Az a jó abban, hogy alapvetően szeretek új zenéket meghallgatni, hogy néhanapján belebotlok olyan zenekarokba, akik – bár akár több évtizede is űzik az ipart – csak most válnak kedvenceimmé. Ez persze nem csoda, hiszen annyi zenekar van a világon, mint égen a csillag (vagy hogy egy köznapibb példával éljek Kispál-koncerten a szimatszatyros bölcsésztanhallgató leánygyermek), így könnyű elsiklani akár igazi remekműveket összeeszkábáló bandák mellett is. Ezek közé tartozik az általam mindössze néhány hete ismert Porcupine Tree nevű formáció is (akiknek a neve magyarul elég viccesen hangzik, ugyanis azt jelenti, hogy Sündisznófa… elég vizuális típus vagyok hozzá, hogy elképzeljem :)), pedig már idestova 22(!) éve zenélnek több-kevesebb sikerrel. Az általuk játszott zene psychedelikus/progresszív rocknak minősül, helyenként elég nyilvánvaló Pink Floyd-os áthallásokkal (lásd új album, azon belül is Time Flies, ami helyenként nagyon olyan, mint a Dogs a Floyd-tól), szóval a stílusból adódóan nagyon profi hangszeres tudással van a tagok birtokában. Már rég élveztem ennyire a zenehallgatást mint olyat: vannak számaik, amelyek 18 perc hosszúak(!) (mint az Anesthetize az előző albumról), és nem válnak unalmassá, mivel rendkívül változtatos a felépítésük. Igényes kis muzsika nna, és érdekes volt hallani, hogy hogyan kombinálták helyenként a klasszikus komplex dobtémákat és a monoton zúzós részeket egy számon belül. Ez a ritmus- és hangulatváltós megoldás engem a System of a Down legjobb pillanataira emlékeztetett, ami már magában nem egy rossz ajánlólevél, szóval aki kicsit is fogékony a gitárzenére annak szívből ajánlom az arcok muzsikáját. A következő videóval tessék tesztelni a Sündisznófa-kompatibilitási faktorotokat:

Ez jó, megosztom!

•