Tudom, úgy volt hogy ma a Zwiftről fogok értekezni, de basszus, mi ez a zene már:
Ráadásul van új Képzelt Város is, kommentekben megy a fanyalgás hogy miért kell erőltetni az angol dalszöveget, de nekem tetszik:
Visszatérve a Soup-ra: legutóbb a Porcupine Tree felfedezése (amit nem sokkal az Opeth követett) okozott ekkora örömöt nekem. Éljen a Spotify, éljenek a sok hulladék között megbúvó gyöngyszemek!
Valamiféle perverz gondolat szállhatott meg ma, de munka után a szokásos kockulós (néha edzős) szabadidős program helyett úgy döntöttem, hogy egy 1980-as David Lynch film, az Elefántember megtekintése lesz a terítéken, ha már ott hempergett a vinyón vagy egy éve. Nem is a filmről akarok most írni (nekem alapvetően tetszett, de mai szemmel nézve nem egy közönségsikeres alkotás azt meg kell hagyni), hanem arról a wtf-pillanatról amikor a zárójelenet alatt felcsendült ez a dallam:
És egyszer csak beugrott, hogy én ezt már hallottam valahol. Hát persze, a röpke 25 évvel később megjelent Tiësto-szám, az Adagio for Strings kiállásában egy az egyben ez szerepel! Tessék meghallgatni, a 35. másodperctől jön az ominózus rész:
Tanulság nincs, maximum annyi hogy nézzetek ti is 35 éves filmklasszikusokat, érhetnek meglepetések.
UPDATE: egy gyors keresés után kiderült, hogy csak én vagyok zeneileg (is) alulművelt, ugyanis az Adagio for Strings egy önálló komolyzenei darab, amelyet egy Samuel Barber nevű zeneszerzőnek köszönhetünk. Ráadásul nem csak az Elefántemberben és a fentebb linkelt Tiësto-számban hallható. További részletek itt.
Tegnap úgy döntöttem hogy – mielőtt komoly egészségügyi kockázatoknak teszem ki a lakótársaimat – végre kitakarítom a hűtőből a régóta ott rohadó maradékokat. Az első célpontom a pár hete ott felejtett chilis bab volt (műanyag tárolóstól ment a kukába), majd jött a lábosban tárolt múlt heti spagetti. Nézegettem egy darabig hogy mi legyen vele, aztán úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb ha lehúzom a WC-n. Be is vittem szegényt a budira, majd egy lendületes mozdulattal beleborítottam az egészet a csészébe. Ekkor jött a felismerés, hogy ez így nem fog lemenni, ugyanis össze van állva mocskosmód, és ha netán megpróbálom letuszkolni a kefével abból tutira dugulás lesz. Ekkor cselekedtem meg azt, amit nem kellett volna: a kezem ügyében levő villára felszúrtam az egészet, és egy rántással visszaraktam a lábosba. Ekkor tudatosult bennem, hogy most ennek eredményeképpen az edénybe csöpög a foslé öblítővíz, aminek a legkevésbé se lenne szabad sose érintkeznie semmilyen étel készítéséhez használt eszközzel. Csak álltam ott szomorúan a pillanatok leforgása alatt kialakult újszerűen undorító helyzetben, és hosszas mérlegelés után beláttam, hogy sajnos nincs más megoldás, bármennyire nem fűlik hozzá a fogam.
Azért remélem a Jar eléggé fertőtlenít.
Rájöttem: mindenki úgy tekint az életre, mintha sose lenne vége, és úgy pazaroljuk a napokat, mintha végtelen mennyiségű állna belőlük a rendelkezésünkre. Hetekig-hónapokig, akár évekig is csináljuk minden kurva nap ugyanazt, megyünk be a munkahelyünkre rohadni a neonfényben ahelyett, hogy élveznénk a napsütést. Nem keféljük végig a fél világot, ha már feleségünk és gyerekeink vannak. Úgy kezeljük az életet, mintha örökké tartana, és nem ragadunk meg minden lehetőséget arra, hogy kiélvezzük minden percét.
A durva az egészben az, hogy pont ez az önmegtartóztatás tesz minket különbözővé az állatoktól.
Állok a konyhában, és éppen mosogatom azt a három tányért, ami felgyűlt a hét folyamán. Este van, egyre sürgetőbb a gyomromat mardosó éhség, ezért arra próbálok koncentrálni, hogy minél előbb túlessek azon, amit éppen csinálok, és végre nekiláthassak annak a szardíniakonzervnek, amit délután vettem. Ekkor kúszik be a fejembe a következő dalszöveg dallamfoszlányokkal együtt:
Pusztul a világ mindennek vége
Megy a bűnbe a részegségbe
A dolgoknak természete lett
Tudat alatt és tudat felettKi ad vissza egy csöpp tisztaságot?
Nyugalmat és biztonságot
Romantikát! Egy kis romantikát!
Egy fejlődésmentes galaktikát!
Azon tűnődöm mennyire fogékony is az ifjú elme kamaszkorában! Akkoriban sok mindent faltam, amit ma már nem: könyveket, zenéket, tanultam programozni, gitározni, pályát tervezni… Akkoriban hallottam ezt a számot is egy – emlékszem – fekete kazettáról. Emlékszem, a zenekar neve Happy Dead Band volt. Most hülyén érzem magam, ugyanis kiderült: csak be kellett volna pötyögnöm a nevüket a Google-ba, és másodperceken belül információkhoz juthattam volna a múltam egy darabkájáról. Talán kár is volt rákeresni. Mindenesetre fura érzés volt harmincéves fejjel állni a mosogatónál, és tűrni, ahogy elborít egy tizenöt éves hangulat.
A Unity nevű engine találkozása két Új-zélandi fejlesztővel esetünkben érdekes eredményre vezetett: megszületett a Mini Metro című faék egyszerűnek tűnő, ámde idővel az átláthatatlanságig növekvő nehézségű egyelőre böngészőben (is) játszható játék, amelyben egy rendkívül sematizált, minimalista stílusú városban kell megoldanunk, hogy minden utas eljusson arra a metróállomásra, ahova szeretne. Ezek (mármint a megállók) gombamód nőnek ki a földből, és mindet be kell kapcsolnunk a vérkeringésbe, erre azonban csak szűkös eszközeink vannak: eleve a vonalak száma limitált (bár a hosszuk nem), másrészt pedig az alagutak sem keresztezhetik egymást. A véletlenszerűen lepakolt állomások mindegyikének bekötése ezért idővel egyre nehezebb lesz, ráadásul nem elég, hogy a metrószerelvények kapacitása véges, de ez igaz a várakozó utasok türelmére is: ha sokáig kell várniuk a szerelvényre idővel elindul egy visszaszámlálás, amelynek végén megkapjuk az arcunkba a jól megérdemelt Game over képernyőt. A már kiépült alagúthálózatot bármikor átvariálhatjuk (ezt mondjuk megnézném élőben), sőt szükséges is, ugyanis néha nem lehet máshogy megoldani egy-egy állomás bekötését.
Összefoglalásnak ennyi elég is lesz, következzenek a linkek: maga a játék itt érhető el (Unity web player-re szükség lesz hozzá), a Steam Greenlight-on pedig itt tudtok rá szavazni, ha szeretnétek kibővített formájában (valódi városokkal, zenével, ilyesmikkel megtűzdelve) viszontlátni a Steam-en is!
Bő öt éve egy slukk cigit se szívtam (nem kívánom ezt a kijelentést pontosítani, bár lehet hogy kellene), ma éjjel mégis azt álmodtam, hogy szívom a szálakat egymás után, közben meg nyugtatgatom magam, hogy „ugyan, csak ez a pár doboz, utána ugyanúgy leteszem, mint annak idején, semmiség az egész, na gyújtok még egyet”. Annyira életszerű volt az egész, hogy reggel bűntudattal, és számban a dohányfüst ízével keltem.
Kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok még ilyeneket álmodni. Ja, és bele se merek gondolni milyen lehet egy leszokott heroinista élete, ha nekem még mindig okoz efféle utórezgéseket a dohányos korszakom.
Vajon a középre rendezéshez emelt díjas SMS-t kell küldeni a WordPress-nek? Esetleg értenem kéne a PHP-hoz meg a CSS-hez?! 🙂
És működik, és működik! Ez egyrészt fantasztikus, nagyban hozzájárul az emberiség fejlődéséhez, másrészt viszont újabb lehetőséget nyit arra, hogy ha netán bekövetkezik az elképzelhetetlen, és lerohad a mindenki által imádott közösségi oldal, akkor büdös nagy error message-eket kelljen más oldalakon is bámulni. Persze ez az élmény már most is adott nálam is, elég csak a lájkra buzdító opciókra gondolni.
No mindegy, végre egy újabb felesleges funkció (legalábbis számomra, biztos lesznek akik többet fogják használni). Amúgy micsoda bejegyzésception lehet már ez azoknak, akik kiváló ízlésről téve tanúbizonyságot már lájkolták a blog Facebook-oldalát, és most egy blogbejegyzésben láthatják újra a Facebook-os postomat?! Még jó hogy nem nyitottam véletlenül egy féregjáratot, ami beszippantja a teret, az időt, és a kontinuumot is.
Hajtás után a modern technika vivmányait felhasználva panaszolom el, miért nincs időm mostanában írni (vigyázat, egyből leszippant 2.6 megát a cucc).
~-nek nevezzük azt az érzést, ami miatt újra és újra ráfrissítünk a neten a last.fm profilunkra, pedig tudjuk, hogy a Rhythmbox 0.12.8 nevű Linuxos zenelejátszó sem tegnap, sem azelőtt, de még csak azelőtt sem scrobbeolta a zenéinket, hiába állítottuk be a plugint faszán, és hiába írja azt hogy OK minden. Minden észérv ellenére néha-néha azért rábökünk a frissítésre, hátha valamelyik rendszer újraindítás, vagy valami magic megjavította azóta. De nem, a kétségbeesés pedig egyre nő (most például Death Before Dishonor-t hallgatok életemben először, most hogyan juttassam a világ tudomására? Ja, éppen most írtam le, de ez nem ér). :sigh:
