hosszú írás | Ráktalicska - 3. oldal
nov 02

Ezen a napon vagyok mindig a legálmosabb, legboldogtalanabb általában, bár ma kettős érzésekkel viseltetek az egész dolgozósdi iránt: mindazonáltal, hogy nagyon szívesen fetrengtem volna még otthon, mégis jól esik csinálni is végre valamit.
Egész egyszerűen nem bírom megszokni a hétfők egyedi hangulatát. Ma persze koncentráltan csapódott le az élmény, mivel egy bő hete nem dolgoztam, és sokkal élesebb volt a kontraszt a fehérvári, és az otthoni élet között. A hajnali buszozás, a dideregve albérletbe vánszorgás, a reggeli kávéfőzés, a szoba látványa, a biciklizés vörösre fagyott ujjakkal, a cég hangulata, a rég látott kollegák, a hétfői pizzarendelés (merthogy akciós ilyenkor), és a többi markánsan fehérvári impulzus ilyenkor, hét elején éri az embert a leginkább. Ezen a napon vagyok mindig a legálmosabb, legboldogtalanabb általában, bár ma ambivalens kettős érzésekkel viseltetek az egész dolgozósdi iránt: mindazonáltal, hogy nagyon szívesen fetrengtem volna még otthon, mégis jól esik csinálni is végre valamit. Az ideális az lenne, ha otthon laknék, és helyben dolgozhatnék, de április óta erre esélyt se nagyon látok (arról nem is beszélve, hogy itt kicsit talán több a lehetőség a jövőre nézve, mint odahaza). Sebaj, reggel kisebbfajta sokk volt a sok délután kettős kelés után reggel 4:30-kor magamhoz térni, majd az utcán a fagypont közeli hidegben elmászni a buszpályaudvarig (csak az új Kispál tartotta bennem a lelket). Persze annyira azért kipihent voltam, hogy ne tudjak aludni az úton, helyette valami katatón állapotban szenvedtem végig a bő egy órát Veszprémig, ahol – sikeresen lekésvén a csatlakozást a pápai sofőr miatt – egy későbbi busszal indulhattam tovább Fehérvárra. (Hozzátartozik a sztorihoz, hogy kábé az orrom előtt csukta be a kedves buszvezető bácsi az ajtót, majd amikor látta, hogy többedmagammal szerettem volna felszállni, akkor csak a kezeit tárta szét, ahelyett, hogy megállt volna kitolatás közben. Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, ahogy én is széttárom a kezeimet, és sűrű bazmegelés közben pofátlanul arcontegezve ordítom neki, hogy „ne tárogass, hanem nyisd ki az ajtót!”, majd az induló busz oldalába rúgva hangsúlyozom a mondanivalómat. Ezután – az emiatt leszálló – sofőrt leüvöltöm, majd ügyesen elhajolva az ütése elől gyomorba rúgom. Persze ezután a járat nem ment volna sehova, én is csak max a fogdába, de – természetesen – csak fantáziáltam, így tovább nem gondoltam a sztorit. Legszívesebben mindenesetre ezt tettem volna a bunkójával. Hm, lehet, hogy mégis kicsit pszichopata vagyok? 🙂 )

A buszon meghallgattam a Danubiusosok sírás-rívását (állítólag a Slágeren még durvábban tolják, azt már meg se mertem hallgatni, hátha versenyt zokognék velük), hogy most mi lesz, meg hogy mennyire köszönik a sok támogatást, amit mostanában kapnak. Persze, bunkóság lenne részemről ezen élcelődni, mert ha valaki, akkor ők tényleg nem tehetnek a kialakult helyzetről, és tényleg sajnálom is a rádiókban dolgozókat (teszem hozzá, összesen körülbelül 130-150 emberről lehet ám csak szó, bezzeg amikor a régi cégemnél építették le a családos embereket százával abból nem volt ekkora országos hiszti), de nem kell szerintem attól félni, hogy ezentúl gyártósori összeszerelőként fognak tengődni 60000 forint nettóért, lesz rájuk igény az új adókon is. Reggel nyolckor még össznépi dudáltatás is volt (tehát mindenkit aki szimpatizált a két rádióval megkértek, hogy néhány percig nyomja a dudát), ebből persze semmit nem vettem észre, pedig épp dugóban volt a busz, úgyhogy hallhattam volna. Sebaj, gondolom épp mindenki Kossuth/MR2 fan volt a velünk veszteglő kocsikban. Ehhez a témához tartozik, hogy tegnap a Heti Hetesben is jó hosszan megemlékeztek a témáról (nagyjából érdekes módon hasonlóan, mint amit én is írtam), bár Farkasházy párszor kiakasztott a hülye érveivel. Először benyögte, hogy „Ki gondolta volna, hogy nem a kabaré lesz a legnépszerűbb műfaj a rádióban, erre tessék” (persze hogy fáj neki, mivel ő volt a Rádiókabaré igazgatója, de ez ide pont nem volt jó érv), majd felvetette, hogy szerinte nem garantált, hogy a zene lesz örökre a legkelendőbb műsorfajta a rádiózásban (persze, majd beszélgetős műsorok lesznek végig, amelyekben kriptahangú őskommunisták fogják felválta isteníteni a régi időket, és szidni a kapitalistákat helyette). Szegény ember – a kora ellenére – nagyon szűk látókörű bizonyos kérdésekben, és ez a rádiós mizéria pont ez a kategória szerintem. Mindenesetre – ahogy már írtam – a véleményünk sok ponton megegyezett (mármint nekem, és a műsorban résztvevőkkel), és ez megnyugtatott: vagy én nem vagyok hülye, vagy az egész világ az velem együtt 🙂 Ennyit a rádiókról.

Végül aztán sikerült beérni a céghez, és nekiállni a napi rutinnak: mailnézegetés (jéé, a céges fiókomba alig jött spam a kollegáktól, nahát), szokásos udvariassági körök lefutása (amelyek persze hasznosak is lehetnek), illetve az első kávé jó ideje a didiben (a helyi büfé, amely annak idején telt keblű pultoslánykáiról kapta a nevét, ma már inkább Tejeszacskó néven futhatna ha a melleket nézzük 🙂 ).

Délután pedig várhat az igazi boldogság: végre a saját gépemet bűvölhetem (amely nagyságrendekkel lassabb, mint a pápai, de annyi baj legyen), és végre nyugodt körülmények között irogathatok a blogra annyit, és amit akarok. Ez is kárpótol a fehérvári élettel járó egyéb kellemetlenségekért, mint például kaja/pénz/társaság/nőhiány. Ezek megkeserítik az életemet (főleg az utolsó kettő), de bízok abban, hogy mindent meg lehet szokni. Nekem is alakul a dolog, bár még fél éve nem volt elég hozzá… Talán majd jövő tavaszra már tényleg otthon fogom magam érezni itt.

Tagek:
okt 01

Olvastam már olyan véleményt a neten, hogy mekkora hülyeség tizes listákkal operálni egyes blogíróknak ahelyett, hogy szép esszékkel bombáznák a nagynépet, merthogy ez nem „újságírás”. Nos, a szóban forgó véleményt nem tudom már linkelni (mivel furcsa módon elfelejtettem felvenni az író feedjét, nahát), de ami biztos, hogy szerintem hülyeség lázadozni a listás postok ellen. Én kifejezetten szeretem a „10 legdurvább pornójelenet”, meg a „10 legröhejesebb halál”-szerű írásokat, mivel ezekben az írók tényleg a bestet igyekeznek összegyűjteni, és ez gyakran vezet érdekes, és lebilincselő eredményre. Nekem is volt már egy hasonló postom egyszer réges-rég, amely – legalábbis a Google-találatokat tekintve – egész nagy népszerűségre tett szert (és elég informális is volt a listás elrendezésből adódóan), így én híve vagyok az efféle megoldásoknak.

Női lábak és gitár... hmm...

Ennek szellemében következzék egy tizes lista azokról a zenekarokról, amelyek valamilyen formában hatottak a kicsiny életemre, értve ez alatt azt, hogy bizonyos életszakaszaimban/helyzeteimben nagy hatással voltak rám, akár negatív, akár pozitív értelemben. Úgy gondolom, hogy a zene lényege az, hogy érzéseket keltsen benned, és általa tudj jobban átélni hangulatokat, és világ életemben vonzódtam az olyan bandákhoz, amik erre törekedtek. Pont ez az oka annak is, hogy nem szeretem a lélektelen csak ütemre épülő zenéket, bár szerencsére jópár éve kinőttem a dackorszakomból (tudjátok, amikor az ember elvből nem hallgat olyan zenét, amiben nincs gitár), és bizony vannak elektronikus stílusban is nagy kedvenceim azóta (csak hogy a Faithless-t, vagy a Massive Attack-et említsem), így elmondhatom magamról, hogy egész nyitott vagyok a világ sokféle zenei stílusára. Amit viszont tutira nem fogok hallgatni, az a grindcore, a black metál, a goa, a reggae illetve a klezmer (a lista még folytatható persze) 🙂 Ezek a zenék nem nagyon pendítenek meg bennem húrokat, márpedig – ahogy már írtam is – az nekem nagyon fontos.
Következzék tehát a lista, amely tíztől megy lefelé ezzel valamelyest rangsorolva is az előadókat a rám tett benyomásuk szintje alapján:

10. Sexepil:

ez a ma már régóta nem létező zenekar meghatározó tényezője volt a megboldogult tinédzserkoromnak. A holland származású énekessel, és angol nyelvű szövegekkel operáló magyar rockzenekar két albuma került hozzám anno (a Love Jealousy Hate, és az Against Nature), és nagyon hasznosnak bizonyultak az útkeresős befordulós időszakaimban. Elég elvont progresszív-alter rockzene ez, slágeres énektémákkal (úgy értem slágeresek lehettek volna más zenei alappal). Ajánlott klasszikusok:

Bomb

Eroding Europe

This scream comes out of time.

9. Zagar:

újabb keletű a rajongásom Zságer Balázs bandája (projectje?) iránt, mindenesetre villámsebességgel vette birtokba a ‘legtöbbet hallgatott előadók’ listám harmadik helyét a last.fm profilom alapján. Hihetetlen műgonddal megalkotott chillout-os trip-hopos nyugizene ez, amelyben profin keveredik az elektronika az élőhangszerekkel. Vannak igazán táncolható dalaik, olyanok, amelyek visszarepítenek a 80-as évek szintipopos zsánmiselzsáros éveibe, és vannak olyanok amelyeket a „szívós zene” kitétellel lehetne leginkább illetni. Ajánlott klasszikusok: Wings of Love, Bossa Astoria (ez a T-Online-os reklámzene amúgy), Mistery of Cinema.

8. Korn:

újabb banda, amely szintén megboldogult (hüpp) tizenes éveimben volt gyakori vendég a CD-lejátszómban. Sok szövegüket le is fordítottam anno magyarra (amelynek értelme nem nagyon volt, max annyi, hogy palléroztam az angoltudásomat), és igazi művészléleknek tartottam Jonathan-t, úgymond lelki társat véltem felfedezni benne (annyi eltérés azért volt köztünk, hogy engem nem molesztált apukám, míg őt – állítólag – igen, lásd Daddy c. szerzeményük). A zúzás keverve megragadó dallamú kiállásokkal a mai napig bejövős nálam, hát még az ötletes klipek, amikkel annak idején le tudtak nyűgözni engem. Amit manapság csinálnak már nem tud lekötni. Ajánlott irodalom: Freak on a Leash, Falling away from me, Blind.

7. Tankcsapda:

Magyarország legsikeresebb, egyben legellentmondásosabb bandája is örök kedvenc maradt (tavaly például mindenkit hátrahagyva mentem el a bulijukra egyedül az EFOTT-on, és nem bántam meg). Az utóbbi időkben művelt dolgaikkal már nem vagyok kibékülve (értsd: az utóbbi 8-10 év), de az örök klasszikussá avanzsált oldszkúl Tankcsapda számokat még mindig imádom, mivel süt belőlük a rockerromantika, viszont hiányzik belőlük az Ossian-os nyál (hála istennek). Amúgy a legutolsó számuk, ami igazán tetszett, az a Mindenki volt, mivel akkora energia volt benne, és olyan zúzás, hogy az ember haját levitte. A Mennyország Touristos, Örökké tart-os tiniopuszoktól viszont most felkavarodik a gyomrom rendesen. Kötelezők: Egyszerű dal, A legjobb méreg, Kicsikét, Lopott könyvek, Törölközők teniszütőkkel(!!).

6. Porcupine Tree:

szintén pár hetes ismeretség köt össze ezekkel a britekkel, akikről nem is olyan régen írtam is, annyira bejött amit művelnek. Pszichedelika, zúzás, lágy szólók, némi melankólia, és profi hangszeres tudás ötvözete a zenéjük, amelyet Stewen Wilson énekes kicsit borongós hangja koronáz meg. Nem nevezném bulizenének (bár van olyan számuk amiről az jut az eszembe, hogy egy agyontunningolt erőgéppel repesztek 250-nel valami kanyargós erdei úton, pl. a nem rég linkelt Fear of a blank Planet), de kifejezetten hallgatható, és szerethető muzsika, ami nem arra gyúr, hogy az ereidet vagdosd miközben hallgatod, egész egyszerűen szép akar lenni. Kötelező (azok közül amit ismerek):

Fear of a blank Planet

Remember me lover

The Incident (a vége zseniális!!)

Time Flies

Anesthetize.

5. Alvin és a Mókusok:

már megint a nosztalgia édes-keserű hangulata késztetett arra, hogy ez a zenekar is bekerüljön a szent tízbe, mivel hasonló érzéseim vannak velük kapcsolatban, mint a Tankcsapdával kapcsolatban, bár ők nem csak zeneileg, hanem úgymond emberileg (imidzsügyileg?) is negatívvá váltak számomra (ahogy ezt már kifejtettem régebben is). Azért a punkos-lázadós-szesszelismerkedős-koncertrejárós korszakomban annak idején meghatározó szerepet játszottak a lelki fejlődésemben, mivel Alvin gyakran írt olyan dalszövegeket, amelyekkel könnyen tudtam azonosulni, és még a zenei alapjaik is a koncerten könnyen pogózható kategóriába tartoztak. Mindezek mellett ráadásul írtak néhány olyan dalt, amelyek egy generáció himnuszaivá váltak (legalábbis én úgy gondolom, hogy a mai napig azok), mint például a Kurva élet. Az új számaikkal sincs semmi gond, kivéve hogy – néhány kivétellel – kiveszett belőlük az egyéniség, bár az is lehet, hogy csak én nőttem fel azóta… Klasszikusaik:

a már említett Kurva élet

Rémálom

Lacika

Jézusnak volt-e szakálla

Jóember.

4. Junkies:

ahogy közeledünk a lista eleje felé sorra kerülnek elő azok a zenekarok, amelyek nem csak kölyökkoromban, hanem a mai napig is szívesen hallgatott kedvenceim, mivel olyan zenéket írnak, amelyek számomra kortalanok, és fogyaszthatóak akár 10-12 év elteltével is. Ilyen a szóban forgó Junkies is, amely a Nihil című albumuk óta örök kedvencem, bár a kinézetükkel sokáig nem voltam kibékülve. Élénk emlék még most is az a sümegi koncertjük, amelyen én is ott voltam (sőt még egy kis esszét rittyentettem róla, ha érdekel valakit közzé is teszem) olyan 8-9 évvel ezelőtt, és már akkor is hatalmas rajongójuk voltam. Szekeres Andris, az énekes egy kibaszott nagy zseni (már ami a szövegírási képességeit illeti), mivel olyan dolgokról énekel, amelyeket mindenki a magáénak érezhet, és ráismerhet, hogy „jé, én is voltam már így!”. A számok az egyszerű rockandroll kategóriába tartoznak, egyszerű dalszövegekkel, amelyek mégis ütnek, mert nem akarnak többnek látszani mint amik. Örök kedvencek maradnak még akkor is, ha sokak szerint csak műrocker tizenéveseknek szólnak a számaik. Nagyon kötelezők:

Szabad a pálya

Élni tudni kell

Miattad iszom te állat

Alkohol

Minden álmom.

3. Pink Floyd:

ez a zenekar nem az az ötsoros fajta, úgyhogy nehéz lesz rövidnek lenni. Maradjunk annyiban, hogy legendás művészek ők, akik nélkül biztos hogy máshogy festene napjaink zenei világa. Ami számomra érdekes bennük, hogy őket sikerült nagyon megkedvelnem, míg a többi 70-es években tevékeny bandát (Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, stb.) valahogy nem. Ők mások, mint apáink kedvenc rockzenéi, és nem biztos, hogy meg tudom mondani a dolog miértjét. A korai (nagyon korai) albumaikat leszámítva minden egyes számuk kincs, és ezek közül is kitűnik a Wall című album összes szerzeménye (amelyekből készült egy iszonyatosan ütős, mély mondanivalójú, mindazonáltal elég lehangoló film, amely szintén a Wall névre hallgat). Ideális zene lazuláshoz, az elszállósabb dalaikat konkrétan láttam már LSD-hez ajánlott zenék jegyzékében (mert bizony van ilyen is:)), a szövegeik pedig a mai napig aktuálisak, mivel az elidegenedés, a depresszió, és a boldogság keresésének vidám témaköreit járják körbe (néhány kivételtől eltekintve). Néhány hete láttam először a koncertet, amit a berlini fal romjainál adtak, és még így, felvételről nézve is hatalmas élmény volt nekem. Tudnak valamit nna. Kötelezők: Another brick in the Wall part 2., Comfortably numb, Keep talking, Yet another movie.

2. System of a Down:

éles stílus- és korszakváltás az előzőhöz képest, tudom. Emlékszek arra a csodálatos napra, amikor Ajkán a csingeri (helyi városrész) kóter 215-ös szobájában egy kölcsönbe kapott válogatáskazin először hallottam őket, konkrétan a Suite-Pee című számukat. Egyből kérdeztem is a kazi tulajdonosát, és ő mondta ki először a zenekar nevét, amely utána hosszú évekre kedvencemmé vált. Annyit írtak már róluk, hogy nehéz bármit is hozzátenni, úgyhogy csak ismételni tudom őket: meghatározó zenekar, amelyet örmény származású fiatalok alakítottak még a kilencvenes évek végén, és néhány év alatt szédületes karriert befutva reformálták meg a modern rockzenét. A zenéjük a szélsőségek között ingadozik: a lágy lírai dallamok hirtelen csapnak át eszetlen zúzásba, majd újra vissza, közben pedig mindvégig egységes egészet alkotnak a számaik. Ez a skizofrénia az, ami egyedivé teszi őket, és ennek köszönhetően voltam én is belehülyülve a zenekarba évekig, sőt nekik is fordítottam jópár dalszövegüket magyarra anno. Ők olyanok lesznek 20-30 év múlva, mint most a Rolling Stones az tuti, bár sajnos néhány éve feloszlottak. Meghallgatandók:

Toxicity

Sugar

ATWA

BYOB

Lonely day.

És most kicsit szemét leszek: az eddigiek alapján tessék megtippelni, hogy vajon melyik banda állhat a listám elején! Az alternatívákat kommentben várom! 🙂

(Két infó:

1. a választ hétfőn fogom megadni a kérdésre

2. tervbe van véve, hogy mellékelek néhány letöltőlinket a számokhoz, az is legkésőbb hétfőre meglesz!)

Tagek:
szept 23

Nem is tudom már hol tartok a számozásukban, de az tuti, hogy itt a megújult blogon ez az első amit írok. Kicsit borult a bioritmusom a régi időkhöz képest, mivel furcsa módon valahogy aktívabb lettem délelőttönként mostanában, mint ezeken a kései órákon, ezért ritkábban is volt kedvem este postolni az utóbbi hetekben. Érdekes módon úgy esek haza pár hete délután, mint aki 10-12 órát húzott le egy építkezésen, pedig – ezért sokan fogtok utálni – nem csinálok egész nap szinte semmi hasznosat, csak meresztem a seggem a gépem előtt, és számolom a percet, az órát, hogy végre hazajöhessek 🙂 Ma viszont – köszönhetően a kábé fél órája magamba szólított méregerős kávénak, a sok lecsónak, és a ‘frissen tusolt’-érzésnek – valahogy mégis kedvem támadt ebben az esti órában írni. Helyette mosogatnom illene (mert ugye főzni mindenki szeret, utána rendet rakni már kevésbé), de napolódni fog a dolog holnapra.
A kis éji dumák ugyebár hasonlatosan az egész bloghoz előre leszögezett módon nem szólnak semmiről, úgyhogy ne is tessék semmi központi témát elvárni ettől a szösszenettől, mert olyanja nem lesz neki. Helyette inkább elregélek néhány olyan érdekfeszítő történetet, melyek ma estek meg velem. Történt ugyanis, hogy reggel – jó kockához illően – az első pisilésre indulván már kapcsoltam is be a gépet, hogy megnézegessem a mailjeimet, a blog látogatottságát (amivel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy akárhogy győzködöm magam, hogy nem érdekel, mégis zavar kicsit, hogy alacsony), meg a többi rendkívül fontos információt, amelyek nagyban határozhatják meg az emberiség jövőjét természetesen. Jöttem vissza, de érdekes módon a masinéria még addigra se volt képes produkálni egy tisztességes Windows Asztalt. Vatafak – gondoltam, és gyanúm egyből az adatvinyómra terelődött, amely néha szokott rakoncátlankodni, pedig a nyáron még egy ventivel is megkínáltam, hogy kicsit lehűtsem őkelmét, tehát érezheti a törődést részemről. Azért csak leráncigáltam róla az adat- meg a tápkábelt, gép újraindít, nahát egyből működik. Kicsit kezdtem stresszes lenni, mivel volt még néhány cucc rajta, amire szükségem volna (és most nem csak Közép-Európa legnagyobb pornógyűjteményére tessék gondolni, hanem néhány saját gyártású cuccra, amelyeket bajos letölteni a netről). A dolog itt mindenesetre félbemaradt, mivel rohannom kellett dolgozni (ebben a mondatban két szót is idézőjelezhetnék, de nem teszem :)). Hazaérvén persze konstatáltam, hogy baszik indulni a Windows már megint, ezért újra lehúztam a madzagjait a rohadéknak. Menet közben újra rádugtam őket (ami persze nem lett volna okos ötlet, ha nem tudom, hogy támogatva vagyon a HotPlug funkció), ekkor felismerődött a szentem, de olyan szinten volt lassú, hogy egy mappaváltás is fél percébe tellett, sőt pár perc múlva el is tűntek a meghajtó-betűjelei, mintha a cica vitte volna őket el. Ekkor jött a jó öreg pánikban kapkodós módszer, pár perc alatt vagy fél tucat vinyótesztelő progi csücsült a másik lemezen, amikoris – hirtelen ötlettől vezérelve – lehúztam az adatkábelt az alaplapról, és visszadugtam. Szépen felismerte a vinyót, és – némi teszt után – konstatáltam, hogy gyorsabban pörög mint legszebb napjaiban! Valaki magyarázza már el a jelenség okát, mert én nem tudok rájönni… Azért gyorsan csináltam backupot mindenről amit értem a Dropbox-szal, nehogy csúnyán megszívjam a jövőben ezzel a rohadt féltéglával…
Aztán történt ma olyan is, hogy szájkaratéznom kellett egy pár ezer kilométerrel odébb lakó kanadai arccal, aki a következő módon reagálta le Magyarországhoz fűződő viszonyát a Facebook-on:

„well after all it is hungary:D” (azaz: „nos, végülis ez Magyarország!”, meg persze az elmaradhatatlan szmájli)

Tette mindezt azután, hogy egy Kanadában élő magyar csaj panaszkodott, hogy milyen udvariatlanok a magyarok (mint kiderült a hivatalnokokkal gyűlt meg a baja). Az erre érkezett fentebb vázolt válaszra én csak annyit írtam vissza a srácnak, hogy „Szerintem te is így nézhetsz ki:” és linkeltem neki ezt a képet 🙂 A beképzelt bunkója…
Az is ma jutott eszembe, hogy milyen jó dolga van a mai fiataloknak. Arra gondolok ezzel, hogy a mi időnkben – ha pubertáskorunk hajnalán csámcsogni akartunk egy kicsit mások szexuális életén (mert nekik már legalább volt) – akkor csak a Bravo, és a hasonszőrű magazinok „Szex, szerelem, gyengédség” rovata állt a rendelkezésünkre. A mai napig emlékszem, hogy már 13-14 éves fejjel kiröhögtem az olyan buta tyúkokat, akik képesek voltak feltenni a kérdést, miszerint teherbe eshetnek-e attól, hogy a Tiszában fürdés közben ebihalak(!) úsztak a lábuk közé! Másik nagy kedvencem volt a kiscsaj, aki mindig nagyon beizgult, ha a Micimackó ment a TV-ben, sőt már került is emiatt kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt 🙂 Volt még pár emlékezetes, utoljára had említsem a szintén elég tapasztalatlan lánykát, aki kapcsolata kezdetén azt a kérdést szegezte a levelekre válaszoló finoman pedofil pszichológusnak, hogy a barátja bele fog-e pisilni a legintimebb szentélyébe aktus közben, mivel mindig sok sört szokott vedelni 🙂
Szóval nekünk ritkán adatott meg a teliszájjal röhögés öröme, bezzeg a mai kölköknek csak fel kell menni a gyakorikerdesek.hu vonatkozó rovatába, és tálcán kapják az eszesebbnél eszesebb témákat, mint mondjuk ez, ez, vagy mondjuk ez. Most nem fogom ellőni a pár hónappal ezelőtti poént, hogy én válaszolok kérdésekre (pedig volt akinek tetszett), csak szeretném érzékeltetni, hogy micsoda igazságtalanság ez, a mai kölkök sokkal könnyebben jutnak szellemi táplálékhoz! 🙂 Amúgy tudom, hogy maga az oldal zseniális ötlet, sőt, már én is tettem fel kérdést rajta (gyorsabb, és kényelmesebb módja az információhoz jutásnak, mint fórumokon regelni pl.), de gyakran én is csak röhögni „járok fel”, annyi eszetlen kérdés van rajta (hát még néha a válaszok! :)).

Visszatérve a mai időkre (kezdek úgy fogalmazni mint egy öregapó): arról már ne is beszéljünk, hogy sokkal könnyebb nekik pornóhoz jutni is, nekem bezzeg az öreg újságos bácsitól kellett Extázist, meg Tutti-Frutti Party-t kuncsorogni, ha ilyesmit akartam hm… lapozgatni (Isten nyugosztalja, azóta már tutira nem él). Persze nem biztos, hogy jót tesz nekik, ha kiszolgálják az ízlésüket, mai fejjel belegondolva megvolt a küszködésnek is a maga íze… Arról nem is beszélve (ha már a fiataloknál tartunk), hogy azzal, hogy olyan korban voltam kamasz, amikor a net még nem volt mindennapos megúsztam a totális (de nagyon totális) bekockulást, mivel így „csak” Commodore-oztam naphosszat, ami azért nem volt annyira addiktív, mint a mai fiataloknak mondjuk a World of Warcraft. Hálás vagyok azért, hogy én még tekertem a kis Csepel Tacskómat (aminek nagyon menő Harley Davidsonokra hajazó kormánya volt) a lakótelepen össze-vissza, meg nyaranta gyakran este 10-ig kint fociztam a pályán. A mai kölköknek azért nehezebb kiszakadni a monitor elől, az tuti…
Szóval sok minden megváltozott azóta, de szerencsére vannak konstans tényezők is az életben. Ilyen például az, hogy még most is szeretek írni (anno általánosban diákújságíró voltam, sőt díjaztak is néhányszor az okosságaimért :)), és ez a blog is ezért van. Remélhetőleg sokatok örömére… 🙂

Tagek:
szept 14

Elszoktam már az írástól. Az utóbbi pár hétben valahogy sehogy se akart összejönni az, hogy legyen valami platform ahol publikálhatom az okosságaimat, mivel hol Dave (akinek oldalán futott pár hétig a blog) tárhelyszolgáltatója döntött úgy, hogy most ő kicsit felrúgja az elvileg 99%-os rendelkezésreállási garanciáját, és szépen lekapcsolta, hol pedig el lett felejtődve a pénz befizetése, és azért nem volt elérhető az oldal. A második apróság miatt történt ez a jó egy hónapos leállás, ami még most is tart sajnos, pedig nagyon jó lenne szerezni egy backup-ot a január óta íródott bejegyzésekből, amelyeket szépen el is helyeznék az őket megillető helyen (ami most kivételesen nem a Lomtár :)). Már meg is van a helyük, ha megkaparintom őket, akkor a http://regiblog.raktalicska.hu/ címen lehet majd őket elolvasni, és okulni az ott felhalmozott nagy életbölcsességekből. Új cím, új design, és új élet mondhatnánk, ezért úgy döntöttem, hogy a „cseréljünk le mindent, és kezdjük tiszta lappal” elv értelmében itt, a főoldalon szeptember 12.-ével új időszámítás kezdődik, és ennek örömére a rövidke bloggeri „pályafutásom” alatt íródott több mint 100 bejegyzést a fent említett címen érhetitek majd el.

Alig várom amúgy, hogy újra Photoshop-közelbe kerüljek (itt bent a cégnél azért erős lenne azzal ügyködni), és megint nekiállhassak szétgyúrni egy alapanyagnak megfelelő témát, amely segítségével a saját szájízemre alakíthatom a blog kinézetét. Ennek a műveletnek már ma neki fogok valamilyen szinten állni, mivel a grafikát leszámítva is sok alakítanivaló lesz az oldalon, és akkor a „sok” elé még nem is biggyesztettem oda egy idekívánkozó vulgáris kis jelzőt. Sebaj, úgy vagyok az ilyen dolgokkal, hogy amíg van motiváció, addig szívesen szívok velük, még akkor is, ha a PHP-hez, meg a hasonló x betűs rövidítésekkel megáldott nyelvekhez fikarcnyit se konyítok 🙂 Amit még el kell döntenem, az az, hogy mi legyen egyáltalán az alapként szolgáló téma, mert az addig rendben van, hogy az ilyen oldalak mint ez, vagy mondjuk ez tömve vannak jobbnál-jobb kinézetekkel, de valahogy mindegyikből hiányzik valami, ami miatt azt mondanám, hogy megtaláltam a megfelelőt. Van olyan is közöttük, ami nagyon tetszik, de úgy érzem meghaladná a képességeimet az átalakításuk, mivel túl bonyolultnak tűnnek a számomra. Mindegy, szerintem még ma el fog dőlni, hogy ki lesz a befutó, időm mint a tenger eldönteni.

Amúgy nagy élmény volt számomra, amikor szombat délután – hazaesve Fezenről, amiről lesz még pár keresetlen szavam – a mailjeim között ott mosolygott a tárhelyszolgáltatótól kapott kis üzenet, miszerint már aktiválták a hozzáférésemet, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy végre felrakhassam a WordPress-t (ami egy zseniális blogmotor, itt lehet utánaérdeklődni). Ezúton is köszönöm nekik a megelőlegezett bizalmat, amely abban nyilvánult meg, hogy még egy vasat se utaltam nekik, mégis beüzemelték nekem az 500 megámat! Szóval megvolt a belépési név, jelszó, cím, nagy lendülettel be is jutottam a rendszerbe… és néztem mint az a bizonyos bornyúúú az újkapura. Voltak ott mindenféle ikonok, meg szövegek, persze hallomásból már ismerős volt mind, de azért enyhén elveszve éreztem magam benne, mivelhogy most láttam először ilyen adminfelületet. Ekkor a szokásos végigkattintgatós módszerhez folyamodtam, ami azért világossá tett néhány alapvető kérdéskört, de bőven maradtak kérdőjelek. Végül végső kétségbeesésemben felkerestem a WordPress Codex nevű aloldalát, ahol megdöbbenve olvastam a „híres 5 perces telepítésről” (ami a magyar oldalon már csak kétperces, persze mi gyorsabbak vagyunk mint azok a hülye jenkik). Na ez az öt perc nálam fél napot vett igénybe, amelynek fő oka az volt, hogy eleve rossz helyre másoltam fel a file-okat (a fene se gondolta, hogy a htdocs lesz a root itt), de „némi” MSN-es segítségkérés után végre eljutottam oda, hogy a telepítő kiírja az előző postban idézett  „WordPress has been installed. Were you expecting more steps? Sorry to disappoint.” (azaz: „a WordPress feltelepült. Több lépésre vártál? Elnézést kérünk a csalódásért”) kis üzenetecskét.

Na ennyi kockulós duma után felülemelkedve a kezdeti eufórián, hogy megint olvashatjátok a fárasztó körmondataimat elmesélném, hogy miért is adtam ezt a címet ennek a postnak. Nos, az ok az, hogy úgy döntöttem, hogy itt fogom összegezni az utóbbi pár hétben (hónapban?) történteket, amiket azóta vágott az arcomba (sztréjtintúmájfész mondhatni) az Élet. Kicsit hosszú lesz, de vigasztaljon a tudat mindenkit, hogy természetesen nem muszáj végigolvasni, „csak” jól esik az embernek, ha érdekel másokat is, amit oszt bele a nagyvilágba.

Kezdjük talán azzal, hogy véget ért a nyár. Nos, ez az alapvetően nem túl vidám tény engem mégse hangol le annyira, mivel kifejezetten nem hiányzik az a kellemetlen érzés, hogy ahelyett hogy bámulom a  cégnél a monitort fetrenghetnék a Velencei-tó vagy akár a Balaton partján is sörrel a kezemben, bámulva a tájat. Mivel most már csak az megy a tavakra, aki nem normális utószezonban akar ócccsóbban nyaralni, így én is nagyobb lelkinyugalommal döglök egész nap a gép előtt.

Azért próbáltam én is kivenni a részem valamelyest a fesztiválszezon örömeiből, és ellátogattam néhány kevésbé jelentős fesztiválocskára, mint például a komáromi Free-fest nevezetű, amelyet pár szóban úgy tudnák összefoglalni, hogy érdekes színes hajú fiúk-lányok monoton pankzenére ugrabugrálnak kannásborral a kezükben egy csodálatos középkori erőd udvarán. Állítólag hajnalban még egy beheroinozott kislány is sikerrel összefosta magát, majd részesült egy kellemes hidegvizes slaggal mosdatásban, de erről „sajnos” lemaradtunk, bár ha nem kellett mentőt hívni hozzá, akkor tutira csak szimulált. Hazafele sikerült megcirógatni a Citroen alját egy betonlappal (konkrétan ki se értünk a buliról, és már sikerült is), amelynek következtében kicsit nehézkesen vette a gép a sebességeket, de újra bebizonyította, hogy olyan mint a csótányok: elpusztíthatatlan 🙂

A Snobs zenekar két hm... dekoratív énekesnője

Freefest pillanatkép

Voltunk még Vé-falun is, amely mintegy nyárzáró fesztiválként funkcionál számunkra immáron 4-5 éve, tehát túl sok meglepetést nem vártunk tőle. Igaz, hogy néha okoz mégis ilyesmit (tavaly is elvitt a mentő estefele, ahogy már írtam róla régebben), de idén szerencsére „csak” a bokámat ficamítottam ki a heveny esőskelősnek nevezett néptánc járása közben, ami szintén pozitív eredménnyel járt, mivelhogy ennek a sérülésnek köszönhetően augusztus utolsó hetét otthon tölthettem táppénzen, így megoldottam magamnak a túlterhelt IT-szakemberekre nehezedő munkahelyi stressz, és a kevés pihenés által okozott gondok kivédését egy időre. Most hogy így belegondolok, megint rám férne egy hét otthon, nézek is valami koncertet a környéken 🙂

Esőskelős tánclépések (tessék megtippelni vajh' melyik vagyok én :))

Persze a sok buli közben volt gondom arra is, hogy sikerrel vegyem a cégnél lezajlott oktatásokat is (ha máshogy nem ment akkor másodszorra, meg minden megengedett és illegális eszközt bevetve :)), úgyhogy annyi papírom van (papíron), amivel egy évig törölhetném (persze csak papíron). Miután ezek lezajlottak ismét vártak „dolgos” hétköznapok, amelyek annyira lefoglalnak, hogy még ekkora írásokat is van időm közben rittyenteni. Ez se marad így örökké, de egyelőre annyi a feladatom, hogy fakultatív módon vagy odafigyelek a kollegáimra (és megpróbálok tanulni abból amit csinálnak), vagy nem. Persze nagyon nehéz érdeklődést tanúsítani egy ilyen unalmas dolog iránt, mint amit ők csinálnak, szóval a nap nagy részében inkább kattintgatom a fészbúkot, meg olvasgatom a blogokat a neten, minthogy azt nézzem ahogy számomra ismeretlen parancsokat pötyögnek valami Olaszországban található szerver parancssorába.

Visszatérve a fesztiválos témára, a fentebb felsoroltak mellett volt még egy rendezvény, ami most hétvégén zajlott le, és egész nyáron úgy tekintettem rá, mint a „buli-ahol-mindent-bepótolhatok”, azaz BAMB. Úgy gondoltam, hogy itt majd jól elmegyek mindenre, amit a nyáron kihagytam (Kispál-Tankcsapda-30Y szentháromságra pl.), és majd bitangmód jól fogom érezni magam rajta ha beledöglök is. Nos ez nem így történt, és még most is azon filózok, hogy ebben mennyire voltam én a hibás, és mennyire a külső körülmények. Az tuti, hogy ha nem lennék egy ilyen elkényelmesedett korosodó kispolgáriasodó barom, akkor rohadtul nem érdekelt volna, hogy az egész placc (beleértve a nagyszínpad előtti területet) nagyon nagyszemű kőzúzalékkal volt felszórva, amelyben bőven akadtak emberfejnyi nagyságú darabok, amelyek hatását talán nem kell részletezni a boka ínszalagjaira, és egyéb részeire, ha az ember esetleg rosszul lép rájuk a nagy sötétben. Délután konkrétan úgy nézett ki a sápadt őszi naplementében a placc, mint egy kurva kősivatag valahonnan Amerika szívéből, aminek a közepén felhúztak pár fesztiválsátrat. Eleve engem ez a környezet lehangolt, erre tett még rá egy lapáttal az egészből áradó ötlettelenség. Sehol egy megszokott fesztiválkellék, mint mondjuk a bungee-jumping, vagy a sörösrekesztoronyra mászósdi, esetleg egy paintballpálya, csak a sátrak, meg a sörpultok, aztán kifújt. Persze, az ember nem péntbólozni jár fesztre, de akkor is valahol ezeknek már alap dolognak kéne lenniük egy ilyen bulin. Az egyetlen pozitívum számomra a fesztiválbuszon uralkodó hangulat volt, konkrétan végigröhögtem a kifeleutat a sok hülye beszólástól. A koncertekről jót vagy semmit, úgyhogy nem mondok inkább semmit (persze ez megint szubjektív, tuti, hogy volt olyan fiatal pl. 30Y-on, akinek ez volt élete bulija, engem valahogy nem tudott lázba hozni).

Szóval ennyit a bulikról, voltak persze még lájtos kocsmázások is közbeütemezve, amelyek több-kevesebb sikerrel zárultak (értsd ez alatt azt, hogy sajnos egyre hülyébb vagyok a szesztől, szóval egy időre le is állok róla most), továbbá részt vettem egy egész jól sikerült esküvőn is, ahol sikerrel építettem a távolabbi rokonsággal a diplomáciai kapcsolataimat (azaz együtt jégereztem az összes eddig nem is ismert rokonnal :)).

Nagy vonalakban ennyi volt a nyár, nem volt rossz, de azért örülök, hogy véget ért. Jövőre már talán több pénzem lesz arra, hogy azt csináljam majd amit szeretnék (pl. Balatonon valami nyaralóban hömbölödni egy hetet csuda jó lenne), de addig még sok időm lesz olyan kevésbé megerőltető dolgokkal tölteni az időmet, mint a munka a blogolás. A héten lesz még jópár poszt reményeim szerint, bár ilyen hosszúak már talán nem, úgyhogy tessék figyelni nagy erőkkel az oldalt (vagy akár bevethető az RSS nevű csodafegyver is), mert lesznek még meglepetések, garantálom!

Tagek:

preload preload preload