
• egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
• egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
• ventilátor(ok)
• törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja „mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs „humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot „kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, „rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a „taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a „játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy „hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Aki régebb óta olvassa a blogot az tudhatja hogy harmadik éve vagyok lelkes biciklista, idén már egy fasza országúti gép nyergében kezdhettem a szezont. Lassan végre a jó idő is adott lesz hozzá végre (némi ízelítőt már kaphattunk belőle), bár már így is sikerült majdnem 500 kilométert lenyomnom február óta (cserébe – mivel a hülye fejemmel voltam 13-15 fokban is tekeregni – most éppen küzdök az asztmámmal, de legalább már vannak normális gyógyszereim ellene). Ennek kapcsán kezdtem el kicsit kutakodni az újabb technológiai megoldások után, amelyek segítségével még jobban kézben tudom tartani az edzéseim eredményeit, még többet tudhatok meg arról hogy milyen tempóban fejlődöm. Tavaly ugye rábukkantam a Locusra, ami azóta is nagy kedvenc (és ráadásul állandó fejlesztés alatt áll), ebben a postban egy kis kiegészítő infót osztanék meg róla aminek hála pár hete végre teljesen lecuppanhatok a mobilnetről a használata közben, ugyanis találtam hozzá teljes értékű, részletes offline Magyarország térképet + offline útvonaltervező appot. Mondanom sem kell mennyire akksibarát dolog ha átlökheted a telefonod repülőgépmódba (csak a GPS + a pulzusmérőm miatt a bluetooth megy – utóbbiról lejjebb lesz még szó), így kitolva az üzemidőt rendesen – ráadásul még az idegesítő bejövő hívásoktól is megkíméled magad miközben éppen életed átlagtempóját döntenéd meg harminc kilométeren. Amúgy csak mellékes infó, de asztma ide vagy oda, eddig minden próbált távon megdöntöttem a tavalyi rekordomat, bár ez nem meglepő ismerve a jelenlegi gépemet. Ez a KTM ugyanis kb feleannyit nyom mint az előző, meg egyáltalán: az egész arra lett tervezve hogy száguldj vele. Mondanom sem kell mennyire imádom, idén például életemben először Pusztaszabolcs határában élhettem át az élményt, hogy a faluhatárban kitett sebességmérő bevillant amikor közeledtem, hogy 48-cal jövök, lassítsak.

Na de csapongás helyett jöjjenek a tapasztalataim. Kezdjük mondjuk a Locus-szal (emlékeztetőt itt találtok hogy miért is annyira fasza ez): ehhez – mint feljebb említettem – találtam végre egy sűrűn frissített, kerékpáros igényekre (is) szabott Magyarország-térképet, amelynek neve Mapsforge és amelyet itt érhettek el. A telepítése – elvileg – megy automatizálva is, ha telefonos böngészőben böktök a megfelelő linkre, én manuálisan csináltam és azóta pompásan működik. Ahogy az oldal is írja, először fel kell rakni a Locus-t (no shitting), utána jöhet maga a térkép, majd a render theme, az árnyékolás, majd végül a BRouter a Google Play-ről. Ez utóbbi végzi az offline útvonaltervezést, ha ez is fent van a telefonon (és meg van „etetve” a Locus-szal, hogy ezt használja a kalkulációhoz), akkor elfelejthetjük a netkapcsolatot miközben navigálunk. Az oldalon egész jól le van írva minden részlet, ha végigcsináljátok akkor olyan térképet kaptok amin pl. az összes bicikliútvonal bekapcsolható (ehhez kell a saját render theme-je) az országban. Nice.

Aztán: már tavaly is lelkesen pakolgattam Endomondora a tekeréseim útvonalait, és figyeltem hogy mikor sikerült megdöntenem a saját rekordomat mondjuk 50 kilométeres távon. Idén még egy weboldallal bővült a Locusban rögzített nyomvonalaim exportcéljainak listája: elkezdtem használni végre a Stravát is, ami minél többet tanultam róla annál több dilemma elé állított: 1. használjam-e a jövőben inkább a Strava saját app-ját a trackelésre? (nem) 2. beszerezzek-e egy önálló GPS-készüléket mint mondjuk a Garmin Edge 820, ami közvetlenül a Strava backend-del tud kommunikálni így plusz funkciókkal is bírhat számomra (megintcsak nem). Ki is fejtem, aztán áttérünk a Strava boncolgatására: az első kérdésre azért nem a válaszom, mert a Locus tud egy csomó dolgot amit a Strava soha nem fog (custom, ráadásul offline térképek, HUD, stb. stb. – lásd a tavalyi cikket róla), cserébe nem ad szinte semmi pluszt. A második kérdés kapcsán végül azért döntöttem úgy hogy a telefonos trackelés nekem simán elég, mert egyetlen dolgot tudott volna egy dedikált Garmin cucc, amit a telefonom nem (pontosabban csak a Strava app-pal): a szegmensinfók realtime kijelzését, amihez viszont nem mellékesen kellene egy prémium Strava fiók is. Ezt a szegmenses dolgot rögtön kifejtem, mert elég jópofa, és egy kicsit el is bizonytalanodtam hogy nem-e érné meg befektetni érte az Edge-re és a prémium acc-ra, de végül elvetettem a dolgot: csak ezért nem éri meg ennyit költeni, ráadásul tekerés után ezek az infók megtekinthetőek a weboldalon – igaz, utólag már nem motiválnak nagyobb teljesítményre mint ahogy mondjuk menet közben tennék.

Mik is ezek a szegmensek (jobban belegondolva inkább szakaszoknak kéne őket fordítani)? Képzeljetek el egy frekventált, kerékpárosok által kedvelt útszakaszt, mondjuk a Velencei-tó déli partján végighúzódó kerékpárutat. Na, az ott egy szakasz a Stravában. Bárki, aki valaha trackelte a körét ezen a szakaszon és így vagy úgy feltöltötte a Stravába annak az eredménye rögzítésre került. A post írásának pillanatában a férfiaknál Dér Zsolt a rekorder ezen a 3.1 kilométeren, 46 km/h-s átlaggal tette meg a távot (a shoton a sebessége nem látszik, de higgyétek el nekem):

Az igen, robogóval mentél?

Ilyen szakaszból rengeteg van az országban (főleg az ilyen kerékpárosok által kedvelt környékeken mint a Velencei-tó), és mindegyik szakasz egy-egy kis sprintverseny ha egy erre alkalmas készüléket (vagy a Strava app-ot) használod, valamint prémium előfizető vagy: ilyenkor az általad előre megcsillagozott szakaszokhoz közeledve vált az app kijelzője, és a képernyő alján látva magadat realtime-ban láthatod hogy gyorsabb vagy-e éppen az előző legjobb idődnél, és a veled hasonló edzettségű társaknál akiknek szintén van már szintidejük az adott szakaszra. Elmondva bonyolult, mozgásban már kevésbé:

Ez volt az egyetlen funkció ami miatt megingott kicsit az elhatározásom miszerint nekem nincs szükségem prémium előfizura, de aztán végül mégis elvetettem az ötletet: épp’ elég feszkó az is hogy tudom hogy trackelem a teljesítményem, nem biztos hogy még azzal is szeretném magam idegelni tekerés közben hogy látom élőben hogy nem bírtam megdönteni az előző rekordomat. Persze, a folyamatos fejlődéshez kell a motiváció, de egyelőre úgy érzem hogy ez inkább frusztrálna. Ez csak a jelenlegi álláspontom, meglátjuk még mit hoz a jövő.

Aztán maradva a Stravánál: ha regeltek én javasolnám hogy egyből kössétek be a relive.cc-t is, ugyanis onnantól kezdve minden túrátokról gyárt egy ilyen fasza kis videót:

Ami a fenti videón nem látszik: nem csak a sebesség, magasság- és pulzusadatokból emel be párat de a túra során készült képeket is (max tíz darabot, feltéve hogy a Stravába gyorsan feltöltésre kerültek és tartalmaznak GPS infókat). Szerintem jópofa cucc.

Mint látható ez a Strava nem egy hülyeség, nem véletlen hogy a legprofibb kerékpárosok is használják. Apropó profik: gondoltam megnézem valami komolyabb cuccal is hogy mennyi a pulzusom amikor épp’ egy kaptató tetején köpöm ki a tüdőmet (az előbb linkelt videón a sukorói hegy megmászása pont ilyen volt, figyeljétek a magassággörbét a bal felsőben), és hogy milyen tartományokban van egy-egy 70-80 kilométeres túra során. A pulzusszámmal tisztában lenni két okból lehet jó: 1. látod hogy fejlődsz-e (ugyanazt a távot ugyanolyan körülmények között idővel alacsonyabb pulzuson is tudnod kell teljesíteni) 2. a pulzusszámot tudatosan bizonyos tartományban tartva más és más eredményt érhetsz el (alacsonyabb pulzusszámon inkább a zsírt égeted, magasabbon izmosodsz és az állóképességedet növeled). Ez utóbbihoz: ezeket a zónákat kiszámíthatod egy csomó kalkulátorral is (mint például ez), de az én pulzusmérőm saját app-ja tudja ezt alapból. Én egy Polar H7-et vettem, ami állítólag elég megbízhatóan mér, a hozzá adott app pedig tényleg nagyon fasza. Kettlebell-edzéseken is használom, akkor például ilyeneket szokott mutatni:

Stabil mint a magyar forint – ilyen az interval-edzés

Mint látható ez egy magas pulzusszámos edzés volt (a tüdőm majd kiköptem, emlékszem), így a zsírégetésre nem, az izomnövelésre viszont alkalmas volt.

Szóval jelenleg itt tart a kerékpáros / edzős technikai hátterem, remélem tudtam újat mondani. Jön a jó idő, gyerünk mozogni! 🙂

UPDATE: csak elfelejtettem, pedig terveztem megemlíteni ezt a két linket: ezen tudtok a lakóhelyeteket és egy rádiuszt megadva ötleteket generáltatni merre tekerjetek (beállításoktól függően csak betonon, vagy földúton is), ezen pedig méréseket végezhettek ha van egy ötletetek merre tekernétek, de nem tudjátok hány kilométer lenne összesen.

FIGYELEM! A POST CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ DE BEPAKOLTAM EGY LENYITHATÓ SPOILERSZEKCIÓBA AZT A BEKEZDÉST AMI EBBŐL A SZEMPONTBÓL VESZÉLYES LEHET 🙂

A film plakátja, amely a főhős három bemutatott életsíkjából lett összevágva

Tegnap hosszú idő után újra sikerült egy filmet moziban megnéznem. Elég komoly matekozás után (ringben volt még a Fegyvertelen katona, az Arany, és még pár egyéb darab) végül a Holdfény mellett döntöttünk. Én alapvetően nem bántam meg hogy így alakult, de tuti hogy jópáran fogják egy „nah”-hal elintézni amit láttak – ahogy a stáblista megjelenésekor bennem is ez volt az egyik a sok érzés közül ami megcsapott, pedig ez a film többet érdemel ennél.

Cselekményleírást tartalmazó bekezdés megjelenítése ▼

Alapvetően bírom az élettörténeteket bemutató filmeket (elég csak a Forrest Gump-ra gondolni, ha mesterművet akarunk említeni a kategóriában), úgyhogy a műfaj már eleve bizakodással töltött el. Ehhez képest kicsit mást kaptam mint amire számítottam: a rendező széles ecsetvonásokkal, impresszionista műfajban festette a filmet, nincsenek kidolgozva a részletek, nincs úgy meg az idősík konzisztenciája, mint ahogy az a Forrest Gump-ban megvolt (hogy maradjak a példánál). Például a középiskolás, nyüszöge Chiron és a húszas évei vége felé járó kigyúrt Chiron között csak egy vágást kapunk: a film semmit nem árul el arról hogy mi történt a főhőssel a közben eltelt tíz év alatt. Ez persze teret ad arra, hogy a néző használja az agyát: a változás olyan drasztikus, hogy az ember önkéntelenül is azon kezd gondolkodni hogy miért, hogyan lett a siklóvállú kissrácból egy fukszos, gazdag, kigyúrt, de magányos faszi. Az egyik legerősebb jelenet, amikor Kevin pont az általa közvetíteni kívánt image, és a régi Chiron közötti ellentétre kérdez rá, és csak helyeslően bólogatni tudtam, ugyanis nekem is az járt a fejemben, hogy mi lehetett az az éveken átívelő motiváló erő, az az elképesztő vívódás, és belső feszültség, egyfajta konstans kín, amelynek köszönhetően ilyen változásokon ment keresztül. Aztán persze ha eleget agyalunk rajta felállíthatjuk a saját kis hipotézisünket: szerintem azért, mert egész életében próbálta eltitkolni nem csak mások, de talán saját maga elől is a homoszexualitását, és a maszkulin vonásai szinte már túlzó fitogtatását (nagy kocsi, amiben bömböl a menő zene, az aranyfogak, a hatalmas izmok, stb.) találta a legjobb eszköznek erre.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni: ugyan nem vagyok egy filmesztéta, de igenis észreveszem a jó operatőri és hangmérnöki munkát, ebben a filmben pedig mindkettő remek: a szuperközeli felvételek, az érdekes kameraállások, az iskolai verekedős jelenet előtt körbe-körbe forgó nézőpont, a szép lassan a némaságba süllyedő igazgatónő, és a többi kreatív megoldás teszi ezt a filmet széppé.

Egy filmdrámától sokan azt várják el, hogy nagy érzelmek, katarzis, és sok-sok sírás legyen benne, a lezárása pedig lehetőség szerint egy olyan jelenet legyen, amelyben a főhős halálos betegen fekszik egy kórházi ágyban, csövek lógnak belőle mindenhonnan, a szerettei pedig sírva búcsúzkodnak tőle. Nos – ugyan a filmben van pár erős érzelmű töltetű jelenet – ilyesmire a Holdfény esetében nem kell számítani, ami nem feltétlenül baj: ettől lesz életszagú amit látunk, ettől lesz kevésbé hollywoodi. A lezárás engem kicsit váratlanul érintett: bár ad valamiféle véget a történetnek, de még így is furcsállottam kicsit. Lehet hogy csak azért, mert túl sok akciófilmet nézek mostanában, ahol egyértelműen látható ha vége a sztorinak: a gonosz bácsi kap egy golyót a fejébe, és mindenki boldog, míg ez a film viszont egyfajta visszatéréssel, megnyugvással zár. Csattanó helyett „csak” lelki békét látunk, ami ugyan szódával elmegy lezárásnak, de kicsit összecsapottnak tűnik számomra.

Ugyan páran a nézőtéren próbáltak nevetni egy-egy jeleneten, de ez a film nem a fergeteges poénjairól fog emlékezetessé válni. Még csak nem is a cselekménye viszi el a hátán, ugyanis azt három mondatban össze tudnám foglalni, de nem fogom, ugyanis iszonyat bénán hangzana (tudjátok, mintha a Gyűrűk urát írnám le annyival, hogy két hobbit elmegy egy vulkánhoz és beledob egy gyűrűt). Ami viszont a film erőssége az az, hogy betekintést nyújt egy értelmes, csendes, és zavarodott srác életébe, akinek a fő bűne az hogy meleg, és az élete nagy része azzal telik hogy ezzel próbál megbirkózni. Sosem árt kicsit fejleszteni az empatikus készségeinket azáltal, hogy megismerjük egy ilyen nehéz sorsú ember életét, még ha csak egy filmnek köszönhetően is. Az arra fogékony néző társra talál a rendezőben is aki csak a fő pilléreket mutatja meg, a köztük húzódó élettörténet kitalálása már a mi fantáziánkra van bízva. Ezáltal lesz ez a film egyszerre passzív néznivaló, és aktív, a teljes megértéséhez kreativitást igénylő darab. Fehér, középosztálybeli, hetero fasziként érdekes volt látni, hogy milyen küzdelmes élete lehet valakinek, akinek egyrészt a származásával (Miami gettónegyede nem éppen ideális egy értelmes, de magát megvédeni nem képes kissrácnak), másrészt a homoszexualitásával is együtt kell élnie. Aki szereti az olyan filmeket, amelyek többről szólnak mint amit a vásznon mutatnak magukból, azoknak ajánlom megtekintésre, garantáltan lesz min gondolkodnia hazafelé menet.

Ezer éve (na jó, pár hete csak) akartam már írni erről az appról, ugyanis amióta megismertem új távlatok nyíltak számomra a túrázásban, erdei-mezei biciklizésben – úgy általában bármiben amely során elhagyom a betonozott utakat. Az előző mondatban mondjuk az a vicces számomra hogy mostanában pont a turn-by-turn navigáció funkcióját erőltetem (tudjátok, az a „száz méter múlva fordulj balra” típusú dolog), de tény, hogy még tavasszal azért tettem vele egy próbát mert a tököm tele volt azzal, hogy egy erdőből az Endomondo-n ennyit látok:

A Locusban ez a terület így néz ki:

Azért kicsit könnyebb átlátni hogy mi merre, ugye? Jó, persze ez nem feltétlenül az app erénye: a shoton a turistautak.hu térképe dolgozik alatta (emellett még sok másik is választható, de erről később), így hihetetlen részletességgel láthatjuk hogy mi-merre (például jót röhögtem amikor először találkoztam az amúgy teljesen jogos „vigyázz, méhek!” figyelmeztetéssel valamelyik turistaösvényt tanulmányozva).

Szóval adva vagyon egy bika térkép. Az app tud még sok-sok mást is. Egyből a lecsóba csapva ezt a képet például pár hete lőttem – igen, guruló biciklin, mert az életem nem drága ha valaminek a demonstrálásáról van szó:

Ami a képen látható:

• a bal felsőben a megtett kilométerek száma, a jobban az aktuális sebesség, a jobb alsóban felül a célig hátralevő kilométerek száma (ez kicsit redundáns, a képernyő tetején is látszik, de ott túl kicsi betűkkel amiken sajnos nem lehet növelni) alatta pedig a telefon akksijának a hőmérséklete. Ezeket mind én pakoltam ki a HUD-ra, de még rengeteg különböző opció áll a rendelkezésre
• a térkép átváltott éjszakai módra ahogy rám sötétedett
• a képernyő közepén pirossal látható az épp’ aktuális tengerszint feletti magasságom
• a bal szélen (amúgy konfigurálható hogy mik legyenek ezek) a zöld „REC” feliratú fül jelzi hogy éppen rögzítem a nyomvonalamat, alatta a két konfigurált füllel pedig a térkép cserélhető le pillanatok alatt (ha például egy területen túl kusza a turistatérkép akkor bármikor átválthattok egy másikra)
• alul a két kék hátterű ikon közül az egyik azt jelzi hogy mindig a középpontban maradunk a képernyőn, a másik pedig navigációnál hasznos, ugyanis mindig úgy forgatja a térképet hogy felfelé haladjunk rajta
• ja, és bal oldalt az a „a feloldásához” felirat jelzi hogy le van zárolva a képernyő, ezért nem tudod véletlenül elnyomkodni menet közben

Néhány online térkép a sok közül

Íme pár darab amit offlineban is elérek bármikor

A rögzített túráim mappája

Néhány további képernyő a programból (a harmadikon elrejtve a 2X100 km-es hétvégém nemrég amire elég büszke vagyok :))

És akkor ez még csak a felszín volt. Mint látható egy megfelelően erős akksijú telefonnal (az enyémben a 3000mAh-s simán bírja az 5-6 órás túráimat is) és egy kormányra rögzítést lehetővé tevő tartóval az app simán kivált bármilyen biciklis számlálót/órát. Kicsit mélyebbre merészkedve az opciókban azt láthatjuk hogy már-már zavarbaejtően sok a lehetőség (bzmeg, kirakom mindjárt az (x)-et a post elejére, de tényleg szeretem ezt a progit nna). Például ami miatt kényelmes a kormányon használni az az, hogy a képernyő be/kikapcs a proximity-szenzorra menjen, szóval elég integetni egyet a képernyő előtt ezután ha látni akarod hogy hány kilométer van még hátra. A képernyő ki/be mehet úgy is hogy a következő letérés előtt x méterrel kivilágosodjon majd utána sötétedjen vissza. Apropó turn-by-turn navigáció: jót röhögtem amikor pár hete naivan beállítottam Fehérváron úticélnak Balatonakarattyát, megadtam hogy kerékpárral megyek, erre olyan földutakon szolgáltatott nekem „a következő lehetőségnél jobbra” típusú eligazítást amiken szerintem már ember nem járt hónapok óta. Még szerencse, hogy a biciklim bírja az ilyet, visszafele azért már betonon jöttem…

Aztán tudja a külső szenzorok jeleit fogadni, például a pulzusszámlálókét vagy a külső GPS-ét, de ezeket a lehetőségeit még nem próbáltam ki. Amit viszont igen, hogy egy plusz kiegészítő telepítése után geocaching-olni is faszán lehet vele, a térképen megjelennek a ládák leírással, mindennel együtt ahogy azt kell. Kár hogy úgy vettem észre hogy ehhez aktív netkapcsolat kell, az meg nem mindig akad az erdő mélyén.

Emlegettem a térképeket: egyrészt online elérhető jó pár (köztük a LoMaps, vagy a már emlegetett turistautak.hu-sok amelyek kifejezetten Magyarországot ábrázolják), másrészt ezeknek egy általad behatárolt területét bármikor letöltheted a telefonodra, így ha nincs neted se fogsz eltévedni. Amire figyelni kell hogy ezeket darabonként tölti le, és egyes térképeknél van napi letöltési limit, de ez simán elég szokott lenni – nekem legalábbis. Az előbb említett LoMaps ráadásul full offline – azt azért hozzá kell tennem hogy csak akkor használható ha megveszed a full verziót és az ezért ajándékba kapott ún. LoCoin-okkal megveszed a Locus Shop-ban (ahol hálistennek elenyésző a hasznos cuccok száma, ezért nem csesz az ideg hogy valami nélkülözhetetlen csak pénzért vehető meg pluszban a programhoz).

Néhány egyéb lenyűgöző funkció a teljesség igénye nélkül (egy részük csak a teljes verzióban elérhető):

• a térképek között nem csak váltogatni lehet, de egymásra is lehet őket rétegezni így kapva egy olyat, amely mindkettő információt tartalmazza
• beköthető a progi egy csomó webes szolgáltatásba mint például a GPSies.com (így a linkkel rendelkező ismerőseid láthatják hogy merre jársz a nagyvilágban)
• a program egy tapintásra megmutatja az összes POI-t a környékeden (ha ismeretlen helyen jársz, de érdekelnek a nevezetességek elég jól jön az ilyen)
• a rögzített útvonalakat exportálhatod file-ba (vagy akár importálhatod is a máshonnan származókat), én például minden túrám után ezt teszem, majd az így kapott file-t töltöm fel az Endomondo profilomba
• apropó rögzített útvonalak: mappákba rendezve, elnevezve tárolhatod őket, ami szintén elég hasznos lehet
• még mindig rögzítés: a különféle tevékenységeknek különböző rögzítési profiljai vannak. Ez azt jelenti hogy míg biciklin ülve kicsit ritkábban „néz rá” a GPS-re a program addig gyalog ez sűrűbben történik meg. Ez amúgy – mint sok egyéb funkció – szintén testre szabható

És így tovább a végtelenségig (na jó, csak szinte). A free és a full verzió közötti különbségek, valamint a letöltésekhez vezető linkek itt találhatóak. Ami még említésre méltó hogy az app tud magyarul, és egész jó a fordítás minősége, úgyhogy bátran tehet vele egy próbát az is aki nem ért külföldiül. Kétezer forintos árával kicsit drágának tűnhet, de már a reklámcsík eltüntetése megérhet ennyit – a pár csak full verzióban elérhető hasznos funkciót figyelembe véve viszont nem kérdéses hogy ez instant buy lehet. Teszteljétek kicsit a free verziót, és látni fogjátok ti is hogy nem alaptalan a lelkesedésem 🙂

Több mint két éve nem futtattam le magamon ezt, épp’ itt volt az ideje. Tök jó lenne tudni hogy más is szokott-e így érezni (erős a gyanúm hogy igen): közepesen hosszú ideje (esetemben most egy-két hetes távlatról beszélek, de ez lehet több is) érzed úgy, hogy túl feszült vagy, nem elég jó a hangulatod, valamiféle börtönnek kezdenek tűnni az ugyanolyan napok, és nagyon tudatosan át kell gondolnod, hogy mégis mitől lehet ez. Ez ma tört ki végre belőlem, mert ugyan tettem kísérleteket az okok felsorolására korábban is de csak most sikerült tárgyilagosan, pontokba szedve összegeznem a problémákat. Mi mást is olvasnál te, kedves látogató szívesebben, mint egy hülye kocka nyavalygását hogy de szar az élet, nemdebár? 🙂 Lássunk is hozzá:

Meló. Érdekes hogy pont ez jutott eszembe először, pedig minden érv amellett szól, hogy törekedni kell arra hogy ez hasson ki a legkevésbé az ember hangulatára – esetemben sajnos jelen helyzetben hasztalan. Az a büdös nagy tényállás ugyanis, hogy éppen egy olyan periódusban vagyok a cégemnél, amely arról szól, hogy „oké JonC, hogy okos meg ügyes csávó vagy, és látod, igyekszünk ezt értékelni, de mi lenne ha most megcsinálnád ezt a három emberre való melót mondjuk feleannyi idő alatt mint ahogy ők tudnák?”. Jó, persze ez nem személyes támadás volt a főnökség részéről, de a végkimenetelt (miszerint vért izzadok hetek óta, és januárig nincs egy szabad percem sem – legalábbis odabent) tekintve ők is benne vannak vastagon. Volt ugyanis egy durva elvándorlási hullám kereken egy éve, amely során sok olyan kolléga intett istenhozzádot a csapatomnak, akiknek a hiánya (szakmai szempontokból értve leginkább) most kezd igazán fájóvá válni. Maradtunk ugyanis kb. négyen akik a legkomplexebb melókkal is megbirkóznak így vagy úgy, és ezzel durván kisebbségbe kerültünk a többiekkel szemben, akik meg nem annyira akarják ugyanezt bevállalni. Persze, cserébe mi vagyunk kiemelve, minket emlegetnek pozitív előjellel, és talán még pénzből is több csurran néha, de jelen helyzetben úgy érzem, hogy az a plusz ami a bankszámlámon jelentkezik (jelentős része mondjuk a hétvégi túlóráknak hála, amelyeket sokszor megint csak azért én viszek el mert nem adnám oda a teamnek jó szívvel az adott melót félvén hogy elcseszik) nem kompenzál azért az idegállapotért amiben a napjaimat élem. Amúgy azt fontos hozzátenni (és milyen jó hogy próbálom megfogalmazni mi van velem, erre is most, írás közben jöttem rá!), hogy valószínűleg nagyban hozzátesznek a további pontokban leírt tényezők ahhoz, hogy most túl soknak érezzem a terhelést, ugyanis volt már hasonlóban részem amit sokkal könnyedebben tudtam abszolválni. Most viszont olyasmit érzek hogy végtelen megkönnyebbülés lenne legalább a felét a melómnak odaadni valakinek a csapatból lesz ami lesz. Ez az érzés azért ritka vendég volt nálam az elmúlt majdnem hét évben.

Magánélet. Ez többrétű problémakör az életemben. Kezdjük azzal, ami talán a leggyorsabban fog elmúlni (bármilyen kegyetlenül is hangozzék), de egy hete pörgök rajta, és úgy csimpaszkodik a lelkembe mint valami gonosz majom: egy volt kollégám, kedves ismerősöm meghalt majdnem két hete rákban. Fel nem foghatom hogy a picsába történhet ilyesmi egy életerős harmincas évei közepén járó kedves, csendes, értelmes sráccal ráadásul úgy hogy tavaly decemberben még beszéltem vele és akkor még kutya baja sem volt. Aztán múlt hét péntek délután jött a hír hogy hosszas szenvedés után meghalt november elején. Azóta keresem-kutatom az emlékeimben vele kapcsolatban hogy volt-e bármi jele hogy így fog véget érni az élete (nem volt) miközben folyamatosan kínoz a szomorúság amikor csak eszembe jut.  Egyelőre még mindig sokkban vagyok, el nem tudom képzelni mit érezhetnek a szülei és a barátnője, ha én, a távoli ismerős így meg vagyok rogyva.

Aztán a múlt hét pénteken történt a párizsi terrormerénylet is, ami szintén elég traumatikus volt a számomra, ugyanis tippeljetek mikor van a születésnapom… Bizony, pont azon a napon kaptam a halálhírt ÉS mészárolt le pár ostoba faszfej egy csomó védtelen, fegyvertelen embert Franciaországban. Érdemesnek tartom idecitálni Puzsér Robit ha már szóba jött a robbantgatás-lövöldözés. Robi, tied a szó:

Továbbá:

Mindazonáltal hogy nem vagyok a téma felkent szakértője (ellentétben Robival, haha) azért azt szeretném hozzátenni hogy nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol az emberek felfegyverkezve járnak koncertre. Épp’ elég érthetetlen az én értékrendemmel az, ha a khm… „testvérek” pillangókéssel a zsebükben közlekednek a városban, nem hinném hogy túl sok jót szülne ha elárasztanánk a lakosságot lőfegyverekkel. És az érvelés miszerint tekintsük az Isten adta népet felnőttnek ezerszer és milliószor bukott már meg: egy olyan világban ahol előbb hisznek az emberek a különféle áltudományos faszságokban mint a tényekben, ahol az orruknál fogva lehet vezetgetni őket rengeteg témában (jó példa rá a menekültkérdés, friss cikk az Indexen hogy milyen kurva fogékony a magyar a készen prezentált, gondolkodást nem igénylő igazságokra) ott szerintem nem szabadna erőltetni a szabad fegyverviselést. Robi ráadásul gondolom nem látja az összefüggéseket az amerikai gyilkossági statisztikák és az ott dívó fegyverfetisizmus között. A másik oldalon persze ott van a jó öreg „dehát a rendőrség nem védi meg az állampolgárt” duma, de bazmeg nem az a megoldás erre hogy mindenki kezébe pisztolyt nyomunk hanem az, hogy leváltjuk az alkalmatlan, korrupt rendőri vezetőket és növeljük az állomány hatékonyságát. Na de ennyit erről, elkanyarodtam. Csak megemlíteni szerettem volna a történteket, mint a hangulatomat negatív irányba befolyásoló tényezőt.

Aztán magánéletinek tekinthető az az amúgy tök jó tény is, hogy néhány hónapja elköltöztem a régi albérletemből egy újba. Az okokról csak annyit, hogy a főbérlő néni (akit csak öreg sznob picsának tudnék hívni ha nem lennék ilyen illedelmes fiatalember) úgy döntött hogy megszabadul tőlem mondván én milyen keveset fizettem neki hat évig. Az olyan apróságok, hogy semmivel se fizettem kevesebbet mint a másik két lakó (hárman béreltük a lakást), vagy hogy ha annyira nem volt megelégedve a beszedett pénz mennyiségével akkor időközben kellett volna emelni, nem pedig a kauciómat megpróbálni visszatartani ezzel az érvvel (persze aztán megfenyegettem ügyvéddel és mégis visszakaptam) nem nagyon zavartatták őnagyságát, kipaterolt. Egész gyorsan találtam egy saját lakást, amit most egyedül bérlek, és finoman szólva úri helyem van itt (200/100MB net, bitches! kár, hogy a router nem bírja, vennem kéne valami normálisat :)), ráadásul az első pár hétben nagyon élveztem ezt a fene nagy önállóságot, de most, pár hónap elteltével kezd kikezdeni a magány. Talán ezért is kezdtem el streamelni. Mindenesetre egyre jobban zavar hogy egyedül vagyok egy büdös nagy kéróban, a bankszámlámon meg túl sok az elköltendő pénz… Szomorú sorsom van na. Viccelődök itt, de tényleg egyre kevésbé érzem magam jól itt, délután öttől másnap reggelig egyedül mint a kisujjam. Szeretném ha a barátnőm felköltözne hozzám (most száz kilométerre lakik a bázisvárosunkban, hétvégente oda járok haza), de egyelőre ő se nagyon erőlteti meg magát a témában. Én meg kínomban néha magamban beszélek, meg Kispált énekelek mert megőrjít ez a fene nagy csend itt.

Aztán van még egy dolog, ami főleg szerencsétlen Krisz (így hívták az elhunyt ismerősömet) sorsának fényében különösen aggaszt: a szegycsontom alatt pár hónapja észrevettem egy csomót. El is mentem vele a háziorvosomhoz, aki azt mondta (és ez összevágott azzal, amit a neten találtam a dologról), hogy csak a porc van begyulladva és ez normális. Az egyetlen bajom mindössze az, hogy elég sűrűn szokott fájni is ez a szar, úgyhogy gyanítom hogy nem annyira természetes a megléte. Hamarosan újra meg is látogatom a dokit, de egyelőre erre sincs időm (szabadnapot kéne kivennem, nem helyben van), ami meg szinte lehetetlen, lásd kurva sok munka, első pont.

Azért vannak jó dolgok is: az előző postban már említett streamelés tök jó hatással tud lenni a lelkiállapotomra, már ha éppen nem vagyok megdögölve egy húzós nap után. Ez mint új hobbi most lelkesít, mint ahogy az is hogy ezzel az írással már 290.3213%-kal túlteljesítettem a tavalyi novemberhez képest a blogaktivitási normát (nem kell utánaszámolni, kétszer leellenőriztem). Ja és tetszik a Metro 2034 könyv is, főleg mivel még a sorozat első részénél, a Metro 2033-nál is plasztikusabban, hátborzongatóbban prezentálja hogy micsoda elmondhatatlan veszteség érte az emberiséget azzal, hogy egymást megszórtuk némi atommal. Ami még tetszett benne az az, hogy ad egy teljesen hihető forgatókönyvet arra nézve hogy hogyan juthat el a világ arra a pontra hogy ne érdekeljék az atomháború következményei. Jó kis könyv nna. Előtte a Lovecraft-összesnek fogtam neki, az első kötet feléig el is jutottam aztán elfogyott a lendület. Különben sem érdemlem meg az öreg zsenialitását: számomra az jött le pár novellája elolvasása után (Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, stb.) hogy ugyanarra a kaptafára írja a sztorijait: adva vagyon egy nagy kalandvággyal, ámde kevés józan ésszel megáldott expedícióvezető (vagy tag), aki egyedül, vagy egy haverjával elmennek az Antarktiszra/Ausztráliába/valahova a világ végére, ott rábukkannak egy évmilliókkal előttünk a Földön élt iszonyatos faj régen elfeledett városára, bemennek (mert miért ne mennének), ott mászkálnak egy kicsit, lehetőség szerint minden elővigyázatosságot félretéve lemerészkednek valami hosszú lépcsősoron a mélybe, aztán jön a rütyütyü, azt mondja hogy „húúúú”, ők kimenekülnek, és lehetőség szerint jól megőrülnek a látottaktól. Mindez sok körülményes táj- és fajtörténelmi leírással (nem viccelek, az egyik novellában az ősi város domborműveiből kiolvassák a faj teljes történelmét a kezdeteitől a bukásáig… wtf?), és nehézkes nyelvezettel előadva (jó, kb. száz éve írta őket Lovecraft, ez megbocsátható). Szóval én nem tudtam elég komolyan venni a novellákat hiába kellett volna félnem tőlük, ez van. A Metro 2034 viszont a jelenkorba ágyazva mutat meg egy egész hihető jövőképet, nem hiába libabőrös tőle az elmém (ezt most tessék elképzelni. Ugye hogy nem megy? Ez költészet :)).

Szóval azért vannak pozitívumok is, amelyekkel majd csak átvészelem ezt az átmeneti időszakot. Ha kevéske értelmes gondolatom közül van amelyiket mindig szem előtt tartom és szentül hiszek benne, hogy igaz az az, hogy minden csak átmenet. Minden csak ideiglenes, a rossz idők és sajnos a szépek is elmúlnak egyszer. Nem szabad elhamarkodottan leírni az életet csak azért mert egy rövidebb-hosszabb időre szarrá válik.

Ezekkel a bölcs, Coelho mestert megszégyenítő gondolatokkal zárnám a mai postot.

Steven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy „mestermű”, meg „korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a „instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.

Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző („The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.

Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül:

Tovább »

Naszóval az van, hogy ha objektívan próbálom megindokolni azt még most sem nagyon tudom (egy próbálkozást már találtam rá a neten), de egyre több órát ölök bele az Euro Truck Simulator 2-be. Ez eleve elég aggasztó jelenség, de ha hozzáveszem a tényt, miszerint hamarosan egy új DLC-nek köszönhetően Skandinávia tájait is bejárhatjuk majd (Promods-ban mondjuk ez már megvolt, lejjebb lesz róla szó), valamint hogy belátható időn belül (valószínűleg idén) jön az American Truck Simulator is akkor könnyen belátható, hogy nem mostanában fogok letenni a több tonnás dögök hajtásáról. Egy idő után persze még a legizgalmasabb játék is megunható (hát még ez, haha), de azért nyomulunk PC-n, hogy legyen mihez nyúlnunk ha ez bekövetkezik: a modokhoz. A modokhoz, amelyeket az ETS2 szerencsére natívan támogat (olyannyira, hogy mindenféle külső program nélkül tudjuk őket aktiválni közvetlenül a játékban), és amelyekből széles választék áll a wannabe truckerek rendelkezésére. A sok különféle mod közötti eligazodást kívánom kicsit megkönnyíteni azzal, hogy ebben a postban pár szóban bemutatom a kedvenceimet, amelyek nélkül – kis túlzással – már élni sem tudnék, már ami az ETS2-zést illeti.

Néhány szó a telepítésükről: miután letöltöttük őket az .scs file-okat kell a \My Documents\Euro Truck Simulator 2\mod könyvtárba másolni, majd a játékot elindítva vagy új profilt kreálni nekik (ezt főleg mapmodoknál érdemes megtenni, sőt van amikor csak ez az út járható, pl. a lejjebb említésre kerülő Hungary map esetében), vagy egy már meglévőt kiválasztva a Szerkesztésre bökve pipálhatjuk be azokat, amelyeket aktiválni szeretnénk. Fontos tudni, hogy amennyiben egy új aktiválásakor a játék fagy annak általában az az oka, hogy összeakad egy már aktiválttal. Ilyenkor legtöbbször menthető a helyzet azzal, ha deaktiváljuk a gyanús darabokat (esetleg mindet, és szép sorban engedélyezzük őket amíg megint nem crashel a cucc – akkor megtaláltuk a bűnöst). Apropó profilok: ha több géped is van, és szeretnéd ugyanazt a mentést folytatni mindegyiken akkor ebben a postomban találsz erre megoldást.

Előfordulhat továbbá, hogy a játék fut, de mondjuk nem jelennek meg a felvehető fuvarok (nekem volt ilyen egy trailer pack telepítése után), ilyenkor jól jöhet egy gamestate reset (amivel az eredeti játékot hajtók találkozhatnak minden patch telepítése után), amelyet így érhetünk el:

1. Irány a My Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles könyvtár, itt ki kell keresni a problémás profilt. Ez nem lesz egyszerű ha több is van, ugyanis ez a drága program mindenféle random karakterekből álló alkönyvtárakban tárolja a mentéseket, de a legutolsó módosítás dátuma segíthet eldönteni melyik is az
2. Megnyitni a config.cfg-t jegyzettömbbel
3. A következő értéket átírni 1-re: uset g_force_economy_reset „0”, tehát ez a végeredmény: uset g_force_economy_reset „1”
4. Játék elindítása és profil betöltése. Kapni fogsz egy üzit, hogy a játékban változások történtek, ezért a problémák megelőzése érdekében a játékállás alaphelyzetbe lett állítva stb. Ezzel a játék gazdasága (fuvarok, stb.) alaphelyzetbe állt
5. Ezután kilépsz, visszaírod azt az egyest nullára, mivel ha így hagyod akkor minden indításnál megtörténik a reset, ami meglehetősen nehézzé tenni a fejlődést. Ha megvolt indíthatod a játékot újra

Ennyi felvezető után következzen a lényeg. Íme az én kedvenc modjaim listája:

Jazzycat járműpack-jei: egy alpontba sűrítve következzék néhány pack, amit ez a tehetséges modder gyárt. Amit tudni kell róluk, hogy az ő jármű- és trailermodelljei simán hozzák az alapjáték minőségét, és eleinte sokat fogtok balesetezni csak azért, mert szájtátva bámuljátok az éppen leelőzni kívánt kamion rakományát. Érdemes gyakran ránézni erre az oldalra az ets2mods.org-on, ugyanis néhány hetente kidob egy újabb verziót belőlük, ezért sem mellékelek linkeket mindhez.

• Trailers and cargo pack: a most elérhető legfrissebb verzióban a következők szerepelnek: 73 új trailer, 306 új rakományfajta, 416 új forgalomban látható trailer és több mint 1800 skin a már létező trailerekhez. Alapszükséglet, enélkül sokkal repetitívebbnek tűnik a játék
• AI traffic pack: egy csomó új gépjármű, Mercedes-ek, Volkswagen-ek, stb. Szintén alap
• Railway cargo pack: mozdonyok, szerelvények, stb. mint rakomány
• Military cargo pack: ugyanez harckocsikkal, tankokkal
• Truck traffic pack: új kamiontípusokat kapunk a forgalomba
• Painted truck traffic pack: a forgalomban szereplő kamionok is fasza skineket is kapnak ezáltal

ETS2 Essentials: egy nagy rakás fix a játékhoz, például valódi logokat kapunk a játékon belül (így lesz Majestic-ből Mercedes-Benz, a Goodyears abroncsokból Goodyear, a benzinkutak és telephelyek kamuneveiből valódiak, stb.), illetve további javítások. Érdemes átolvasni a fixek listáját, nem véletlenül Essentials a neve. Tölthető innen.

True AI lights: élethűbb reflektor- és jelzőlámpafényeket varázsol a játékba. Alapvetően éjszaka jöhet jól, ha például – a nagyobb fényerőnek hála – előzésre készülve messzebbről észrevesszük a szemközti sávban közeledő autókat. Ja, és nem mellesleg szebb a fényeffekt is a gyárihoz képest. Tölthető innen. (Apróság, de fontos lehet: a full verzióját csak akkor használjuk, ha nem aktiváltunk időjárásmodokat, különben crashel.)

Bleed’s FOV mod: ezzel a FOV-ot (Field Of View, magyarul látószög) lehet módosítani, ha az alapbeállítás túl alacsony vagy túl magas neked. Én a 90 fokos verziót használom (néha éget is), de a mod készítője csinált belőle egy csomó változatot. Tölthető innen.

Hungarian Map by Frank007: egy grandiózus vállalkozás, amelynek keretében Magyarország lemodellezése a cél – a lépték 1:3, ami szintén meglehetősen impresszív ((C) by Vári Zoli). Egyelőre Budapest és tágabb vonzáskörzete szerepel a térképen, de a készítő folyamatosan dolgozik a bővítésen. Amit még érdemes tudni róla: az ország 2000-2002 környéki állapota van alapul véve a fejlesztés során – Frank007 ezt azzal magyarázta, hogy így sokkal több lehet a kis mellékút, amelyeket sokan hiányolnak az eredeti ETS2 térképről is (teszem hozzá joggal). A következő nagy update-ben úgy látom Kecskemét és környéke is szerepelni fog, ami ránézésre is impozáns mennyiségű plusz felfedeznivalót jelent. Mozgásban itt látható a map, szerintem teljesen átjön a Magyarország-feeling, márcsak azért is mert Google Street View felvételek felhasználásával készül minden település. Tölthető innen.

Realistic Lightning: sokkal szebb naplementék-napfelkelték, felhőpornó, átdolgozott Hold éjszaka. Ezesetben egy kép tényleg többet mond ezer szónál, hát még három:

Tölthető innen.

Promods: még egy map, amelynek használata szintén javallott (bár szegény moddereket mintha szívatná az SCS, most éppen a nagy bemutatótermek méretében végzett változtatás tette inkompatibilissé a játék legutolsó változatával). Alapvetően a térkép nagy része ugyanaz, csak minden sokkal szebb: a városok részletesebbek, több a tereptárgy, ilyesmikre tessék gondolni. Mintegy bónuszként még a Skandináv-félszigetre is eltévedhetünk, aminek hála teljesen új területeket is felfedezhetünk. Nem rossz darab, az egyetlen hátránya (már ha ezt lehet annak nevezni), hogy regisztrálni kell a készítők fórumán egy usert hogy letölthessük.

ETS2 multiplayer: ez a mod kicsit kilóg a sorból, ugyanis nem úgy telepítendő, mint a fentebb felsoroltak, cserébe viszont csecse installerrel látták el a készítői. Különféle injection-ök, és cseles megoldások segítségével teljesen új kontentként pakolták a játékba a multiplayer játék lehetőségét, amelynek hála akár ezres nagyságrendű tömegekben nyomhatjuk a gázt egy közös Európa-térképen össze-vissza fuvarozva. Egyedül annyira nem fun mindez (hacsak valaki nem lel valamiféle perverz örömöt abban, ha egy tizenöt éves orosz hülyegyerek direkt belerongyol frontálisan miközben ő békésen próbálja leszállítani a zöldségeket Berlinbe), de pár haverral (netán ismeretlenekkel) konvojba összeállva egész vicces. A telephelyeken általában rohadt nagy a tumultus, még szerencse hogy no collision van (azaz a kamionok át tudnak hajtani egymáson), de – mivel nem látjuk hol kezdődik a mienk, és hol ér véget a többiek vontatmánya  – legtöbbször nem egyszerű eltalálni a helyes trailerpozíciót, hogy végre leadhassuk a fuvart. Tölthető – kötelező Steam-es, és fórumos regisztráció után – innen.

Nagy vonalakban ezek azok, amelyek nélkül nehezen tudom elképzelni az ETS2-t. Persze ez csak egy kis ízelítő, úgyis jobb mindenkinek saját magának összepakolni a nyerő modkombót, de hogy legyen valami koncepciótok arra ez a post is elég lesz. Érdemes folyamatosan böngészni a különféle gyűjtőoldalakat (nekem a már fentebb is említett ets2mods.org a kedvencem), illetve az SCS Software csak modokkal foglalkozó fórumát, mindig akad valami új, érdekes darab amivel feldobhatjuk a játékélményt.

Még két link így a végére: itt találhatjátok meg a játék közben készült csodálatos screenshotjaimat, itt pedig megnézhetitek hogyan bénázok a játékban, ugyanis Twitch-en stream-elem a kamionos kalandjaimat néhanapján (mostanában főleg hétfőtől csütörtökig esténként lehet erre számítani). Jó utat mindenkinek!

Update: naszóval az van, hogy rájöttem: a TSM (TruckSim Map) talán még jobb is mint a Promods, ugyanis olyan területek találhatóak benne, mint Olaszország, Albánia, Spanyolország vagy… (dobpergés) Észak-Afrika, annak is a Földközi-tengert érintő része. Ez új épületeket, táblákat és néhány poénos dolgot is jelent (felborult kamion az olasz autópályán, a helyszínelés zajlik) úgyhogy mindenképpen megérdemli, hogy szerepeljen a linkje itt (ez a jelenlegi legfrissebb verzió, de itt mindig meg fogod találni az éppen aktuális legújabbat).

A másik cucc, ami megér egy linket pedig azoknak szól, akik XBox360 kontrollerrel tolják a játékot. Talán feltűnt, hogy nincs force feedback, ezen segít ez az apró driver. Letöltöd, telepíted, nem felejted el bekapcsolni a funkciót az options-ben, majd örülsz, hogy végre újabb jelentéssel bővült számodra a rázókő fogalma. Tölthető innen (nem megijedni a japán írásjelektől, az oprendszered típusát azért felismered).

Nagyon érdekes dolog történt velem: olyan meghasonulást éltem át múlt héten, amilyenre nagyon ritkán volt eddig példa az életemben, és jelentem ez azóta is gőzerővel történik. Minden nap. Minden órában. Minden percben (szinte). Ahhoz képest ugyanis, hogy a szóbanforgó játék első része annyira nem tetszett, hogy még finnyáskodó postot is írtam róla (olvasható itt) a folytatás úgy beszippantott mint hosszú ideje semmi. Alig várom, hogy hazaérjek, ledobjam a hátizsákomat, és végre elindítsam. Olyankor elfelejtem az éhséget, a fáradtságot, ha kihűlt a szoba, ha rámtörik a bejárati ajtót a kommandósok – elfelejtek mindent. Ezt a fajta függőséget legutóbb talán a Minecraft volt képes elérni nálam, de az is évekkel ezelőtt. Ezért nagyon hálás vagyok a Gearbox Software-nek, ugyanis bebizonyították, hogy még így harminc éves fejjel (leírni is rossz) képes vagyok rajongásig szeretni egy remekműként aposztrofálható játékot ahelyett, hogy egy kézlegyintéssel elintézném – ahogy az az életkorom okán elvárható lenne tőlem. Következzék néhány gondolat a Borderlands 2-ről.

Ugyan az első rész emléke már meglehetősen kopottas a memóriámban, de arra azért emlékszem, hogy egy idő után halálra untam magam a nem létező sztori, a jellegtelen mellékszereplők (leszámítva Claptrap-et persze) és a monoton játékmenet miatt. Annyira egysíkú volt az egész, hogy csak azzal lehetett volna tovább súlyosbítani a helyzetet, ha a terepeket is randomban generálta volna a gép. Nem tetszett, nna. Aztán eltelt 4 (négy!!) év, és nemrégiben egy leárazáson megláttam a második rész GOTY (Game of the year) verzióját annyiért, amit még hajlandó lettem kiadni érte, és lecsaptam rá. Felvetődik a kérdés, hogy ha az elődjét ennyire nem komáltam, akkor miért fizettem egy fillért is a folytatásáért. Nos, ez azért történhetett meg, mert időközben azért olvastam pár cikket/postot, meg néztem pár review videót róla (például ezt), és biztatónak tűnt, hogy több helyen megemlítették azt, hogy az első rész gyerekbetegségeit egész ügyesen kigyomlálták belőle. Az öt délután alatt beleölt 26 órám árulkodik róla, hogy ez mennyire igaznak bizonyult.

„Minden éjjel róla álmodom, de vajon mik ezek a foltok az ágyamon?!”

Barátságos kis kikötő. Most már az, miután lemészároltam egy hadseregnyi elmebeteget.

Napfelkelte a jégmezőn.

Bumm, hecccsát!

Pandora északi éjszakái kifejezetten szépek.

Barátságos orvosi rendelő.

És tényleg. A felirat nem hazudik.

A játék ugyanis fasza. Tényleg. Hangulatát, játékmechanikáját, történetét, mellékszereplőit, zenéjét, egyszóval mindent tekintve az. Egy finomra cizellált, művészi értéket képviselő karórához tudnám hasonlítani, amelybe azért csúszott egy-két apró tervezési hiba, amelyek zavaróak ugyan, de a fő célt – miszerint le tudjuk olvasni a pontos időt – nem befolyásolják. Csak néha nem működik a dátum kijelzése, esetleg a háttérvilágítás – de ezekről majd később.

Nézzük a történetet: öt évvel az első rész történései után járunk. Pandora bolygója még mindig nem kifejezetten az a barátságos hely, ahová szívesen elhúznál a családdal nyaralni: a helyi faunát alkotó harci festésekben pompázó pszichopaták és a különféle karmos-agyaros dögök még mindig nagy számban (értsd: unlimited spawn :)) képviseltetik magukat, de mondjuk hiányoznának is, elvégre kik dobálnák az XP-t, meg a loot-ot ha egyszer csak eltűnnének ugye. A lakosság épeszűbbnek tekinthető része (hirtelenjében mondjuk Scooter ugrott be, mint ellenpélda) éppen Handsome Jack (ez a név…) elnyomása alatt sínylődik, és a Sanctuary (Menedék) nevű városkában próbálja magát meghúzni, amíg fel nem tűnik egy hős, aki egyszemélyes hadseregként el nem intéz minden apró-cseprő ügyet, amit ők túl lusták megoldani. Na vajon ki lesz ő… Innentől kezdve a feladatunk lesz egyrészt Jack megregulázása, másrészt pedig a helyiek által adott helyenként csak a „beteg” jelzővel aposztrofálható mellékküldetések abszolválása. Nagy vonalakban. Ez persze történetnek meglehetősen sovány, ámde éppen elég, márcsak azért is, mert a hangsúly úgyis a sok kis mellékszálon és az azokból áradó tömény hülyeségen lesz. Számomra ez az egyik fő aspektus ami eladja a játékot: az a kibaszott beteg humora, aminek hála néha hangosan röhögtem szobám csendes magányában. Példaként állíthatnám a küldetést, amelyben egy AI Core-t (egy robot agyát kb.) kell új testbe költöztetnünk, miután a régi tönkrement. Előtte persze megígéri, hogy annak ellenére nem fog ránk támadni, hogy erre van programozva, mert ő tudja mi az a hála, meg a betyárbecsület, meg különben is nem olyan családból származik. Namármost, amikor már harmadszorra kell darabokra lőnünk, mert valahogy mégis mindig kitör belőle az állat miután új testbe raktuk és váltig állítja, hogy a következőnél kiscserkész becsszóra nem fog „MEGDÖGLESZ!” felkiáltással ránk rontani, akkor már érezzük, hogy a készítők kurva pihentek lehettek a fejlesztés egy bizonyos szakaszában – mondjuk úgy végig. A küldetés vége pedig az, hogy elfárad a folyamatos háborúzásban (amely során valahogy mindig ő húzza a rövidebbet), ezért megkér, hogy helyezzük el egy nyugodtabb környezetben – mondjuk egy zenegépben. Persze itt sem bír magával, de nem akarom lelőni a poént – ez csak egy ízelítő volt, hogy mennyi hülyeségben lehet részünk a játék során. Ezek jelentős része a mellékküldetésekből származik, szóval érdemes minél többet (értsd: mindet) megcsinálni belőlük.

Ez azért is halmozottan igaz, mert ezzel is folyamatosan fejlődünk, és a fejlődés a játék lényege, a sava-borsa. Más FPS-ekben megszokottaktól eltérően itt nem csak egy skill tree van, ahova a szintlépéseknél kapott XP-t eloszthatjuk, hanem rengeteg minden, amelyek finomhangolásával a saját játékstílusunkra szabhatjuk a képességeinket. Ott vannak például a különféle páncélok (amelyek egész vad egyedi képességekkel is rendelkezhetnek, például savval fröcskölhetnek be minden közelharci fegyverrel ránk támadó ellenfelet), a gránát mod-ok (a vadság ezekre is igaz, a savval/elektromossággal/tűzzel/robbanással/ún. swlag-gal operálók mellett létezik közülük olyan is, ami odarántja az ellenfeleket magához a detonáció előtt, és ez csak egy példa volt a sok közül), és a különféle egyéb használható tárgyak, amelyeket egy-egy slotba lehet beaktiválni hősünk adatlapján. Emellett persze megvan a fejlődési fa is, csak egy apró csavarral: a tapasztalati mellett ún. badass pontokat is kapunk különféle célok eléréséért (kedvencem a Turret Syndrome, amely a vezethető autók fedélzeti géppuskájával való ölésért jár), amelyek segítségével apró lépésekben (nagyságrendileg +0.5, meg 1% – ilyeneket tessék elképzelni) növelhetjük karakterünk életerejét, gránátjainak hatását, ilyesmiket. A poén ebben a fajta fejlődésben az, hogy így elméletileg az elérhető fejlődés végtelen, ugyanis ezek a célok sosem fogynak el, sosincs olyan, hogy egy bizonyos pont után már hiába gyújtunk fel 10000 ellenfelet mégsem kapunk semmilyen bónuszt utána. Ha jól értelmezem a leírásokat a neten ezek a skillek ráadásul átörökíthetőek más karakterjeinkre, tehát ha újrakezdjük a játékot egy másik szereplővel ezek akkor sem tűnnek el.

Apropó karakterek: az alapjátékban négy fajtából választhatunk, a Mechromancer és a Psycho DLC-ként került bele utólag. Én a Salvador névre hallgató gunzerkert terelgetem éppen, a többiekről nem tudok túl sokat. Az ő képességeit viszont már elég jól ismerem, a következőket kell tudni róla: a nagy fegyverek és a nagy csöcsök-seggek barátja (utóbbit csak tippelem), a minél nagyobb tűzerőt részesíti előnyben a sunnyogással és a taktikázással szemben. Speciális képessége (mindegyik kasztnak van) a limitált ideig tartó akimbo mód, amely során egyrészt dupla tűzerővel rendelkezik, másrészt az életereje is jelentősen növekedik amíg tart.

Mint látható azért vannak mélységei rendesen a játéknak, és a fegyverekről még egy szót sem ejtettem. Ezen aspektus különösen mókás annak fényében, hogy nyolc gyártó – szerintem – végtelen számú eszköze kerülhet a birtokunkba. A végtelen talán túlzás, de tény, hogy a 26 óra alatt amióta tolom még nem akadt a kezem ügyébe két egyforma kinézetű darab, pedig kipróbáltam vagy harminc-negyven különbözőt! A választék elképesztő, iszonyat durva randomgenerátort pakoltak a játék alá, amely hatékonyan variálja a különféle fegyveralkatrészeket úgy, hogy nagyon-nagyon ritkán találjunk két egyformán kinéző darabot. Fontos, hogy eddig csak a kinézetről beszéltem: a statisztikák megint csak más lapra tartoznak (itt hadd jegyezzem meg, hogy ezeket azért lényegesen egyszerűbb véletlenszerűsíteni). Ezek böngészésével fog eltelni a játékidő egy jelentős hányada, amelyet az első részből megismert compare funkció azért nagyban megkönnyít. A sebzések, tárkapacitások, tűzgyorsaságok és egyéb jellemzők tengerében elveszni eleinte ijesztő lesz, de idővel egyrészt megtanulja az ember azt, hogy hogyan lehet egy szemvillanás alatt megállapítani egy fegyverről, hogy érdemes-e tüzetesebben megvizsgálni, másrészt pedig idővel úgyis megtaláljuk a kis kedvenceinket, amelyekhez ideig-óráig ragaszkodunk és csak a többit variálgatjuk a tárgylistánkban. Ellentétben a karakterstatisztikákkal a fegyvereket nem lehet fejleszteni, de amikor egy játékban a legutolsó megüthető fűcsomóból is mesterlövészpuskák potyognak ki (nem túloztam) ez talán elnézhető. Az eszetlen lootolás elsőszámú célpontjai az egyre jobb csúzlik lesznek – ennek kapcsán meg kell említenem az egyik pozitív vonását az első résznek, ami itt is létezik: nincs is annál nyálcsorgatóbb érzés, mint amikor egy végigküzdött dungeon végén egy mechanikusan szétnyíló láda eléd tárja a ritkábbnál-ritkább darabokat. Ugyanígy spannolja az érzékeidet az a látvány, ahogy szanaszét robban a rengeteg felvehető pénz, fegyver, és egyéb tárgy egy-egy húzósabb főellenség legyőzése után.

Tájkép csata után.

Ő Lilith, a szirén.

Miaf… a nyakába vette a törpét? 🙂

Na jó, akkor ne erőltessük a beszélgetést.

Godrays. Godrays everywhere.

Még egy északi éjszakás kép. Ezekből sosem elég, ugye?

Már megint a mocskos fantáziám, de a rúzsozott szájról, meg a tipről (valaminek a hegye az egyik jelentése) más jutott eszembe, nem a borravaló.

Ha már említettem a grafikát: a képregényszerű cell-shaded megoldás most is nagyon tetszett, bár nem nevezném különösebben nagy durranásnak. Ami kiemelkedő és nagyon tetszett viszont az a napszakok váltakozása. Például napfelkeltekor/naplementekor van godray rendesen (ez egy shadereffekt, azt szimulálja amikor egy éles fényforrás és közéd egy tereptárgy kerül, ami megtöri a fény egységét, így az sugarakra törik), éjszakánként a jeges-havas táj felett van északi fény, ilyesmikre tessék gondolni. Aztán a fizikai motor is remekel: nagyobb robbanásoknál szállnak szerteszét a darabkák rendesen, a savas- és egyéb folyadékokkal operáló fegyverek nyomán keletkező tócsák egész élethűen folynak a lejtős felületeken (bár arra még éveket kell majd várnunk, hogy valóban élethű folyadékokat láthassunk a monitoron az tuti). A fizikai motor számlájára írható sok nyálcsorgató momentum: a Crystalisk névre hallgató szörny halálakor például gyönyörű sárga kristályokat lövell magából, míg a levegőből levadászott helikopterek pilótái a jó pár darabra szakadt gépükkel együtt csapódnak a talajba gyakran harsány röhögésre késztetve az egyszeri játékost. Az mondjuk fura, hogy a már elhullott ellenfelekre nem hat a fizika (hiába dobsz közéjük egy gránátot, semmi sem történik), de ez legyen a legkevesebb.

Humoros fiúk a fejlesztők. A pokol bugyraiban ahova az efféle poénok kiagyalói kerülnek különösen szeretik az ilyen mókás srácokat.

Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a claptrap-em már vár reám.

Savas golyót lövő mesterlövészpuska és sok fény. Nice.

Imádom az ilyen szituációkat.

Too. Much. Skyrim.

Hangulatos helyszínekből nincs hiány.

Szokták mondani hogy a nő 180 kilónál kezdődik.

Ami pedig tényleg felteszi a koronát az összhatásra az a zene. Egyrészt az intro alatt felcsendülő szám kurva jó (ezen a videón 2:54-től), de amikkel a kietlen tájakon barangolást aláfestették sem rosszak, sőt. Csengő-bongó gitártémák, némi industrial, egy kis rock, egy kis techno, de semmi olyan ami – ahogy Szirmai Gergő a filmzenékkel kapcsolatban fogalmazott ebben a videóban – új szereplőként lépne be a történetbe. Önmagukban nem állnák meg a helyüket, de vegyítve a látvánnyal csodálatos összhatásban teremtik meg a nagy betűs HANGULATOT.

Persze tökéletes játék nincs, csak ahhoz nagyon közel álló, és ez alól a Borderlands 2 sem kivétel (ez annyira sablonos volt, hogy tutira szerepelt már több tucatszor a hazai számtechmagazinokban leírva :)). Pár apró és pár kevésbé apró idegesítő momentum azért akad. A kevésbé bosszantók közül hirtelenjében a néha előforduló fizikai bugokat tudnám megemlíteni (levegőben lebegő tárgyak, egy kutyaszerű lény elgázolásától 6-8 méter magasra repülő dzsip, ilyesmik), de ezek nem befolyásolják a teljes képet, miszerint a cucc iszonyatosan össze van rakva. Egy bosszantó dolog viszont az egész játékot átszövi (és ez szigorúan magánvélemény, úgy tessék kezelni), és szerves részét képezi a fejlődési mechanizmusnak. Ez pedig a lootolás, azon belül is az a leplezetlenül és pofátlanul az időhúzásra épülő, idegbajba kergető fajta, ami arról szól, hogy egy adott pályarészen van mondjuk húsz láda, meg tizenöt kis rekesz, továbbá harminc kinyitható szekrény, és ha nem nyitogatod ki mindet, akkor előfordulhat hogy nem esik az öledbe valami ritka tárgy, vagy fizetőeszköz, viszont az is lehetséges forgatókönyv, hogy csak olyan lőszert találsz amiből már amúgy is tele vagy. A kényszeres nyitogatósdi egy idő után elég frusztráló tud lenni, és azzal, hogy ritka tárgyakat is rejtenek néha úgymond kényszerítve vagy arra, hogy mégis csináld. Ráadásul némelyik konténer dög lassan nyílik ki, úgyhogy még várakoznod is kell, hogy láthasd a tartalmát. Fuck that. A másik problémám a területekre visszatermelődő ellenfelekkel van: én szeretem a kipusztított területeket kipusztítottként tudni, és nem szeretem ha újra és újra át kell harcolnom magam rajtuk, ha éppen arra járok.

A fentebb említett frusztrációkat leszámítva a játék tökéletes, nagyon tartalmas, és szórakoztató. Coopban még ugyan nem tudtam kipróbálni, de arról is sok jót hallottam (kivéve a ninja lootolást, amikor a társad lenyúl minden menő cuccot előled). Ha szereted a jó humort, a fasza atmoszférát és a rengeteg fegyvert, akkor érdemes tenned egy próbát vele.

Jelen vizsgálódásunk tárgya Az alant kivesézésre kerülő A Jazzpunk egy kurva jó játék (csak sikerült jól indítani a posztot). Mert ugye hogyan lehetne nem szeretni egy olyan kalandot, ahol titkos ügynökként kell orosz nagykövetségekre belopózni, vagy nőnek öltözve más tilosban járó kémeket elcsábítani? Kalandok? Szép nők? Titkos megbeszélések? Fürdőzők felaprítása a maxra csavart turbójakuzziban, majd a vértől vörösre vált vizet néhány szemgolyóval felszolgálni a medence partján nyugágyban ejtőző nőnek ezzel kiérdemelve a Bloody Mary on the Rocks nevű achievementet? Ez a Jazzpunk.
Adva vagyon egy bájos hidegháborús-kémfilmes milliő, amely ismerős lehet akár a James Bond filmekből, akár a No One Lives Forever játékokból, amelynek jellemzője az egy négyzetméterre jutó különféle ügynökök és kémek magas száma, a titkos küldetéseken való részvétel, és az állandóan szóló tingli-tangli jazz. A játék látványvilága ezen túl erőteljes art deco-s beütéssel operál (amely ismerős lehet a zseniális Grim Fandango-ból is). Eddig tartott a dolog ésszerű, és megmagyarázható része, ami ugyanis ezután következik az maga az LSD-trip: Family Guy-osan random történések, napszemüvegben szivarozó lepények, hülye szóvicceket szajkózó mellékszereplők, más játékokat parodizáló alküldetések, és egyéb szóban alig elmesélhető elemek sorjáznak egymás után („és akkor érted, a punktarajos béka megkért, hogy egy Frogger-es minijáték keretében szerezzem vissza neki a wifi vevő cuccát, mert szeretne netet lopni a Starbucks-ból”) egy idő után kissé már fárasztó töménységben. Talán a rengeteg belezsúfolt hülyeségnek (= rengeteg belefeccölt kreatív energiának) köszönhetően a játék meglehetősen rövid (2-3 óra alatt végigtolható), de ha már az első percekben megtetszett, akkor garantáltan végig fogod röhögni. Az első pár perc azért vízválasztó, mert már itt kezdjük sejteni a ránk váró megpróbáltatásokat (elég csak a főnök várójában megnézni az asztalon heverő magazinok borítóit), és itt dől el, hogy imádni vagy utálni fogjuk ezt a fajta humort – köztes állapot nem hiszem hogy létezik.

Asszem elég világos mi a teendő.

Látkép az első pálya teréről.

Fel is hívom anyámat rögvest!

Wedding Qake. Éééérted.

Ebben az étteremben hamarosan valaki el fogja hagyni a veséjét.

Ez a robot tud bánni a nőkkel!

Tökéletes álca.

Ja igen, ez még mindig ugyanaz a játék.

Említettem már a grafika stílusvilágát, nézzük meg kicsit részleteiben is: a nagyon harsány, nagyon nem textúrázott látvány szerintem parádés, nagyon jól idomul a játék groteszk vidámságához. Minden karakter úgy fest, mintha egy piktogram lenne egy nyilvános WC ajtajáról, úgyhogy nehéz nem valamiféle szürreális csodaországban érezni magunkat, ahol emberek helyett csak valamiféle bábok vannak gondosan elhelyezve a pályákon. Erre még rátesznek egy lapáttal az egyéb grafikai megoldások: például a nyilvános telefonok nyomkodásánál megjelenő alkar a kinyújtott mutatóujjal egy sima rajzolt valami, amelyről nem mellesleg gyorsan kiderül, hogy nem is valódi: ha hátrébb lépsz a készüléktől láthatod, hogy csak egy fabotra rögzített karton műkéz, amit használat után eldob a főhős (na erről beszéltem: szóban nehéz leírni ezt a szintű elmebajt).
Ami nagyon érződik a játékon az az, hogy egy kis stúdió csinálta nagyon nagy lelkesedéssel, és szeretettel. A helyenként előforduló bugokért (amelyek nálam főleg a képernyőről eltűnni nem akaró GUI-elemekben jelentkeztek) cserébe minden pályán érződik a törődés, a kívánt hangulat elérésére való törekvés. Az utolsó pálya hatalmas penthouse-a számomra etalon volt ebből a szempontból: oké, hogy stilizált, textúrázatlan elemekből épül fel, de ennek ellenére én simán beköltöznék egy ilyenbe. A már említett rengeteg elrejtett hülyeség is azt támasztja alá, hogy ez a játék egy valódi szerelemgyerek: minden sarokba érdemes bekukkantani, minden karaktert (sőt: kartondobozt, ajtót, pizzásdobozt, akármit) érdemes megnyomkodni, minden tárgyat minden NPC-n kipróbálni – ez gyakran kifizetődő, ugyanis a játék sűrűn jutalmaz valami elborult poénnal cserébe.

A Unity nevű engine találkozása két Új-zélandi fejlesztővel esetünkben érdekes eredményre vezetett: megszületett a Mini Metro című faék egyszerűnek tűnő, ámde idővel az átláthatatlanságig növekvő nehézségű egyelőre böngészőben (is) játszható játék, amelyben egy rendkívül sematizált, minimalista stílusú városban kell megoldanunk, hogy minden utas eljusson arra a metróállomásra, ahova szeretne. Ezek (mármint a megállók) gombamód nőnek ki a földből, és mindet be kell kapcsolnunk a vérkeringésbe, erre azonban csak szűkös eszközeink vannak: eleve a vonalak száma limitált (bár a hosszuk nem), másrészt pedig az alagutak sem keresztezhetik egymást. A véletlenszerűen lepakolt állomások mindegyikének bekötése ezért idővel egyre nehezebb lesz, ráadásul nem elég, hogy a metrószerelvények kapacitása véges, de ez igaz a várakozó utasok türelmére is: ha sokáig kell várniuk a szerelvényre idővel elindul egy visszaszámlálás, amelynek végén megkapjuk az arcunkba a jól megérdemelt Game over képernyőt. A már kiépült alagúthálózatot bármikor átvariálhatjuk (ezt mondjuk megnézném élőben), sőt szükséges is, ugyanis néha nem lehet máshogy megoldani egy-egy állomás bekötését.

Összefoglalásnak ennyi elég is lesz, következzenek a linkek: maga a játék itt érhető el (Unity web player-re szükség lesz hozzá), a Steam Greenlight-on pedig itt tudtok rá szavazni, ha szeretnétek kibővített formájában (valódi városokkal, zenével, ilyesmikkel megtűzdelve) viszontlátni a Steam-en is!