Mivel a kintlétem (most bekapcsolódottaknak, és/vagy rossz memóriával rendelkezőknek: egy héttel ezelőtt estem haza három hét indiai munka után) alatt nem voltak túlzottan adottak a lehetőségek a blogoláshoz, az egy hétnyi szabadságom alatt pedig egész egyenesen esélytelen voltam rá, ezért most tudom csak betűkbe önteni mindazt, ami abban a három hétben ért. India olyan mint egy másik dimenzió: hazánkkal (meg egyáltalán a nyugati civilizációval) szemben itt bizony elég csak kimenni az utcára, hogy az egyik véglet után a másikkal találkozz. Leprás kéregető a járdára terített pokrócon könyörög néhány rúpiáért a majd’ negyven fokos melegben, míg vele szemben az utca túloldalán szépen gondozott kerítés mögött hatalmas pénzekből felhúzott toronyházakban élik életüket az ország gazdagjai luxuskörülmények között, ami nekik annyira a napjaik része, mint annak a szerencsétlen koldusnak az éhezés. Néha elég csak bámulni kifele a taxiból, hogy olyan dolgokat láss, amit magyarként el sem tudsz képzelni. Remek példa erre az a szép – talán – szerdai nap, amikor mentünk befelé a céghez a légkondicionált Toyota Innovánkkal, bámultam kifelé az ablakon, és talán éppen azon gondolkodtam, hogy a kollégáim nyavalygása nélkül mennyivel jobban tudnám érezni magam idekint. Egyszer csak az autó egy hosszú téglakerítéses utcára ért, ami elég unalmas volt egészen addig amíg meg nem láttam Őt. Na nem a nagy őt, de az biztos hogy egy darabig nem fog kimenni a fejemből: egy hajléktalan feküdt a járdán, talán csak egy ágyékkötő-szerű ruhadarab volt rajta, és a testét valami iszonyatos fájdalom feszítette ívvé – olyannyira, hogy csak a sarkai, és a nyakszirtje érte a talajt, az arcát teljesen eltorzította a kín. Egyetlen pillanat volt az egész, suhant tovább az autó, de belőlem egyből elszállt minden egykedvűség, és csak a döbbenet maradt. Fog neki segíteni valaki? Hívnak hozzá egy mentőt? Egyáltalán – mi lehet a baja? (Itthon húgomnak is elmeséltem, az ő tippje a tetanuszgörcs volt.) És hiába volt a rövid idő, és a még rövidebb szabadidő amit odakint tölthettem el, sajnos láttam még ezen kívül is iszonyatos sorsú embereket, akiket csak sajnálni lehet. Nem vagyok egy ilyen tamáskodó faszfej, hogy azt mondjam: aki alkoholista lett, és ezért került az utcára az meg is érdemli, de ezeknél az embereknél még ez se lehet tényező: a tartományban ahol Chennai fekszik csak nagyon elvétve lehet alkoholhoz jutni, kocsmák, szórakozóhelyek nem nagyon vannak, és azok a hajléktalanok akiket én láttam mindannyian valamiféle betegségben szenvedtek (és most nem az alkoholizmusra gondolok), amelyeket egy fejlettebb országban, fejlettebb egészségügyi ellátással simán el lehetett volna kerülni – lásd izomsorvadás és társai.

Nagyobb térképre váltás

Itt van Chennai

Nagyon belementem a negatív dolgokba, pedig ezekkel a jelenségekkel csak ritkán találkoztam – hiába, ezek maradnak meg az emberben a legjobban. Amúgy a város mocskos, szemetes, zsúfolt, de tudjátok mit? A tetők kusza káosza, a toldozott-foltozott épületegyüttesek mélyén rejtőző sikátorlabirintus, a párhuzamos mellékutcákat keresztbe-kasba átszövő átjárók, a rossz érzékkel mindenhova felaggatott reklámtáblák, és az egészt behálózó kibaszott anarchiának tűnő, ámde mégis íratlan szabályok alapján viszonylag gördülékenyen működő forgalom igenis szép tud lenni az arra fogékony elmének. Hányszor sóhajtottam fel egy-egy ötven-hatvan éve össze-vissza tákolt hatalmas bérház láttán, hogy milyen szívesen bemennék néhány fotó erejéig! Milyen szívesen kaptattam volna fel a tetőre, hogy az élek, lapok, szögletek, és tetőtéri ablakok mindenféle geometriai szabályra fittyet hányó dzsungelét megörökítsem ahogy szikrázik az indiai napfényben! És itt jön a legnagyobb problémám az egész úttal: hogy bizony nem nyaralni mentem, hanem dolgozni, így megúsztam egy kisebb kiadást, cserébe viszont volt kb. másfél hétvégém kolbászolni a zsúfolt utcákon. Ezek a mászkálások is általában csak beszerzőtúrák voltak, nem pedig lassú, bámészkodós séták, így csinálhattam pár képet, arról, hogy milyen mocskosul sokan laknak itt (4-8 millióan, attól függően, hogy belevesszük-e az agglomerációt is), viszont arról nem, hogy milyen egy kihalt utca, ahol csak a ház aljában gubbasztó mangóárustól vetül a sötétbe némi fény. Na sebaj, nem panaszkodom, elvégre így is jóval többet láthattam ebből a csodálatos országból a legtöbb magyarnál, ráadásul nem került semmimbe, de azért mégis bennem van egy jó nagy hiányérzet. Ha megtehetem vissza fogok menni, de szigorúan nyaralni – még akkor is ha nekem kell állnom a cechet.

Jógi

Egy szent tehén (érdekes módon mindegyik ilyen sovány volt)

Zseniális teknős! Is that you?!

Ha elnyom hát elnyom (érdemes megfigyelni a „Nyomd a dudát!” felhívást)

Sok ismerősöm kérdezte, hogy mit ettem három hétig. Erre viccesen azt szoktam válaszolni, hogy reggel európait, délben indiait, este meg kínait, csak hogy teljesen nemzetközi legyen az étrend. Amúgy ez nagyjából tényleg mindig így volt: reggel lecsettegtem a kis kínai papucsomban a szálloda reggelizőjébe (a bejáratnál posztoló kiscsaj eleinte megpróbált az egyik üres asztalhoz kísérni, aztán néhány nap után belátta, hogy én reggelente nem vagyok túl jó társaság, ezért onnantól kezdve megelégedett egy „Good morning Sir”-rel), végigfintorogtam a svédasztal sosem változó kínálatát (tényleg nem akarok hisztizni, de egy idő után azért meg lehet unni a pirított gomba-bacon-babosszósz kombót toastkenyérrel), aztán vagy ettem valamit, vagy nem. A vége felé (értsd: utolsó három nap) már inkább a „vagy nem” eset történt meg, volt olyan reggel hogy konkrétan ittam egy narancslevet (ott facsarták a helyszínen, kurva finom volt), meg egy fos híg kávét (alig vártam, hogy hazaérjek, és főzzek egy igazi kávét a kotyogósommal), aztán részemről le volt tudva a reggeli. Ebédre azért már éhes voltam mindig: eleinte a cég indiai gyorskajáldáját látogattuk sűrűn, aztán amikor már elegem lett abból, hogy nem elég hogy majdnem negyven fok van, de még ver is a víz a chilliszószban megmártogatott csirkefalatkáktól, akkor – szégyenszemre – átpártoltam a Subway-be szendvicset zabálni. Egyetlen egyszer vittek el a helyi kollégák egy eredeti indiai étterembe, ami azért fasza volt: egyrészt én még sosem kajáltam banánlevélről, másrészt pedig rájöttem, hogy az indiai kaja kurva finom, még akkor is ha a „less spicy” náluk nem egészen azt takarja, mint amire az ember számít. A vacsorát mindig a szállodával egybe épített pláza gyorséttermeiben ejtettük meg: olcsó volt (160-180 rúpiáért, ami kb. 5-600 forint) egész komoly adag kaját kaptál), finom volt, és ráadásul elvitelre is lehetett kérni, amit dög fáradtan jó párszor választottunk ahelyett, hogy a fejünk felett indiai popslágereket bömbölő tévé alatt próbáltunk volna meg nyugodtan kajálni.

Ha már kicsit belemásztam lássuk a hotelt: öt csillag, folyamatosan hajbókoló személyzet, szóval finoman szólva nem volt az én közegem. Két nappal azután, hogy hazaértem már takarítgattuk barátnőmmel a lépcsőházakat (családi vállalkozás), én meg röhögve mondtam neki, hogy „hallod, tegnapelőtt még egész nap azt hallgattam, hogy „Good morning Sir”, „How are you today”, „Is there anything I can do for you”, meg egy telefonomba került hogy jeget hozassak a whiskymbe a szobaszervizzel, most meg itt nyelem a port a kezemben ezzel a kurva partvissal”. Ennek ellenére nem éreztem magam igazán jól magam ott: az a szoba nem az én szobám volt, az a luxus nem az én pénzemből volt kifizetve (talán kicsit inkább magaménak éreztem volna úgy, azért kipróbálni csak nem szeretném), a személyzet kötelességszerű kedveskedése egy idő után pedig annyira zavart, hogy inkább menekültem előlük. A szobaszervizes sráccal azért eldumálgattam, elmeséltem neki, hogy honnan jöttem, meg ilyesmik (kérdezte, hogy tervezem-e hogy újra eljövök majd Indiába, én meg vigyorogva közöltem vele, hogy „it’s not my decision”), de alapvetően zavart, hogy olyan emberek nyalják a seggemet, akiknél nem vagyok sokkal feljebb a globális értelemben vett gazdasági hierarchiában. Ennek ellenére a medence partján hűsölés fasza volt (az egyik szabad szombatunkból néhány órát erre szántunk M. kollégámmal), azt speciel meg tudtam volna szokni.

Fasza szobrok (az ide tévedő angoloknak állítólag nem is nagyon tetszett annak idején ez a fajta ábrázolásmód)

Jól néznek ki mi? Mindössze enni nem szabad belőlük

Hármas kombó aranyos kiskölökkel

Négyes kombó

Az indiai nép, mint olyan: persze három hét után nem nagyon lehet objektív képet kapni egy nemzetről sem, de az én benyomásaim csak pozitívak voltak: olyan népek ezek, akik ugyan vízzel mossák a seggüket, de relatíve szorgalmasak, és abszolút nem agresszívak. Én egyedül abban a  boltban kaptam becsmérlő, lenéző pillantásokat indiaitól, ahol a Buddha- és egyéb szobrokat vettem az itthoniaknak: valamelyest joggal gondolhatta, hogy itt van ez a fehér pöcs, azt se tudja melyik szobor melyik istenünket ábrázolja, de nagy lelkesen mutogat rájuk a vitrinben, hogy „ezt is kérem!”, „hű, ebből kettőt!”. Kaptam is tőle egy kis füzetecskét, amiben tamilul és angolul is le volt írva, hogy hogyan kell az ő vallásukat gyakorolni, milyen rítusaik vannak. Ezt leszámítva csak maximum megbámultak minket, ami érthető volt: rajtunk (mármint a kollégáimon) kívül alig-alig láttam fehér embert, azokat is a szállodában. Az utcán volt hogy keltettünk egy kis feltűnést, meg persze az összes árus kérdezte szinte egyből hogy honnan jöttünk. Jót derültem némelyiken, ahogy kiült az arcukra az erős koncentrálás a „Hungary” név említése után. (Apróság, de a fent említett szoborbolt tulajdonosán is lehetett látni, hogy kattognak a fogaskerekek erősen, de egy perc után kibökte: „Budapest!!” Meg voltam vele elégedve nagyon.)
Mindazonáltal, hogy kedvesek nem túl szépek (legalábbis az én esztétikai értékrendem alapján): a fiatalok még csak-csak (volt néhány szép lány is, de az arány úgy egy az ötvenből), de a korral a fiúkból felpüffedt arcú, kefebajszú szigorú szemű férfiak, a lányokból pedig hasonló paraméterekkel megáldott nők válnak – egyedül a bajszuk ritkásabb egy kicsit. Ezzel együtt én jól éreztem magam közöttük, egyetlen gonosz, bűnöző arcú emberre sem emlékszem, pedig az utolsó napunk estébe hajló bolyongása közben jártunk pár elég durva sikátorban is.

Este Chennai-ban megint aranyos kiskölökkel

Összevissza háztetők

Ez meg asszem egy templom lesz

Tömeg

Végezetül egy téma, amit egész egyszerűen nem szabad kihagynom: a közlekedés. A közlekedés olyannyira meghatározó tényező a városban, hogy a négy benyomás egyike lett egy szempillantás alatt, ami miatt legszívesebben visszafutottam volna a terminálba, ahogy először tettük be a lábunkat a városba (a másik három a bűz, a tömeg, és a hőség volt). A helyi közlekedés ugyanis nem hasonlítható a legdurvább budapesti csúcsforgalomra sem: itt mindenki folyamatosan nyomja azt a kurva dudát, legalábbis amikor leszálltunk a géppel, és kiléptünk az utcára ez volt a benyomásom. Azóta ez finomodott, de egy magyarnak, aki ahhoz van szokva, hogy a dudálás az agresszió kifejezőeszköze meglehetősen furcsa volt ezzel szembesülni. Indiában ugyanis (nem csak Chennai-ban ahogy olvastam a neten) a duda egy kommunikációs eszköz, a forgalomban való részvétel érzékszervei közé emeli a fület is! Itt senki nem szórakozik olyasmivel, hogy a tükröt lesegesse (sok autóról hiányzik is az összes), meg hogy indexelgessen sávváltásnál, helyette ott a mindent helyettesítő ultimate eszköz: a duda! Motorral be szeretnél furakodni egy autó és egy busz közé hátulról? Semmi gond nincs ezzel, csak mielőtt nekiállsz dudálj! Az autóddal be akarsz csapódni egy rajnyi motoros közé? Félre fognak húzódni, csak dudálj! Hirtelen rájöttél, hogy egy hajtűkanyarral meg kell fordulnod, esetleg át kell menned a szemközi sávba? Dudálj, de azért rakd ki a kezed is az ablakon, hogy jelezd: te most bizony erőteljes kanyarodásba fogtál! Ha baleset történik a rendőr első kérdése az, hogy dudáltál-e, és ha nemleges választ kap, akkor nagy valószínűséggel téged fog kihozni vétkesnek! Amúgy nem csak a duda használata különbözik a magyarországitól: a sávok, zebrák, meg a hasonló díszítések sem zavarják a közlekedés résztvevőit: a leghangosabb duda, a legnagyobb autó köré kialakul egy ideiglenes hierarchia, és ebben a törékeny, és bizonytalan rendben haladnak az úton mindenféle külső behatás nélkül. Közlekedési lámpák helyenként azért akadnak, de azokat is csak mintegy ajánlásként veszik figyelembe: ha épp’ úgy ítéli meg a sofőr, hogy úgysem jön semmi simán áthajt a fél perces piros alatt is. Az érdekes az, hogy kevés a baleset: annyira tömött a forgalom, hogy igazán begyorsulni nincs idő, ráadásul nagyjából fele-fele arányban vannak jelen a könnyen manőverezhető autoriksák és a motorosok (amelyeken gyakorta négyen-öten is utaznak), valamint a személygépjárművek, így a macska élességű reflexekkel megáldott helyi lakosok általában időben tudnak reagálni. Általában.
A gyalogos átkelés is elképzelhetetlen európai fejjel: szerintem a helyi nyugdíjaskorúak már az út egyik oldalán élik le a megmaradt néhány évüket, ugyanis még nekünk is hatalmas nehézségeket okozott egy négysávos úton való átkelés (amiről már meséltem itt).

„Talán” feltűnt, hogy én iszonyat élveztem ezt a három hetet, és nagyon szeretnék újra kijutni. Órákig tudnék még gépelni, de a post így is kurva hosszú lett (azért talán páran majd bele-beleolvasnak), de ha konkrét kérdésetek van Indiával kapcsolatban, amire nem tértem ki (mint a head bobble, amellyel mint jelenség találkoztam, de Nfol hívta fel a figyelmemet arra, hogy neve is van), akkor tessék izzítani a kommentmezőt!

Ugyan a Tripwire Games mostanában kicsit hanyagolja a Killing Floor-t (majd pár héten belül megint lecserélik pár hónapra a szörnyek skinjeit a Summer event keretében jajdejó) azért a scene nem pihen: az alkotó saját bevallása szerint csak a fejlesztők által eredetileg megálmodott tartalmat állítja vissza azzal az április végén kiadott patch-csel, amivel a stalkerek és a siren-ek egy szál másodlagos nemi jellegben kívánják vérünket venni. A nude patchek története persze messzi időkig nyúlik vissza: nekem az első ilyen sztorim a Tomb Raider 1-hez köthető, amelyben baltával faragott arcú Lara zöld felsője volt eltüntethető, hogy helyét a modern kor legpixelesebb mellbimbója vegye át a képernyőn (képet is találtam, nem is emlékeztem ilyen borzasztóra). Aztán persze nem hagyható ki a felsorolásból a Sims-sorozat sem: eddig minden részben megoldható volt, hogy főhősnőink ne változzanak hirtelen hatalmas kikockázás felhővé ha éppen fürdőzni támadt kedvük.

Eme két példa persze ártatlan tréfa a Killing Floor-os meztelenítéshez képest: a Tomb Raider-ben max elpihent a főhősnő ha halálra marta egy száz poligonból álló farkas, míg a Sims-ekben még ennyi erőszak sem történt – nos, esetünkben azért némileg kacifántosabb jelenetekben domborítanak azok az emlők, esetenként a tulajdonosuk feje is porba hullhat egy jól irányzott Kalasnyikov-sorozattól. A fejetlen női hullák (csak ki kellett mondanom) mindenképpen feldobják a játékmenetet, ettől biztosan mindenki Breivik-ké meg kulcsi agyamentté fog változni néhány napon belül.

Néhány screenshot azért dukál a letöltőlink mellé, hajtás után megtekinthetőek:

Tovább »

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a „bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy „rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy „még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas „kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy „háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját „fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

Hihetetlen arcok rohangásznak ezen a bolygón komolyan mondom. Újra és újra sikerül meglepniük a hülyeségükkel, pedig már azt hittem mindenre fel vagyok készülve (ma például egy IBM-droid döbbentett le, amikor is végigpróbálta az összes WC-ajtót, hátha nyílik, pedig mindegyiken jól látható volt a piros jelzés… majdnem kikiabáltam neki, hogy „mi van öcsém, színvak vagy?”), de neem… mindig jön újabb, és újabb versenyző, aki rátesz egy lapáttal.

Tegnap például belefutottam egy postba, amelyben szépen le van dokumentálva, hogy egy külföldi bűnöző a 4chan nevű méltán hírhedt kép- és hackergyűjtő oldalra feltöltött pár képet, amelyeken gyűrűk szerepelnek egy asztalra borítva, mellettük pedig egy Post-itre írt üzenet figyel:

Mizujs /b/!

Épp most raboltam ki egy ékszerboltot egy M4-es rohampuskával. Izgatott vagyok, de egyúttal kicsit félek is.

Mit csináljak most?

Szerepel a dátum is, amúgy a /b/ pedig a 4chan azon oldala, ahova mindenki pakolja fel a hülyeségeit meglehetős káoszt létrehozva ezzel. Persze egy ilyen kép még nem bizonyít semmit, sőt, volt aki kétségbe vonta a gyűrűk valódiságát is:

Looks like you robbed a candy machine there.

(azaz: úgy látom kiraboltál egy cukorkaautomatát.)

Ezt egész gyorsan megcáfolta egy másik látogató, mivel a következő kommentet fűzte a képhez:

I’m the father of a jeweller, I can confirm those rings are worth a lot of money.

Én egy ékszerész apja vagyok, és szerintem is rengeteg pénzt érnek ezek a gyűrűk.

Itt kezdett el érdekes lenni a történet: valóban egy kisebb vagyonról készült a kép, viszont mi bizonyítja, hogy rablásból származnak? A neten terjedő mondás szerint: „Pics or It Didn’t Happen”, azaz vagy mutatsz képet is, vagy meg sem történt! A rengeteg kételkedő komment hatására hősünk kipostolta a következő képet:

Állítólag ez után szabályosan felrobbant az oldal, rövid idő alatt rengetegen szóltak hozzá a témához. A legtöbbeket ez már meggyőzött, de természetesen voltak szkeptikusok:

OP, still not sure if gun is real

do a field strip and show the bolt carrier, firing pin, and extractor separately to confirm if real
még most sem vagyok biztos abban, hogy ez a fegyver igazi. bontsd szét darabjaira (bocsi, nem vagyok fegyverszakértő, ebből csak az ütőszeget értettem meg 🙂 -JonC), hogy bizonyítsd a valódiságát

Barátunknak több sem kellett:

Ehhez mit szólsz /b/?

Ez a fegyver valódi. No persze lehet, hogy még ez sem győz meg mindenkit, mindenesetre az eset nagyon gyanús. Jó lenne tudni, hogy a világ mely pontján követte el (már ha elkövette), és hogy volt-e november 20.-án ékszerbolt rablás arrafelé, mert az már tényleg eloszlatna minden kétséget, ha igen. Az internet névtelensége (amit néhány hatalom korlátozni, sőt megszüntetni kíván) erre is lehetőséget ad, bár valószínű, hogy a 4chan üzemeltető kötelesek lesznek kiadni a rendőrségnek a feltöltő IP-címét. Persze ez se garancia arra, hogy elkapják, ha volt egy kis esze, akkor netcaféból, esetleg nyilvános Wi-Fi-re csatlakozva büszkélkedett el ezzel a fegyveres rablással.

Szerintem az elkövetőt az motiválta, amikor világgá kürtölte a tettét, hogy egész egyszerűen nem bírta magában tartani a titkot, és az internet talán a legtökéletesebb eszköz arra, hogy egy ilyen „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” helyzet esetén léphessen. Gondolom némi büszkélkedési vágy is dolgozott barátunkban, elvégre nem minden nap rabol ki az ember egy boltot egy géppisztoly segítségével (ami talán nem sült el szerencsére, bár ki tudja), de ez a fajta amatőr hozzáállás jól mutatja, hogy valószínűleg ez volt az első efféle megmozdulása, és ha továbbra is ilyen elővigyázatlan marad, akkor a rendőrség a nyomára fog bukkanni. Ez viszont már a bűnügyi pszichológusok, és nyomozók asztala, én drukkolok nekik.

~ -nak nevezzük, amikor az Index lehoz egy olyan szösszenetet a MAL vezetőjével, Bakonyi Zoltánnal, amelyről ordít, hogy azért íródott, hogy minél kedvezőbb színben tüntessék fel, úgymond emberközelibbé tegyék őt. Nézzünk néhány példát a szövegből, ami ezt támasztja alá:

Bakonyi Zoltánt is megérinti a látvány, mert hirtelen egy aluminiumos mondással rukkol elő: „Két biztos dolog van, a múlt meg a vörösiszapkazetta.”

Negyvennyolc órája nem aludt, jegyzi meg zavartan, de felesleges a magyarázkodás, mert ez látszik a tekintetén is.

Zihál, ahogy kaptatunk a katasztrófa sújtotta gát oldalában, hangja néha elbicsaklik

„Itt olyan természeti összejátszásról van szó, amely a tervezésnél még nem állt fenn” – mondja Bakonyi Zoltán, én pedig nem kérdezek vissza.

Namármost: csak sejtem, hogy miért íródott ez a cikk, amelyben megpróbálták a vállalatvezető emberi oldalát megmutatni, aki olyan nyilatkozatokkal borzolta a kedélyeket hét elején, mint hogy a vörösiszap méter magas sávja erős slaggal lemosható a házak faláról (meg gondolom a kárpitozott berendezési tárgyakról is), továbbá nem káros az egészségre, az a bő száz ember is csak poénból került kórházba égési sérülésekkel. Lehet, hogy ahogy öregszek úgy válok egyre paranoidabbá, de van egy olyan gyanúm, hogy ez az írás (amit természetesen címlapon főhírként tálalt az Index még reggel) csak az első lépcsőfok a szerecsenmosdatás hosszú, és fáradságos műveletében, amelynek az lesz a vége majd néhány hónap, év múlva, hogy felmentik a MAL Zrt. vezetőit a felelősség alól, esetleg ráverik a balhét valami szerencsétlen ellenőrre, aki a hierarchia legalján kullog, és mellesleg nem ő a 28. leggazdagabb magyar, mint ez az ember.

Amúgy is gusztustalan a teljes magyar média: a TV2-es Aktív nevű bulvárműsor szerkesztői is voltak olyan pofátlanok, és szavazásra bocsátották, hogy „Ön felhívta-e már a Nemzeti Segélyvonalat? Igen/Nem”, ezzel megadva a lehetőséget ostoba embereknek, hogy a csatorna zsebét tömjék olyan pénzzel, ami mehetett volna a károsultaknak is (további infók itt). Visszatérve az Indexre: nem elég a fenti húzásuk azért ők is megpróbálnak minél nagyobb szenzációt csinálni a katasztrófából:

Egy komment a videó eredeti helyéről:

Ez a pár „újságíró” milyen élvezettel beszél, karrierjének jó tesz, hogy ott lépked a sárban…
Nem bírom ezt az Index-stílust.

Most már én sem. Gusztustalan, és manipulatív módon közelítették meg a helyzetet! Minden ez, csak nem pártatlan tájékoztatás!

Csak erős idegzetűeknek:

Az eset után a játékos kicsit zavartnak tűnt, néhány percig a saját kapuja felé támadt, a labdát pedig nem hazaadta, hanem kapura lőtte 🙂 Viccen kívül: hatalmas riszpekt ezért az önfeláldozó megmozdulásért, amelyet talán Petr Čech néhány éve elszenvedett sérüléséhez hasonlíthatnánk!

Hihetetlen ez az időjárás! Reggel a busz megállt a nyolcason, és szabályosan érezhető volt, hogy emelgeti a szél. Elképesztő. Nem Magyarország ez, hanem a kibaszott LV-426 az Aliens-ből:

(Sokan észrevették, de tőlük függetlenül nekem is feltűnt: a TV2 véletlenül pont erre a kataklizmatikus időjárással megvert vasárnap estére időzítette a Holnaputánt, amelyben százméteres hullámok mosták el Manhattan-t az egyik jelenetben, utána meg a reklámszünetes híradós bejelentkezésben bevágták a Mississippi-vé avanzsált Miskolcot… ez mindenesetre elgondolkodtató.)

Hétvégén újfent szembesültem azzal a ténnyel, hogy bizony ha az embernek mondjuk fagyizhatnékja támad, akkor bizony megeshet, hogy a pénze mellé kap némi vírus/baktériumtenyészetet is grátisz – ez a cég ajándéka. Fagyinál eleve megvan a veszélye annak, hogy egy finom kis patogénkoktél is befigyel a cuccban (a szalmonella adja meg az igazi ízvilágát, csak utána egész kellemetlen tüneteket tud produkálni, ha ezek a kis csillós állatkák rendberakják az ember bélflóráját), de néha elég egy higiéniára nem túl sokat adó árus is, hogy bekapjunk pár milliárd bacit.
Ezen tűnődtem vasárnap délután, mikoris lakóhelyem, a Pápa nevű tanya város sportcsarnoka előtt álltam többedmagammal, és azon tűnődtem, hogy vajon mennyire fogok gyomorrontást kapni estére, mivel a jó ötvenes fagyisnéni ugyanazzal a kezével számolja ki az övtáskájából a visszajárót amivel néhány pillanattal korábban a tölcséremet markolászta. Ahogy ezen merengtem eszembe jutott a „megbaszhatja a HACCP” verseny néhány másik helyezettje is, nézzük is csak meg a befutókat:
dobogós helyen szerepel (legyen mondjuk a harmadik a fentebb említett fagyis néni után)  az egyik buszpályaudvari ABC eladónője, ugyanis ő legalább ad a látszatra, amikor felveszi a nejlonkesztyűt a kiszolgáláshoz, és a Fornetti-tapogatáshoz. Kár, hogy utána nem veszi le, és azzal nyúl a kasszába (persze megértem: így kevésbé macerás), és tapogatja azokat a bankókat, amik ki tudja kinek a kezében jártak amióta kinyomtatták őket… Nem irigylem azokat, akik itt akarnak péksütit vásárolni, szerencsére én csak csokiért, meg az örök kedvenc lila Airwaves-emért szoktam beugrani hozzájuk.
Bár már ez is épp elég gusztustalan, de az örök nyertes, a verhetetlen bajnok az a hölgy, akinek produkcióját – bár már évekkel ezelőtt láttam – az idő se felejteti velem akkora élmény volt… Megintcsak Pápa a helyszín, vásárcsarnok, lángossütöde, abból is az a talponállós-papírtálcás fajta. Példátlan módon itt esett meg velem, hogy két harapás után kidobtam egy lángost a kukába, de egész egyszerűen olyan intenzív hányinger kapott el, hogy úgy éreztem ha még egy falatot megeszek, akkor egyből jönni is fog kifele. Pedig finom volt a tésztája, volt rajta tejföl is rendesen… csak épp a szóban forgó néni egész sajátos módját választotta az elkészítésének… Az ilyen lángossütödékben meleg van. Nagyon. A hölgy izzadt is rendesen köszönhető ennek a ténynek, illetve annak a tényezőnek, hogy nagymama-korára sikerült elérnie a lélektani 130 kilós testsúlyt (ezúton is szeretnék gratulálni neki ezért a szép teljesítményért). Csöpögött is róla a veríték szépen, de ez egészen addig nem is zavart annyira, amíg a hájas, verítéktől csillogó hurkaujjaival nem markolt bele a reszelt sajtba, és nem szórta meg vele a készülő lángosomat úgy emberesen. Persze ha vagyok olyan rutinos, és elfordulok erre a pár pillanatra, akkor jóízűen megettem volna az így elkészült finomságot (melynek sótartalmához a néni is nagyban hozzájárult), de – én rutintalan hülye – végignéztem az akció minden kis gusztustalan pillanatát. Azóta valahogy nincs kedvem árustól lángost venni, ki tudja miken mentek át az alapanyagok, amikből készül…
Persze lehet azt mondani, hogy egy elkényeztetett válogatós kis pöcs vagyok (meg különben is: Szomáliában gyerekek éheznek, én meg itt finnyáskodok?), de azért az ilyesmi mégiscsak kicsit felkavarja az ember gyomrát! A pénz nem éppen a legsterilebb dolgok közé tartozik (hogy a dagadt nénikről lecsurgó izzadságpatakokról ne is beszéljünk), és valahogy nem szívesen szólítok magamba olyan kajákat, amik közvetlen kontaktusba kerültek ezekkel. Persze egyből az ember eszébe jutnak a rémtörténetek: a szóban forgó város egyik kedvelt urban legendje a helyi húskombinátban január 1.-én a kolbászpépbe okádó enyhén másnapos dolgozó, de ebbe a kategóriába tartozik a pékek, és az – állítólag – jó nedvszívó kenyértészta esete, amely jó az izzadságot felitatni is… A felsorolás még folytatható, de ezekkel ellentétben a pénzes meg a lángosos néniket én láttam is akció közben, és mindegyik úgy követett el nyilvánvaló higiéniai szabálysértést (amiért egy ÁNTSZ-es komoly pénzekre büntette volna őket), hogy a szemük se rebbent!
Most pedig – hogy jól kidühöngtem magam az ilyen embereken – felállok a több éve nem tisztított billentyűzetem mellől, és eszek valamit. Tuti, hogy ezen is rengeteg a baktérium, de ezeket legalább ismerem, és immunis vagyok rájuk 😀

Klasszikus és folyamatosan visszatérő problémám az, hogy gyakorta kerülök olyan helyzetbe, hogy döntenem kell: én fogom fel hülyén a világ dolgait (és a körülöttem élő embereknek van igazuk), vagy épp fordítva? Ez állandóan előjön, amikor az enyémmel homlokegyenest különböző véleménnyel találkozok olyasmikkel kapcsolatban, amikre kapásból úgy gondolom, hogy mindenki egyetért velem, akinek van némi belátása a dolgokra. Ehhez képest néha belefutok olyan pofonokba, amelyek azért fájnak igazán, mert általam értelmesnek tartott emberek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire máshogy vonnak le következtetéseket, és mennyire – szerintem – rossz oldal mellett állnak ki megingathatatlan meggyőződéssel. Persze én vagyok annyira analizálós-átgondolós típus, hogy ilyenkor elgondolkozok azon, hogy hátha én fogom fel rosszul, hátha én vagyok a hülye, de – hivatkozási pont híján – nem tudok egymagamban dönteni. Még szerencse, hogy itt van ez a blog, amit sokkal többen olvasnak annál, mint ahány embert én záros határidőn belül megkérdezhetnék egyesével személyesen, szóval itt az alkalom, hogy vázoljam a szituációt, és feltegyem a kérdést: csak én vagyok normális, és mindenki más helikopter, vagy fordítva?

Következzék egy videó, amelyen egy csapat feldühödött sün testületileg megdorgál egy férfit a 2006-os budapesti össznépi utcai mulatozások alkalmával:

Még mielőtt megnéztük volna felvetődött annak az eshetősége, hogy – bár nem támad a rendőrökre – hátha szóban provokálja őket. Mivel nem emlékeztem már ilyen részleteiben a videóra (elég rég láttam utoljára), ezért első blikkre azt mondtam, hogy nincs hang a felvétel alatt (ergo akár valóban beszólhatott volna nekik, bár akkor is aránytalan lett volna ez az „intézkedés”), de – miután előkapartam a kedvenceim közül – nyilvánvalóvá vált, hogy erről szó sincs: annyit lehet csak hallani, hogy a rendőrök ráordítanak, hogy „Földre!!”, és utána egyből nekimennek. Persze a vitát nem nyertem meg még ezzel sem (a szóbanforgó kollegával szemben), csak abbamaradt.
Utána egy másiknak előadtam az esetet (némi egyetértést, vagy hasonlót várva), aki szintén a rendőrök pártjára állt (pedig ő még a felvételt se látta), mondván aki ilyenkor (össznépi vigasság alatt) az utcán tartózkodik, az meg is érdemli, hogy agyba-főbe verjék a Rebiszesek. Elhűlt bennem a vér ekkora ostobaság hallatán… ezek szerint a rendőreinknek 2006-ban jogukban állt volna mindenkit összerugdosni a földön mondván miért nem maradt otthon, és lapított a fotelben? A videón szereplő férfi – bár lehet, hogy előtte dobálta a rendőröket, szerintem erre vajmi kevés az esély – mégis mivel érdemelte ki ezt a verést? És joguk volt hozzá a sünöknek, mert lent volt az utcán??! Miféle elbaszott egy diktatórikus felfogás az, amikor ilyen esetekben a rendőrök pártját fogja valaki (miután szóban vázoltam neki, hogy az illető egy sarok után állt, ergo a rendőrökkel nem állhatott összetűzésben, ami miatt ilyen intézkedést foganatosítottak ellene!), továbbá hozzáfűzi, hogy „úgysem fogsz tudni meggyőzni”??

Kérlek segítsetek: én fogom fel hülyén, és tényleg verjék le a rendőrök a veséjét azoknak, akik az utcán maradnak, amikor napokig tartó zavargások vannak? Tényleg megérdemelte ez az ember, hogy agyba-főbe verjék?

Google.com -> blue waffle beírása a keresőmezőbe -> ‘Jó napom van‘ gomb megnyomása -> …

(a posthoz tartozó tagekből ne tessék következtetni semmi rosszra :))