Van, hogy az ember élete, sorsa egybeforr egy egyszerű tárggyal. Gondoljunk csak a westernfilmekben a hősre, és ezer éve hű puskájára, de ide lehet sorolni az autóversenyzők és a verdáik között kialakult meghitt viszonyt is. Néhány napja nekem is akadt egy szívemhez közel álló tárgy, amely – ellentmondva mindenféle magasztos elképzelésnek – egy egyszerű dobozos sör. Ahhoz, hogy megértsétek a páratlanságának okát, először következzék róla egy csodálatos fotó:

Igen, ő egy úgymond mezei Schlossgold, amelyről köztudott, hogy alkoholmentes fajta. Ennek a látszólag nem túl sok jót igérő tulajdonságának köszönheti, hogy egyáltalán még „életben” van, és pont ez az, ami őt különlegessé teszi. Már a hozzám kerülése is kalandos volt: történt ugyanis két héttel ezelőtt, hogy egy tóparti party-ra (haha) voltam hivatalos, amelyre elráncigáltam magammal Hori barátomat is már csak a poén kedvéért is. Útközben beugrottunk az egyik helyi Tescoba seritalért, meg HubbaBubbáért (a két legfontosabb partikellék), aholis Hori kérésére alkoholmentes sört is vennem kellett. Ekkor láttam meg őt, mondhatom szerelem volt első látásra. Ezután valahogy a nyakamon maradt (kint a tónál valahogy mégis Gösser-t ivott mindenki, nem is értem), és vihettem haza. Másnap felkelvén tanácstalanul vakargattam a fejem, hogy mégis mit kezdjek ezzel, mert kidobni nem nagyon akartam, meginni meg még annyira sem 🙂 Végül aztán úgy döntöttem, hogy túladok rajta. Be is vittem szépen a cégemhez, és a helyi üzenőfal-adatbázisban (ami az elmés Bolhapiac névre hallgat) feladtam egy rendkívül szívhezszóló hirdetést (aminek mottója a következő mondat volt: „Ezt én aztán meg nem iszom!”). Jöttek is a hozzászólások, de valahogy senki se akarta megvenni (bár volt egy érdeklődő, aki felajánlott egy Norbi Update csokit érte, de mégis mi értelme lett volna az egyik mérget elcserélni egy másikra?), csak javaslatokat tettek a felhasználását illetően. Ez így ment egy teljes hétig, a sör ott árválkodott a monitorom mellett, de senkinek nem kellett szegény. Tegnapelőtt nagy lépésre szántam el magam: megfogtam őt, és a következő módon elhelyeztem a céges hűtőben:

Komolyan mondom, ha itt is el fog tölteni egy hetet úgy, hogy senki nem issza meg, akkor hazaviszem, és kirakom a polcra a többi emlékként funkcionáló biszbasz mellé 🙂

Ez jó, megosztom!

•