Különösebb bevezető nélkül következzen a gyónás, aztán majd elregélem az okokat is: nemtom mennyire nagy achievement de a hétvégén egy fesztiválon olyan részeg voltam hogy elhagytam

• a telefonom
• úgy saccra harmincezret a pénztárcámból
• egy LED-es lámpást, amiről azt hittem tök poén lesz majd vele mászkálni

Aztán:

• egy délután leforgása alatt megittam vagy fél liter töményt (nem tudom pontosan mennyit) a rengeteg bor-sör mellé
• utána ott bőgtem a sörpadon mint valami hülye fényes nappal – biztos felemelő látvány volt a strandoló kiccsaládoknak (ugyanis a csornai termálfürdőben volt a fesztivál megtartva)
• kissé lenyúztam a bőröm itt-ott amikor elestem a medence partján
• az éjszaka folyamán olyan halálosan idegesítő voltam egy csajnak, hogy hétfőn bocsánatot kértem tőle Facebook-on (saccra kétszázszor elmondtam neki hogy milyen szépnek tartom, de a maligán miatt nem vettem észre hogy nem díjazza – nem meglepő módon mondjuk)
• egy másikba is szerelmes voltam, azzal is beszélgettem sokat – persze nem ismerném már meg
• vasárnap hajnalban úgy szeleteltem Palotaira mintha egész életemben ezt csináltam volna

Viszont: szereztem egy csomó új barátot akiknek hatalmas csalódást okoznék ha személyesen találkoznánk ugyanis ők azt hiszik hogy kurva nagy party animal vagyok – aki ismer tudja, hogy ez nem igaz, egész egyszerűen csak úgy viselkedtem a rengeteg rövidtől.

Aztán a két nap folyamatos vedelés után persze a vasárnapom valami elképesztő kínok között telt. A barátaim hazafuvaroztak ugyan a pápai családi lakásba, de ami utána jött attól ezerszer megbántam minden bűnömet. Egyrészt eszembe jutott minden kínos részlet amelyekre jobb lett volna nem emlékezni; másrészt pedig egyedül, depressziósan, magamat egy utolsó szarnak érezve álltam ki a másnaposság minden csapását miközben a dög meleg szobában próbáltam aludni hogy jobban legyek. Persze nem sikerült. Estefelé aztán elmentem a buszpályaudvarra, hogy visszajussak Fehérvárra. Már a peronon rájöttem hogy kerülget a hányinger, de gondoltam nincs akkora gond. Valami tinipicsák hűsöltek tőlem ötven méterre a fák alatt, és szerintem rajtam röhöghettek, ugyanis vagy fél órával a buszindulás előtt kiálltam a napra. Aztán amikor észrevettem egy Fornettist ahol nyitva volt a boltajtó, és odamentem megkérdezni nyitva vannak-e (iszonyatosan jól esett volna egy ásványvíz), és megkaptam a választ hogy dehogy vannak, elvégre vasárnap van (csak árufeltöltés zajlott), akkor kitört az a fajta primitív, fejhangú röhögés amit legszívesebben talppal fojtottam volna beléjük.

Aztán felszállásnál egy nő nagyon megbámult, pedig Isten a tanúm rá hogy mindenre vágytam csak kíváncsi tekintetekre nem – remélem a napszemüvegem eltakarta a hétvége nyomait valamelyest. A buszon aztán a nyálam nyelését néha egy-egy apró büfivel és ásítozással kombináltam, hogy ne hányjam el magam, közben minden megállónál azon gondolkodtam hogy leszállok és telefonálok anyáméknak hogy vigyenek vissza Pápára. Aztán valahol Veszprém körül úrrá lettem ezen a problémán, jött helyette a depresszió hatalmas hullámokban. Az összes negatív érzés amit valaha éreztem szépen megtalált egyesével kezdve a „nem vagy alkalmas párkapcsolatra”-tól a „kibaszott életképtelen vagy, csak egy weirdo-t (bocsánat, nem jut eszembe a magyar megfelelője) látnak benned az emberek”-n át a „soha többé nem lesz barátnőd, látod, még a hétvégén se sikerült becsajoznod”-ig bezárólag. Persze ezeket most már tételesen meg tudom cáfolni (figyelj: 1. kilenc évig jártam egy csajjal, és a végén végül maradt volna velem – de erről később 2. józanon ugyan néha kicsit antiszoc vagyok, de akik megismernek igenis szeretni szoktak – sőt, jobb napjaimon még a pénztárosnők is 3. hát persze hogy nem sikerült ennyi piával ilyen állapotban – ha sikerült volna akkor is csak egy hasonló állapotú csajjal, annak meg aztán rengeteg értelme lett volna), de akkor, ott úgy éreztem hogy ennyi volt, vége az életemnek. Aztán végre megérkeztem Fehérvárra, leszálltam és hazamentem az albérletembe.

Jött a hétfő, menni kellett reggel dolgozni. A tény, hogy még ma (kedden) is másnapos voltam azért talán jelzi hogy milyen volt a hétfőm… Még ma is azon gondolkodtam hogy történhet-e olyan hogy valaki agykárosodottra issza magát két nap alatt annyira nem tudtam se artikulálni se gondolkodni. Alapvető összefüggéseken kellett elméláznom, például egy egyszerű adminisztratív feladat, a bérletelszámolásom leadása is csak úgy ment ha többször elolvastam a lépésről-lépésre doksit hozzá.

És elérkeztünk a ma estéhez. Már jobban vagyok, talán meg sem őrültem, és ráadásul Bobó barátommal órákat lelkiztem chaten (amiért nem tudok elég hálás lenni neki), ami rendberakott végre valamelyest. Ha idáig jutottál az olvasással akkor talán megfogalmazódott benned a gondolat hogy ugyan mégis a faszért kellett magamat ennyire szétvágni, amikor a blog annak a ténynek állít mementót hogy én egy kiegyensúlyozott, pragmatikus csávó vagyok alapból (szakmai ártalom). Most elárulom (na jó, már elárultam): kilenc év után pár hete szakítottunk a barátnőmmel. Eleinte ő mondta hogy szüneteltessünk, aztán három hét után – amikor visszakozott volna – már én mondtam hogy ne folytassuk tovább. Aztán az utána következő pár hét egész jól telt (hatszáz kilométer felett tekertem júliusban, ilyesmik), de aztán múlt héten egyre-másra kapott el a szomorúság. Szomorú voltam, mert sirattam a kapcsolatot, féltettem őt (fogalmam sincs hogy érezheti magát, nem akarom komplikálni a helyzetet azzal hogy beszélek vele), és elkezdtem szorongani hogy mi lesz velem, mi lesz ha évekig nem lesz most barátnőm. Addig jutottam, hogy már egyéjszakás hülyeségekkel is beértem volna… Aztán jött a fentebb szétvesézett fesztivál a hétvégén ilyen lelkiállapotban. Péntek délelőtt ezt írtam ki a Facebook-ra:

Az agyam egy hatalmas gépezet; fogaskerekek, tengelyek és lendkerekek átláthatatlan szervezett káosza és ma este addig fogom a zakatoló fogak közé a sötétébe önteni a ragacsos sűrű masszát amíg az egész kurva alkotmány recsegve-ropogva meg nem áll.

És így is tettem. A pia mint megoldás kurvára nem működik most már tudom: hiába voltam én a fesztivállat, hiába volt a végén már az a feeling hogy az én dumáimat mondták vissza emberek („iszunk még egy rövidet hülyeségből-faszságból?” meg ilyenek), de csak szomorúbb és elkeseredettebb lettem a végére. Amúgy se túl vidám az ember másnaposan, de vasárnap én leereszkedtem kicsit a privát poklom mélyére megmártózni a fehéren izzó magmában. Két nap kellett aztán hogy visszanyerjem valamelyest a lelki egyensúlyom, de közel sem állíthatom hogy minden rendben lenne: az a büdös kurva nagy helyzet hogy nem tudom eldönteni hogy csak túl friss-e a szakítás a kilenc év után, vagy alkatilag vagyok képtelen egyedül lenni, de úgy érzem magam mintha valami prematurális kapuzárási pánikban szenvednék: iszonyatosan hiányzik egy nő, és ha most összejönne egy egyéjszakás, akkor tuti hogy ott sírnék a vállán utána. Ami azért „megnyugtat” az az, hogy még jelen állapotomban is tudom hogy valszeg jól döntöttem amikor a szakítást választottam, bár azért még vannak kétségeim ahogy az alábbi chatrészlet is illusztrálja:

JonC: az a kurva nagy dilemma bassza szét éppen a kicsiny lelkem

JonC: hogy küzdjek-e tovább egyedül a bizonytalan, de mindenképpen tisztább, korrektebb jövőért

JonC: vagy táncoljak vissza hogy nekem ez nem megy, és menjek vissza a <exbarátnőm keresztneve>-hoz

JonC: de tudom hogy ez lenne a rossz döntés

JonC: nemtom érted-e

JonC: nem azért mert hülye lennél 🙂

JonC: csak ez egy elég extrém élethelyzet

JonC: sanszos hogy csak ki kellene bírnom

JonC: de valami iszonyat nehéz, kurvára egyedül érzem magam

JonC: ez az én nagy bajom

Most éppen ott tartok hogy nem mernék csajokkal beszélni, inni meg aztán pláne nem, szóval sikerült pár hét leforgása alatt lelki roncsot csinálnom magamból, de tapasztalatnak nem lesz ez rossz – csak éljem túl valahogy. Kérlek drukkoljatok 🙂 Update: ja, és lányok, írjatok! 🙂

Ez jó, megosztom!

•