Pár napja ezen pörög a net: egy amerikai fogorvos a társaival együtt halálosan megsebzett, majdnem két napig szenvedni hagyott, végül kivégzett és lefejezett egy hímoroszlánt (ő Cecil) Zimbabwében – ráadásul mindezt természetvédelmi területen. Ezzel sikerült kivívnia sokak gyűlöletét maga ellen, elég ha csak a Facebook-oldalára vetünk egy pillantást – kapja az ívet rendesen „szegény”. Nem is nagyon akarok a konkrét esettel foglalkozni, csak maga a jelenség gondolkodtatott el, főleg miután a kommentek között megtaláltam ezt a szösszenetet:
A jelenség az érdekes amire ez a kép próbál a maga elég primitív módján ráébreszteni: lassan eljutunk oda, hogy nagyobb a felháborodás egy állat halálán mint egy emberén. Azok a tüntetők, és felháborodott kommentelők akik most – teszem hozzá joggal, ha csak ezt a rosszul sikerült vadászkalandot vizsgáljuk mindentől elvonatkoztatva – ízekre szedik a faszit gondolom ugyanennyire érzékenyek a Boko Haram vagy az ISIS által elkövetett tömegmészárlásokkal szemben, vagy az észak-koreai rezsim alatt éhen haló emberek ügyére is. Vagy talán mégsem? Szerintem van egy jelentős rétege a globális értelemben vett társadalomnak ami kb. leszarja ha emberek halnak meg, de az állatok halála bezzeg a végletekig feldühíti őket. Azon gondolkodtam zuhanyzás közben, hogy mégis hogyan válhatott ilyen sok emberben ennyire evidenssé, hogy előbbre rangsorolják egy állat életét mint egy emberét, és arra jutottam hogy erre a két fő okra vezethető vissza:
- folyamatosan azt sulykolják belénk (amúgy valószínűleg joggal), hogy mi, emberek tettük tönkre a Földet, miattunk pusztult ki/fog kipusztulni rengeteg állatfaj. Ennek az évtizedekig tartó emberellenes propagandának hála konstans bűntudat és szorongás alakulhatott ki széles néptömegekben, amely túlreakcióként radikális állatvédelemben ütközhet ki idővel
- valószínűleg az is közrejátszhat, hogy – míg csóri oroszlánok védelem alatt állnak nehogy kihaljanak – emberből egyre több lesz: a mostani hétmilliárd 20-30 éven belül nyolcra, majd 50-60 éven belül kilencre nőhet ha így folytatjuk tovább. Ez is indukálhat valamiféle elinflálódás-érzést egyesekben: az emberekért (legyenek azok nők és gyerekek akár) nem kár, ha egy háborúban vagy terrormerényletben meghalnak, de szegény pandákból alig pár darabot verhetünk már csak a kínai állatkertekben.
Ez a generációk óta belénk nevelt frusztráció aztán olyan remek sztorikban csúcsosodik ki, mint az olasz lány esete, aki azért maradhatott életben, mert olyan kísérleti gyógyszereket kapott, amelyeket előtte állatokon teszteltek ki. A – fentiek fényében – várható reakció persze hasonló volt, mint a fogorvos esetében: az ő életét is sokan tartották kevesebbre mint azokét az állatokét, amelyeknek hála kifejleszthették neki az életmentő gyógyszert.
A kérdéskör komplex, és persze sajnálni kell szegény állatokat is (főleg ha egy seggfej sportból lövi le őket tiltott területen), de azért tök jó lenne nem átesni a ló túlsó oldalára. Na persze önmérsékletet, megfontolt gondolkodást elvárni a széles tömegektől finoman szólva is naivitás részemről: a nem leragadás az első gondolatnál egy témában sosem volt divat ha az istenadta népről van szó.
