Már megint rohadt korán volt ez a fél öt. Amikor kinyitottam a szemem egy játszi pillanatra azt hittem, hogy kipihent vagyok, bár a tények (miszerint csak öt órát aludtam) pont az ellenkezőjét támasztották alá. Mindenesetre az első utam, és az azt követő néhány perc is arról tanúskodott, hogy – észérvek ide vagy oda – kipihenten, mondhatni frissen sikerült indítanom a hét első napját. Ezt a bíztató kezdetet azért nyomatékosítottam egy előre bekészített energiaital segítségével, amelyet a készülődés szabadjárataiban magamba szólítottam mondhatni just in case. Jó időt futottam a  buszpályaudvarig is, mivel a fél hatkor induló veszprémi busz elé sikerült 5:10-re kiérnem, amit akkor konstatáltam, amikor a kihalt a peron látványa fogadott a megszokott kisebb tömeg helyett. Szerencsére nem volt hideg, így némi Colorstar hallgatással ébren tartva magamat lassan kivártam, hogy gyűljön a nép. Jöttek is: gyűrött arcú negyvenes nők (akik a farkasgyepűi tüdőgondozóban dolgoznak, és szerintem ők az igazi hősök, nem a politikusok, vagy celebek), enyhén primitív folyamatosan bazmegelő-faszomozó-geciző tinilányok, és hasonló szinten mozgó lovagjaik (ők valószínűleg a veszprémi Séf néven futó szakképző iskolába tarthatnak, mivel annál a megállónál szállnak le mindig), és persze néhány melós, akiknek arcán szintén meghagyták nyomukat az évek. Kénytelen-kelletlen végignéztem, ahogy egy jó harmincas nő két már ülő utasnál is bepróbálkozik, de mindkettő elutasítja (pedig már én is megtanultam, hogy foglalt hely csak a temetőben van), majd – magában dühöngve, ami az arcára is kiül – beletörődik a helyzetbe: most bizony egy bő órán keresztül állni lesz kénytelen, ami azért – valljuk be – nem a legjobb kezdése egy fázós-borús hétfő hajnalnak. Én már belül ültem (mellettem egy középiskolás sráccal), így nem tudtam átadni a helyemet, bár lehet, hogy jobb is volt így: lehet, hogy megsértődött volna, hogy ezzel a gesztussal öregítem. Néha pont azzal tudunk a legjobban megbántani másokat, ha épp’ az ellenkezőjét szeretnénk elérni…

Aztán végre elérkezett a pillanat, és újra a peront érezhettem a lábam alatt. Veszprém nekem mindig a fázós-borús-szomorkás arcát mutatja mostanában: akárhányszor itt járok átutazóban vagy hajnal van, és hideg, vagy már sötét, pedig tudom, hogy gyönyörű nyáron, kiváltképpen a hosszú, árnyas, szökőkutakkal ékesített sétálóutcái. Szegény számomra mostanában a tülekedést, és tömeget testesíti meg, mivel néha elég bunkó módon kell az elsők között leszállnom a buszról, hogy elérjem a csatlakozást, a gond csak az, hogy ez nincs a homlokomra írva, így biztos van, aki negatív jelzőkkel illet gondolatban.

Persze az út elviselhetetlen lenne zene nélkül, mivel aludni nem tudok ilyenkor már (a már említett koffeinlöket miatt se). Kicsit ugyan már unom, de még mindig elszórakoztat a Porcupine Tree, de újabban rá kellett döbbennem, hogy a Colorstar is nagyon jó zene (kicsit degradáló lehet, amit most mondok, bár nem annak szánom: szinte teljesen olyan, mint a Zagar). Általában mondjuk a fehérvári buszon (átszállás után) már Balázsékat hallgatom Class FM-en, mivel akármennyire nyúzott is vagyok általában mégis képesek megröhögtetni. Várpalotán persze elmegy a vétel, ezzel sokat cinkelem Peti barátomat, a hely szép szülöttjét: szoktam neki mondani, hogy valószínűleg a város alatt húzódó sugárzóanyag miatt megy el az adás, szerinte viszont azért mert az egész egy völgyben fekszik. Én mégis ki szoktam tartani az elméletem mellett, mivel néha elég megnézni az itt felszállók amorf fejét, szinte tuti, hogy némi radioaktivitás is közrejátszott abban, hogy ilyen nőtt nekik 🙂 Na jó, ez persze vicc, de tényleg furcsa népek laknak arrafele.

Aztán végül – bő két óra utazás után – végre beérünk Fehérvárra. A hideg elviselhetetlen (főleg a fűtött buszról leszállva), a munkaügyi központ előtt gyülekező több tucat ember látványa lehangoló, és minden csúszik… A macskakő még csak-csak járható, de azon a szakaszon, amin utána kell átvergődni az kész életveszély. Konkrétan az Országalmától a Várkörútig (a Romkert mellett elvezető) gyalogútról beszélek: egy sávot tükörsima felületű márvánnyal rakatott ki valami inkompetens barom, és ez a felület – némi hóval-jéggel megbolondítva – konkrétan nyaktörő mutatvánnyá teszi az átkelést. Ez akkor lehet veszélyes, ha – szokásukhoz híven – nem takarítják le a közteresek a havat róla, és nem is látja az ember a veszélyt. Ha nincs helyismeret, és bátran rálép valaki, akkor szinte garantált az esés.

Ilyenkorra már persze rég kiment a véremből a koffein, így gyakorlatilag zombiként húzom magam végig a városon. Ma reggel ráadásul még kedvenc bankomat is meg kellett látogatnom (tessék tippelni melyik lehet az), bár – kivételesen – most nem magamat megalázni mentem be, csak pénzt kellett utalnom. Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni két tényt: az egyik az, hogy szerintem valami gonosz mágia hatása alatt állhat ezen bank online felületéhez tartozó jelszavam, ugyanis egész egyszerűen soha nem jut eszembe, és általában 2-3X zárolom a hozzáférésemet egy-egy napra, mire sikerül belépnem. A másik pedig az, hogy én láttam már néhány bank webes felületét, de mindközül ez a legigénytelenebb, legátgondolatlanabb, és legtrehányabb. Vegyünk egy snassz belföldi átutalást: ezeket ugye SMS-ben kapott kóddal lehet érvényesíteni. Más bankok oldalán annyi az egész, hogy az ember kitölti a szükséges adatokat (számlaszám, összeg, stb.), majd a lap alján található gombbal elküldeti magának a kódot. Nos, a Raiffeisen (hopsz, mégiscsak leírtam) webmesterei szerint ez így túl egyszerű, és kapásból 5-6 opció fogad, amelyek közül csak egy szolgál arra, hogy átutaljunk, a többi csak elmenti, meg nem tudom mit csinál a tranzakcióval. A designről nem is beszélek, de természetesen az sokadrangú szempont (bár ha dühítő és gagyi reklámfilmekre tudnak pénzt áldozni, akkor erre is igazán lehetne…).

Amit eddig leírtam már magában is elég hosszadalmas és fárasztó procedúrának tűnhet (főleg hétfő reggel, sőt: hajnalban), de még koránt sincs vége a céghez vezető utamnak: az albérletben még ki kell pakolnom a kaját, a ruháimat, sőt még neteznem is kell egy sort (mivel hétvégén nem nagyon szokott időm lenni rá, és Virtuália már nagyon hiányol két nap után… vagy én őt :)), majd persze következhet a jobb esetben Balázzsal autókázás, rosszabb esetben a buszmegálló meglátogatása (ma persze a második verzió volt soron). Végezetül még be is kell sétálnom a céghez az Ipari Park szívébe, lehuppannom a székemre, megnyitni a Firefox-ot, és elkezdeni a blogírást szorgos, kemény munkát. Most komolyan: tegye fel a kezét, akinek szintén ennyire macerás eljutni a munkahelyére mint nekem (kivéve pestiek, mert a dugó az nagy hendikep)! Naugyehogyugye… nyertem?

Ez jó, megosztom!

•