Régóta érlelődött bennem, hogy meg kéne írni ezt a postot, de a tegnapi edzőkörömön történt apróbb incidensnek „hála” most végre meg is teszem (amúgy helló mindenki, élek, virulok, köszi, most fogok munkahelyet váltani, és minden fasza). Nem néztem utána, de tuti hogy van ilyen írás a neten, max lesznek átfedések az én verzióm és másoké között, nagy ügy. Arról szeretnék kicsit értekezni, hogy hogyan ne keveredjünk balesetbe országúti kerékpárosként, továbbá (nehogymá’ az jöjjön le a T. olvasóban hogy csak az autós okozhat ilyet, ami természetesen hülyeség) hogy hogyan viselkedjünk az úton, ha két keréken próbálunk eljutni A-ból B-be. Ez a cikk most nem a városi közlekedést taglalja (ami sokkal veszélyesebb amúgy), arra ott van például a Magyar Kerékpáros Klub vonatkozó oldala, vagy például ez, helyette inkább az országútizásra, a prérin tekerésre helyezném a hangsúlyt érintve néhány kapcsolódó témát. Ez elvileg kevesebb veszélyt rejt magában, a gyakorlatban viszont – főleg a nagyobb sebesség és a pompás minőségű útjainknak köszönhetően – néha szintén elég veszélyes tud lenni. A tegnapi eset elkerülésére mondjuk pont nem tudok semmilyen tippel szolgálni: szép, napsütéses időben egy nyílegyenes szakaszon úgy jött át a sávomba egy szembejövő autós saccra kilencvennel, hogy azt semmi nem indokolta. Arra tudok gondolni, hogy vagy részeg volt, vagy a műszerfalon matatott vagy csak simán rám akart ijeszteni – ez utóbbi sikerült is neki, remélem látta a visszapillantóból hogy szidom az anyját erősen (lehetne ez is egy tipp a felsorolásban: ne veszítsd el a fejedet ilyen esetekben). Ennyi felvezetés után kezdjük mondjuk azzal, hogy országútisként mivel tudod minimalizálni a baleset esélyét. Hangsúlyozom: ez a saját tapasztalataimon alapul, és tuti, hogy hiányos, idővel lehet hogy még bővíteni fogom:

Mit tegyünk/ne tegyünk biciklisként az országúton?

• ami elsőként eszembe jut, ugyanis folyamatosan észben kell tartani (nem akarok csak Magyarországgal példálózni, biztos vannak más országok is, ahol ez a helyzet): az úthibák, kátyúk kerülgetésének helyes módja. Feltételezem, hogy az átlagautósnak fogalma sincs milyen egy 23-25 mm széles kerékkel belerongyolni egy akár csak kicsit is hibás útfelületbe, nem tudja hogy amit az autó felfüggesztése és széles kerekei simán kompenzálnak az kerékpáron (főleg nagyobb tempónál) nem csak hogy kellemetlen, de akár veszélyes helyzetbe is sodorhatják az embert. Ezért ha látod, hogy métereken belül úthibás szakasz következik (legyen az kátyú, vagy csak régóta felújításra szoruló útszakaszokon tapasztalható lekopott aszfaltréteg, amely kirázná a lelket belőled 35 km/h-nál) a következőket kell mérlegelned: jön-e mögötted autós, és ha igen, akkor milyen távolságban. Ha messze van még, akkor kerülhető az úthiba, ha viszont már közel, akkor egy váratlan manőver akár azt is eredményezheti, hogy elüt hátulról. Ilyenkor jobb inkább erős fékezést követően a kátyútengerbe hajtani, ugyanis a hirtelen lassulással nem fogsz veszélyhelyzetet okozni, elvégre az autós már kihúzódott (vagy még lesz ideje kihúzódni) a felező felé, hogy téged elkerüljön. Ha az autós még távol van, akkor nyugodtan kerüld ki az úthibát, sőt ha hosszabb szakaszon szar az út széle akkor maradj kint a sávod felénél – ez főleg kevésbé forgalmas szakaszokon működhet, ahol a mögüled érkező autós még így is meg tud előzni szembejövő forgalom híján. Az meg hogy szid-e magában (mert nem érti meg, hogy virsligumikkal nem tudsz olyan felületeken haladni, amin ő autóval még igen) legyen az ő baja.
• Kapcsolódó téma: a másfél méteres oldaltáv tartása sajnos még mindig gondot okoz néhány autósnak (azokról az idiótákról nem is beszélve, akik direkt húznak el melletted centikre), úgyhogy neked kell megtenned mindent a testi épséged érdekében. Ha az út minősége engedi maradj a jobb oldalon. Amúgy pont ma futottam bele Vegan Cyclist friss videójába, ami egyrészt prezentálja a probléma globális voltát, másrészt elhangzik benne, hogy Kaliforniában ez a másfél méteres szabály már törvénybe is van iktatva. Hm. Azt azért tegyük hozzá, hogy igenis vannak helyzetek (ezzel páran nem fogtok egyet érteni), amikor nem tartható be, ha például egy szűkebb úton sűrű a szembeforgalom. Ilyenkor én nem érzem magam veszélyben ha másfél méteres oldaltávnál kisebb marad csak az engem megelőző autó és köztem egészen addig, amíg az előzést nem 90-100-zal, vagy még többel teszi. Az ortodoxabb felfogás hívei szerint ilyenkor az autósnak kötelessége lassítani, és addig mögötted maradni, amíg meg nem tud előzni szép széles ívben. Namármost én ezt nem várom el senkitől mondjuk egy tízes főúton vagy a hetesen Balaton felé.
• Apropó főutak: ha csak az edzés a célod jobban jársz, ha eleve elkerülöd őket. Persze, a fent említett utakon szabad tekerni (említhetném a 11-est is Esztergom felé), de nem a legjobb élmény: oké, hogy jó az útminőség, de amikor az ember mellett 2-3 másodpercenként megy el egy autó, az minden csak nem megnyugtató és egészséges (a szmog miatt, főleg). Segítségedre lehet az általam tavaly óta folyamatosan használt merretekerjek.hu, a Strava heatmap-je és hát a helyismeret. Utóbbit sajnos nem pótolja semmi, de néhány szar, dugóban, mocsokban eltöltött tekerés elég ahhoz, hogy feltérképezz jópár kilométernyi elkerülendő útszakaszt. Jótanács: ha gyorsan haladó országútis vagy, akkor nem feltétlenül jó neked a kerékpárút, hiába csábító arra tervezni az útvonaladat, ugyanis ezeknek jó része vagy rohadt kanyargós és/vagy szar minőségű megszakítva kapubehajtókkal és padkákkal, vagy tele vannak Józsi bácsikkal akik épp’ a kocsmába igyekeznek a biciklijeiken, vagy kiscsaládokkal, ahol megint akut balesetveszélyt okozol, ha haladni szeretnél (jó példa erre a Velencei-tó/Balaton környéki kerékpárút, vagy akár a Budapestet Szobbal összekötő). Ha teheted inkább kerüld el ezeket a szakaszokat, ugyanis az autósok egy része lelkesen fog ledudálni téged az útról ha látja a párhuzamos kerékpárutat. Az mondjuk már nem maradt meg nekik a KRESZ-ből, hogy a gyalog-kerékpárút használata általában kötelező, azonban ha a gyalog- és kerékpárúton a gyalogosok forgalma a kerékpárosok továbbhaladását akadályozná, vagy az úttesten van felfestett kerékpáros nyom (piktogram), a kerékpárosok az úttesten is közlekedhetnek – valószínűleg azért, mert őket ez nem érinti. Még egy jó tipp, főleg ha budapesti vagy: ha nem akarsz szmogmérgezést kapni mire kikeveredsz a városból, akkor javaslom a MÁV-ot, mint menekülési alternatívát. Én a napokban kaptam rá, hogy a Keletiből kivonatozok Isaszegre, és onnan kezdem az edzéseimet. Ég és föld a különbség így, nem kell egy órát araszolgatnom kifelé a dugóban, füstben, konstans életveszélyben.
• Tartsuk be a KRESZ-t: alapvető hibákat ne vétsünk, attól még hogy kurva profik vagyunk jelezzük, ha kanyarodnánk, ne menjünk át pirosokon, ne előzzünk kocsisort jobbról ha már mozgásban van, ne használjuk a buszsávot ha nincs megengedve, ne sodródjunk át lejtős kanyarban a szembesávba stb. (kint az országúton szerencsére egyszerűbb betartani a szabályokat, de mégis fontosnak éreztem ezt megemlíteni itt).
• Használjunk erős első- és hátsó lámpákat nappal is: egy megfelelően bika első lámpa (nekem például egy ilyenem van most) szikrázó napsütésben is életmentő lehet, ugyanis így messziről látszik hogy jövünk, és nem kezd előzésbe egy türelmetlen autós a szembesávban. Az erős első lámpával viszont csínján kell bánni: szürkületben, pláne éjszaka állítsuk a sugarat az úttestre, különben simán el tud vakítani egy szembejövőt. A hátsó lámpa előnyei főleg akkor kerülnek előtérbe, ha egy árnyékosabb, lombosabb szakaszhoz érünk (netán egy alagúton kelünk át), itt értelemszerűen nem rossz, ha lát minket az autós és ki tud kerülni. Hasonló megfontolásokból jó, ha van rajtunk pár fényvisszaverő felület, nekem pl. a cipőim sarka és a hátizsákom is ilyen.

Mit tegyünk/ne tegyünk autósként az országúton?

• Először is (kapcsolódóan a bicikliseknél említett első ponthoz): értsük meg, hogy vékony kerekekkel teljesen más megélni a magyar utakat. Ne dühöngjünk, hogy az idiótája a sáv közepén halad, nézzünk ki az út szélére, és gondoljunk bele mi hogyan tudnánk ezen menni 25 mm széles 7-8 bar-ra fújt kerekekkel zéró lengéscsillapítással.
• Aztán: pont ezért próbáljuk meg tartani a másfél métert ha megelőzzük, sajnos bármikor előfordulhat, hogy korrigálnia kell 20-30 centit egy észre nem vett kátyú miatt. Még a legprofibb kerékpárosoknak sem tud olyan egyenes lenni a nyomvonala mint egy autósnak, ez megtörténhet.
• Apropó előzés: lazán kapcsolódik, de ha már eszembe jutott megemlítem: ha tudjuk tartani az oldaltávolságot, akkor lehetőség szerint ne lassítsunk vissza 50-re, hogy onnan indítsuk meg, főleg ne emelkedőn! Tegnap is egy percig nem kaptam levegőt egy drága autós miatt, aki úgy gondolta hogy megosztja velem az autója gyorsulási rekordkísérletét egy kaptatón.
• Szintén egy kerékpárosoknak írt ponttal kapcsolatban: igenis van olyan, hogy egy országútis kint halad az úton hiába van párhuzamosan kerékpárút. Ismerve ezek egy részének állapotát még az is elképzelhető hogy úgy halad kint, hogy előbbin nem tartózkodik senki. Nem állítom, hogy ez így oké, de ha mondjuk egy gyér forgalmú úton ilyet látunk, és simán meg tudjuk előzni (másfél métert lehetőség szerint tartva), akkor nem biztos hogy a ledudálás a legjobb reakció. Nem tudok más nevében nyilatkozni, de én minél előbb el akarok ilyen szakaszokról kotródni, és az esetek jelentős részében azért keveredek ilyen szituációba, mert akkor járok arra életemben először.

Egyelőre ennyi. Észrevételeket, plusz tippeket szívesen várok kommentben. Jó tekerést mindenkinek!

Előre szólnék hogy a következő kérdés nem azért lesz feltéve, hogy a trendekkel szembemenő, mainstream-et mélyen elítélő kifinomult ízlésű kritikus szerepében tetszelegjek, sőt még csak azért sem hogy görcsösen próbáljam bizonyítani a férfias vonásaimat (eleve gyanús aki ezt túlkompenzálva próbálja hangsúlyozni), de mégis engedtessék már meg nekem felvetni:

mégis mi a francért van ennyire oda meg vissza mindenki a Life is strange-ért? Miért lelkendeznek érte érett férfiak a neten? Miért írnak ilyeneket, hogy „meg fogja változtatni az életedet” meg hogy „kihagysz valamit az életedből, ha nem játszol vele”?

Most komolyan. Én próbálom magam tartani az elvhez hogy csak olyan dolgot ekézek amit ismerek, ezért nem szidom fennhangon a Szigor könyveket (az, hogy lehet, hogy csak nem én vagyok a célközönség akkor tudatosult bennem amikor megláttam a rúzst az új rész ajándékcsomagjában), vagy a Szürke ötven árnyalatát, és ezért merem az Alkonyatot vagy Coelho-t igen (ha már nőknek készült semmitmondó, esetenként káros „műveknél” maradva), utóbbiakat ugyanis volt szerencsém látni/olvasni (az Alkimistát olvastam Paulo bácsitól, hát mit mondjak… megváltoztatta az életem, ja várj, mégsem). A Life is Strange-gel a következő volt a helyzet: az első epizód valahogy bekeveredett a Steam könyvtáramba, végigtoltam, érdekesnek tűnt az alapötlet az időtekergető kiscsajjal… és ennyi, nem éreztem a késztetést hogy további epizódokat vásároljak belőle. Aztán egyre-másra jöttek szembe az ilyen postok a Facebook-on, mint ez a mai is, ami őszinte értetlenséggel tölt el:

Annyi ilyet láttam, hogy egy idő után beszereztem az egész első évadot valami leárazáson, és elkezdtem a második részt. Hát… ne értsetek félre, felőlem mindenki azzal játszik amivel akar, sőt, ebben a játékban is látom az értéket. Igenis van neki egy kellemes, bágyadt hangulata a rengeteg unalmas helyszínnel, ahol mindent meg lehet buzergálni (Max szobája a kollégiumban, vagy Chloe-ék családi háza jó példa erre), faszák a zenéi, és egész szép a grafikája. Továbbá állítólag (ahogy a fenti shoton is írják) a második epizódtól LE SE FOGOD TUDNI TENNI, de ennek ellenére nekem valahogy mégis sikerült. A szeméttelepen tárgykeresgélésre tisztán emlékszem, halálosan unalmas volt, és a játék tele van hasonló fillerekkel. Talán az a baj, hogy nem néztem elég Szívtipró gimit és hasonlót (kivételt képez a Parker Lewis, ami mondjuk nem az a romantikus-nyálas kategória hogy finom legyek), akkor talán jobban átélném az amerikai tinik életének problémáit. Nem tudom, de talán ha még egy epizódot meg még egyet és még egyet végigtoltam volna, akkor talán kibontakozott volna az eddig csak sejtetett misztikus veszedelem, amiről Max néha flashel a játékban (a szörnyű tornádóról, ami a kisvárost fenyegeti), de ennyi türelmem már nincs.

Tényleg nem dühít, csak értetlenül állok a jelenség előtt, hogy felnőtt férfiak lelkesednek ezért a játékért, de annyira, hogy alig várják az új epizód megjelenését. Nem sikerült eddig megfejtenem az okát, lehet hogy még tovább kéne játszanom a történetet? Lehet, hogy ezt kéne tennem, de jelenleg elképzelhetetlennek érzem hogy annyi szabadidővel rendelkezzek, hogy felmerüljön bennem a gondolat, hogy „hm, rakjuk már fel a Life is Strange-et, aztán toljuk tovább a történetet, hátha végre látom majd valami értelmét, hogy órákat töltsek vele”. Néha úgy érzem, hogy ezzel én vagyok kisebbségben, és az egész világ imádja ezt a szériát (beleértve egy csomó társadalmi csoportot pl. a felnőtt férfiakat, akik szerintem nem célcsoportjai a játéknak – jó, mondjuk a bizonyos felnőtt férfiak My little Pony-t övező perverz lelkesedése óta nem annyira lepődöm meg az ilyesmin). Az élet néha tényleg furcsa.

Most hogy leírtam a post címét már elkövettem egy hibát: aki azért tévedt ide, hogy egy átfogó tutorial-t vár minden helyzetre azt ki kell hogy ábrándítsam: velem történt egy konkrét eset a múlt héten, ami hasznos lehet mások számára is, és amelyet most részletezni fogok, hátha más is tanul belőle – de ez nem lesz gyógyír minden helyzetre. Aki mégis ilyesmire kíváncsi, annak javaslom ezen oldal meglátogatását – nekem is tudott segíteni, legalábbis egy bizonyos pontig.

De sajnos csak addig, ugyanis egy viszonylag speciális helyzetben találtam magam: múlt hét pénteken mindenféle előjel nélkül egyszercsak megdöglött a telefonom, de durván. Azt csinálta, hogy melóban még működött, rá is küldtem két szoftverfrissítést, ámde mire hazaértem már kikapcsolt állapotban halásztam elő a zsebemből. Indítottam volna el, sikeresen bootloop-ba került (azaz csak ment körbe-körbe a betöltést jelző animáció mindenféle eredmény nélkül). Tudtam, hogy erre megoldás lehet a teljes wipe/factory reset (azaz minden adat – appok, telefonszámok, SMS-ek törlése a telefonról), de aztán rádöbbentem, hogy nincs minden kontaktom szinkronizálva a Google fiókomban. Persze joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért vagyok ilyen hülye, erre nem is nagyon tudok válaszolni – a lényeg, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom mindet veszni. Belegondolva ha mondjuk már akkor tudom, hogy mit fogok szopni ezzel lehet hogy hagytam volna elenyészni őket a /dev/null-ban…

Annyi szerencsém azért volt, hogy – mivel pár hete cseréltem SD-kártyát, és elővigyázatos próbáltam lenni – rendelkezésemre állt az app-jaimról egy viszonylag friss Titanium Backup mentés. Legalább a programokat nem kell majd újra letöltögetnem, és bekonfigolnom – gondoltam. Összegezzük a leírtakat:

• volt egy telefonom, ami el se tudott indulni
• ez egy root-olt HTC Desire, amin Cyanogenmod 7 fut(ott)
• az app-okról volt biztonsági mentésem
• a telefonszámaim nem voltak sync-elve a Google fiókomba
• az SMS-eimről sem volt backupom, de szerettem volna visszakapni őket

Ahhoz hogy az adatvesztést nullára minimalizáljam a következőkre volt szükségem:

• SD-kártya olvasó
• MiniTool Partition Wizard (csak csekkolásra, lásd lejjebb)
• UnyAffs nevű program Windows-ra (talán kiváltható Nandroid Managerrel Android-on, nem teszteltem), fórum thread-je itt
• Titanium backup nevű app Androidra
• AppExtractor nevű app Androidra
• SQLLite Manager addon Firefoxhoz
• Opcionálisan: Excel, én Google Sheets-et használtam
• CSV to vCard konverter Windows-ra

Első körben izzítottam az SD-kártya olvasót, és ránéztem Partition Wizard-dal az app-ok számára fenntartott 4-500 megás ext3 partícióra (jobb klikk -> Surface test), hogy nem-e az sérült meg, mert az is okozhat ilyen tüneteket. Sajnos vagy szerencsére (nem tudom eldönteni) mindent rendben talált. Itt kezdtem el először vakargatni a fejem: a kártyára gyanakodtam, de úgy fest hogy nem az okozta az összeomlást. De akkor mi? Spoiler: a mai napig nem tudom, és ez kicsit aggaszt. Mindenesetre a mindenható Google segítségét kértem, és szerencsére kaptam is: Clockworkmod Recovery-be be tudtam jutni (nekem HTC Desire Bravo-m van, ott hangerő le + power gomb a módszer erre – ez a Fastboot menübe visz, de ott már kiválasztható a CWM), itt csináltam a működésképtelen ROM-omról egy nandroid backup-ot (itt van róla videó, hogy hogyan kell), majd – némi tépelődés után – ment rá a wipe. Ez a következőket jelentette:

• wipe cache partition
• advanced -> wipe dalvik cache

majd legvégül:

• wipe data/factory reset

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a felső két wipe-ot (amelyek nem okoznak adatvesztést a telefonban) próbáltam külön is, hátha megoldanak bármit is – természetesen nem.

Ezek után fogtam az előzőleg készített nandroid backup-ot, SD-kártya olvasó segítségével letöltöttem a gépemre, majd az UnyAffs nevű csoda segítségével kiműtöttem belőle a két file-t, ami engem érdekelt. Az egyik ez volt:

 A másik pedig ez:

 Elvileg ezek tárolják az SMS-eket, és a kontaktokat. Később kiderült, hogy csak az egyikre lesz szükségem, és arra sem úgy, ahogy eleinte gondoltam. A tool használata egyszerű: bemásolod a nandroid backupod könyvtárába, majd kiadod a parancsot arra a .img file-ra ami tartalmazza az áhított file-jaidat. Ezután elindul a kitömörítés az adott könyvtárba. Esetemben ez így nézett ki:

unyaffs data.img

Miután ez megvolt a telefon kapott egy restart-ot, és csodák csodájára elindult, bár sem a programjaim, sem a telefonszámaim, sem az SMS-eim nem voltak rajta. Az app-ok visszaállítása gyerekjáték volt Titanium Backup-pal, az SMS-eket pedig vissza tudtam varázsolni az AppExtractor segítségével. Utóbbi annyit csinál, hogy megnézni az SD-kártyán található nandroid backup-okat, majd egyrészt kitömöríthetünk file-okat (ez az amit én az UnyAffs-sal oldottam meg), másrészt pedig könnyedén  SMS-eket és kontaktokat is visszaállíthatunk belőlük. Az SMS visszaállítás simán le is ment, de a kontaktoké már kevésbé: akárhányszor próbáltam utána mindig 0 darab (pontosabban 0 darab olyan, ami a crash előtt csak a telefonon volt elmentve) figyelt a telefonkönyvemben. Később ennek is megtudtam az okát: a contacts2.db nem engedi magát csak úgy bizergálni, csak akkor maradnak meg a módosítások, ha a telefonkönyv eszközeit (például vCard file importálása) segítségével kerültek bele. Más esetekben egész egyszerűen kinullázza a file-t az első adandó alkalommal. Erre úgy sikerült rájönnöm, hogy vagy ötször próbáltam különféle módszerekkel felülírni a nandroid backupból kinyert file-lal a telefonon levőt – sikertelenül. Végül feladtam, és rájöttem hogy más módszerhez kell folyamodnom. Ekkor fordult a figyelmem a contacts2.db file felé: megtudtam például hogy ez egy SQLLite adatbázis file, amit ráadásul lehet is konvertálgatni ide-oda (például vCard formátumba is) – igaz, hogy csak Linux shell scriptek, és Python-os megoldások segítségével. Egyikhez se fűlt a fogam, ezért kínomban feltettem egy SQLLite Manager nevű addon-t a Firefoxomhoz, amellyel utána már meg tudtam nyitni az áhított .db file-t. Innen már sétagalopp volt az egész (nem): ezzel a query-vel tudtam generálni egy olyan listát belőle (az „Execute SQL query” fülön lehet beírni), amelyben név – telefonszám formátumban szerepelt minden elveszettnek hitt kontaktom:

[code]SELECT data1 AS NAME
,(
SELECT data1
FROM data dt2
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE „%phone%”
AND length(data1) > 0
AND dt1.raw_contact_id = dt2.raw_contact_id
) AS Phoneno
FROM data dt1
INNER JOIN mimetypes ON mimetype_id = mimetypes._id
WHERE mimetype LIKE „%name%”
AND length(data1) > 0
ORDER BY NAME[/code]

(Ennek a tool-nak a használatáról egy nagyon egyszerű videó itt található amúgy.)

A kapott eredményt átcopy-ztam egy .txt file-ba, így kaptam egy listát, amelyben a sorok formátuma a következő volt:

„név”,”telszám”

Ezután a separator character beállítást automatikuson hagyva mehetett be a Google Sheet-be (File -> Import-tal):

Az így kapott listát (amelyben az A oszlop a név, a B meg a telefonszám) még sajnos nem eszi meg az Android – vCard formátumot (.vcf) már annál inkább. Először is elmentettem .csv formátumban így:

Ezután pedig következhetett a CSV to vCard nevű csodaprogram letöltése és telepítése. Ez képes volt megenni a .csv-met és átkonvertálni vCard-ba valahogy így:

 A képen a következő látszik: először be kell neki tallózni a .csv file-t, majd a field-eket megfeleltetni a kívánt mezőtípusnak. A fenti shoton például az látszik, hogy az A oszlopban található neveket éppen megfeleltetem a „Full name”-mel, de ugyanezt el kellett játszanom a telefonszámokkal is, csak ott a „Mobile phone”-t megadva. Ezután mehet a „Convert”. A kimenetként kapott vCard file-lal még mókoltam kicsit (a shoton is látható ékezetes karakter problémával például), végül kaptam egy file-t ilyen formátumban:

[code]BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név1
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám1
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név2
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám2
END:VCARD
BEGIN:VCARD
VERSION:2.1
FN:név3
TEL;CELL;PREF:+36telefonszám3
END:VCARD[/code]

Ésígytovábbésígytovább. Ezt a file-t már csak fel kellett pakolnom az SD-kártyára, francokat, hogy megelőzzem a következő crash-nél ezt a szopást egyből töltöttem fel a Google Contacts-ba:

Amikor ezzel végeztem még toltam rá egy „Find & merge duplicates”-t is a biztonság kedvéért ugyanebből a menüből.

Tanulságos kis élmény volt, de tényleg: konzekvenciaként levonható, hogy a Google Contacts nem hülyeség. Használjátok ti is (szerk.: vagy más biztonsági mentés/sync megoldást, biztos van még ezen kívül is) vagy megismerkedhettek a SQL query-k és vCard file-ok csodálatos világával ha nem akarjátok veszni hagyni a fontos adataitokat.

A filmek egyik káros hatása az, hogy mivel sok embernek ezek nézésére redukálódik a kulturális elfoglaltság fogalma így az embertársait is megpróbálja skatulyákba, kategóriákba szorítva kezelni, ahogyan azt a moziban látta. Mennyivel egyszerűbb is mindenkit egyfajta jellemként kezelni! A postás milyen kedves, a szomszéd egy tahó állat, a buszsofőrrel meg jobb lesz vigyázni, mert a szeme sem áll jól, biztos nem jó ember… A filmekben gyakran tapasztalt – a való életre vetítve meglehetősen szerencsétlen – megközelítésben, amellyel megpróbálnak mindenkit egydimenziós jellemként kezelni az arra hajlamos emberek nagyon sok hibalehetőség rejlik. Erről Hollywood egyszerűségre törekvése a hibás: sokszor meg sem próbálnak egy-egy karakternek mélységet adni, meghagyják őket felszínesnek, és üresnek. Ez mondjuk sokszor nem is baj: senkit nem érdekel Rambo érzékeny oldala (valójában szereti a naplementéket, és a hosszú tengerparti sétákat, a vietnami őserdő szépsége pedig mélyen megérintette a lelkét), vagy az a tény, hogy John McClane a Die Hard-ból amikor éppen nincs akcióban szeret kertészkedni és a bélyeggyűjteményét rendezgetni. Ami a filmekben remekül működik az nem fog feltétlenül a valóságban, és ez rengeteg félreértésre, kellemetlenségre adhat okot azok számára, akik ezzel nincsenek tisztában. A minket körülvevő embereket kétsoros jellemzésekbe sűríthető módon címkézni meglehetősen buta dolog. Nincs olyan, hogy valaki tisztán jó ember: még azoknak is egészen biztosan vannak olyan gondolataik, amelyekre nem lennének büszkék, akik amúgy köztiszteletben álló állampolgárok. Vegyünk mondjuk engem (nem vagyok köztiszteletben álló állampolgár, de a környezetem általában véve nem köpköd rám a hátam mögött, hogy mekkora egy szemét vagyok – legalábbis remélem): alapvetően kedves, de legalábbis neutrális vagyok az idegen és kevésbé idegen emberekkel, de ha úgy hozza a helyzet, és a hangulatom akkor lehetek a világ legelbűvölőbb pasijától a bunkó tahó állatig minden (ahogy arra volt példa legutóbb pár hónappal ezelőtt és csak szerény mentség rá, hogy nem voltam józan). Arról meg ne is beszéljünk, hogy rosszabb napjaimon milyen gondolatok kavarognak a fejemben – nem lenne jó az senkinek. És én még csak egy voltam: egészen biztos vagyok benne, hogy amikor a családirtóról azt nyilatkozza a szomszéd, hogy „hát nem is értem hogy tehetett ilyet, olyan rendes, jóravaló embernek látszott”, akkor a végletekig egyszerűsítés bocsánatos bűnébe esve mondta ezt. Persze más okai is lehetnek ennek, nem csak a mozi: egyrészt mennyivel kevésbé komplikált az élet úgy, hogy nem azzal töltjük a szabadidőnket, hogy alig ismert emberek személyiségjegyeit elemezgetjük; másrészt lehet hogy csak ennyit látott a szomszédból: reggel kivitte a szemetet, aztán beült a kocsijába és elment dolgozni – ez alapján tényleg nehéz felmérni a másikban rejlő pszichopatát; harmadrészt pedig még ha látta is az előjeleket (ordítozás, hangos veszekedések éjszaka, kisírt szemű asszony reggel az utcán – mindenki látott már ilyet), akkor is kényelmesebbnek tartotta nem tölteni az időt ezzel mondván van neki jobb dolga is, mint más életén rágódni. Mindazonáltal hogy ez a felfogás akár még hasznos is lehet olyanokkal szemben, akik nulla, vagy minimális hatással lehetnek az életünkre azért próbáljuk meg elkerülni a barátainkkal, munkatársainkkal, neadjisten családunkkal szemben. Sok csalódástól – legyen az negatív vagy pozitív – kímélhetjük meg magunkat e módon.

Ma fürdés közben eszembe jutott Csabi barátom sztorija, ami az egyik haverjával esett meg nemrég: az illető eltörte a lábát, ezért vérhigítót kapott elkerülendő a rögképződést (amihez aztán majd jól oda lehetne kötni, kell ez nekünk?!). Ő ezt nem sokkal később „hádejszen ez csak placebó, minek szedjem?” felkiáltással elhagyta, majd boldogan élt további két-három napig, amikor is eszméletlen módon elkezdett fájni az oldala. Erre persze elballagott a háziorvosához, aki némi vizsgálódás után falfehér arccal (gondolom én) közölte hősünkkel, hogy most azonnal mentőt kell hívni, ugyanis tüdőembóliát kapott, azaz vérrög került valamelyikbe azokból a kicsi hajszálerekből, amelyet a lakosság jelentős fele minél előbb szeretne eldugítani némi kátrány, és egyéb testbarát anyagok segítségével (de ez most nem ide tartozik ugye). Közölte ekkor – talán már szintén – ijedt barátunkkal, hogy lehetőség szerint ne nagyon ugráljon, ugyanis ezeknek a rögöknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy hirtelen mozdulat tétele esetén elindulhatnak a vérárammal oda, ahova a vér viszonylag sűrűn eljut – kiindulva a percenkénti 72 összehúzódásából ugye. Talán már kitaláltátok, hogy a szívről, mindannyiunk motorjáról beszélek, amivel általában nem jó, ha történik valami – teszem azt eltömíti a tüdőverőeret egy kósza alvadt vérdarabocska.

A sztori ezután happy enddel zárult: a srác kórházba került pár napra megfigyelésre, újra elkezdte szedni a vérhigítót, de most már fél évre írta elő neki a doki az először tervezett pár hét helyett. Tanulság? Akad az is: ha az emberi testet mint szervek és funkciók összességét szemléljük akkor feltűnhet, hogy a tudatos cselekvésre szolgáló darab téves működését egy olyannak kellett korrigálnia, ami nem elég hogy szemmel nem is láthatóan kicsi, de másra sem jó, mint elektromos impulzusok előállítására. A szervezet szerencséje az volt, hogy utóbbi meglehetősen kitartóan, fáradhatatlanul generálta az idióta debil módjára viselkedő – amúgy agyonistenített, érted, AGYON – előbbinek a jeleket, hogy „hé komám, oké, hogy hülyegyerek módjára úgy döntöttél hogy nem szeded azokat a pirulákat, de valami KURVÁRA nincs most rendben idebent!”. Csodálatos az emberi test.

Az alkotó leírása a képhez a Deviantart-on: I hope Anders Behring Breivik rots in fucking hell..

Azon gondolkodok éppen, hogy vajon tényleg ennyire elbaszott beteg egy világban élünk, vagy csak én járok túl sokat olyan blogokra, amelyeken tömegével tenyésznek az ép ész diktálta logikát minden áron megcáfolni igyekvő trollok? Most komolyan: létezik olyan esemény, legyen az közös örömre vagy bánatra okot adó történés, amire nem fog legalább egy maroknyi idióta a józan ész diktálta reakciótól gyökeresen eltérően nyilatkozni? Ha teszem azt történik egy efféle alig felfogható tragédia, mint a mészárlás amit ez a barom rendezett még akkor is lesznek olyanok, akik nem hogy elítélik, de helyeslik amit tett! Hogy a büdös picsába mer valaki ilyet leírni?:

These children are the elites of tomorrow. A lot of them will grow up to be very damaging people. Of course, the flip side of the coin is that some of them wouldn’t, and that some innocent people who would be better off alive are dead. That alone makes sure what happened isn’t justice. But that doesn’t mean it was a „bad” thing (in terms of how much people overall are helped in the long run). I wouldn’t call Hiroshima and Nagasaki (and Tokyo, Kobe, Yokohoma, Osaka, Sendai, Fukuoka, etc. ) justice either, but that doesn’t prevent them from being good things in the long run. 

(Ezek a gyerekek a jövő elitjei. Sokuk ha felnő nagyon káros ember lesz. Persze az érme másik oldala az, hogy sokuk nem vált volna ilyenné, és sok ártatlan ember is meghalt, akiknek életben kellett volna maradniuk. Ez az egyetlen tényező van, ami miatt az, ami történt nem volt igazságos. Mindez nem jelenti azt, hogy ez egy „rossz” dolog volt (már ha figyelembe vesszük, hogy hány emberen segített mindez hosszú távon). Én nem nevezném igazságosnak  Hiroshima-t, és Nagasaki-t (továbbá Tokyo-t, Kobe-t, Yokohoma-t, Osaka-t, Sendai-t, Fukuoka-t, stb. ) sem, de ezek is lehetnek jó hatással hosszú távon.)

(forrás)

Most komolyan: merné vállalni a véleményét akkor is, ha nem egy nick mögé bújva állítana olyanokat, amiktől egy ép értékítélettel rendelkező ember elborzad? Ha összehívnák az áldozatok családjait, akkor is az arcukba mondaná, hogy „még jó, hogy a gyerekeiteket lelövöldözték mint a kutyákat, mert majd úgyis rossz komcsik váltak volna belőlük”? Egyesek képesek még egy ilyen szinten sokkoló eseményt is úgy értelmezni, hogy az ember legszívesebben IP alapján visszakeresné őket, és bírósági herce-hurca nélkül vágatná őket pár évre be sittre, hogy gondolkodjanak el azon, hogy mi a helyes, és mi a  rossz szemlélet, ha az ember egy társadalomban él! Persze mindez modern korunk hozománya: amíg nem volt internet, nem voltak fórumok, kommentelési lehetőség addig az efféle beteg, sérült emberek maximum a szűkebb környezetüknek, barátaiknak mondhatták el az efféle gondolataikat, akik – még ha egyet is értettek vele – nem nagyon tudták tovább terjeszteni a baromságot, nem juthatott el ilyen széles rétegekhez egy efféle hozzáállás, elvégre a szélesebb tömegek jó esetben nem vevők a torz világnézetekre (kivéve mondjuk a náci Németországot, de ugye  mindig kell egy kivétel ami erősíti a szabályt). Most viszont, hogy egész bolygónk egy nagy közös társalgóvá vált bizony előfordulhat, hogy egy jenki (nem biztos hogy az, csak a példa kedvéért írtam) elmebajos leír egy ilyet, és én itt Magyarországon pedig elszörnyülködök az empátia ezen fokú hiányán, és bizony meginog az emberiségbe vetett hitem is, ha effélét olvasok. Azok a gyerekek ott kurvára nem tehettek semmiről, nem miattuk áramlott ennyi muszlim Norvégiába (sőt, tavalyelőtt nyáron volt szerencsém beszélgetni két dán sráccal, akik panaszkodtak a mindennapossá vált összecsapásokra a helyiek, és a bevándorlók között!), ők csak próbálták élvezni az életet, karriert építeni, családot alapítani, és most már nem lesz lehetőségük rá, mert egy tébolyodott fasz úgy gondolta, hogy úgy tehet a legtöbbet az elveiért, ha halomra lövi őket sörétessel, pisztollyal, és géppisztollyal (amelyekbe ráadásul még durvább sérüléseket okozó lövedékeket töltött szigorúan a humanitás jegyében). És ami még ijesztőbb a neten talált fórumbejegyzésnél, amit fent idéztem: a közvetlen környezetemben is vannak olyanok, akiknek a hangjából a tiszteletet vélem kihallani, amikor erről a nácigeciről beszélnek, hogy mennyire értelmes a csóka, meg hogy mennyit tud a magyar történelemről, ráadásul megírta azt a sokat emlegetett ezerötszáz oldalas „kiáltványát”… Az utóbbi esetében a tisztelet annak szólt, hogy milyen sokat írt, na de könyörgöm: attól hogy valaki bekattanik és megír kurva sok oldalnyi szemetet még nem kell isteníteni! Én elhiszem, hogy napjaink funkcionális analfabetizmustól átitatott kulturális légkörében már az is elismerésre méltó, ha valaki meg tud fogalmazni három összetett, ráadásul egymással kohézióban álló mondatot, de csak az alapján, hogy „háde a csávó írt egy másfél ezer oldalas paksamétát” ne kezdjük már el az egekig magasztalni, pláne ha pont az ellenkezőjét érdemelné!

Visszatérve a lövöldözésre: ha már annyira a kulturális sokszínűség, és a bevándorlók ellenségének tartotta magát, akkor nem furcsa kissé, hogy a saját „fajtáját” kezdte el lemészárolni? Nem lett volna sokkal célravezetőbb, ha kiment volna az oslói muszlim-negyedbe (gondolom van olyan), és ott nyitott volna tüzet a járókelőkre? Hja, hogy ott percek alatt elkapták volna, sőt az se kizárt, hogy lelövik (és nem feltétlenül a rendőrök)? Sokkal kényelmesebb, ésszerűbb volt fegyvertelen fiatalokat hátbalövöldözni persze. Gyáva gerinctelen féreg az ilyen, nem szabadsághős, vagy amit gondol magáról.

A következő mókás kérdés ami felmerült bennem: mi lesz, ha nem sikerül úgy csűrni-csavarni-módosítani a norvég Btk.-t, hogy életfogytot, netán halálbüntetést kapjon jutalmul barátunk? Leüli a törvényben megszabott 21 évet, aztán ötvenhárom évesen(!) újra visszatérhet a társadalomba? Huszonegy szaros év hatvannyolc emberi élet kioltásáért? Azért az meglehetősen nonszensz volna…

Beteg világban élünk, de úgy gondolom, hogy ez nem új keletű, csak most már megvannak a lehetőségeink arra, hogy ezt észre is vegyük. Most nem a mészárlás elkövetőjére gondolok, hanem a tettét követő reakciók közül az olyanokra, mint ami feljebb szerepel. Úgy gondolom, hogy ezek a nyilatkozók nem mernének efféle dolgokat leírni, ha az arcukat, nevüket is vállalni kéne hozzá (mint ahogy egyes blogokon az már működik, amelyeken csak a Facebook-os profillal lehet kommentelni). Ennek ellenére én még mindig úgy gondolom, hogy az internet anonimitása minden másnál fontosabb, csak amikor beleszaladok egy efféle elmebajosba akkor száll el az agyam.

Kivételesen volt annyira érdekes a hétvége (legalábbis a péntek este), hogy érdemes legyen postba önteni. Alapvetően nem zavar, hogy mindig ugyanaz a forgatókönyv (péntek este züllés, aztán szombaton végig alvás, ugyanez vasárnap is a biztonság kedvéért), de általában nem történik semmi olyan amit érdemes lenne megörökíteni az utókornak. Múltkor mondjuk majdnem elcsábultam, amikor a Klastrom (kedvenc kocsma, bár már unom tizeniksz év után) egyik törzsvendége macskarészegen a pisztolyával hadonászott a terem közepén, miközben potyogtak ki belőle a lőszerek (mármint a pisztolyból, nem belőle), vagy amikor ugyanennek az drága embernek az aktív közreműködésével az úri közönség nyomatékosan éreztette a helyre betévedő csapat kisebbségivel, hogy „nemnagyonszeretjükatifajtátokaterrefelé!”, aminek a vége az lett, hogy több villogós kocsi is megállt a hely előtt összeszedni a sérülteket, meg megkérdezni a társaságot, hogy mégis mi az úristen f***t művelnek, továbbá a pultosnak is fel kellett törölnie a vért, amit trehány módon végigcsöpögtettek az esemény résztvevői a helyiség padlóján.

Most pénteken is az objektum volt az esti célpont jobb híján (pedig aztán egy fokkal jobb lenne mondjuk Győrben szórakozni helyette, csak hát ugye se pénz, se kedv nincs mostanában ilyesmire), de „kicsit” későn tudtunk csak elindulni, mivel egyrészt sürgős Minecraft-ozhatnékom volt, másrészt meg még meg kellett inni a pár üveg borunkat, harmadrészt meg valahogy mindenki érezte, hogy nem fogunk lemaradni semmiről, ha néhány óra csúszással érünk le a szokásoshoz képest – maximum egy újabb faja kis tömegverekedést hagyunk ki, de olyat meg már láttam eleget. Ezen tényezők összjátékának köszönhetően 11 – fél 12 fele indultunk neki a hideg októberi éjszakának. Alig mentünk pár métert, amikor kibukkanva egy sarok mögül egy földön fekvő testre lettünk figyelmesek. Pont az egyik lámpa fényében feküdt, olyan volt mintha rossz gyakorlati érzékének köszönhetően kabátban akarna napozni a mesterséges fényben. Azért nem gyakori az efféle látvány (túl jó környéken lakok ezek szerint), pláne nem ilyen mocsok hidegben, ezért némi tanakodás után odamentünk hozzá, hogy felkeltsük mielőtt megfázna vagy valami. Ahogy föléhajoltam már láttam, hogy az este jól sikerülhetett neki, mivel egy egész helyre kis hányástócsában pihentette arcát. Újabb pár perc tipródás után végül meglöködtem a vállát, és félhangosan megkértem, hogy ne itt akarjon már kihűlni, mert egyrészt elég lehangoló, másrészt meg milyen röhej lenne ilyen fiatalon ilyen vicces halált halni, értve ezalatt azt, hogy azért egy lakótelep közepén egy köztéri lámpa alatt megfagyni csak a hajléktalanok szoktak, de ők se jószántukból teszik ezt néhanapján. Az állapotához képest meglepő gyorsasággal kapta fel a fejét, és riadt arccal rámnézett, majd újbóli felszólításomra reagálva közölte, hogy ő most éppen jól érzi magát, van rajta elegendő mennyiségű ruha, hogy folytathassa a sziesztát, és különben is mit képzelek én magamról, hogy itt csesztetem, szabad országban élünk, mindenki oda fekszik le, ahova csak akar (na jó, a végét már hozzáköltöttem, ha nem lenne egyértelmű). Meglepő reakció volt, annyi szent, nem is reckíroztam tovább a dolgot, úgyhogy némi nevetgélés (és fotózkodás eheh) után ott is hagytuk, és felmentünk a városba meginni pár sört. Ezzel végezvén fél kettő környékén bandukoltunk hazafele, és már messziről láttuk, hogy barátunk (akiről akkor ráadásul még azt hittük, hogy lány) még mindig ott pihenget, ámde már arccal a föld felé. Elmentünk mellette, bementünk hozzánk, majd egy pár perces kupaktanács után újra kimentünk hozzá látogatóba. Ekkor már a löködésre se reagált, és lehetett hallani, hogy elég nehezen kap levegőt, így úgy döntöttünk, hogy a mentőhívás lesz a legmegfelelőbb megoldás a problémára. Fel is hívtam őket szépen, elmeséltem, hogy egy leánygyermek itt ismerkedik a Földanyával (tuti, hogy szereti a U2-tól a „Tryin’ To Throw Your Arms Around The World” című számot), és nem reagál a külső ingerekre. Mondta a diszpécser bácsi, hogy küldik a mentőt, meg hogy maradjak a helyszínen. Ebben maradtunk, és már épp’ várakozó álláspontra szerettem volna helyezkedni, amíg kiérnek a piroskabátos barátaim, amikor delikvensünk egyszer csak nekiállt felkelni a földről. Ekkor kezdtem el ordítani vele, hogy „bazmeg, ha már mentőt hívtam hozzád, akkor maradj fekve!!”, de ő nem törődött velem, és végre-valahára felegyenesedett. Szemében nem túl sok értelem csillogott, viszont a motorikus reflexei – az agyával ellentétben – még működtek, és egyből nekiállt reszketni, mint a kocsonya. Ekkor gyorsan felhívtam a 104-et megint, elnézést kértem a téves riasztásért, majd közöltem, hogy nincs szükség a mentőre, mivel a hölgy valószínűleg meghallotta az öngyógyító transz egy kevésbé mély szakaszában, hogy kikkel beszéltem telefonon, és úgy döntött, hogy inkább feltápászkodik ahelyett, hogy az amúgy is remek estéjét egy gyomormosással koronázza meg. Ezután ott álltunk a lámpa bűvkörében négyen, lehelletünk ködpamacsokként szállt a levegőben, és csak a versenyzőnk fogának vacogása törte meg a csendet.

– Haza tudsz menni? Hol laksz? – kérdeztem tőle.

– Hallod… nem bírok menni – válaszolta.

– És akkor most mi lesz?

– Öö… van még ötszáz forintom. Van ilyenkor még taxi?

– Passz, nézzük meg! – mondtam, és előkaptam a telefonom, hogy megnézzem a neten a pápai taxisok telefonszámait. Persze nem jártam sikerrel, viszont a frissen megmentett barátunk egyre jobban didergett, így hirtelen ötlettől vezérelve felszólítottam, hogy jöjjön be hozzánk, hogy addig is ki tudjon kicsit olvadni, amíg kerítek egy elérhetőséget.

Innentől kezdve már kevésbé volt izgalmas a sztori: bementünk, leültettük, lehúzta a fejéről a kabátja csuklyáját, és kiderült, hogy ő igazából egy tizenhat éves forma szakmunkástanuló fejű srác, főztünk neki bögréslevest, kerítettünk neki taxit, és amíg vártuk, hogy megjöjjön megbeszéltük, hogy a CS1.6-ban csalni csúnya dolog, és ő sose szokott. Azért volt valami szürreális abban, hogy hajnali háromkor a konyhánkban mutogatom egy félig összehányt ruhájú vadidegen tinédzsernek (akinek még a feje is össze volt zúzva, mert valami haverja megverte) a Minecraft-pályámat 🙂 Végül még megköszönte, hogy segítettünk neki, majd kisétált a taxihoz. Néztük az ablakból, ahogy beszáll (egy pillanatig félő volt, hogy a sofőr nem engedi be az autóba ilyen állapotban, de szerencsére nem szívózott), majd lehúztuk a redőnyt asszonnyal, egymásra néztünk, és megegyeztünk abban, hogy ezek után tutira a mennyországba fogunk kerülni 🙂 Tamás barátom mondjuk máshogy vélekedett: szerinte ezzel a lépésünkkel kivívtuk Isten haragját, mivel nem hagytuk, hogy a természetes szelekció elvégezze amit el kell, de ez természetesen poén volt a részéről. Mindenesetre nagyon remélem, hogy ha egyszer egy arconpörgős este után majd leteszem magam pihengetni a nulla fokban a Természet lágy ölén, akkor engem is megtalál majd valaki, és felnyalábol a talajról – vagy legalább hív rám egy mentőt, hogy végre én is átélhessem a slagos gyomormosás semmihez sem hasonlítható élményét 🙂

A hosszú hétvégének a nagy részét gyönyörű fővárosunkban csatangolva töltöttem el, és egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a pesti, mint olyan egy külön állatfaj. Persze ezt csak szubjektív benyomásaim alapján tudom mondani, de ha megpróbálnám tudományosabb alapokra helyezni a kérdéskört, akkor is tudnék érveket felhozni. Kezdjük azzal, hogy összehasonlítjuk egy kisebb településsel, és ilyenkor érdemes jó nagy eltérésekben gondolkodni, mert szemléletesebben fog látszani a különbség (biztos van ennek a módszernek valami neve is, én gyakran „használom”), szóval vegyünk egy pár száz fős falut, és nézzük meg, hogy miben térnek el egymástól. Kapásból vehetjük az egyik legnagyobb differenciának a lélekszámot: Pesten körülbelül kétmillióan élnek (nem véletlenül született meg valamikor 8-10 évvel ezelőtt a Burzsoá Nyugdíjasok nevű khm… meglehetősen alternatív formáció előadásában a ‘Bunkó Pestiek‘ című szerzemény, amelyben hosszasan elemzik, hogy vízfejű az ország, meg hogy a pestiek mennyire kivételezett helyzetben vannak minden szempontból), míg a postban ellenpárként funkcionáló faluban – ahogy az előbb már említettem – mondjuk 500-an. Míg Pesten senki nem ismer senkit (túlzásnak tűnik, de mindjárt kifejtem, hogy ezt hogyan értem), addig falun elég ha az ember egyszer csinál valami hülyeséget részegen (végighányja mondjuk a helyi 2 sz. Szövetkezeti Italbolt pultosát) azt másnap már az összes vénasszony tudja a házak előtti padokon üldögélések során a fénynél gyorsabb információ-áramlásnak hála. A senki nem ismer senkit témára visszatérve: ezt arányaiban tessék érteni: szerintem ha egy átlag pesti emberke kapcsolati hálóját, ismerőseinek számát a kétmillió vele egy településen lakó emberre vetítjük, majd ugyanezt az arányt megnézzük mondjuk falun (de beszélhetünk egy Győr méretű városról is akár), akkor arra a következtetésre jutunk, hogy egy fővárosi teljesen más közegben, az idegenekkel más mélységű szociális kapcsolatok által érintkezve éli le a kis életét. Csak egy példa: a példámban szereplő faluban nem kell féltenie az embernek a pénztárcáját, nyugodtan tarthatja a farzsebében, míg ez egy zsúfolt Combino-n utazva azért nem mondható el.

Térjünk vissza egy kicsit az idősebb korosztályra! Mindamellett, hogy le a kalappal a néni előtt, azért a következő videómban látható viselkedés vidéken elég szürreális lett volna, míg a Deák Téren (asszem) vasárnap kora délután senki nem rökönyödött meg ezen:

Igen, akit a háttérben lehet hallani, hogy röhög az én vagyok (meg jóapám :))

Ezért mondom, hogy a pesti egy külön állatfaj! Teljesen más életstílust, felfogást, stressztűrő-képességet igényel az, hogy az ember huzamosabb időt eltöltsön ebben a büdös, zajos, zsúfolt, kicsit félelmetes, ámde mégis pörgős nagyvárosban. Nekem az a két nap amit lehúztam ott most jó néhány évre elég lesz megint: szabályosan sokkolt az, hogy mennyire rohadtul zsúfolt az egész (persze itt a Belvárost értem, de ha vesszük mondjuk Fehérvár központját akkor is nagyságrendekkel kevesebb az ember/négyzetméter érték, megyeszékhelység ide vagy oda).

Aztán volt még egy sztorim: vasárnap éjszaka épp’ a Deák Téren kóvályogtunk (amiről én szentül hittem, hogy az az Oktogon :)), és összefutottunk egy csapat helyi fiatallal. Kettőnek taraja volt, meg volt velük 3-4 elég kövér szakadt harisnyás igazi punkcsaj is, abból is a csúnyább, és butább fajta. Mivel én fiatalabb koromban sokat jártam ilyen arcok közé, ezért szóba is elegyedtünk velük (engem mondjuk főleg az érdekelt, hogy merre van a Nyugati, mert oda akartam rendelni a taxit, hogy végre hazamenjünk a szállásra), megpróbáltak letarhálni (kaptak 50 forintot :)), majd előtört belőlem a riporter, és megkérdeztem, hogy milyen Pesten fiatalnak lenni. Körülbelül 3 perc kellett ahhoz, hogy a csávó kifejtse nekem, hogy hernyózott (nem, nem kertész volt, meg fát nevelt, ez a szlengben a heroin neve), meg hogy már két éve leállt, mutogatta is nagy büszkén a könyökhajlatait, hogy nézzem, eltűntek a tűnyomok már róluk. Ugyanez a sztori falun elképzelhető lenne?! Ugye hogy nem 🙂

Szóval érdekes tapasztalat volt ez a két nap a Nagy Faluban nna. Láthattam embereket a kapualjakba bekucorodva magzatpózban aludni, szemtanúja lehettem ahogy egy cigány nő ordít a palijával(?) a villamoson (legalább a kutyájuk aranyos volt), mellettem csattant egymásnak két autó az egyik hat-nyolc sávos belvárosi úton, és persze átélhetettem azt a feelinget, amit csak egy Budapest nagyságú város adhat: az utcán capoeirázó fiatalok, az egyik parkban szambázó párok(!), a város közepén a fűben monokiniző lányka (csak hogy lehűtsem a kedélyeket: hason feküdt), a Duna-parton koncertező alternatív zenekarok mind olyan benyomások voltak, amik máshol nem érhettek volna, csak egy ilyen nagyvárosban. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy két nap épp’ elég volt nekem ebből, és erről nem is a város zaja, bűze, zsúfoltsága tehet, hanem a benne lakó emberek az enyémtől totálisan eltérő stílusa, életszemlélete. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de ez már régóta fogalmazódik bennem, nem csak a hétvégi tapasztalataim mondatják velem: a pesti az egy másik állatfaj. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb, de mindenképpen más. Szoknom kéne őket, ha fel kéne valamilyen okból költöznöm közéjük.

Tegnap este azon filózgattam szobám félhomályában – miközben a párkányomat verte a friss tavaszi eső, csak hogy még költőibb legyek -, hogy minek köszönhető az, hogy egyes bloggereknek elég csak azt bevakkantani az oldalukon, hogy fapapucs, vagy brekeke, és egyből jön vagy harminc komment lereagálandó ezt a megnyilatkozásukat. Persze a kommentek száma nem feltétlenül mérvadó, látom én is a látogatottsági statisztikáimat, és tudom, hogy sokan olvastok, de mégis… Miért van az, hogy egyesek olyan irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy ha netán néhanapján publikálnak egy értelmes gondolatot (esetleg olyasmit, ami megoszthatja az olvasóit őszinteségével, nyers stílusával, esetleg inkorrektségével), akkor kommenthegyek keletkeznek, amelyekben az olvasók tucatjai fejtik ki a véleményüket a cikkről, és a többi hozzászóló álláspontjáról? Bármennyire is költőinek tűnik a kérdés (és akár itt el is nyisszanthatnám a postot a levegőben hagyva megválaszolatlanul), de nem az: tisztában vagyok azzal, hogy mi tesz egy bloggert igazi gondolkodóvá, akinek megnyilatkozásait tömegek olvassák, és reagálják le – akár komment formájában, akár Google Reader-es/Facebook-os/akármis megosztás formájában. Amúgy nagy fájdalmam, hogy nem tudom trackelni azt, hogy milyen megjegyzéssel osztják meg a postokat az olvasóim a fent említett szolgáltatások segítségével, és sajnos egyelőre úgy fest, hogy nem is született megoldás ennek áthidalására – a ‘Share with note’, és társai sajnos a blogon születő kommentek számát csökkentik minimálisra, bár – pont a követhetetlenségük okán – lövésem sincs, hogy hány postomat gondoltátok megosztásra érdemesnek, a hozzájuk fűzött kísérőszövegekről („ez a csávó mekkora egy pöcs”, „mennyire durva már ez!”, „ez azért már tényleg felháborító, hogy mer ilyet leírni?”, és társai) nem is beszélve. Sebaj, térjünk vissza jelen vizsgálódásom fő tárgyához: milyen módon lehet nyüzsgő, kommentelőktől hemzsegő blogot csinálni? Természetesen az, hogy nagyjából tudom a módszert bőven nem jelenti azt, hogy valaha is el fogok jutni arra a szintre, hogy naponta több száz, esetleg ezer egyedi látogató vonzzon a blog, de – hihetetlenül őszinte leszek: ez a távlati célom. Nem a reklámbevételért, nem azért, mert kisebbségi komplexusból adódó megalomániám van (akik ismernek tudhatják, hogy nem szeretem másokra ráerőltetni az akaratom), nem azért, hogy én legyek a jani… egész egyszerűen szeretném, ha sokan visszajárnának olvasni engem. Úgy gondolom, hogy egy sikeres blogger ismérvei a következők:

1. csinálja régóta: a legtöbb esetben fontos az, hogy évek óta rendszeres időközönként jelentkezzen valami új okossággal az ember. Minél régebb óta feccöli bele szabadidejének jelentős hányadát valaki az oldalába, annál nagyobb az esélye annak, hogy sok ember találjon rá akár keresőmotorokon, akár más oldalakon keresztül.
2. írjon jól: ez az, amin nekem is van mit fejlesztenem… ha valakinek utánozhatatlan a stílusa, egyedi, és főleg szellemes, akkor akár rövid idő alatt is begyűjthet tetemes mennyiségű rendszeres olvasót – az, hogy sikerül-e fenntartani a színvonalat, és megtartani őket már más kérdés.
3. legyenek saját forrásai: ez lehet valami primőr külföldi oldal, amelynek cikkei alapján írhat relatíve friss hírekről (én is folyamodtam ehhez a módszerhez pár hónapja), de lehet akár a saját kútfő is – vannak bloggerek, akiknek bölcsessége épp elég a sikerhez. Ők azok az emberek, akik vannak annyira értelmesek, hogy nincs szükségük az internet, és egyéb médiumok mankójára, mivel a saját életükből is képesek olyan okos következtetéseket levonni, hogy az ember leteszi a haját. Kár, hogy némelyikük ezzel túlontúl is tisztában van, és ennek köszönhetően beképzelt, és arrogáns.
4. legyen hasznos: akár úgy, hogy egy-egy mondata megragad az emberben, akár úgy, hogy beszámol olyan oldalakról/programokról/módszerekről, amelyek megkönnyítik az ember életét. Vannak, akik a blogjukat erre teszik fel – nem is rossz hatásfokkal. Kár, hogy az effajta tematika arra vezet, hogy csak az információk miatt látogatnak vissza az olvasók, az író személye senkit sem érdekel, pláne a gondolatai.
5. legyen konkrét elképzelése arról, hogy mi a központi téma: a tematika nagyon fontos, és ez pont egy olyan aspektus, ami nálam hibádzik. Ha megnézzük a „nagyokat”, akkor azt látjuk, hogy minden jól futó blog egy téma köré szerveződik, legyen az a BKV, a politikusaink, a geek-témák, a gagyi számítógépes játékok, vagy akár a falusi élet szépségei. Aki keveri a témákat össze-vissza (versre forráskód, esetleg társadalomkritikára pózolj fasszal kép :)), annak szembe kell néznie azzal, hogy nem fog tudni kialakulni egy egységes olvasótábor. Mint már említettem ezzel én is tisztában vagyok, de nem akarok és nem tudok egységesíteni, így csak azokat kötheti le az oldalam hosszú távon, akik – hozzám hasonlóan – imádják a számítástechnikát – a retro-t is beleértve -, enyhén szentimentálisak, továbbá kívülálló anarchistaként szemlélik a politikát 🙂
6. legyen jó a marketingje: a blogolásban az a jó, hogy néha cégér nélkül is kapós lehet a bor, ha igazán jó: ha valaki nem fordít figyelmet a SEO-ra, meg a közösségi oldalakon való részvételre még előfordulhat, hogy idővel rengeteg olvasót fog vonzani nap mint nap a blogja. Ez persze a rögösebb út, ami hosszabb távon fizetődik ki, és csakis és kizárólag minőségi blogolással járható: aki nem ír fogyaszthatóan, és jól (na ez megint egy megfoghatatlan, és nagyon relatív fogalom… kinek mi a jó?), azt soha nem fogják „felfedezni” az emberek, bár ilyen esetekben a fenti módszerek is csak egy-egy beeső látogatót eredményeznek, akik – miután konstatálják, hogy a blog tartalma nem izgalmas/hasznos/stb – többet vissza se néznek majd. Klasszikus példa a saját tapasztalataim alapján a „pornó” (súlyosabb esetben „pórno”, esetleg „nagy csöcsök”) szóra kereső netezők, akik szerintem egész gyorsan bezárták az oldalamat, miután találkoztak ezzel a postommal 😀 Én azon a véleményen vagyok, hogy haladni kell a korral: ha most épp az a divat, hogy mindenki fészbúkozik, akkor igenis érdemes megjelenni ezen a felületen. Nem gondolom cikinek, meg méltóságomon alulinak (:) ) azt, hogy minél kényelmesebbé teszem a Google-nek, Bing-nek és társaiknak, hogy robotjaik feltérképezhessék az oldalamat, mint ahogy azt sem, hogy igyekszem minél jobban kihasználni a Facebook lehetőségeit. Ami viszont örökérvényű igazság – és ezzel csak ismétlem magam: hiába a legjobb találati eredmény, a sok fizetett hirdetés, ha maga a „termék” nem felel meg a fenti pontjaimnak.

Szerintem ezeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy valaki sikeres blog tulajdonosa lehessen. Persze biztos lehet még bővíteni a listát, de a lényeg mégis ez: sok munka, türelem, és alázat. Ennyi kell, a többi sallang.

Mivel a legtöbb ember csak csodálkozik, akinek elmondom, hogy a Google minden adatot eltárol, amit a használata során az ember megoszt vele (persze csak ha be van jelentkezve), így következzék egy kis villámtréning:

Első lépés:

a google.com kezdőoldalán jobb felső sarokban katt oda:

Második lépés:

adja magát, katt a linkre:

Harmadik lépés:

adjuk meg újra a fiókunk jelszavát (biztonsági óvintézkedés, mivel ezek elég privát adatok)

Negyedik lépés:

döbbenjünk le, hogy mennyi mindent meg tudunk nézni, köztük a Gmail-es statjainkat, a Youtube-os aktivitásunkat, a Picasa-albumainkat, a Buzz-os dolgainkat, és – legfőképpen – hogy mikre kerestünk rá a Google-ben akár évekre visszamenőleg is!

UPDATE:

a keresési előzményeket pl. itt találjuk:

Ha nincs ilyen menüpont annak az lehet az oka, hogy eddig le volt tiltva a funkció, viszont akárhogy kerestem ilyen opciót nem találtam, csak a fent megjelölt ‘Web’ linken belül volt egy Szünet/Folytatás opció az oldalsávon, amivel ki/be lehet kapcsolni a naplózást.

A végére még egy érdekesség: nekem például így néz ki a 2009 január végi keresési listám: