Az van, hogy amikor egy ilyen hosszabb szabi után vagyok kénytelen visszajönni Fehérvárra, és ezzel újfent szembesülni azzal, hogy mennyivel másabb lehetne az életem, ha mondjuk otthon lakhatnék a barátnőmmel, a gyerekkori barátaimmal, és persze édesanyámmal az kurvára le tud lombozni. Ilyenkor érzem át igazán, hogy mit adtam fel ezért az állásért, és hogy mennyivel sekélyesebb, magányosabb, és végsősoron unalmasabb életmód jutott osztályrészemül, amely szerintem még ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy az utóbbi hónapokban jóval ritkásabban szállingóztak a postok, egyre kevésbé volt kedvem írni, és – ha megfigyeltétek – inkább a hírekre, a könnyebben megfogalmazható, nem túl mélyenszántó témákra helyeztem a hangsúlyt, éppen azért, mert valamelyest elkezdett felzabálni a fásultság. Tényleg jó volt ez a másfél hét arra, hogy most érezhessem azt, hogy mennyire durván megzombítottak a végeláthatatlan sorban özönlő ugyanolyan hetek a szabadság előtt. Itt lakok ebben a kurva panelban két agyhalottal (az egyik már nem is köszön, a másikkal is csak akkor tárgyalok, ha nagyon muszáj, értsd rezsit kell fizetni meg hasonlók), nincs egy normális haverom, akivel tökéletesen egy húron tudok pendülni (ergo nem frusztráljuk egymást 10 perc után a nem összeegyeztethető hullámainkkal), nem élvezem ki a nyarat (nehéz is lenne úgy, hogy az ember ötkor szabadul a munkahelyéről), és egyáltalán: károsnak érzem minden percét az ittlétemnek. Még kapálózok néha: amióta rendbeszedettem a biciklit néha nagy túrákat teszek a városban (múltkor este fél11-kor jött rám a tekerhetnék, fél1-ig bóklásztam fel-alá a kihalt utcákon, ami jól hangzik, kár, hogy csak még magányosabbnak éreztem magam tőle), pár hete kiültem a Halesz-parkba is, de persze egyedül az is marha unalmas lett néhány perc után.
Szóval úgy érzem azért van miért sírnom-rínom, viszont tisztában vagyok azzal, hogy ilyen állásról mások álmodni sem mernek, és türelmesnek kell lennem, hátha egyszer majd fogok annyit keresni, hogy legalább a szabadidőmben, hétvégén azt tehessem (szinte), amihez csak kedvem szottyanik. Addig is marad a lassú értelmi hanyatlás, a napi majdnem egy liter energiaital, és persze a hiány, amit nem tud enyhíteni semmi. Bassza meg az egész.
ebből a társadalmi csapdából csak úgy tudsz menekülni, ha megtagadod a normáidat.
ezt hogyan érted? felrúgok mindent, és elmegyek Taiwan-ra drogdílernek? 🙂
A drogdíler talán erős.
Enyhítésképpen fel tudom dobni a strandszezon közepén, hogy kb hetente 2-szer megyünk a srácokkal pancsizni este 5 után Agárdra.
Vagy, talán rémlik, hogy néha bringázok én is..
Másfelől a normákat azért tartsd meg, jó ez a világ..:D
na jó, nem megyek drogdílernek, csak hirtelen valami nagyon erős példát akartam felhozni 🙂
a felajánlott programokért pedig köszi, a gond csak az, hogy meló után általában megmozdulni se nagyon van kedvem, a postban említett két bringázós eset is folytatás nélkül maradt egyelőre. azért megpróbálok majd erőt venni magamon, és kontaktolni veled.
ez egy univerzális válasz, így az értelmezése egyéni vérmérséklet kérdése. 😉
Bár még nem írtam, de azért olvasgatom a blogodat. Kitartás!!!:) A blogot olvasók együttéreznek veled:)
köszi a kedves szavakat, igyekszek pozitív lenni 🙂 szerencsére azért a derűlátás az alapállapot nálam, csak van amikor fáradt, és ideges vagyok, akkor írok ilyeneket. na persze felmerül a kérdés, hogy ha épp’ kivagyok mi a ráknak írok postot, miért kell másokat is lehangolnom 🙂
Agárd 1ébként nem rossz ötlet, ha jól tudom, du 4után olcsóbb, ráadásul fehérvári lakosoknak is van kedvezmény (legalábbis pár éve még volt). Plusz összekötöd a bringázással, oda-vissza már a napi 40km-en is túl vagy, tekerés közben meg kiszellőzik legalább az ember feje a mindenféle kósza és káros gondolatoktól 🙂
Gondolom, nem vigasztal, de Fehérvár és Veszprém azért nem olyan nagy távolság – legalábbis ‘külföldhöz’ képest. Én Hollandiában dolgoztam az elmúlt hónapokban, és hát 1300km-ről már nem olyan 1xű hazalátogatni..:( Ugyebár a kinti melóval is hasonló a szitu: elmész 1 idegen országba (esetleg teljesen más ‘kultúra közé’) dolgozni hosszabb időre 1-2 bőrönddel, szinte kizárólag csak az anyagiak miatt, és még az sem biztos, h el tudsz helyezkedni a saját (vagy legalább vmi értelmes) szakmádban. Ebben az esetben is erős kompromisszumokat kell kötnie az embernek, és néha valóban komolyan elgondolkodik azon, h érdemes-e/tudja-e hosszabb ideig csinálni. Aztán hazaugrik (M.ország) szabira 1 rövid időre, meglátja, milyen gyökeres változások történtek az elmúlt 1 évben/pár hónapban (természetesen nem pozitív irányban)…No mind1..csak, h másoknak is elég zűrös lehet az élet.
A mai világban pedig (tudom qrvára elcsépeltnek látszik, ahogy leírom is) 1 normális munkahely/fizetés már nagy kincs !
Másrészt kint is azok tudtak tovább maradni, akik baráttal/barátnővel élnek, ez baromi sokat segít túllendülni az akadályokon – Ti nem tudjátok megoldani? (mintha említetted volna a lakáshitelt 1 régebbi postban..)
na akkor sorban :):
a biciklizéssel kapcsolatban most adódott lehetőségem az egyik kollegámmal Velencei-tó kört tenni, előbb-utóbb rá is fogom venni magam – már ha persze nem kell kéthavonta szervizbe vinnem ezt a szart. lehet hogy kéne már vennem valami biciklit is, nem ezzel a teszkós trágyával szenvedni.
a külföldi meló nagyon vonz, titkon arra várok hogy valamelyik német manager rámír, hogy „hey JonC, would you like to join my team for 6000 EUR/month salary?” 🙂 azt biztosan nem utasítanám vissza, és akkor vinném magammal barátnőmet is. a lakáshitelt meg fizetném tovább (abból a fizuból jóval egyszerűbb is lenne :)), mert édesanyámnak, és húgomnak fontos lenne a kecó akkor is, ha én nem laknék itthon.
ha netán úgy hozná a sors, hogy egyedül mehetnék csak ki, akkor szerintem ugyanazok a problémáim lennének az egésszel, mint neked: kompromisszumokat kéne kötnöm, miközben folyamatosan kínozna a honvágy, ráadásul csak angolul tudnék kommunikálni a munkatársaimmal. szar lenne, de szerintem pár hónap után megszoknám, muszáj lenne.
az elcsépelt igazság attól még igazság marad, hogy agyonismételték: sajnos már annak is örülnöm kell, hogy az agyamért fizetnek, és nem biorobotként kell egy gyárban tizenkét óráznom, ezért is fogom be a pofámat akkor is, ha mondjuk úgy dönt a vezetőség, hogy egyik napról a másikra betiltják a rövidnadrág viselését.