Már egy bő hete szerettem volna írni a filmélményeimről, amelyek mostanában – egyéb más vidám dolgok mellett – érnek hétvégente. Múlt héten például megtekintettük asszonypajtással a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című 2008-as angol filmdrámát. Képzeljetek el egy olyan sorsot, amely a legkisebb mértékig se hasonlít a mi európaias, hájhízlalós, fogyasztói társadalom játszi örömeit kereső életutunkra. Nálunk az a nyomorult, sajnálatraméltó ember, aki még harminc évesen is busszal utazik, és az anyjánál lakik (jó, legyen 35), de annál rosszabbat tényleg el se tudunk képzelni, mint amikor valaki hajléktalanként kénytelen élni az életét. Az össznépességre levetítve ez egy elhanyagolható réteg, sőt általában a szociális háló is sikeresen menti meg ezeket az embereket az éh/fagyhaláltól. A film napjaink Indiájában játszódik, annak is a turisták által kevésbé preferált környékein, a fővárost körülölelő gettóban. Itt mindenki olyan életet kell, hogy éljen mint ami nálunk csak az aluljárókban figyelhető meg: tombol a nyomor, az éhség, a bűnözés, és a többi kilátástalanságból eredő negatív hatás.
Egy ilyen sorból származó indiai fiatalnak nagyon nehéz kitörnie (sokkal nehezebb mint akár nekem, vagy neked) a nyomorból. Két út állhat előtte: vagy az eszével tűnik ki (ezért van annyi indiai programozó), vagy maffiózó lesz belőle. Filmünk testvérpárosa, Jamal és Salim is ezek közül választhat. Végül egyikőjük bekerül a Legyen ön is milliomos című műsor helyi változatába, míg a másik valóban fegyvert ragad, és tizenéves fejjel meg is öli élete első emberét. Sorsuk eleinte összefonódik, ám később két- sőt három szálon kezd futni a cselekmény: Jamal (a rendesebbik) keresi élete nőjét Latikát, és próbál tisztességesen élni, míg bátyja, az erőszakos és öntörvényű Salim bedől a könnyű pénz és hatalom csapdájának. Tulajdonképpen a vetélkedő stúdiójában a fiú a kérdések által vet számot sanyarú sorsáról: minden kérdés kapcsolódik az élete egy-egy sorsfordító pillanatához (persze ez misztikus ízt visz a cselekménybe), és azok által tárul fel a néző előtt egy hányattatott, kínnal, és szomorúsággal szegélyezett életút. Természetesen a film végén a sírásra ingerlően totális happy end nem maradhat el (bocs, ha lelőttem ezzel bármilyen poént, bár azért ez várható volt), de ebben a filmben valahogy nem hat műnek ez a végkifejlet. Érdemes megnézni.
Aztán végre megnéztük Guy Ritchie szintén 2008-as Spíler (RocknRolla) című filmjét, ami számomra nem okozott csalódást: mintha a Blöff-öt láttam volna más szereplőkkel, de majdnem ugyanazokkal a karakterekkel, és ugyanabban a londoni alvilág kulisszái közé helyezett sztorival. Minden adott egy jó kis markáns-állkapcsú lazacsávós, pitiáner bűnözős-dörzsölt gengszteres maffiafilmhez. Természetesen a cselekmény megint a jóízlés határait feszegető módon nyakatekert, van itt minden klisé a turmixban, ami csak szóba jöhet: szerepel benne karrierista végzetasszonya (aki mellesleg könyvelő), orosz milliomos maffiózó, öregedő helyi keresztapa (aki felett már bizony eljárt az idő), szétcrackelt agyú emberi roncs rocksztár (aki engem egy az egyben a The Kolin énekesére emlékeztetett), homoszexuális érzelmeit hirtelen bevalló nőcsábász, és még jópár érdekes figura. Ami igaz mindegyikre az az, hogy egy nagyobb vagyont érő pénzt hajkurásznak a sztori végéig, és ebbéli igyekezetükben gyakran kerülnek szorult, vicces, és véres helyzetekbe.
Nem akarom lelőni a poént, de van pár nagyon emlékezetes jelenet a filmben, például amikor Johnnyt (az említett szétcsúszott rockert) és haverjait viszik kivégezni a lifttel, és ő közben nyugodt hangon kifejti, hogy mi fog történni néhány percen belül… és igaza is lesz. Szóval nagy lélektani drámát, meg mély mondanivalót ne várjunk ettől az alkotástól, de ha ilyen elvárásokat nem támasztunk vele kapcsolatban, akkor egész jól szórakozhatunk rajta. Annyit megtanultam, hogy vigyázzunk az orosz terminátorokkal, némelyiknek egész ferdék a hajlamai 🙂
Legalább hétvégén van kedvem filmet nézni, mert olyankor van társaságom, de itt az albiban semmi pénzért nem moziznék. Van pedig pár mű, amit kifejezetten magamnak szedtem le, mivel tudom, hogy eléggé rétegfilmek (vagy feliratosak, ami manapság kizáró tényező… az a riasztó, hogy ezt még magamon is észrevettem). Ilyen pl. az 1984-as A tank című eposz, ami egy szovjet tank legénységének viszontagságait mutatja be a hetvenes évek háború sújtotta Afganisztájában, vagy a 9 Rota, ami frissebb cucc (2005-ös), de ugyanazt a konfliktust mutatja be. Ezeket nem tudom mikor fogom megnézni, maximum barátnőmet fogom rákényszeríteni, hogy háborús filmeket nézzen velem, ha már néha muszáj elmennem vele shoppingolni 🙂
