Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítheti a blogolást négy (pontosabban öt) Offlájniában töltött nap. Nehéz nekidurálni magam, hogy megírjam milyen volt Odaát, Ahol Nincs Internet, pedig érdemes lenne: utólag azt kell mondanom, hogy – a ropogósra sült bőrömről, a higiénia-pániktól, és a napszúrásom által okozott tegnap éjszakai rémálmaimtól nagyvonalúan megfeledkezve – megérte kicsit kiszakadni a gép elől, és bemerészkedni az emberek közé. Némi antiszociáltságot azért felfedezni véltem magamon, nem szívesen álltam le idegenekkel beszélgetni, de ennek ellenére szorosabbra fűztem a spanságot néhány ezer éve nem látott ismerősömmel. Már ezért megérte.
Az előző postban felsorolt állatfajok nagy részével valóban sikerült találkoznom (a zenei felhozatal okán mondjuk bölcsész-punk arány azért erősen felborult a tarajosok javára), úgyhogy nem csalódtam túl nagyot az elvárásaimhoz képest. Négy napig minden este sikerült eléggé lealjasítani magunkat, amelyet rendkívül költséghatékony módon úgy értünk el, hogy a parkolóban ittuk a Tesco-ban vásárolt italokat a tűző napon – így jobban üt, és még barnultunk is 🙂 Bevinni nem lehetett semmit (még egy félliteres ásványvizet, vagy egy fél kilós kenyeret sem), de legalább ebből is szültünk pár hülye beszólást: például amikor Tamás barátom meglátott egy 8-10 fős társaságot, akik a sátrak között békésen falatozgatta a becsempészett piákat, akkor nekiállt kiabálni, hogy „illegális ételfogyasztók, hívjátok a biztonságiakat!” ezzel mintegy kifigurázva a szituáció röhejességét, amelyben még a kaja behozatala is tiltottnak minősül. Személy szerint én nem is nagyon emlékszek ilyenre, pedig voltam már néhány feszten – bár a PAFE szervezői mindig is híresek voltak a kreatív gondolkodásukról, elég ha a tavalyelőtti kuponos megoldásukat említem. Konkrétan megtörtént azon a bulin, hogy először odamenvén a az egyik pulthoz nyújtottam a csajnak az ezresemet, mire ő közölte, hogy ezt nem fogadhatja el 🙂 Nagy nehezen megértettem, hogy itt bizony be kell váltani kuponra a HUF-ot, különben szomjan maradok… ebből is született legalább néhány aranyköpés, elég ha csak „a háborúhoz három dolog szükséges: kupon, kupon, kupon!”-t említem 😀
Visszakanyarodva az idei bulihoz: a koncertekről túl sokat nem tudok elmondani, de ez nem azért van, mert esetleg nem emlékeznék rájuk (tényleg), hanem mert nem vagyok akkora zeneszakértő, hogy esetleg a kihangosításról, a fénytechnikáról, a fellépők teljesítményéről, illetve az általuk használt gitárok minőségéről tudjak hosszasan értekezni. Három momentumot emelnék ki: az első, hogy kellemes meglepetésként ért, amikor a szlovák Konflikt nevű – amúgy meglett férfiakból álló – punkzenekar énekese egész korrekt magyarsággal, és empatikusan vezette át a számaikat. A másik két említésre méltó dolog már Lovasi Andráshoz kötődik: sajnos nem vártuk meg a Kiscsillag neve zenekarával tartott koncertjének a végét (így az alábbi sztorit húgom elmesélésből ismerem), pedig kisebb botrányba fulladt: kábé a betervezett időtartam felénél két szám között Bandi megkérdezte a közönséget, hogy „ti is halljátok ezt a zúgást?” Valóban csapnivaló volt a kihangosítás, sőt valami ütemes pattogás is befigyelt, aminek a ritmusára nekiálltak improvizálni 🙂 Az lett a vége, hogy Lovasi megköszönte a lehetőséget, és zenekarostul levonult a színpadról. Megértem, hogy zavaró lehet ilyen körülmények között játszani, de kíváncsi lennék, hogy egy dedikált Kiscsillag koncerten is megcsinálta volna, ahol a rajongók fejenként 1200-1500 forintot perkáltak volna, hogy láthassák őket? Aligha. Ami viszont pozitív volt vele kapcsolatban, hogy a Kispál vasárnapi nagyszínpados bulijával már nem volt hiba: tőle megszokott jópofa dumákkal kötötte át a számokat („azért jöttünk vissza ilyen soká a visszatapsra, mert Áronnak (ő a dobosuk -JonC) egy átlagemberhez képest feleakkora a húgyhólyagja, és el kellett mennie WC-re. Legalább a heréi jó nagyok. Van olyan nő egyáltalán, akinek bejönnek a nagy herék? Látod, Áron, ezért nincs neked csajod!”), és látszott, hogy élvezi a bulit. Kár, hogy pár kevésbé erős számot is beleerőltettek a számlistába (Kicsit hadd pl.), amelyekkel néhány percre lehúzták a hangulatot – az enyémet legalábbis mindenképpen.

Még egy koncertsztori: az utolsó este Irie Maffia-koncertjén volt szerencsém végig egy faszkalapot bámulni a zenekar helyett, aki a színpadon üldögélt kitakarva a látványt, és a telefonját nyomkodta unott pofával. Innen üzenném neked (persze minimális az esély, hogy olvasod), hogy a jó kurva anyádat, te beképzelt tajparaszt, én voltam az, aki a pofádba villogtatott a fényképezőgéppel, hogy kapj már észbe – persze sikertelenül. Amúgy a környéken álldogálók közül mások is hasonló véleményen voltak, úgyhogy a hiba ezúttal sem az én készülékemben volt.

Szerencsére azért túlnyomó többségben pozitív emlékeim vannak a buliról, bár ezek nagy része a pápai brigádnak köszönhető, és nem a fesztiválnak. Kiemelkedően szórakoztató volt Csocsi, aki kezében söröskorsót szorongatva közelített meg válogatás nélkül mindenkit, és kínálgatta őket keksszel, sörrel – épp mi volt nála. Szerencsére senki nem vette tolakodásnak, és nem kötött bele, pedig félő volt, hogy – minden jószándéka ellenére – kifog valami idegbeteg barmot, aki tolakodásnak veszi a túlzott közvetlenségét.
Még néhány apróbb sztori van, amik viccesek voltak: szombat (vagy vasárnap? :D) délután épp a kocsinál iszogattunk a parkolóban, amikor elkezdett lemerülni az akksi, és nekiállt akadni a muzsika. Úgy döntöttünk, hogy betoljuk a gépsárkányt, hogy a motort járatva kicsit visszatöltsük az elhasznált energiamennyiséget. Két perce tologatták a többiek fel-alá, ami elég volt arra, hogy egy frissen érkezett társaság beálljon a helyünkre, ami azért is kellemetlen volt, mert közel álltunk a bejárathoz, ráadásul mellettünk állt még két autó, amelyekkel szintén pápaiak jöttek. Odamentünk a társasághoz, és kulturáltan (ekkor még tényleg úgy!) megkértük az anyósülésről kiszállt csajt, hogy álljanak odébb, mivel mindössze két percre hagytuk el a helyet, és szeretnénk visszaállni. Erre ő benyögött egy ilyet, hogy „hát ilyen az élet”, mire M. barátom – aki nem mellesleg egész szép nagyra nőtt – hathatós közreműködésével megemlítettük nekik, hogy ha itt hagyják a kocsit annak esetleg nem lesz jótékony hatása a visszapillantó-tükrökre. Ennek hatására végül néhány perc múlva úgy döntöttek, hogy mégis inkább odébb állnak, így vissza tudtunk gurulni a helyünkre. A sztorinak két oldala van: egyrészt – szerintem – nem kellett volna flegmán válaszolni, amikor szépen kér az ember (persze megint én voltam, aki megpróbált diplomatikus lenni), és csak ők tehetnek arról, hogy a fenyegetés eszközéhez kellett nyúlnunk, másrészt viszont nincs olyan, hogy bérelt hely (maximum a temetőben), nem pisáltuk körbe azt a téglalapnyi területet, így nem biztos, hogy jogos volt a felháborodásunk. Ha beleképzelem magam az ő helyzetükbe, én már az első, kulturált, udvarias kérésnél úgy határoztam volna, hogy akkor odébbállunk, de nem vagyunk egyformák. Már megint egy morálisan ingoványos kérdéskör, mostanában sajnos egyre több az ilyen az életemben.
Még egy történet (ez már vidámabb lesz), és tényleg befejezem: szintén utolsó este kreatívra ittuk magunkat, aminek ez lett az eredménye:

Ennek a helyén egy nagy P betű volt olvasható eredetileg (a parkolókat jelölendő), de ez szerintem lényegesen viccesebb 😀 Végeztünk vele, leültünk nem messze, és néztük a reakciókat. Aki észrevette az nekiállt röhögni, és sokan le is fényképezték, szóval hatalmas sikert arattunk vele 😀 El is neveztük izibe Farkoló-jelnek, ezzel újabb szar szóviccet kreálva az emberiség javára.

Nagy vonalakban ezek az említésre méltó történések estek meg velem ezen a négy napon. Mindazonáltal, hogy volt jópár dühítő momentum mégis csak ismételni tudom magam: jó volt, érdemes volt megnézni, megérte. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy idén nyárra nekem épp’ elég volt a fesztiválozósdiból, így is elkapott néha az ember- és tömegundor 🙂

Ez jó, megosztom!

•