Kedvenc norvégjaink megint alkottak: az utóbbi hetek alfa- béta- és RC-dömpingje után végre megérkezett a „legjobb méltatlanul mellőzött böngésző” kategória nyertesének legújabb verziója, azaz a 10.50-es verziószámú Opera.

Hatalmas változások a kezelőfelületet illetően nem történtek: majdnem minden gombot ott találunk, ahol eddig is volt (esetleg az oldalsó menüsort elhozó eddig bal felső sarok tájékán figyelő ikon Start menü fölé száműzése lehet furcsa), mindössze a vezérlőikonokat szabták újra, illetve végre megoldották azt is, hogy a főablak Vista és Win7 alatt szépen használja az Aero-t, így kicsit esztétikusabbá vált általa. Kaptunk egy nagy piros O-betűt is a bal felsőbe, amely segítségével minden funkciót könnyen elérhetünk á’la Office 2007 (de természetesen a felső menüsor is a rendelkezésünkre áll).

Az igazi fejlődés a motorháztető alatt történt: a világbajnoki címet azzal érdemelte ki, hogy fejlesztői megkínálták a jelenleg elérhető leggyorsabb JavaScript motorral (amely a Carakan névre hallgat), illetve egy Presto nevű szintén elég pörgős kis renderelőmotorral, ami mostantól a weboldalak (és az egész felület) minél gördülékenyebb betöltődéséről gondoskodik. Ezen újítások segítségével a JavaScriptek megjelenítése az előző verzióhoz képest is nyolcszor(!) gyorsabb lett, és a többi böngészővel szemben nézve is aláz mindenkit a megjelenítés sebességében a kicsike. Akár a Firefox-szal, akár a – sokak által leggyorsabbnak tartott – Chrome-mal vetjük össze a teljesítményét azt tapasztalhatjuk, hogy veri mindkettőt (az Explorer-t már ide se veszem, annyira nincs versenyben), és ez minden téren igaz, nem csak a Carakan által kezelt scriptek futtatására.

Aztán végre beépítették a HTML5 támogatást is, amelynek lényege az, hogy Flash nélkül is képesek a webfejlesztők interaktív tartalmakat leprogramozni, illetve beágyazni segítségével. A sokat emlegetett <video> tag segítségével pl. Flash plugin telepítése nélkül maga a böngésző alkalmas videók lejátszására. Erre példát ezen a linken találhattok. Jelen pillanatban nem látom még teljesen át, hogy ez mire jó (hacsak arra nem, hogy az iPad userek is nézhessenek Youtube-videókat, mivel az említett oldal is nyit az új webes nyelv felé), de – állítólag – ez a jövő, én meg nem vagyok olyan ismeretek birtokában, hogy ezt megcáfolhassam 🙂

Kaptunk még néhány apróságot pluszban, ezeket csak felsorolom:

• Private Browsing: ez a Firefox 3.1-ben debütált pornómód, azaz ha szeretnénk, hogy ne maradjon semmi nyoma annak, amit egy adott munkamenetben a gépen művelünk (se cookie-k, se böngészési előzmények, se cache, stb.), akkor nyissunk egy privát böngészőfület (nagy piros O a bal felsőben ->Fülek és ablakok ->Új privát fül), vagy szentelhetünk a tilosban járásra egy egész ablakot is a Ctrl + Shift + N kombináció segítségével.
• Megújult ablakkezelés: ezentúl ha egy weboldal feldob egy üzenetet (popup-ban), akkor az nem külön ablakként fog megjelenni, hanem mint az oldal része, így bármikor elválthatunk róla más fülre.
• Könnyebb keresés: kapásból választhatunk jópár keresőmotor közül, de adhatunk is hozzájuk kedvünk szerint.
• Továbbfejlesztett címmező: ha elkezdünk beírni egy weboldal címét, akkor szépen elszeparálva felajánlja a könyvjelzők közötti találatokat, illetve az előzményeket, amelyek hasonlóak az épp gépelt címhez. Elegáns és hasznos.
• A Dragonfly nevű debug-tool teljes integrációja, amely főleg a webfejlesztők életét fogja nagyban megkönnyíteni
• A widgetek mostantól fogva önálló alkalmazásként működnek saját Start menü bejegyzéssel, ikonnal, stb., így már az Operának se kell futnia ahhoz, hogy használhassuk őket! Némelyikük rendkívül praktikus, itt érdemes körülnézni, ha érdekel a téma.

Ezek csak az újdonságok, de a már megszokott remek funkciók (Unite, beépített levelezőkliens, zseniális zoom, egérmozdulatokkal navigálás, hangvezérlés, beállítások szinkronizálása több gép között az Opera Link-kel, gyorstárcsázó, stb. stb.) továbbra se tűntek el! Sokoldalú, gyors, és szerethető programot kaptunk személyében, amelynek kipróbálását mindenkinek melegen ajánlom (akár a már meglevő Explorer/Firefox/stb. mellé is feltelepítve),  garantáltan nem fogtok csalódni benne! Tölthető innen (egyelőre csak Windows-ra, de jön a Linux, és Mac verzió is idővel).

Egy kis információ a sok marketing-ömlengés mellé: a 10.10-es változatról frissítés egyelőre még nem elérhető a Súgó -> Frissítések keresése opció segítségével (elkerülendő a szerverek túlterhelését), de a telepítő már tölthető a hivatalos oldalról. Olvastam több helyen, hogy az előző verzió frissítéssel akadtak gondok, így azt javaslom, hogy először gyaluljátok le a 10.10-et (uninstallal I mean), majd „tisztán” rakjátok fel az újat.

Backup-ot persze tessék csinálni a mentett jelszavakról/könyvjelzőkről/stb-ről (bár úgy vettem észre, hogy az uninstall magától nem törli ezeket a file-okat, de fő a biztonság :))!

Vannak játékok, amelyek készítői valamire nagyon ráéreznek. A sok meeting, brainstorming, és értekezlet, amelyek során fejüket összedugva megpróbálnak valami egyedit, és szórakoztatót kitalálni néha meghozza a gyümölcsét, sőt ha a sok fejtörést némi LSD-vel/gombával is párosítják akár mérföldkő is lehet a játékok történetében amit letesznek az asztalra. Ezt a receptet követhették a 2K Games fejlesztői is, mivel a 2007-ben megjelent Bioshock című játékuk minden porcikájából érződött a közös agyalások alatt elfogyasztott kábítószerek hatása, melynek eredménye egy elborult, groteszk, és egészen egyedi hangulattal megáldott műremek lett. Az alapsztorija az volt, hogy repülőgép-balesetet szenvedünk a nyílt óceán felett, amelyet – természetesen – csak mi élünk túl. A nagy csobbanás után a víz tetején égő kerozin lángjain át egy magányos szigeten álló világítótornyot veszünk észre Odaérve aztán egy búvárharangot találunk az épületben, melybe beszállva megindulunk a titkokat rejtő mélység felé. Az első vizuális katarzis ezután következik: az óceán sötétjéből egy komplett nagyváros bontakozik ki világító reklámokkal, felhőkarcolókkal (bár ebben az esetben meglehetősen képzavargyanús így hívni őket), amelyek között halrajok cikáznak. A lenyűgöző belépő után – a harang bedokkolását követően – szemtanúi lehetünk egy brutális gyilkosságnak, majd elszabadul a pokol, nekünk pedig egy célunk marad: valahogy túlélni, és kideríteni, hogy ki áll a hátterében annak, hogy ez az eredetileg virágzó művészeti központnak szánt város a pokol földi színterévé változott.

A játék sikere nagyon sok összetevőnek, és nüansznyi apróságnak volt köszönhető: elsősorban – engem legalábbis – az a hangulat ragadott meg, amelyet FPS-ben még nem éreztem: mivel a játék egy vízalatti városban játszódik, így a készítők hatalmas ziccert kaptak a környezet kialakításánál, amit szerencsére ki is használtak: a fény-árnyék hatások – az ablakokon túli kékségnek hála – egészen sejtelmessé tették a legsnasszabb folyosókat is, és ez a játék volt az első, amiben a víz különféle megjelenési formái szerves részeivé váltak a pályarészeknek: én például percekig bámultam, hogy milyen zseniálisan folyik le a lépcsőfokokon, de említhetném a játék elején azt a jelenetet, amikor a repülőgép roncsának egyik darabja beszakítja az üvegfolyosót, amin épp átkelünk, és hatalmas sugárban kezdi elönteni az egészet a betóduló óceán.

Persze ez még nem minden: a város milliője az ötvenes évek Amerikáját idézte, és ez megnyilvánult az építészeti megoldásokban, a bútorokban, a terminálok kialakításában, amelyekből lőszert/elsősegélyt/plazmidokat vehettünk, sőt az ellenfeleink ruházata is korhű volt.

Egy kis ízelítő az első rész hangulatából (ez a játék első kb. 10 perce)

Ha már említettem a plazmidokat, akkor ejtek is róluk néhány szót: ezek segítségével hősünk különféle emberfeletti képességekre tehetett szert: szórhattunk villámokat, eregethettünk darázsfelhőket, de akár kreálhattunk magunkról egy csalit is, amellyel elterelhettük az ellenfelek figyelmét (á’la Duke Nukem).

Ami igazán zavarba ejtő volt a játékban az nem az, hogy ijesztő, sejtelmes kulisszák között mészárolhattuk a város megzombult lakóit (az, hogy miért lettek azok természetesen szintén alá van támasztva történetileg), hanem az, hogy – a már említett bélyegnyalós meetingeknek hála – a kedves programozóbácsik szerepeltettek a játékban egy (pontosabban több, minden pályán van legalább egy) érdekes párost: a Big Daddy-t és a Little Sister-t. Tessék elképzelni egy hatéves forma kislányt, aki egy félméteres injekciós tűvel hullákból szívja a mannát mezítláb rohangászva, miközben egy két és fél méteres böhöm nagy nehézpáncélzattal ellátott testőr védelmezi akár az élete árán is. Az egész nagyon szürreális: egy törékeny kislány, és – valószínűleg nem emberi – testőre édes kettesben róják a kihalt folyosókat, és az egyetlen ellenfél, aki igazán kárt tehet bennük mi leszünk 🙂 A Big Daddy legyőzése nem egyszerű feladat, de utána egy igazán beteg jelenet következik: elkapjuk a kiscsajt, és – miközben a karjaink között vergődik – eldönthetjük, hogy mit csinálunk vele: felszabadíthatjuk, de akár ki is facsarhatjuk belőle a manát (amit itt ADAM-nak hívnak) ezzel megölve őt. A második módszer kifizetődőbb, ámde a játék végét is negatív irányba befolyásolja, meg különben is: milyen jófiú már az, aki kislányokat gyilkol? 🙂

Ezzel kapcsolatban van egy kedvenc trailerem is, amelyben épp’ megpróbál hősünk egy kiscsajt elkapni… nos, mérsékelt sikerrel:

Ez a páros amúgy volt annyira elborult, hogy cosplay-eseket is megihletett. A következő képen pl. egy Little Sister-nek öltözött lányka látható mi tagadás egész élethű ruházatban:

Ennyit a csodás múltról, nézzük, hogy mit hoz a jövő! Régóta rebesgetik (sőt ha jól tudom az első rész végén még egy sokat sejtető videó is szerepelt egy felnőtt Sisterről, aki ácsorog a tengerparton a lemenő nap fényében a kezében egy Big Daddy babával), hogy készül a folytatás, amely hosszas fejlesztés után idén februárban meg is jelent. Sok mindent nem tudok róla (a már sokszor emlegetett gépmatuzsálemem nem teszi lehetővé, hogy kipróbáljam), de annyi biztos, hogy ezúttal egy hatalmas fúróval felszerelt nagypapa bőrébe bújva kell a kislányokat megmentenünk, és mészárolni a rájuk leselkedő elvadult lakosokat. Finoman szólva jónak tűnik ez is (hál’ istennek a játékvilágra nem igaz a filmeknél tapasztalható egyre csökkenő színvonal, ami úgy az ötödik-hatodik rész környékén éri el a bányászbéka seggét, ld. Fűrész), nagyon jó lenne kipróbálni… Ma is csak a szívem fájdítottam ezzel a videóval, amely az első pálya legelejétől kezdve bemutatja hősünk kalandjait:

Most fogd a pisztolyt, és tartsd a fejedhez.

(A videó folytatása itt!)

A két videó után annyiban egészen biztos vagyok, hogy a készítők megint nagyon jó munkát végeztek, és az elődhöz hasonló profizmussal keltették életre Rapture-t (ez a neve ennek a városnak). Aki teheti, az mindenképpen próbálja ki (az első rész is melegen ajánlott), és írja meg nekem, hogy érdemes-e felvésnem ezt is a végigjátszandó játékok egyre hosszabb listájára!

Ma futottam bele először abba a problémába, hogy hirtelen leküzdhetetlen késztetéstől vezérelve muszáj volt felvennem a feedolvasómba egy blogot. Pontosabban blogszerűséget. Illetve valami összehordott pársorosokból álló valamit. Mindegy, nem tudom behatárolni az oldalt, de olyan stílusa van az alkotójának, hogy kis híján telibeköptem a monitort az épp számban tartott korty kávéval az előbb, úgy röhögtem. Csak néhány klasszikus a teljesség igénye nélkül:

az elnöknek a feher házban milyen budija lehet
bemegy obama
és banán meg lián mintás tapéta a budiban
hogy otthon érezze magat
es tudjon szarni

épületes párbeszéd két fáradó éjszakai műszakostól:
kapitány: „kéne ide egy kacsa.”
vincent (néz ki a fejéből): „minek? hogy hápogjon itt nekünk?”
kapitány: „nem, hogy belehugyozhassunk, és ne kelljen folyamatosan wc-re járni”
vincent: (felvillan a kis lámpa): „jjjjjjaaaaaaaaaaa”

ismét remeket álmodtam. álmomban volt egy csodatévő gumikrokodilom, ami mindig meghalt, és ekkor vizet kellett csöpögtetni rá, hogy feléledjen. de minnél többször halt meg, annál ratyibb formában született újra, a végén, emlékszem, már celofánból volt összeragasztgatva, és nyomokban sem emlékeztetett egy rendes gumikrokodilra. ekkor asszem elsírtam magam, és felraktam a szekrény tetejére.

most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?

(Az utolsót speciel a következő a következő kísérőszöveggel osztottam meg Google Reader-ben a „nem baj, hogy nem értünk egyet, amíg ezt kulturáltan hozzuk egymás tudomására” elv jegyében: hülye seggfej, nem mindenki olyan idióta, hogy csak azért szarrá fagyjon a biciklin, hogy megmutassa másoknak, hogy ő a faszagyerek :))

Szóval mókás a srác(ok?) stílusa, sokat lehet nevetni ezeken a kis nüansznyi okosságokon. (Megintcsak zárójelben: én is tervezem, hogy az oldalsáv berkein belül valahogy létrehozok egy alblogot, ahol a hasonló pársorosaimat meg tudom osztani a nagyvilággal, amelyek ahhoz kicsik, hogy post legyen belőlük, de ahhoz meg túl fajsúlyosak, hogy csak úgy hagyjam őket elfelejtődni.) Az oldal mondjuk a minimális, és az igénytelen közötti bizonytalan határvonalon egyensúlyoz (már ami a design-t illeti), de annak fényében, hogy feldobta a napomat ez nem is zavar annyira.

Az már annál inkább, hogy még RSS feedjük sincs! Komoly kutatómunkával se tudtam semmi feedszerűséget felkutatni, így más megoldás után kellett néznem. Opcióként persze ott van az is, hogy bizonyos időközönként visszanézek az oldalra – mint a sötét kilencvenes években -, de ez valljuk be nem túl elegáns megoldása a problémának. Ehelyett elővettem a Feedity nevű remek weboldalt a tarsolyomból, amely arra szolgál, hogy feedet generálhassunk segítségével akár a legszimplább statikus html-oldalból is!

Nézzük csak meg hogyan is működik:

első körben megadjuk az oldal URL-jét, amiből szeretnénk feed-et csináltatni:

Ezután következhet a dolog trükkösebb része: meg kell értetni a generátorral, hogy melyik post hol kezdődik, meg egyáltalán milyen elvek alapján akarja tagolni a feedet. Alapfelállásban „megpróbál” egy ésszerű tagolást létrehozni, de ez sajnos esetünkben nem sikerült neki, mivel a bal oldali hasábban kb. 10-15 helyett mindössze egy bejegyzés figyel:

Ezen lehet segíteni, bár némi trükközést igényel: tessék megnyitni a céloldal forrását (jegyzettömb, Notepad++, akármi megteszi), majd tessék keresni olyan tag-eket, amelyek segítségével az oldal a bejegyzések elejét, és végét jelöli! Az én példámban egy-egy post így nézett ki:

 name="4797123">&nbsp;</a><br>
<p>most, hogy eltűntek a mínuszok, egyből előjött az összes kocabringás petimalac a vackáról, és rögvest lehetetlen lett lakatolni bárhol is, mert befoglalják az összes helyet a fossá pimpelt tesco gazdaságos biciklijeikkel. hol a picsában voltatok pár fokkal hidegebb időben, szánalmas hülyegyerekek? melyikőtökkel találkoztam január elején, a szakadó hóban a kiskörúton, vagy akár szombaton abban a szélviharban? vagy a nagy környezetbarát kerékpáros közösségi-öntudat csak plusz tíztől fölfelé működik?</p><br>
<span><a href=mailto:enbaKUKACc2.hu?subject=e?>vnsznt </a> :: <a href="http://enba.freeblog.hu/archives/2010/02/22/4797123/">
23:11</a></span></div>

Látható, hogy minden egyes bejegyzést egy <p> tagpár fog közre, így ezek segítségével megmondható a Feedity-nek, hogy melyik hol kezdődik, és ér véget. A fenti shoton is látható ‘Advanced Refine’ opcióra kattintva meg is adhatjuk neki ezeket az információkat:

Ezek után már csak a művünk kategóriáját kell beállítani (amire nem tudom miért van szükség, mindenesetre kötelező), majd a „Get feed’ gombra kattintva máris megkapjuk a frissen elkészült hírfolyamot. Az általam ily módon összetákolt alkotás – bár messze van egy „normális” feed rendezettségétől – mégiscsak alkalmas arra, hogy olvasónk segítségével láthassuk, ha friss post kerül ki, és ne kelljen pár naponta visszanéznünk esetenként potyára.

A fenti példa során generált feed-et ide kattintva érhetitek el. (Amúgy mi az a petimalac? :D)

UPDATE:

bachterman megint tájékozottabbnak bizonyult nálam: rávilágított, hogy a /feed kitételt a freeblog-os URL-ek után fűzve megkapjuk az adott oldal hírcsatornáját. Mindent próbáltam, csak ezt nem 🙂

Szóval a fenti metódus – ennél az oldalnál legalábbis – feleslegesen lefutott körnek bizonyult, de ha netán összeakadtok olyannal, ami tényleg nem szolgáltat feed-et, akkor még jól jöhet 🙂

Végre megint akadt egy játék, ami le tud kötni, és nem az egymás fejbe lövöldözéséről szól multiplayerben. Ritka az ilyen: az újabbak ugye kiesnek a látókörömből technikai okok miatt, a régebbiek közül pedig már mindet végigtoltam legalább egyszer, és velük kapcsolatban csak a tisztelet, és a kellemes emlékek dolgoznak bennem, újra elővenni tutira nem fogom őket (ez alól kivételt képez a GTA Vice City mint örök szerelem, bár ahhoz se nyúltam már vagy 2-3 hónapja).

Bár lehet, hogy az idő azt fogja igazolni, hogy hülyeség amit most gondolok, de jelenleg – látva a trailereket, olvasva a kritikákat – valahogy úgy érzem, hogy hiába tudnám futtatni a legújabb játékokat 1600X1200-ban fullra felhúzva minden grafikai fícsört javarészük akkor se  tudna bekebelezni úgy, mint ahogy a régebbi csodák, amelyeket akár hetekig/hónapokig képes voltam nyüstölni kitartóan. A játékidő is leredukálódott: gondolom marketing-szempontoktól vezérelve manapság maximum 20-30 óra alatt végigvihető szinte bármelyik program, míg a régiek akár 80-100 órán keresztül is szórakoztattak, mire eljutottunk a főellenségig.

Ezért is ért kellemes csalódásként, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy az esti szokásos Urban Terror-ozás helyett a King’s Bounty – The Legend ikonjára tévedtem az egeremmel. Ez hétfőn történt, és azóta nem bírom abbahagyni a játékot, minden szabadidőmet arra áldozom, hogy nyüstölhessem (és ennek köszönhetően minden reggel úgy kelek, mint akit agyonvertek :)). Ez annak fényében érdekes, és meglepő számomra, hogy olyan stílust testesít meg, aminek én eddig nem voltam rajongója (sőt: kerültem nagy ívben), most meg elég volt néhány perc arra, hogy beleszeressek. Hihetetlen.

A játék egy régi Commodore-os program kései utódja, és állítólag nagyban hasonlít is rá, bár – szégyen, nem szégyen – én soha nem játszottam azzal (nosztalgiázni vágyók innen tölthetik, fut XP alatt is!). Állítólag ez az 1990-ben kijött kövület is nagyban túlmutatott a kor néha meglehetősen bárgyú játékain azzal, hogy kiforrott harcrendszerrel, sztorival, és fejlődési fával volt megáldva. A rajongóknak mindössze 19 évet kellett várniuk a folytatásra, de – ahogy az alábbi soraimból is világosan ki fog tűnni – nem lehet okuk a panaszra: a régi hangulat megtartásával alkottak egy modern, szép és tartalmas mesét az orosz fejlesztők.

A játék a „lovon ülve kolbászolunk a nagyvilágban, és körökre osztott harcokat vívunk” stílust képviseli, amely – mint már említettem – eddig nem vált a szívem csücskévé: a nagy kardokkal sárkányokat kaszaboló hősöket túl infantilisnek, a játékmenetet pedig túl vontatottnak találtam. Emiatt maradt ki eddig az életemből a Heroes-sorozat anblokk, de ezek után lehet, hogy mégiscsak teszek egy próbát azzal is 🙂

Visszatérve a játékra: a szokásos sablonokból építkezik, azaz harcolunk, felfedezünk, lootolunk ezerrel (a kincsesládáktól egyből megindul az ember nyálelválasztása), küldetéseket oldunk meg, és persze megpróbáljuk megmenteni a királyságot miközben egyre komolyabb haderőnek parancsolunk. Rendelkezésünkre áll egy korrekt fejlődési fa, azaz eldönthetjük, hogy milyen irányba akarjuk fejleszteni magunkat. Ezt nagyban befolyásolja az is, hogy az elején a harcos-paladin-varázsló hármasból melyiket választjuk kezdőkarakternek, mivel ettől függően kapunk teret a további fejlődés irányát tekintve: egy varázslóval könnyebb a mágiára gyúrni, míg egy harcos gyorsabban sajátítja el a pusztítás művészetét.

Küldetésekből rengeteg van, amelyeknek nagy része természetesen fakultatív. Némelyik azért kimeríti az „enyhén debil” kategóriát: az egyik például arról szól, hogy emberevő növények támadják meg a békés lakosságot, és minket bíznak meg a főnövény kiirtásával. Kiderül, hogy nem muszáj lemészárolni, mivel hajlandóságot mutatt arra, hogy diplomáciai úton intézzétek el ezt a kis nézeteltérést. Elmondja, hogy neki, és népes táborának csak jól trágyázott termőföldekre van szüksége, ezért kezdték el ellepni a kiskerteket. Ebből egyértelműen következik a teendő: szerezni kell neki egy tehenet, ami majd biztosítja a trágyázást, és ezzel megoldottnak tekinthetjük a konfliktust 🙂 A zombivá lett molnár esete se semmi, de nem lövök le minden poént, tessék figyelmet fordítani a mellékküldetésekre is, márcsak azért is, mert így lehet gyorsan pénzt és tapasztalati pontokat szerezni.

Bár a főképernyőn csak egy szál lovasként jelenünk meg ez nem fedi a valóságot: seregünk is színre lép mihelyst összeakadunk valami ellenséggel (amelyeket szintén csak egy lény szimbolizál). Érdemes harcba bocsátkozás előtt jobb gombbal megnézni, hogy valóban van-e esélyünk elkenni az ellen száját, vagy sem, mivel ha rosszul mérjük fel az erőviszonyokat, akkor könnyen előfordulhat, hogy kénytelenek leszünk megfutamodni a csatából, ami teljes seregünk elvesztését jelenti. A harc az efféle játékokban már standardnak számító hexagonokbó felépített pályán zajlik, és leginkább a sakkra (kockábbak kedvéért: az Archonra, esetleg Final Fantasy-re) hasonlít: sorban lépünk mindegyik egységünkkel, majd jön a gép, és így tovább amíg az egyik fél el nem fogy, vagy vissza nem vonul. Minden egységünk akciópontokból gazdálkodhat (ez a képernyő jobb alsó sarkában látszik), és addig tud cselekedni, amíg ezek el nem fogynak (aki játszott pl. az UFO-val annak ismerős lehet a szisztéma). A kombinációk végtelen tárházából válogathatunk minden egyes harcban: nem elég, hogy minden egységtípusunk más és más bónuszokkal (és gyengékkel) bír, de a különféle ellőtt varázslatok is csak tovább színesítik a csatákat: például hiába tudna mindenkit lezúzni a páncélozott lovasságunk, ha az ellenség mágusa rászabadított egy félelem- esetleg egy bénultság varázslatot, és mozdulni se tud.

Tájkép csata közben

A játék viszont nem a harcrendszere miatt fogott meg igazán, hanem egy olyan vonásával, ami – ha stimmel – sok mindent hajlandó vagyok elnézni, ez pedig a hangulat. Tündérmese ez, amelynek mi vagyunk a főszereplői! Teljesen bele lehet feledkezni a játék világába: árnyas zöld lombú fák között barangolva pillangók szállnak mindenfelé, miközben a közeli tavacskában halak fickándoznak. Minden szép színes (néha túlzottan is), és az egész képi világból árad a törődés, és az aprólékos kidolgozás. Hatalmas löketet ad az egésznek a remekbeszabott zene, ami pont olyan amilyennek lennie kell: felemelő, békés, és szép. Ilyesmi hangulata volt a Trine című platformjátéknak (amiről még augusztus környékén írtam is, csak sajnos eltűnt egy virtuális fekete lyukban, amikor hirtelen gondjaim támadtak az előző tárhelyszolgáltatómmal), ami eleve nem rossz ajánlólevél.

Bátran ajánlom a játékot azoknak, akik – velem egyetemben – eddig ódzkodtak a körökre osztott fantasy RPG-ktől félvén a vontatott játékmenettől, és a túlbonyolított harc- és fejlődési rendszertől. Ez a gyöngyszem kiváló arra, hogy megismerjük ezt a stílust, és elég hangulatos ahhoz, hogy ne bírjuk egykönnyen abbahagyni!

Linkek:

hivatalos oldal
demo
végigjátszás (és egyéb infók)

Következzék egy kis összeállítás azokról a rajongói oldalakról, amelyek nélkül egy rendes Facebook felhasználó egész egyszerűen nem létezhet. Az ezekhez való csatlakozással garantáltan trendi, és gazdag leszel (persze ha még nem vagy az), sőt a szőröd is sokkal selymesebb, és fényesebb lesz néhány héten belül. Ami még pozitívum bennük, hogy miután te is a tagjaik közé lépsz onnantól az üzenőfalad egyből olyanná válhat, akár egy viking falu főtere: mindenki mondja a magáét (az ismerőseid, az oldalak adminisztrátorai, stb.), így garantáltan nem fogsz egy percet se unatkozni (dühöngeni annál többet)! Persze ez ellen is van gyógyír (nem, nem az hogy nem csatlakozol): a falon ráhúzva az egeret az unszimpatikus bejegyzésre megjelenik az ‘Elrejt/Hide’ opció, amivel letiltható az adott rajongói oldal megjelenése, de ezzel a módszerrel bizony akár egyes ismerőseid idióta teszteredményeit is eltüntethetsz a szemed elől (hogy arról a Farmville nevű istencsapásáról ne is beszéljünk) 🙂

Íme a lista, ezekbe mindenképpen lépjetek be, különben előbb-utóbb ki fog közösíteni a társadalom:

I hate socks in sandals (Utálom a zoknit szandállal): azokat, akik képesek szandálhoz zoknit húzni, azokat tényleg ki kéne taszítani a társadalomból, ha már annak idején megúszták a Taigetosz-t… súlyosbító tényező, ha a zokni kínai gyártmány, nylonból készült, és ‘Sports’ felirat virít a szárán.

Vajon lehet-e több rajongója ennek a szép almának, mint Orbán Viktornak?: tessék csatlakozni, már csak pár száz szimpatizánsra van szükség ahhoz, hogy bebizonyítsuk: igen, lehet!

Magyar Kétfarkú Kutya Párt: Magyarország egyetlen elkötelezett, hazaszerető, és nem profitorientált pártja. Ha lenne rá lehetőség, én rájuk szavaznék.

Pandas are the least racistt animal, they’re black, white AND asian! (A pandák a legkevésbé rasszista állatok: feketék, fehérek ÉS ázsiaiak!): nem igényel túl sok kommentárt… ha egyetértesz ezzel a kijelentéssel, amely már megrengetett megannyi világnézetet, és felnyitotta sok-sok ember szemét akkor csatlakozz!

I Wish My Lawn Was Emo, So It Would Cut Itself! (Szeretném, ha a füvem emós lenne, akkor legalább levágná magát!): és tényleg! Amúgy tudjátok, hogy honnan lehet felismerni az emós pizzát? Felvágja magát. Hehh…

I was shocked when i realised „woman” spelt backwards is „kitchen” ! (Sokkolt, amikor rájöttem, hogy a „nőszemély” fordítva olvasva „konyha”!): eme oldal alkotói nemes célt tűztek ki maguk elé: a női egyenjogúsági mozgalom éllovasaivá szeretnének válni, csak valahogy mindenkinek úgy jön le a dolog, mintha lépten-nyomon vissza akarnák zavarni a nőket a – szerintük – természetes közegükbe: a konyhába. Meg nem értett zsenik a javából!

Leszarom bazmeg: korunk fiatal generációjának spleen-jét, kiábrándultságát, és a konzervatív társadalmi értékektől való elszakadni vágyását ez az oldal fejezi ki leginkább. Csalódás a régi értékekben, szüleik konformizmusában – ez a fő életérzés, ami uralja az oldal üzenőfalát.

Finish Your Beer, There’s Sober Kids in Africa (Idd meg a söröd, gyerekek józanok Afrikában): ha igazán aggódunk harmadik világ-beli embertársaink miatt, akkor ne habozzunk (érted, habozzunk) belépni ide!

A faszom, inkább visszafekszem aludni: mindannyiunknak minden nap eszébe jutó vágya ez. Ha ki nem is élhetjük (kivéve ha nagyon nagy spílerek/munkanélküliek vagyunk), de azért vágyakozni csak szabad utána, nem?

Narancs, Tetves és Dugó: gyerekkorunk kedvenc rajzfilmje, amelyből megtudhattuk, hogy milyen is a penetráns hullaszag, a sör + mescalin kombináció, és hogy a két kisegér igazából homoszexuális. Klasszikus.

Székely Gugel: a legfelhasználóbarátabb Google-felület fanpage-je, amit ember csak kívánhat. Kedvencem a ‘Kik verekettek’, ami a Google Hírek székely megfelelője 🙂 Maga az oldal elérhető itt, élményszámba megy.

Cicciolina: a nyolcvanas évek kulturális életének meghatározó figurája, a nagy állatbarát, aki több tucat filmtörténeti mérföldkőben alakított maradandót.

We hate dreadlock! (Utáljuk a rasztát!): azon remek ízléssel, és korrekt értékítélettel megáldott embertársaimnak ajánlom ezt az oldalt, akik elítélik a rasztásokat, márcsak azért is, mert divatból képesek olyan hajat hordani, amiben akár egy máig harcoló eltévedt német alakulat is nyugodtan megbújhat páncélosokkal együtt.

I can drink more than you, because I’m Hungarian (Többet tudok inni nálad, mert magyar vagyok): nemzetünk legnagyobb eredménye, az Európa-szerte híres alkoholizmusunk hatalmas előnyökhöz juttatott minket: például meg se lepődnek rajtunk, ha külföldi nyaralóhelyen okádunk fényes nappal a többi turista közé, sőt alanyi jogon csatlakozhatunk ehhez a csoporthoz is! Már megérte magyarnak születni, nem?

Akik nézték a vasárnapi Disney-t, amikor meghalt Antall József!: egy generáció közös traumája, ami ugyanolyan fájó emléke több ezrünknek: Dagobert bácsi épp’ az asztalon ugrált, amikor megszakították az adást, és egy komor arcú bemondó tűnt fel helyette… a sokk a mai napig kihat az életünkre, kitörölhetetlenül.

If 65 Million People join, God will bring back the dinosaurs! (Ha 65millió ember csatlakozik Isten visszahozza a dinoszauruszokat): az mondjuk finoman szólva is vitatható, hogy ez jó lenne-e nekünk, de ráérünk majd ezen agyalni, ha már sikerre vittük az ügyet 🙂 Csatlakozzatok!

If 10m people join, girlfriend will let me turn our house into a strip club (Ha 10millió ember csatlakozik, akkor a barátnőm megengedi, hogy a házunkból sztriptízbárt csináljak): egy ilyen szép, és nemes feladat támogatása minden jóérzésű embernek kötelessége! Egyelőre rosszul áll az ügy: mindössze 8-9000 támogató akadt ezidáig. Rajtatok ne múljon a siker, támogassátok ezt az idealista fiatalembert abban, hogy élete álma teljesülhessen!

Néhány oldal csak fiúknak (bár a mai világban nem lehet tudni):

I hate it when your balls get stuck to your legs (utálom, ha a golyóim a combomhoz tapadnak): aki már részesült ebben a kellemetlen élményben, annak ajánlom ezt az oldalt. Itt több tízezer sorstársa segítségével lépheti túl ezt a traumát (amelyeknek jelentős hányada nőnemű… na ez most kicsit sokkolt).

I wish my penis made a lightsaber sound everytime I swung it (Szeretném, ha a péniszem olyan hangot adna ki, mint egy lézerkard, amikor lóbálom): nem igényel magyarázatot… ki ne vágyna erre?

Végezetül az összes közül a legjobb (khm…):

Ráktalicska blog: remek kontent, magasröptű elmélkedések 😀 Tovább nem fényezem, mert még valaki tényleg rámsüti, hogy egy egoista f@sz vagyok 🙂

Az ember alapvetően szereti megosztani ismerőseivel, barátaival ha valami igazán vicces, vagy hasznos dolgot talál. Szerintem már az ősember is odahívhatta a társait a barlangból, amikor először találkozott a tűzzel (vagy a kardfogú tigrissel :)), és ez azóta se változott: szeretjük megmutatni másoknak is, amit felfedeztünk, hogy jobb arcnak tűnjünk a szemükben. Amióta beköszöntött az Internet Kora egyre jobb, és hatékonyabb eszközök segítségével élhetjük ki eme késztetésünket: Facebook, Iwiw-megosztások, Google Reader, Diggit, Tumblr, Twitter, és legújabban a Google Buzz-a… mind arra szolgál, hogy ha találunk egy animált gif-et, amin bohókás pandák  egy csúszdáról hömbölödnek le egymás hegyén-hátán akkor legyen módunk arra, hogy másoknak is megmutathassuk anélkül, hogy köremailekkel bombáznánk őket, mint a sötét kilencvenes években.

Én is megosztás-addictnek mondhatom magam: amikor sok szabadidőm van, akkor azt rendszerint azzal töltöm, hogy a Readeremben – akár két-három nap alatt is ezres nagyságrendben – felgyülemlő post- és vicceskép áradatot böngészem végig, és amit viccesnek/megdöbbentőnek/hasznosnak tartok azt szépen megosztom a követőimmel (RSS-ben itt , Reader-es alapformátumban pedig itt érhetőek el ezek a cuccaim). Eddig a Google által nyújtott bookmarklet segítségével oldottam meg ezt, de ma rábukkantam az ultimate megoldásra, amely segítségével bármilyen megosztó-szolgáltatást használhatunk néhány kattintással. Ez is egy kis könyvjelző eszköztáron figyelő linkecske (amikről már ejtettem pár szót ebben a postomban), mint a Google-é, annyival viszont többet tud, hogy konkrétan bárhova postolhatunk segítségével.

A lista impozáns: több száz(!) megosztóoldal közül választhatunk, amelyeknek valószínűleg az 1%-át (se) ismerjük, de ez nem lehet probléma egy igazi kockának 🙂 A legismertebbek eléréséhez amúgy se kell hosszas listaböngészésekbe bonyolódni, mivel azokat egyből felajánlja a programocska.

Telepítése egyszerű: fogjuk meg az alábbi linket (vagy tegyük ugyanezt a hivatalos oldalon találhatóval), és húzzuk fel a böngészőnk könyvjelző eszköztárára:

Megosztás

Ezek után ha egy olyan oldalt nézegetünk, amit meg szeretnénk mutatni másoknak csak rá kell kattintanunk, és egyből felbukkanik ez az ablak, ahol kiválaszthatjuk, hogy hova szeretnénk kirakni a tartalmat:

Egyszerű, de nagyszerű! A ‘More…’-ra kattintva pedig elérhetjük a további 224 darab lehetőséget is, amelyek között mondjuk az iwiw pont nem található meg, de rajta kívül minden (elküldtem a fejlesztőknek az ehhez szükséges adatokat, hátha beépítik azt is előbb-utóbb…) 🙂

Az AddThis-nek amúgy ez az eszköze ráadásul csak egy mellékproject: a cég fő szolgáltatása az a kis widget, ami segítségével pofonegyszerűen lehet megosztási lehetőségeket beépíteni akár a legegyszerűbb html alapú weboldalba is. Az ehhez szükséges kódot három pofonegyszerű lépéssel bárki kérheti a főoldalukon, úgyhogy elmondható, hogy ez a fejlesztőbrigád megoldást kínál minden megosztással kapcsolatos hasfájásunkra. Használjátok egészséggel!

Van egy James D. Rolfe nevű amerikai úriember, aki hasonlóan önkínzó hajlamokkal van megáldva, mint a mi magyar freddyD-nk: ő is előszeretettel tesztel ganébbnál ganébb játékokat, amelyeket olyan szófordulatokkal gyaláz szét, hogy az embernek rá kell döbbennie, hogy azért az angol nyelv is alkalmas lehet a változatos káromkodásra, nem csak a magyar. Videói persze nem merülnek ki annyiban, hogy a játékból készült felvételekből készült összevágást narrálva szidja a kiválasztott műremeket: gyakran láthatjuk kétségbeesetten rácuppanni a Rolling Rock-os üvegre (amit én is nagyon szerettem, kár hogy már nem kapható itthon), sőt néha speciális effektekkel megtűzdelt átvezető snitteket is alkalmaz, hogy még jobban kiemelje a játék gyenge pontjait (vagy csak hogy feldobja az anyagot). Zseniális az úriember, és ezt már játékokkal foglalkozó portálok is felismerték: most épp’ – ha jól tudom – a Gametrailers.com „foglalkoztatja”. Jellemzően csak 80-as évek közepe-vége felé megjelent retro-játékokkal foglalkozik, és kedvenc platformja a NES, ami a Nintendo kedvelt konzolja volt röpke negyed évszázaddal ezelőtt. Ezen találkozhattunk először Super Mario-val, ami szerintem a mai napig is egy remekmű, de persze készültek a masinára khm… gyengébb eresztések is. Nerd barátunk ezeket alázza a porba stílusosan, és szellemesen mindannyiunk örömére.

Alapvetően nem használ túl bonyolult nyelvezetet (a ‘fuck’, a ‘screw this’ meg a ‘piece of shit’ az nagyon megy neki), de ettől függetlenül néha nehezen lehet értelmezni a mondanivalóját. Ezen segített S@ti kollegám, aki vette a fáradtságot, és nekiállt magyar felirattal ellátni ezeket a gyöngyszemeket. Persze ez a munka sok időt, és energiát igényel, Nerd pedig meglehetősen régóta, és nagy gyakorisággal dobja ki friss szösszeneteit (jelen pillanatban van neki 88 darab… teljes, frissülő lista itt), de az általa elkövetett fordítások mennyisége így is impresszív. (UPDATE: most mesélte, hogy ráadásul csak az egy évnél régebbi videókat engedélyezett máshova is feltölteni, így minimum egy éves csúszás mindig lesz.)

Ízelítőnek következzék egy olyan elemzés, ami S@ti-nak (és nekem is) nagy kedvence. Beteg egy játék annyi szent, én speciel végigröhögtem a bemutatását:

A többi – már fordított – anyagot itt találhatjátok (némi Fry and Laurie-val egyetemben az abszurd humor kedvelőinek :)):

(link)

Az előző tréfás hangvételű posthoz kapcsolódóan úgy éreztem, hogy kicsit ki is kell fejtenem ezt az egész linuxosdit, amelybe tegnap este belefogtam. Őswindows-osként (még a 3.11-gyel kezdtem a pályafutásomat) nem nagyon találkoztam eddig még ezzel az operációs rendszerrel (leszámítva egy múlt ködébe vesző UHU-Linux telepítést egy idegen gépre, és néhány eltöltött hetet a régi céges gépemen figyelő valamilyen verziójával), de alapvetően fogékony vagyok minden újra: Winamp helyett AIMP, Explorer/Firefox helyett Opera, Media Player helyett SMPlayer, és most Windows helyett (pontosabban párhuzamosan) Linux lett a szívem választottja. Egyelőre csak ismerkedünk egymással, de úgy érzem, hogy fényes jövő előtt áll a kapcsolatunk 🙂

Hihetetlen, de igaz: egy átlag user (értsd: net, szövegszerkesztés, zenehallgatás, filmnézés kombó) számára tökéletes lehet valamelyik Linux disztribúció, ráadásul mindezt ingyen és bérmentve veheti igénybe folyamatosan frissülő naprakész, és kiterjedt szoftveres támogatás mellett! Még a kezelőfelületet se nagyon kell szokni, tegnap este nálam speciel így nézett ki:

Komolyan mondom, hogy Windows után néhány perc alatt megszokható, és nem igényel semmiféle hozzáértést a használata! Ami elsőre furcsa volt, az az Alkalmazások -> Szoftverközpont nevű menüpont, amely segítségével pikk-pakk letölthető bármilyen program, amire szükségünk lehet, ráadásul nagy részük ingyen! Van a rendszerre Operától elkezdve Chrome-on át Open Office-on keresztül Pidgin-ig minden, tehát – a játékokon kívül – minden feladatra megtalálhatjuk a megfelelő alkalmazást.

Ami a legjobban tetszett az egészben az a telepítése volt. Első körben elkezdtem lehúzni a telepítő iso file-ját az Ubuntu weboldaláról, ámde – miközben csorgott lefele – ráakadtam egy Wubi nevű program leírására, amelyet elolvasva le is állítottam a letöltést, mivel egész impresszív megoldásokat kínált őkelme.

Ez egy Windows alatt futó pofonegyszerű okosság, amely a következőket csinálja: letölti a telepítő legfrissebb hivatalos lemezkép-file-ját (~700 mega, és érdekes módon torrentről húzza), majd az általunk megadott Windowsos partíción létrehoz egy ubuntu nevű mappát, és feltelepíti oda. A Windowsos file-jainak semmilyen formában nem módosítja, és nem turkál bele a FAT-táblába, nem állít be saját bootmanagert, nem hoz létre partíciót magának stb. Egyedül a C:\ gyökerében található boot.ini-t módosítja, hogy bekapcsoláskor választható legyen az Ubuntu is, erről a biztonság kedvéért érdemes egy biztonsági másolatot létrehozni mielőtt belevágunk a telepítésébe. Ha végzett, onnantól kezdve induláskor választhatunk, hogy Windowsos, vagy Linuxos napunk van éppen:

Ebben a példában Vista a már telepített Windows, de a Wubi támogatja a Windows 98-tól kezdve a Vistáig bezárólag az összes Microsoftos oprendszert (kivéve a ME-t). Arról, hogy Win7 alatt is remekel-e nincsenek információm, de – kiindulva abból, hogy a legtöbb Vistás cucc fut a hetesen is – valószínűleg igen.

Több fajta frontend közül választhatunk a login képernyőn: indíthajuk Ubuntu-ként (GNOME-mal), Kubuntu-ként (KDE-vel) és Xubuntu-ként is (ami XFCE felülettel rendelkezik, ez ajánlott a régebbi masinákhoz).

Poén, hogy az Ubuntu tudja kezelni már meglévő NTFS partícióinkat is, így bármilyen file-unkhoz hozzáférünk probléma nélkül. Nekem egy kis fejtörést okozott tegnap, hogy hogyan érhetem el azokat az adatokat, amik azon a partíción vannak, ahova az Ubuntut (illetve az ubuntu mappát) telepítettük, de némi Google-ezés után kiderítettem: a saját kis „virtuális” meghajtójának /host, és /media mappája tartalmazza őket.

Eltávolítani ugyanolyan könnyű, mint felrakni: elindítjuk a Windows-t, és a Programok telepítése/Törlése menüpontban rábökünk az uninstallra, mintha egy sima programot akarnánk törölni. Ez visszaállítja a boot.ini-t, és törli az ubuntu mappát 🙂 Hihetetlen.

A végére – a sok ömlengés mellé – egy kis feketeleves:

1. mivel úgymond „virtuális” filerendszerből gazdálkodik (nincs szükség saját dedikált partícióra), ezért a lemezműveletek kicsivel lassabbak, mint alapesetben

2. ha figyelmetlenek voltunk a telepítésénél, és túl kevés helyet adtunk meg neki (mint ahogy én is), akkor akár az első rendszerfrissítési próbálkozásnál belefuthatunk abba a hibába, hogy reklamál  miatta. Hiába van az adott partíciónkon akár többszáz giga szabadon, ha az Ubuntu saját filerendszere szűkre van szabva. A hibát én a következő módon orvosoltam:

először is leszedtem (linux alatt természetesen) az LVPM néven futó kis toolt, és elindítottam. A kezdőablakban tessék a Resize-t választani, majd megadni az új méretet (8-10 gigának elégnek kell lennie). Ezután jó darabig elszüttyög, én közben nem is nagyon nyúltam hozzá a géphez, nehogy bekavarjak neki. Amikor végzett, feldob egy ablakot, amiben leírja, hogy mik a további teendők: tessék újraindítani a gépet, majd Windows-ba belépve megkeresni az …/ubuntu/disks mappán belül a root.disk file-t. Erről csináljunk egy backupot valahova, majd töröljük le. A tool létrehozott egy new.disk nevű file-t ugyanebben a mappában, ezt kell átnevezni root.disk-re, majd mehet egy újabb restart, és – elvileg – az Ubuntut indítva máris több hellyel gazdálkodhatunk. Ha nem akar indulni, akkor se kell kétségbe esni, mindössze a root.disk-ről készített backup-unkat kell visszamásolni az eredeti helyére.

Kicsit talán túlzottan is belementem a részletekbe, pedig az egész tényleg gyerekjáték: nem igényel több szaktudást, mint mondjuk felrakni egy Winampot, vagy akármit Windows alatt. Eltávolítani is ugyanilyen könnyű, nem teszi tönkre a Windows-t, úgyhogy ha ismerkedni szeretnél a Linux-szal, akkor ideális ezzel kezdeni!

Alapvetően nem szoktam túl sok örömet találni a flash-játékokban (ide a blogra is csak azokat szoktam beágyazni, amik valamilyen erkölcsi/filozófiai töltettel bírnak, és megfogták beteg lelkecskémet), de ma kipróbáltam egy netes Tetris-t, és azonnal rákattantam. „Tetris? Háammegmiérannyirajó?” – tehetnétek fel a kérdést jogosan, de ha kicsit vázolom a szitut, akkor nektek is világossá fog válni, miért is annyira addiktív az orosz számítógépguru, Alexey Pajitnov játékának eme formája.
Ez a játék nem csak arról szól, hogy pakoljuk a blokkokat szépen lefelé mintegy relaxálva, stresszmentesítve magunkat, de nem ám! Itt van öt(!) ellenfelünk, aki szintén pakolja a saját sorait, és közben minden igyekezetével azon van, hogy téged megszivasson, és persze fordítva 🙂 Ez úgy néz ki, hogy vándorol körbe egy célkereszt az ellenfeleken, és ha egyszerre sikerül eltüntetned kettő, vagy annál több sort, akkor azok szépen átkerülnek ahhoz, akin épp a célkereszt állt!

Ha ezzel a módszerrel sikerül elérni, hogy valaki elveszítse a játékot, akkor KO-val kiütöd, és ezért rengeteg pont is jár (már ha átestél a 2 perces regisztráción persze). Ezért gondolom azt hogy ez a játék az életre nevel: azt kell megszivatni, akinek már így is jó magas a tornya, hogy rengeteg pontot kaszálhass! Farkastörvények, kill or be killed, nevezzük ahogy akarjuk: ez a túlélésről szól, és akár egy online Tetris is elegendő lehet ahhoz, hogy ezt a kegyetlen életfelfogást megismerhessük 🙂

Jelenleg durván menetelek felfele: kábé 2 órája tolom, és már hetes szinten vagyok, egy meccsen lettem ötödik (azt nagyon elcsesztem), de a többin végig első helyen zártam. A győzelmekért kapott pénzt be is lehet fektetni: újfajta kockákat, háttereket, ilyesmiket lehet venni belőle. A Missions fülre kattintva még egy érdekes dolgot próbálhatunk ki: különféle célokat tűzhetünk ki magunk elé (hét napon belül eltakarítunk 1000 sort, stb.), amelyeket határidőre teljesítve szintén pontokat kaphatunk. Ja és persze nem csak ez a játékmód van, amit itt leírtam, de egyelőre csak ezzel ismerkedtem meg röpke karrierem alatt.

Az oldal tehát a maga módján zseniális, tessék szépen beregisztrálni (bejelölni engem barátnak :)), és megkóstolni az egymáson való kíméletlen átgázolás édes ízét!

A weboldalt itt találjátok, de aki Facebook-függő az tolhatja azon is ide kattintva!

Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés 🙂 Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról 😀

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják :D), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk :)).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel 🙂 Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés 🙂

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!