Steven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

Fejben fogalmazom egy ideje a felvezetőszövegét ennek a postnak, csak nagyon nehéz nem közhelyesnek, és elcsépeltnek hatni ilyenkor. Olyan kifejezések jutnak eszembe, hogy „mestermű”, meg „korának egyik legnagyobb zenésze”, hogy a „instant classic”-ról ne is beszéljünk. Pedig ez a lemez már most klasszikus – olyasféle érzés hallgatni, mint amilyen anno 1967-ben lehetett először belekóstolni a Beatles „Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band”-jába: érzed, hogy valami nagy dolognak vagy tanúja. Persze majd az utókor eldönti, de ha van igazság akkor Steven Wilson munkássága valami több reflektorból megvilágított díszes emelvényen fog helyet kapni a Rock Örök Múzeumában. Azt írta a Visions nevű német zenei magazin, hogy ez az album a Facebook-generáció The Wall-ja. Én ezt az analógiát nem érzem teljesen pontosnak (közel sem játszik annyi fiatal életében központi szerepet a gitáralapú zene, mint azokban az időkben), de azzal kiegyezek, hogy Steven Wilson napjaink Roger Waters-e. Ami azé’ nem olyan rossz kis titulus szerintem.

Na de térjünk rá az új lemezre, amely a Hand. Cannot. Erase. nevet kapta. Általánosságban elmondható, hogy az album kicsit emészthetőbb mint az előző („The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)”), több rajta a szinte már-már rádióbarátnak is nevezhető tétel (főleg ha viszonyítunk az előző fúziós jazzet progresszív rock-kal keverő számaihoz), ami szerintem jót is tett neki. Valahogy kevésbé érződik hangszeres maszturbációnak, mint néhány régebbi Wilson-album, ha az összképet tekintjük (hangszeres maszturbáció nálam az, amikor egy szám mintha nem is akarna szólni másról, mint hogy a zenészek mennyire rohadt technikásak, és ezt csak 10 percnél hosszabb terjedelemben sok-sok szólóval megtűzdelve tudják kifejezni. Persze minek hallgatok progrock-ot, ha ez zavar, mi?). Ennek ellenére néha elkapott ez az érzés, de szerencsére kis mértékben, és az összképet nem súlyosan rontó formában.

Fogalmam sincs hogyan kell helyesen lemezbemutató cikket írni, úgyhogy következzék a tracklist – mindegyik számról írok majd pár gondolatot, aztán meglátjuk hogy sikerül:

First Regret:
hangulatfelvezető intró kis ER-főcímzenés beütéssel és dohogó basszusokkal. Egyelőre semmit nem mutat meg magából a lemez.

3 Years Older:
na itt volt egy olyan érzésem az első taktusok hallatán, hogy csak valami tizenéves gyerek kezdeti próbálkozásait hallgatom a sampler-rel, de aztán szerencsére gyorsan belépnek a gitárok, hogy pattogós kis rockszámot kerekítsenek a kezdeti bizonytalanságból. Aztán később átmegyünk feelgood-zenébe, csak azért, hogy végül újra a katonás ritmusok győzzenek némi káoszba forduló szintetizátor- és gitárszólókkal (amelyekre nem ez lesz az utolsó példa a lemezen). Ez a szám meghallgatható itt (egyetemben az intróval):

Hand Cannot Erase:
a címadó dal, amely az egyik személyes kedvencemmé küzdötte fel magát az elmúlt pár napban – konkrétan olyan dallamtapadásom van tőle ami már kicsit idegesítő is. Meghallgatható itt (amíg le nem törlik a videót, úgyhogy siessetek):

Csengő-bongó riffek, fasza kiállások, jó szöveg, és az a kurva refrén, ami már napok óta a fülemben van (pedig csak öt szó) – jó kis szám ez.

Perfect Life:
a másik nagy kedvenc, pedig kifejezetten kilóg a lemez zenei világából. Pont ezért önmagában is értékelhető darab, amely remek érzékkel fogja meg azt a szívsajdító érzést, ami csak kivételes alkalmakkor fogja el az embert: az elveszett, elmúlt pillanatok felett érzett szomorúságot (Ákostól a Lepkegyűjtő megvan? Az is erről szól). A szám elején hallható monológ egyes részei („She arrived one February morning, pale and shellshocked, from past lives I could not imagine.”) nyilvánvalóvá teszik, hogy valamiféle háborús menekült volt az elmesélő barátnője, és hogy mennyi mindent kapott tőle: érzéseket, gondolatokat, könyveket, zenéket, és az első cigit. Már eközben is néha bele-bele pendül egy kis gitár a monoton dobalapba, amitől – megfelelő lelkiállapotban – az ember szíve összeszorul, de aztán jön a refrén a zongorafutamokkal, ami megadja a kegyelemdöfést. A klipje – merthogy az is van neki – külön kis csoda, tökéletes összhangban van a szövegvilággal és a zenével:

Routine:
egy újabb nagy kedvenc (nyugi, nem fogom mindre ezt mondani, lassan sajnos elfogynak). Még soha senki nem írt ilyen szép ódát a mindennapi életünk egyik legfontosabb mozgatórugójáról: a rutinról. A rutinról, amely annyi formában megnyilvánul: a reggeli kávé főzése, a mosás-főzés, a körülnézés a zebrán: mind-mind rutincselekvés, amely könnyebbé teszi az életünket. Azt hinné az ember, hogy erről nem lehet normális szövegű számot írni, pedig ekkora DE IGEN, LEHET-et ritkán lát az ember mint ez. Kezdjük azzal, hogy ez a szám önmagában egy külön életet élő, felvezetéssel, tárgyalással és befejezéssel bíró entitás, amihez foghatót mostanában csak Steven Wilson albumokon hallottam. Kezdődik az egész úgy, hogy az akár egy Tim Burton-filmbe is elmenne (tudjátok, amikor a szereplők egyszer csak dalra fakadnak, lásd Sweeney Todd), aztán átcsap egy kis „a főhősnő lopakodik a sötétben, és közben nagyon fél valamitől” hangulatba. Ez aztán egy lassú szólóba torkollik, amiből Ninet Tayeb gyönyörű hangja rángat ki minket, hogy aztán egy olyan eposzi zúzásban teljesedjen ki, amire a Nightwish volt énekesnője, Tarja is csak elismerően csettintene. Aztán egy Floydish sikoly után jő’ az epilógus, amely egy gyönyörű költői képpel szedálja le a lelkünket az átélt izgalmak után („The most beautiful morning forever / Like the ones from far off, far off away / With the hum of the bees in the jasmine sway / Don’t ever let go / Try to let go”).

Home Invasion:
egy kis hangulat az előző lemezről. A szám eleji monoton riffelgetés után még több zúzás következik csak azért, hogy a közepétől éles váltással következzék a szöveg, majd egy kis könnyed elszállás egy kis kevésbé könnyed depresszióval, ami a szövegből árad („Another day of life has passed me by / But I have lost all faith in what’s outside /They only are the stars across the sky /And the wreckage of the night.”).

Regret #9:
Kibaszott space rock! KIBASZOTT SPACE ROCK! Nem akarom túlelemezni, ez szerintem simán a legjobb szám zeneileg az albumon.

Transience:
egy csodálatos vers csodálatos megzenésítése – tudjátok, olyan egy szál gitárosan. Más előadóknál akár a falat is kaparnám az ilyesmitől, itt most szó sem volt ilyesmiről.

Ancestral:
pompás érfelpattintós szám mind szövegileg, mind zeneileg. Tényleg nem tudok mást mondani, amikor egy ponton (megtámogatva némi katartikus zúzással ahogy azt illik) az a szövege hogy „When the world doesn’t want you / It will never tell you why / You can shut the door but you can’t ignore / The crawl of your decline”. Aztán hogy a világvége hangulat teljes legyen jön egy szívszaggató szóló és az a szomorú költői kép a vigasztalan esővel. Ha itt véget is érne a szám szerintem kerek egészet alkotna, de valamiért még kapott jó hét perc hangszeres maszturbálást a végére, amivel szerintem sikeresen romba is döntötte azt a lehetséges célt miszerint olyan legyen, mint egy jól sikerült fotó az őszi esőben ázó városról, vagy egy festmény egy elhagyott pajtáról: egyből szomorúságot érezz ahogy találkozol vele, de mégis elismerd a benne rejlő szépséget. És ezen az egy ponton beúszó hegedűdallam sem segít. Szerintem ezt a számot úgy az ötödik perc vége felé abba kellett volna hagyni.

Happy Returns:
még szerencse, hogy a végére azért pozitív lehet a kicsengés hála ennek a remekműnek. Ez egyfajta személyes vallomás, amelyet mindenki magáénak tud érezni, akinek valaha volt lelkiismeret-furdalása azért, mert nem foglalkozott eleget a szüleivel, testvéreivel – szóval bárkivel, akit szeret, de ennek ellenére hagyta lassan leépülni a kapcsolatukat. A szöveg ezt taglalja („I bet you thought that I was dead / But I’m still here, nothing’s changed”), aztán a szám átmegy egyfajta endorfinbombába sok szép, tényleg lélekemelő dallammal, lassú tempóra épített vonósokkal, és a kötelező szólóval, ami itt annyira odapasszol, hogy arra nincsenek szavak. Egész egyszerűen jól érzed magad már attól is ha csak meghallgatod. Ez a tökéletes félrészegen ágyra kifekvős lazulós zene.

Ascendant Here On…:
végezetül kapunk egy outro-t, amely dallamát tekintve a Perfect life-ra épül. Ezzel keretbe kerül a lemez, teljes egységet alkot, nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez se hozzátenni, se elvenni nem lehet az integritása megbontása nélkül.

Zárszóként: nem szeretném ismételni magam, de ez egy remek album. Sokszor hallani, hogy a minőségi zene halott, ami talán igaz is a mainstream média jelentős részére, de amíg ilyen zenészek élnek és alkotnak mint Steven Wilson, addig nincs ok az aggodalomra. Vannak még gyöngyszemek, csak meg kell őket találni.

Ez jó, megosztom!

•