Tizenhét éves lehetettem amikor az alábbi esett meg egy már réges-rég bezárt pápai kocsmában: hajnali egy felé bömbölt a zenegépből a Beatrice Utálom az egész XX. századot című száma (ami ugye egy litánia arról, hogy jó szokásunkhoz híven milyen szépen végigszoptuk ezt a száz évet is), amire francia cserediákok ropták a csehó langymeleg félhomályában. Akkor még nem értettem a helyzet csodálatos komikumát (ők meg a szöveget, bár Trianonra emlékeim szerint külön nem tér ki), de mostanában akárhányszor eszembe jut mindig jobb kedvre derülök.

Egy kép a lemezbemutató koncertjükről (fb)

A Kegyelemkettes – a tumblr nevű csodálatos blogközösség eddigi legértékesebb gyümölcse – mától hivatalosan is bekerült a kedvenc zenekarjaim közé. A számaik rövidek (van időd kifújni magad két pogóroham között), zeneileg a béka segge alatt mozognak (a Rózsaszín Pittbull simán alázza őket, apropó van új albumuk), a szövegvilág is inkább ordítható kétsoros refrénekkel operál, mintsem hogy bármilyen komolyabb mondanivalót akarna átadni a T. Hallgatóknak. Na de lehet nem szeretni egy olyan zenekart, amely gyakran építi be a komplex dalszerkezeteibe a „KURVA ANYÁD! KURVA ANYÁD!” skandálását? Lehet haragudni rájuk, amikor olyan szövegeik vannak, mint „ebben sem lesz túl sok próza, DÖGÖLJÉL MEG HOFFMANN RÓZSA!!”, vagy „a Kegyelemkettesben nincsen haszon, csillámpóni szopd le a faszom”? Na ugye hogy nem!

Tölthető innen.

UPDATE: elkerülte a figyelmem a remek rendezéssel és nagy költségvetéssel készült klipjük, de most bepótolom:

UPDATE2: én is titeket!!4! 😀

… came harmony.

(Videó itt.)

Néhányan azok közül akik nem fogadták meg az alábbi tanácsokat

Napsütéses nyári délutánon éppen a füvet nyírod az udvaron, amikor hirtelen halk hörgést hallasz a hátad mögül. Azt hiszed, hogy megint apád akar valami faszságra megkérni totál részegen, de ezúttal nem ez a helyzet: a rothadó hús szaga még épp’ csak megcsapja az orrod, amikor fogak mélyednek bele a tarkódba. Egy újabb harapással már az ütőeredet is eléri a támadód, földre rogysz, és mielőtt elvesztenéd az eszméleted még felpillantasz a gyilkosodra. Egy zöldesfehér bőrű, vértől csöpögő arcú alakot látsz, akinek a szembogara helyett csak a fehérség virít. Még beléd vág a felismerés, hogy ez egy zombi, aztán meghalsz – persze csak pár perc erejéig, de utána te is csatlakozol a csoszogó élőhalottak seregéhez. Természetesen apáddal kezded az irtóhadjáratodat.

Ugye neked se tetszik különösebben a fentebb vázolt forgatókönyv? Szeretnél tenni is ellene? Első körben javasolnám valami félautomata sörétes puska beszerzését néhány ezer darab söréttel, de addig is van valami amivel felkészülhetsz! Segítségedre lesz ebben az IFTTT nevű zseniális szolgáltatást üzemeltető bagázs (részletes postom róla itt található), és annak kreatív felhasználói: az alábbi recept ugyanis – ha beélesíted a telefonszámodra – egyből küld neked egy SMS-t, ha a CDC (Centers for Disease Control and Prevention, kb. a Katasztrófavédelmi Főigazgatóság jenki megfelelője) weboldalának RSS feed-jében megjelenik a „zombie” kifejezés. Így legalább felkészülve várhatod a hamarosan mindent elözönlő rothadó testű polgártársak seregeit.

A recept angolul itt, magyarul itt érhető el.

Pár napja van fent a neten ez a videó, amelyen egy holland „művész”, Bart Jansen azon döntésének eredménye látszik, miszerint nem fogja csak úgy eltemetni Orville névre hallgató macskáját, mint ahogy minden normális (nem művész? :)) ember tenné miután kicsit átment rajta egy autó. Nem, ő ehelyett megalkotta az Orvillecopter-t, amelyet működés közben itt lehet megcsodálni:

Azon gondolkodtam (na most tessenek az érzékenyebbek elvonulni máshova, villantok egyet a beteg humoromból, konkrétan a röhögéstől fuldokolva adtam elő az alábbi ötletemet barátnőmnek néhány perce), hogy milyen lenne ha ezt bevezetnénk a temetéseken is: a halottnak nem utolsó útja, hanem utolsó repülése lenne, a hullaöltöztetők nem csak rendbe hoznák a testet, hanem felraknák a rotorokat is, majd amikor eljön a nagy nap a pap bácsi kezében az RC kontrollerrel megpróbálná benavigálni azt a méretre, és formára ásott lyukba (ami értelemszerűen különbözne a mostanitól). Ha nem sikerülne elsőre, akkor már felmerülne a gyanú, hogy a föld is kiveti a testet, és hogy biztos pokolra fog jutni, de lenne valami limit (három élet, mint a Marioban), amin belül ha mégis összejön a manőver, akkor megkönnyebbülhetne a rokonság. Esetleg amíg mindenki oda nem ér a temetés helyszínéhez addig röptetnék a magasban, hogy mindenki odataláljon. Éppen itt az ideje, hogy kicsit feldobjuk ezt az elavult, csak a szomorúságra alapozó temetési szertartást, szerintem pont valami ilyesmi lenne a legmegfelelőbb megoldás. Innentől kezdve a lehetőségek határtalanok 🙂

Ugyan a Tripwire Games mostanában kicsit hanyagolja a Killing Floor-t (majd pár héten belül megint lecserélik pár hónapra a szörnyek skinjeit a Summer event keretében jajdejó) azért a scene nem pihen: az alkotó saját bevallása szerint csak a fejlesztők által eredetileg megálmodott tartalmat állítja vissza azzal az április végén kiadott patch-csel, amivel a stalkerek és a siren-ek egy szál másodlagos nemi jellegben kívánják vérünket venni. A nude patchek története persze messzi időkig nyúlik vissza: nekem az első ilyen sztorim a Tomb Raider 1-hez köthető, amelyben baltával faragott arcú Lara zöld felsője volt eltüntethető, hogy helyét a modern kor legpixelesebb mellbimbója vegye át a képernyőn (képet is találtam, nem is emlékeztem ilyen borzasztóra). Aztán persze nem hagyható ki a felsorolásból a Sims-sorozat sem: eddig minden részben megoldható volt, hogy főhősnőink ne változzanak hirtelen hatalmas kikockázás felhővé ha éppen fürdőzni támadt kedvük.

Eme két példa persze ártatlan tréfa a Killing Floor-os meztelenítéshez képest: a Tomb Raider-ben max elpihent a főhősnő ha halálra marta egy száz poligonból álló farkas, míg a Sims-ekben még ennyi erőszak sem történt – nos, esetünkben azért némileg kacifántosabb jelenetekben domborítanak azok az emlők, esetenként a tulajdonosuk feje is porba hullhat egy jól irányzott Kalasnyikov-sorozattól. A fejetlen női hullák (csak ki kellett mondanom) mindenképpen feldobják a játékmenetet, ettől biztosan mindenki Breivik-ké meg kulcsi agyamentté fog változni néhány napon belül.

Néhány screenshot azért dukál a letöltőlink mellé, hajtás után megtekinthetőek:

Tovább »

Több hetes kimaradás után kiszúrom a szemeteket egy darab kurva képpel (amit ráadásul gyanítom senki nem fog érteni), de ez legalább már régóta érett:

 (Először azt akartam aláírni, hogy „If you know her – Shame on you” 🙂 Amúgy tegye fel a kezét, akinek ismerős ez a gyönyörű hölgy, lássuk mennyire koherens a kollektív memória!)

Remélhetőleg most nem fog hetekig minden post a New Vegas-ról szólni, de tegnap este annyira felkúrta az agyam (már bocsánat), hogy erősen gondolkoztam azon, hogy hirtelen véget fog érni a hetek óta bontakozó románcunk. Oké, komplex környezet, a küldetések scriptelése sem lehet egyszerű (elég csak megnézni, hány patch jött ki a különféle végtelen hurkokat, megoldhatatlan szituációkat megoldandó), de amikor az ember igyekszik a játék szabályai szerint játszani, de az nem engedi, az azért mocskosul bosszantó tud lenni. Adva vagyon ugye az előző postban megénekelt frakció-rendszer, melynek egyik vonása az az, hogy mindegyik csoport más és más módon viszonyul hősünkhöz: ha berongyolunk egy baszott nagy erőpáncélban, kezünkben egy gatling lézermordállyal a bázisukra, és halomra lövünk mindenkit aki él és mozog, akkor az természetesen visszatetszést kelt a köreikben, amelyet úgy nyilvánítanak ki felénk, hogy az első adandó alkalommal kérdezés nélkül nyitnak tüzet ránk, ha összefutunk velük. Ha viszont elmegyünk nekik virágot szedni, leugrunk a boltba helyettük két akciós Dreher-ért, meg egy doboz kék Bondért, akkor egyre jobban fognak minket lájkolni, egészen addig amíg meg nem kapjuk az első éjszaka jogát el nem nyerjük az „Idolized” státuszt, amelynél feljebb már nincs. Nomármost: alapbeállítottságomnál fogva nem nagyon szimpatizálok a tarajos punk csürhével, akik a karavánokat fosztogatják, míg a Ceasar’s Legion néven futó rabszolgatartó csapat pedig azzal vívta ki ellenszenvemet, hogy szabadidejükben kisvárosokat rabolnak ki, a lakosaikat pedig keresztre feszítik. Ezért szerettem volna az NCR (New California Republic) nevű (fél)katonai szervezettel haveri viszonyt ápolni, márcsak azért is, mert meglehetősen nagy számban lézengenek a Pusztában, és jó pár őrhelyet létesítettek. Tudni kell róluk, hogy meglehetősen fújnak a Brotherhood of Steel-re (ők ismerősek lehetnek az előző részekből is), ami persze fordítva is igaz, ugyanis voltak már khm… összezördüléseik egymással. Igen ám, de nekem marha nagy szükségem volt a Brotherhood által gyártott erőpáncélra, ugyanis egész jópofán fest benne az ember:

További képek itt (némelyik spoilerveszélyes!)

Innen eredeztethető a probléma (gondolom én): egyszer talán ebben a ruciban bandázhattam valamerre, amikor valahol a látóhatár szélén lézengve megpillanthatott egy NCR-es katona, és a játék elkönyvelt, mint ellenségüket! Úgy támadnak rám azóta az NCR-es bakák mindenféle előjel nélkül, mintha előtte százszámra mészároltam volna le őket könyékig tapicskolva a vérükben, pedig eleddig egyiküket sem szabadítottam meg néhány testrészétől! Ennek „hála” tegnap este konkrétan az történt, hogy – miután kiléptem egy épületből a Strip nevű városrészben – a kísérőm, Craig tűzharcba keveredett az arra bóklászó NCR őrjárattal, én meg csak álltam egy helyben, és okézgattam sorban le a felugró ablakokat melyek szerint most már nem kedvel az NCR, most már kifejezetten utálnak, most már nem kedvelnek a Strip-ben, és így tovább. Ez annak fényében volt kifejezetten vicces, hogy egy előző játékállásomban azé’ csak leakasztottam pár headshotot ezeknek a katonáknak (utána visszatöltöttem egy korábbit), mire Craig külön párbeszédablakban figyelmeztetett, hogy ha nem hagyok fel a mészárlásukkal, akkor nagyon gyorsan el fognak egymástól válni az útjaink (merthogy ő náluk szolgált fiatalabb korában) 🙂 Állítólag ha magamra ölteném valamelyik páncélzatukat akkor ideiglenesen visszaállna a  viszonyunk neutral-ra. Ezzel talán kiküszöbölhető lenne a kapcsolatunkban beállt törés, ámde annak fényében, hogy úgy is lőttek rám, hogy elvileg alapból semleges volt már nem tartom annyira biztosnak. Marad a konzolhack, meg a bütykölés, de könyörgöm hadd ne kelljen már állandóan az ilyen figyelmetlenségekkel szívni! Amúgy a neutral, és a nem kedvelt közötti éles határvonal néha egész vicces szituációkat eredményez: a Kings nevű banda bázisán elloptam egy stimpackot, meg pár apróságot egy elsősegély ládából, ami éppen elég volt ahhoz hogy átbillenjek nem kedveltbe, és mindenki, aki élt és mozgott elkezdett tüzelni rám. Hát fuck. (Azért hozzátenném, hogy mindezek ellenére mégis imádom ezt a bugos szart.)

Az alábbi videóban található úriember valószínűleg elég sok időt eltölthetett a kilencvenes évek egyik sikerjátékával (pontosabban mindkét akkortájt megjelent részével), a The Incredible Machine-nal, ugyanis egy meglehetősen körülményes módját választotta az újságolvasásnak, melyhez szükség van többek között egy méregdrága MacBook Pro-ra (amit nem sajnálunk összetörni), gázégőre, és egy hőre meglehetősen érzékeny tengerimalacra. Mindez, valamint a belefeccölt meló persze eltörpül amellett a tény mellett, hogy legalább úgy lapozhatunk az újságunkban, ahogy még soha senki nem tette ezen a Földön:

A nézegetős bácsi utolsó felvétele:

Kim Jong Il egy koporsót tekint meg – belülről (forrás)