Nemrég kaptam egy ötletet a még megmaradt kevéske törzsolvasóim egyikétől, hogy nincs gond azzal, hogy sok a játékokkal foglalkozó post, de ugyanmár írjak magamról is. Mostanában valahogy ez (beleértve a postolást egyáltalán) egyre nehezebben jön össze, olyan szintű stressz, kialvatlanság, és energiahiány uralkodik pár hónapja rajtam, hogy semmi kedvem nem volt máshoz, mint hogy hazaérve a melóból lezökkenjek a gép elé, és toljam az éppen aktuális agyatlan mészárlós csodámat (ami jelen esetben a Max Payne 3, ami rózsaszín, boldogságot sugárzó hangulatával még rátett egy lapáttal az alapvetően szar hangulatomra). Amúgy meglepően több kedvem van akkor pötyögni, ha a gép éppen nincs itt az albérletben, csak a laptop, elvégre olyankor nincs lehetőség arra, hogy az vinyómon sorakozó tucatnyi játék közül elindítsak egyet, és bumm – máris itt a tíz óra/hajnali három, lehet bedőlni az ágyba.

Apropó eltérő lefekvési időpontok: nagy örömömre néhány hónapja két műszakban vagyok kénytelen dolgozni, ami nem túl nagy boldogság: a hétvégéim – főleg a délutános hetek után következők – iszonyat rövidek, a reggel ötös kelésektől pedig minden hétfőn és kedden úgy érzem magam, mint akit agyonvertek lánccal. Az ilyen hetek további napjait már jobban bírom, bár ezzel meg az a baj, hogy mire teljesen átszoktatnám a bioritmusomat megint válthatok műszakot. Ráadásul valahogy nem érzem jól magam az új csapatomban: újra kezdhetem el felépíteni magam, úgymond meggyőzni a kollégáimat, hogy márpedig én értek a munkámhoz valamelyest – bár az utóbbi napok eseményei ebben a hitemben is megrendítettek kicsit. Remélem hogy valahogy sikerül majd visszaszereznem a motivációmat, különben még nem tudom mit fogok tenni. Persze tipikus bitching-nek tűnhet mindez, elvégre fix munkahelyem van viszonylag jó fizetéssel (aminek majdnem a felét elviszik a bankok, meg az albérlet amit fenn kell tartanom, úgyhogy mégis mindig le vagyok gatyásodva), de néha azon kapom magam,  hogy arra gondolok milyen jó lehet valami kevésbé stresszes, kevésbé szabadidőbe nyúló munkát csinálni, ahol az agyam, és főleg az idegrendszerem helyett mondjuk az izmaimmal dolgoznék. Aki dolgozott már hasonló helyen mint én (nagy felelősséggel járó technikai ülőmunka), az talán tudja milyen érzés ez. Lehet, hogy valamelyik főnököm olvassa ezeket a sorokat, és még valóra is válhat az álmom – ha kirúgnak.

Az is feltűnt, hogy már hónapok óta nem szidtam a rendszert. A legutolsó ilyen eset talán a Vaccpáörizmus „dicsérete” volt, de azóta mélyen hallgatok a politikáról, és a közéletről. Mindez nem azért van, mert nem érdekel (sajnos nagyon is), hanem mert rá kellett jönnöm a keserű tényre, hogy ha bírálni kezdesz egy oldalt, akkor önkéntelenül is besorolhatóvá válsz egy olyan csoportba, amelynek nem biztos hogy szívesen lennél a tagja. Például ha én most azt mondom, hogy Gyöngyösi Márton, és a párt amelynek színeiben zsidózott egy jóízűt a Parlamentben rohadt antiszemiták, akkor én máris beskatulyázhatóvá váltam a liberális baloldali fiatalok közé, pedig nem is tudok ördögbotozni, a füvet sem bírom. Ha azt mondom, hogy Orbán és kedves kompániája undorító dolgot művelt azzal, hogy törvénybe iktatták a szavazás regisztrációhoz kötését akkor felsejlenek előttem a Gyurcsány kezét csókolgató ostoba komcsi nyugdíjasok (az ország nagy tragédiája, hogy hirtelen ők jutnak eszembe, mint a kormány legmarkánsabb ellenpólusa). Szóval úgy gondolom, hogy ha határozott véleményt nyilvánítok valami ellen vagy mellett, akkor egyből magamra sütök egy bélyeget – na ebből nem kérek, nekem nem hiányzik, hogy bármelyik oldalhoz tartozónak nézzenek. Vagyok még annyira idealista, hogy igyekszem a legelemibb értékekben hinni: ha valaki jószívű, és jó célokért harcol akkor az lehet tőlem akár nem csak hogy zsidó, de akár wuki is – egyre megy. Az előző mondat kurva szépen hangzik, kár hogy nem teljesen igaz: amikor azt hallom, hogy az éjszaka kiásták és ellopták a lakótelepünkön az egyik család ruhaszárítójának alumínium tartóoszlopát(!) akkor akaratlanul is az északír polgártársaink jutnak az eszembe. No persze hadd ténykedjenek: ők rombolnak, mi építünk, legalább senki sem unatkozik.

Ha már félelemmel vegyes gyűlöletről beszélünk (csodálatos téma), akkor nem tudok elmenni amellett a még számomra is riasztó jelenség mellett, hogy mostanában egyre többször jut eszembe, hogy mi lenne itt egy komolyabb válság, netán egy környezeti katasztrófa után, amelynek köszönhetően a jelenlegi társadalom felbomlana, és a mostani „inkább nem is nézek rád az utcán, a közöny védelmez”-elv alapján működő törékeny egyensúly megszűnne működni (a neten ezt hívják SHTF-nek, azaz amikor Shit Hit The Fan történik). Magam is tudom hogy nem teljesen normális éjszaka alig tudni elaludni attól félve, hogy a véletlenül nem kulcsra zárt bejárati ajtón keresztül valami fegyveres banda ránk tör (fantáziáimban ők mindig valahogy úgy néznek ki mint a Fallout 3 Raider-ei), vagy hogy azon gondolkodom mihez kezdenénk a családdal, ha megszűnne a közműellátás, és a boltok polcai kiürülnének, de mégis gyakran töröm efféléken azt a hülye fejem. No persze nem teljesen véletlen, hogy kezdek kicsit megkattanni a civilizáció végének gondolatától: láttam pár részt a Túlélési Praktikák című sorozatból, amelyben agyamenteket (vajon tényleg azok?!) mutatnak be, akik már most készülnek arra, hogy mi lesz akkor, ha eljön a SHTF. Van aki atombombától, van aki gazdasági krízistől, van aki egészen mástól fél, de egy közös pont van mindegyikükben: bár a józan ész mást diktálna ők biztosra veszik, hogy mindez be fog következni. Aztán nem tett jót a Városi Túlélő című blog olvasgatása sem, amely hasznos tanácsokat tartalmaz arra az esetre, ha netán kitörne a zombi apokalipszis. Ha már szóba jöttek a blogok eszembe jutott egy komment: valahol olvastam (sajnos linkkel nem tudok szolgálni, nem emlékszem a címére), hogy valaki – talán többen is? – azt írták, hogy ők biztos nem kezdenek el felhalmozni, viszont fegyvert szívesen ragadnának, hogy el tudják venni a békésebbektől, amire szükségük van. Ez az, ami szabályosan rettegéssel tölt el: ha netán történne valami ilyesmi, akkor azoknak az embereknek, akik szembejönnek veled az utcán jó része változna át fosztogatóvá az éhezés, és nyomor által rákényszerítve! Annyira kevés kellene ahhoz, hogy ember ember farkasa legyen: csak szűnjön meg a gáz- víz- és áramszolgáltatás, valamint alakuljon ki tartós ellátási zavar! Persze az eszem józanabbik felével átlátom, hogy mindez mégis mennyire valószínűtlen, de sajnos néha még mindig ezen agyalok ahelyett hogy élvezném, hogy fiatal vagyok, és van egy csomó jó dolog az életemben. Abban már teljesen biztos vagyok, hogy ha legközelebb belefutok ebbe a műsorba, akkor egyből el fogom kapcsolni a tévét. A blogot még egyszerűbb kiiktatni az életemből, úgyhogy nem lesz semmi probléma ezzel.

Mint látható elég komor hangulatban íródott ez a post, de sajnos mostanában nincs túl sok okom az örömre: hétköznap az albérletben döglök, a munkahelyemen pont azokkal az emberekkel találkozok ritkábban akiket kedveltem (az újakkal meg még nem alakult ki haverság – ami érthető, elvégre még csak másfél hónapja dolgozom velük, és néha kurva nehéz a természetem), ráadásul a hétvégéimet is megnyirbálta az Élet. No sebaj, örüljünk annak ami van: például pénzem fenntartani ezt a blogot. Remélem ez így is marad még egy darabig, különben hol tudnék rinyálni arról hogy milyen szar nekem.

Ültem a gép előtt bambán, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg képes leszek-e annyi szotyit megenni, hogy elvegye az éhségemet. A gyomrom felől egyre sűrűbben jöttek az impulzusok, hogy nem fog sikerülni (pedig a néhány perce befejezett Counter Strike party alatt bőven volt időm ropogtatni, amíg egy-egy bekapott fejlövés után néztem ahogy a profik játszanak), de azért próbáltam tartani magam – márcsak azért is, mert szóba jöhető kajaként egy szem másfél éve a polcon porosodó babkonzervet tudtam volna felsorolni. Bár nem vonzott a gondolat, hogy a vacsorám egy meglehetősen gyatra minőségű ízetlen valami legyen (amit még köretnek sem szívesen képzeltem volna el, nemhogy főételnek), de minél tovább gondolkodtam annál biztosabb lettem benne, hogy vagy ez, vagy a semmi.
Aztán egyszer csak felcsendült a beérkező üzenetet jelző hang a telefonomon: mégis megkaptam a fizetésemet, amire annyira vártam már! Rápillantottam az órára, kicsit gyanús volt, hogy este kilenckor utalnak, de gondoltam üsse kő, pár óra csúszás után úgyis jobban fog esni a pizza! Lelkesen kioldottam a billentyűzárat, nézem: hát csak a kurva szolgáltató tájékoztatott, hogy átléptem az 500 megás forgalomkorlátot, és számlazárásig lassítják a forgalmamat. Egyből lehervadt a mosoly az arcomról, és visszazuhantam mély apátiám gödrébe, amelyben estém fénypontjának a gazdagon megpakolt grillcsirkehúsos pizza helyett újra egy babkonzerv ígérkezett.
Bánatomat újra csébe fojtottam (engem meg a saját vérembe néhányan). Eltelt egy bő óra, amikor újra SMS-em érkezett. Ezúttal már gyanakvóbban szemléltem eme tényt (azért bennem bujkált a remény), és szerencsétlenségem teljes tudatában számíthattam arra, hogy most meg a bank küld valami felszólítószart. Nem így történt: az új lakótársam írt, hogy ő most elvonult szabira, és igyuk meg a hűtőszekrényajtóban figyelő majdnem egy liter tejet, ne menjen kárba. Gondolkodóba estem… Tej. Mit kezdjek én a tejjel? Magában szar, hozzávalóm meg… hoppá, de hiszen nekem hempereg egy bő fél zacskó búzadarám a polcomon, sőt mintha még kakaóporom (nem Nesquik, mondom KAKAÓPOR) is lenne valahol! Némi túrás, majd azt követő rendkívüli felkészültséget igénylő főzőcske után (utánanéztem a receptnek a biztonság kedvéért azért, nem röhög) már tömhettem is magamba nagykanállal a világ egyik legfinomabb kajáját: a tejbegrízt. Úgy határoztam, hogy a felmerült apró khm… aggályaimat (miszerint a dara 2010-ben, a kakaó meg tavaly járt le) ezennel félreteszem, és korgó gyomrom kielégítésének érdekében bevállalom az éjszakai hasgörcsök kockázatát.

Mondhatnám, hogy Isten megsajnált, és megoldotta, hogy egyek valami finomat, de a vén szakállas ennél jóval betegebb humorérzékkel bír: azóta ugyanis nincs internet! Most gondolkodhatok azon, hogy jobb teli gyomorral ülni egy net nélküli gép előtt, vagy visszasírjam a nem is oly’ régi szép időket, amikor éhesen kapkodtam a szotyikat, de legalább nem untam kockásra a fejem. Igazi first world problémák, tudom.

(Mielőtt furcsállaná bárki, a post nagy részét jegyzettömbbe pötyögtem le, aztán megjött a másik lakótársam, aki újraindította a router-t – merthogy ő tudja a jelszót én meg nem.)

Pár hete beszédültem egy Burger Kingbe, hogy a szokásos kifőzdés rántotthúsomat valami trendibbre cseréljem (mentségemre legyen szólva, hogy kényszerítettek – na jó, majdhogynem). Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy soha többet jenki gyorskajálda, elvégre egyrészt a tizenéves korom nagy anarchistája döbbenten nézne rám, ha látná mit csinálok, másrészt pedig valahogy mindig az a vége, hogy otthagyok másfélszer annyi pénzt, mint a fentebb említett erős túlzással étteremnek is nevezhető helyen (amúgy nem rossz, átmenet a menza, és a menüs éttermek csodálatos világa között). Ebben az esetben is kicsit mérgelődtem, hogy bő 1300 forintra rúgott a végösszeg, amiért kaptam egy lófasznyi hamburgert, egy gyerekadag sült krumplit, és három deci kólát. Persze nem én lennék, ha nem agyaltam volna ki egy viszonylag épkézláb elméletet arra nézve, hogy igazából nem én vagyok a birka, hanem a csúnyagonosz étteremvezetők manipuláltak döntésemben: viszonylag biztos vagyok abban, hogy a pult felett elhelyezett menü direkt van agyonbonyolítva, hogy – feladván a reménytelennek tűnő interpretálási kísérleteket – a végén rábökj a legnagyobb, legegyszerűbb nevű verzióra, hogy te most inkább azt kéred, nincs kedved átrágni magad a sok pluszjel, időpont, és if-then-else szerkezet erdején. Így kötöttem én is ki a meglehetősen gyatra ár-érték aránnyal bíró menü mellett (valami barbecue-szószos téma volt az még rémlik), pedig ha lett volna még mondjuk 10-15 percem mérlegelni, akkor tuti helyesebben döntök. Így viszont az arcomba bámuló eladócsaj egyre türelmetlenebb pillantásai alatt rogyadozva úgyis oda lyukad ki az ember, hogy inkább választja a legdrágábbat, csak ne nézzék döntésképtelen hülyének.

No persze mindez egyszerűen megelőzhető: nem kell ilyen helyekre járni, az otthoni lecsó íze úgyis überel bármit, amit ott kaphatsz.

Emlékszem valahol Győr külterületén volt az üzem. Annyira kint volt, hogy körös-körül már csak a büdös nagy puszta fogadott, meg persze néhány egyéb üzemegység, talán pont amerre a Chio gyár is áll (ahol szintén voltam két napot, majd még talán mesélek róla). A részleteket már sikeresen törölte az agyam (azért tegyük hozzá, hogy mindez vagy nyolc évvel ezelőtt történt  bohó 21 éves koromban), de arra emlékszem, hogy meglehetősen kevesen dolgoztunk abban az épületben: egy gépkezelő, egy rakodó, és én. A hatalmas masina feladata az volt, hogy egy jókora hengerről letekeredő kb. fél méter széles lemezcsíkot U-alakra hajtson, és szabályos másfél méteres darabokra vágva kiköpjön a másik végén. Itt álltam én, fejemen fülvédő (az iszonyatos zajban kellett is), kezemen munkavédelmi kesztyű, és az volt a feladatom, hogy a potyogó készterméket egymásba forgassam, és továbblökjem a görgősoron. Két hatalmas problémám volt az egésszel: az első az, hogy nem lehetett beszélgetni a zaj miatt, bár amikor éppen szünet volt akkor se nagyon társalogtam a két negyvenéves forma fazonnal – talán generációs szakadék tátongott közöttünk, talán valami más volt a baj, mindenesetre az „elgyötört magyar melós” szócikk alá nyugodtan be lehetett volna vágni a róluk készült képet bármelyik enciklopédiában. Ennél (mármint a nyolc órányi tengermély magánynál) sokkal szörnyűbb volt, hogy  a potyogó késztermékre a gép mindig rányomtatta az éppen aktuális dátumot, és időpontot. Ez nem hangzik olyan borzasztónak, de ha belegondolsz, hogy a monoton munkák ellen mennyire jó ellenszer tud lenni az, ha nem nézegeted az órádat, csak gondolkodsz a világ nagy dolgain… nos, ezen a kurva munkahelyen még ez sem adatott meg! 10:34, 10:34, 10:34,  10:34, 10:34, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, 10:35, és így tovább egészen délután kettőig, amikor végre vége lett a rémálomnak, és úgy mentem haza, mint akinek bedugtak egy fémből készült szívószálat a fülén, és vákuummal kiszippantották az agyát. Két napot dolgoztam ott, de arra már nem emlékszem hogyan ért véget a lemezvályú pakolói karrierem – talán a diákmunka közvetítő rakott át máshova, lehet hogy én mondtam azt, hogy ebből ennyi bőven elég is. Végülis lényegtelen az ok, a fontos az, hogy vége szakadt, én pedig örök életre szóló élményekkel, és pár ezer forintnyi munkabérrel gazdagodhattam általa.

… és elkezdem ontani a kibaszott sorokat, mint valami kibaszott freestyle rapper. Négyszáz forintos befektetés, örök emlék, már ha azt nézzük, hogy a blog adatbázisát én az örökkévalóságnak tervezem átadni (komoly terveim vannak azzal, hogy ha valaha abba fogom hagyni, akkor kinyomtatom az egész kurva weboldalt, és bőrkötésben elteszem a polcra – mondjuk hogy a Youtube-videók, meg a külső hivatkozások hogyan lesznek megoldva az még további brénsztormingok tárgyát fogják képezni), és bizony ez az enyhe alkoholos befolyásoltság alatt íródott post jóval tartósabbnak bizonyul már most, mint a két Dreher, amelyeknek nagy részét hamarosan a WC-be fogom üríteni. Amúgy én idén jöttem rá, hogy sokkal jobban szeretem a nyarat mint a telet, leszarom az izzadást, a hőgutát, meg a napszúrást, meg a nagy népi bölcsességet, hogy „a hideg ellen fel tudsz öltözni, de mit csinálsz a meleg ellen?”. Leszarom. A mérleg két serpenyőjére fel kell pakolni szépen mindent: a negatív oldalon ott figyel a geci meleg, de a másikon meg az, hogy bazmeg akármit csinálsz boldog vagy, süt a Nap, jó a hangulatod, vigyorogsz, és valamiféle perverz módon még az izzadást is tudod élvezni. Hallod, ne tudd meg milyen lendülettel koppant nálam az alsó állásba a nyár serpenyője, látnod kellett volna. Különben is: mocskos meleg van, legitim módon öntheted magadba a sört meg a fröccsöt, senki nem néz rád csúnyán, ha beversz két sört otthon egyedül, elvégre kell a folyadékutánpótlás.

Na most akkor pisiszünet.

Sikerült is nagy erővel belerúgnom a fürdőszobaajtó élébe, gondolom Isten büntethetett meg azért, mert próbálom örömömet lelni az általa ránk szabadított negyven fokban is. Igazából az zavar az egészben a legjobban, hogy a fájdalom kicsit kijózanított. Sebaj, van még némi Bacardi-Cola a hűtőben, meg egy üveg vörösbor is, szóval nem aggódom az este további része miatt. A nyarat pedig igenis élvezni kell, nem nyavalyogni, hogy meleg van (hogy írjak valami geci okosat is ide a végére).

Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.

Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a „Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy „Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a „vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a „less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy „hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy „Good morning Sir”, „How are you today”, „Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy „it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy „ezt is kérem!”, „hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a „Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: „Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

„Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Az egész országgal kapcsolatban a legnagyobb dilemma nem az volt, hogy hogyan nem halnak meg tucatjával az utakon ilyen közlekedési morál mellett, sőt nem is az, hogy hogyan tud működésben maradni egy olyan gazdaság, amelynek résztvevői alig-alig értik meg egymást (az angolja nem mindenkinek tökéletes, sőt, saját egységesen használt nyelvük meg nem nagyon van), hanem az, hogy hogy a fenében tudnak ezek úgy élni, hogy nem használnak WC-papírt. Pontosítok: nem használnak WC-papírt úgy, ahogy mi tennénk. Az első benyomás még otthon ért, amikor rákerestem az „India street hygiene” kifejezésre (most nem részletezném, hogy miért pont erre, maradjunk annyiban, hogy az egyik kolléga mutatott pár képet – szerencsére csak a többieknek, én pont nem voltam ott), és rátaláltam erre az útibeszámolóra. Hogyaszongya az arc:

When travelers head to the bathroom in North Africa, the Middle East and most of Asia they’re often confounded by the lack of toilet paper. They’re presented with a tap and a jug or maybe even the luxury option of a little hose pipe but nothing in sight with which to clean their behinds. For most people in the above mentioned countries, however, nothing could be more disgusting than to think of wiping with paper.

(Ha egy utazó bemegy egy WC-be Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Ázsia nagy részén nagy eséllyel jöhet zavarba a WC-papír hiányát tapasztalva. Helyette általában van egy csap, egy kis bögre, vagy esetleg ha nagyon exkluzív helyre keveredett, akkor egy kis locsolócső. Mindez a papír helyett van használatban. Nekünk ez a furcsa, a fent említett országok, területek lakói pedig kevés dolgot tudnának gusztustalanabbnak elképzelni, minthogy papírral töröljék ki.)

Naszóval van ez a szokás errefelé is, amivel a szállodában még nem szerencsére nem találtam magam szembe (bár gyanúsan közel van a fürdőkád zuhanyzófeje… sőt, egy lefolyó is van a WC-csésze mellé applikálva, khm…), volt WC-papír, volt nagy öröm. Az első furcsaság a cégnél ért: beléptem a fülkébe, és a következő látvány tárult elém:

Tovább »

Sőt, a forgalom sem úgy működik, ahogy nálunk: itt a duda használata nem az agresszió kifejezőeszköze, hanem egy újabb kommunikációs csatorna, amivel közlöd a többiekkel, hogy jössz – effektíve index helyett használják.

Aztán a levegőben terjedő konstans kénes bűz is különbözik az otthonitól: a forró szél keveri össze-vissza, de frissebb, neadjisten kevésbé büdös sosem lesz.

Mások itt az utcák is: a lepukkantságnak egy új szintjét ismertem meg: nincs egy ép falfelület, egy nem romos kerítés, vagy egy nem szeméttengerben úszó gyepfelület. Néhol csontsovány tehenek kérődzik a kukák tartalmát, máshol leprásnak tűnő koldusok könyörögnek a pénzedért, míg egyes sikátorokba éppen elég bepillantani az európainak, hogy gyomorrontást kapjon.

Piát sem könnyű szerezni: tegnap este munka után (hétig dolgoztunk) megkértük a taxist, hogy vigyen el minket egy liquor store-ba, hadd tudjunk pár sört venni magunknak. Egy felüljáró betonpillérje alatt álltunk meg, előttünk egy nagyon forgalmas 3-4 sávos úton zúgtak a KRESZ-t a legminimálisabb mértékig sem betartó motorosok, autók, és motoriksák (vagy ahogy Ázsiában nevezik a kézzel nyomogatós dudájuk után a motorjuk hangja után, a tuktukok). Eddig még nyugodtak voltunk (bár nem volt egy bizalomgerjesztő környék, ráadásul tök sötét volt), ámde amikor a sofőrünk mutatta az ujjával, hogy az út túloldalán van a bolt, és át kéne jutni akkor kezdett emelkedni a vérnyomásom rendesen. Két kollegámat maga mellé vette, majd a félelem legkisebb jele nélkül egész egyszerűen belesétált velük a forgalomba, miközben bal kezével lassításra intette a 20-30-cal közeledő járműveket. Én egy sráccal kicsit lemaradtam, aminek hála pár percig álltunk ott mint két fasz (én ezt utánuk nem csinálom, pont Indiában nem szeretnék kórházba kerülni – gondoltam), aztán végül a taxiban maradt Redivel átfutottunk az úton, mivel szerencsénkre éppen volt egy kis szünet egy lekanyarodó autó miatt. A bolthoz érve jött az újabb sokk: 10-20 ember tolakodott egy ráccsal lezárt helyiség előtt, bent pedig az eladó szedte be a pénzt a feketepiacról származó piákért cserébe. Vettünk húsz sört, majd a hónunk alatt a zsákmánnyal (szerencsére legalább akadt két mocskos kartondoboz, amibe bele tudta rakni őket a boltos) visszafelé is megkockáztattuk az átkelést. Dudált mindenki, egy motoros majdnem elgázolt, de sikeresen átértünk újra.

Incredible India – ez egy viszonylag normálisan kinéző kórház, de láttunk lepukkant egy helyiségből álló bolt előtt „Eye clinic” feliratot is

Apropó pia: a sör amit vettünk a következő paraméterekkel rendelkezik: alkoholtartalom: above 6%, hat és fél deci, és kurvára fáj a fejed másnap, még ha csak kettőt is ittál meg belőle.

Vannak itt emberek, akiket azért fizetnek, hogy nagyjából fogkefével csutakolják egész nap a leglehetetetlenebb zugokat, míg a város nagy részét elönti a szemét és a mocsok.

Az öt csillag azért itt is öt csillag, a hotel levegője büdös, de legalább légkondicionált.

Mindenhol minden ki van írva angolul is, sőt egy csomó minden csak úgy.

KRESZ-táblát nem nagyon láttam, lámpás kereszteződést is csak elvétve.

A taxisok is megérdemelnek egy misét: az egy dolog, hogy alig beszélt a csóka angolul, aki vitt minket ~12 óra utazás után a reptérről a hotelba, de hogy folyamatosan összekeverte az American Express kártyát az American Dollar kifejezéssel annak az lett az eredménye, hogy mókásabbnál mókásabb kalandokba keveredtünk egészen addig, amíg talált egy tolmácsot egy félreeső utcában, akinek segítségével (illetve egy 50 dolláros bankó felmutatásával) el tudtuk oszlatni ezt a fejében lakozó félreértést.

Beszélgetésem nem túl közeli ismerőssel kocsmapultnál. A helyszín Pápa, az időpont éjfél előtt, véralkoholszintek: enyém: 0%, övé: ezért már elvennék a jogsiját.

– Hallod, aztán hol dolgozol?

– Fehérváron az IBM-ben.

(Lényegtelen hablatyolás egy szintén ott dolgozó ismerőséről.)

– Aztán ott is laksz?

– Ja, bérelek egy szobát, sok lenne az a 100 kilométer.

– Dehogyis, én naponta lejárok (Pápáról – szerk.) x-be (na ezt totál elfelejtettem – a szerk.)

– Mennyi is az?

– Ó, csak 140 kilométer, egy óra alatt megvan (az még rémlik, hogy nincs arra autópálya – a szerk már megin’)!

– Ja, hát ha csak egy óra lenne az út én is meggondolnám, de se jogsim, se pénzem kocsira.

– Bazmeg, ne is mondd, most basztak meg a köcsög rendőrök hatvanezerre.

– Gyorshajtás?

– Ja, az. Honnan tudtad?

Ez az előbb történt, de még mindig zaklatott vagyok: ültem egy kád forró vízben (Baba habfürdő beapplikálva), amikor is kegyetlen hirtelenséggel egyszer csak véget ért az éppen olvasott könyvem, ugyanis a végéhez fűzött 8-10 oldal már csak az Albatrosz sorozatban megjelent könyvek listáját tartalmazta (1973-tól 1985-ig, továbbá az 1986-ra tervezett köteteket is) a drámai végkifejlet helyett. Senki nem volt itthon, hogy kisegítsen egy 25-30 éves Interpress Magazinnal (imádom őket), ezért csak ültem ott, és egyre nagyobbra nőtt bennem a kétségbeesés. Még szerencse, hogy legalább szólt a zene.