Egy fázós éjszaka után (mert ugye okosan lekapcsoltam éjszakára a klímát, merthogy igen zúg) reggel egész frissen keltem ki hatalmas ágyamból (amúgy tényleg nagy, és főleg magas, tériszony garantálva). Fél óra múlva már nagyjából embert varázsolva magamból állhattam neki annak a napkezdő szeánsznak, amit legegyszerűbben talán svédasztalos reggelizésnek nevezhetnénk, ámbár ez a definíció nem érzékelteti igazán a vele járó ízorgiát, és kellemes reggeli csevegést a szépen berendezett étkezőben. Zseni volt, aki kitalálta: hihetetlen mennyiségű kaja áll az ember rendelkezésére, amelyek jó érzékkel történő kombinálása (mindenből egy kicsit) igazi élmény lehet. Én is így tettem: főtt tojás, és sült bacon kombóval indítottam, majd egy kis virslivel (wurst-tal, ha úgy tetszik) és mustárral tettem fel a koronát az egészre, majd végezetül letoltam – a kávém mellé – egy jó pohár narancslevet. Persze nem – csak – az játszott közre abban, hogy korán reggel degeszre tömtem magam, hogy naponta mindössze 4 euro-nkba kerül az egész (a szálloda étlapján figyelő 20-30 eurós étkek fényében ez egész baráti ár), hanem spórolni is szeretnék azzal, hogy nem ebédelek. A pénznek persze amit nem költök el már megvan a helye: azt megelőzendő, hogy minden játékokkal kapcsolatos postomat azzal kezdjek, hogy azon nyavalygok, hogy mennyire eljárt az idő a vasam felett úgy döntöttem, hogy az el nem költött pénzemet gépfejlesztésre fogom fordítani. Körülbelül – ha minden jól megy, és hétvégén nem iszom el – marad 50000 forint, ami már kezdőlöketnek elegendő lesz: megveszem belőle az alaplapot meg a procit, a többit (videokártya, RAM) meg majd idővel.

Visszatérve a fejleményekre: némi aláírogatás, és hasonlók után átjutottunk a portaszolgálaton, majd nekivágtunk a helyi IBM épületének (amelyből állítólag több is van Düsseldorfban, a mienk szerencsére 2 percre van gyalog a szállodától). Aki játszott a F.E.A.R.-rel, annak ismerős lehet a berendezése: üvegfalú irodák, tárgyalók, és eldugott kis fotelek dohányzóasztalkákkal mindenütt, az uralkodó szín a falakon pedig a kék, és a narancssárga. Az egész hodály olyan, mint egy labirintus: szűk, és ugyanolyan folyosók, amelyek semmiben sem különböznek egymástól, így sikerült is párszor eltévednünk. Az egész épület (usque 10 emelet) kongott az ürességtől, ami a túlzsúfolt fehérvári lokáció után meglehetősen furcsa volt. Elvétve láttunk embereket egy-egy nagyobb teremben magányosan ücsörögni, de rengeteg folyosón már-már vártam, hogy mikor fúj át a szél egy ördögszekeret a kereszteződésen. Durva. Gondolom az lehet az oka, hogy – míg nálunk olcsó a munkaerő, még a tapasztalt szakember is, legalábbis hozzájuk képest – a cég egész egyszerűen nem tud tömegeket eltartani, legalábbis német fizetéssel semmiképpen. Az egyszerűbb, bárki által elvégezhető munkákat Fehérvár végzi (persze akad expert is bőven), míg itt csak a rutinos rókákat alkalmazzák, akikből tudvalevőleg elég kevés van.

Amúgy unalmas napunk volt, bár azért volt pár momentum: délelőtt volt szerencsénk majdnem megríkatni egy német manager-t, amikor megtudta, hogy én, meg Laci kollegám mégse vagyunk akkora nagy profik, mint ahogy neki beállították 🙂 Az ember percek alatt éveket öregedett, én pedig szinte megsajnáltam, annyira elkeseredettnek látszott 😀 Sebaj, egy kis stresszt el kell viselni azért a több ezer eurós fizetésért, kibírod!

Délben meg jött egy takony kölyök német egyetemista, és – 20 perccel a megbeszéltek előtt – elráncigált minket egy meeting-re, amit ő tartott. Először akkor nyihogtam majdnem fel, amikor kiderült, hogy a projektorral kivetített prezentációjának az első oldala róla szólt (képpel illusztrálva, ahogy épp egy fotelben ült), majdhogynem születési adatokkal, és hobbikkal kiegészítve 😀 Viccen kívül körülbelül 3 percig ecsetelte a karrierjét a cégnél, meg hogy ő csak diákmunkás, és április 30. után visszamegy tanulni (hol nem szarom le???!). Utána még fél órán keresztül rabolta az időnket, amelyben Laci is tevékenyen asszisztált, mivel minden hülye menüpontra rákérdezett a kivetített ábrán, amelyek amúgy se fognak ránk tartozni („Laci, azt a piros ikszet a jobb felsőben is kérdezd már meg tőle!” – súgtam a fülébe), de nem haragszom rá, mert én nagyon jól szórakoztam azon, hogy Feri arcát láttam egyre jobban torzulni a szemem sarkából.

Délután öt óra körül aztán úgy döntöttünk, hogy elég volt a mókából, és elkezdtünk összecihelődni. Odaléptünk a hiperexpert, nagyon rutinos német SAP-gurukhoz, és illedelmesen megkérdeztük tőlük, hogy ugyanmár árulják már el, hogy merre van itt valami boltféle, mert tegnap több kilométert legyalogoltunk, és egy darabot se láttunk. Ha azt kérdeztük volna, hogy hogyan kell oprendszert, adatbázist, pellust, és dimenziót cserélni egy rendszer alatt azt pikk-pakk vágták volna, de ezzel sikerült megfogni őket: 10 perc megfeszített Google-ezés után nagy nehezen prezentáltak nekünk egy útvonaltervet, amely segítségével elindulhattunk megkeresni az egyik helyi Kaufland-ot. Ilyen nincs Magyarországon, de dettó olyan az egész, mint egy jól fejlett Spar persze mindenből jóval nagyobb választékkal (csak kenyérből volt vagy tizenöt féle). Még nem mentünk be egyből a bevásárlótérbe, mivel kiszúrtunk magunkat néhány kajáldát: az egyik távolkeleti ízekkel operált, a másiknál pedig üveges pult mögött sorakoztak a tengeri herkentyűk mindenféle mediterrán szószokkal, meg hasonlókkal kombinálva. Ez már felkeltette az érdeklődésemet, oda is léptem, és megkérdeztem a csajt, hogy szpíkel-e angolul. Mutatta, hogy just a little bit, mondtam neki, hogy „that should be enough” ahhoz, amit szeretnék. Ezek után végigkóstoltam vagy 3 fajta rákot, meg két fajta szószt (pedig nem is kértem). Nagy derültségemre Ferit is megkínálta egy kis ráksalátával, pedig ő kifejezetten undorodik minden ilyesfélétől (persze ez nincs a homlokára írva :D). Végül némi rákkal, aprógombával, és valami meghatározhatatlan nevű szósszal a tatyómban jöttem el onnan. Ezután bementünk vásárolni, és néhány üveg sörrel, némi dunsztos üveges virslivel, meg egyéb apróságokkal gazdagabban (és majdnem tíz euróval szegényebben) távoztam. Visszafele persze – ha még nem említettem – újabb majd’ két kilométeres séta a szállodáig, de legalább közben kellemesen besötétedett, így megcsodálhattuk ezt az üvegpalotát kivilágítva is:

Ferinek kicsit remeg a keze, de azért talán kivehető (az általam telefonnal lőtt fotót inkább meg se mutatom, azon még ennyi se látszik :)). UPDATE: a többi kép ezen a linken elérhető, ráadásul ez a galéria folyamatosan bővül, ahogy készülnek az újabb fotók!

Ennyi volt nagy vonalakban a mai nap… nem tartom valószínűnek, hogy amíg kint vagyok lesz más téma is a blogon az élményeimen kívül, de ez talán érthető is: nem mindennapos dolog azért Düsseldorfban bolyongani egy ilyen csóró magyarnak, mint amilyen én is vagyok 🙂 Persze ha majd hazaértem jönnek újra a kockulós postok, de egyelőre – érthetően – az élmény köti le minden figyelmemet, hogy kint vagyok egy vadidegen városban.

UPDATE2:

azért meglátszik, hogy magyar vagyok:  tolom a virslit kenyérrel és mustárral egy majdnem 40000 forintba kerülő hotelszobában :D:

Életem talán legdurvább élményén estem ma túl, és még most se döntöttem el, hogy jó volt-e ez nekem, vagy épp a klausztrofóbia és a halálfélelem sokkoló egyvelegét volt „szerencsém” átélni. Néha volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy menten pánikrohamot kapok, de szerencsére ez gyorsan elmúlt, sőt egy idő után már élveztem is. Ja, hogy miről is beszélek? A repülőútról, amin ma részt vettem! Tényleg életem egyik legijesztőbb élménye volt, és biztos, hogy jó darabig össze fog kicsit szorulni a gyomrom ha csak eszembe jut, pedig nem is volt olyan rossz… de talán kezdjük az elején!

Már reggel stresszesen keltem, pedig az utóbbi napok végig úgy teltek el, hogy szinte nem is gondoltam az előttem álló útra.  Ehhez képest már egy órával a taxiindulás előtt sík ideg voltam, úgyhogy a reggelre betervezett kávét inkább hanyagoltam is. Csomag összepakolva, fürdőszoba-mérlegen lemérve (okosan: először rááll cumó nélkül = 80 kiló, aztán cumóval = 90 kiló, nos mennyi lehet a cumó súlya?), anyám szendvicsei is betárazva a kézipoggyászba (természetesen az egyikkel sikerült egy egyenletes vajréteget felvinni a laptoptáska belső oldalára, miután kicsúszott a szalvétából, és szétnyílva becsúszott a zsebbe), laptop-akksi csutkára töltve (merthogy milyen jó lesz majd Carmageddon2-zni a repülőn, persze hülyegyerek, aztán rettegni ki fog?), meg persze a szitkozódás se maradhatott el, amikor konstatáltam, hogy Fehérváron hagytam az albiban a headset-et a telefonhoz, szóval zenehallgatás sztornó (pedig most legalább egyszer az életben kipróbálhattam volna éles körülmények között a k750i-m repülős üzemmódját).

Aztán beállt a taxi is végre, egy szép Mercedes… Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és szóba elegyedtem a sofőrömmel, ha már néhány órán keresztül kénytelenek leszünk egymás társaságát élvezni. Beszélgettünk mindenféléről, az izlandi államcsődtől a drága éttermeken át a céges telefonelőfizetések százas tételben felvásárlásának előnyeiig („havi fix bevétel, sőt a telefonok eladásából is csurran-cseppen valami” -mondta, mire én majdnem megkérdeztem tőle, hogy ha ennyire jó az üzleti érzéked, akkor hogyhogy taxisofőr vagy), közben meg téptünk 150-nel az M1-esen. A cégemnél a kedves asszisztens lánykák három és fél(!) órát saccoltak arra, hogy felérjünk Pestre, ehhez képest két óra elegendőnek bizonyult Ferihegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mégse kárhoztatom magam arra, hogy két-három órán át ácsorogjak a terminál várójában, helyette a reptér melletti bevásárló- és egyéb centrumnál kidobatom magam. Így is történt, lehúztam a céges Amex-em (- 36000 forint), és könnyes búcsút vettünk egymástól. Némi töprengés után betértem – talán életemben először – a helyi (vecsési) Burger Kingbe, és rendeltem magamnak valami szart (királyi ajánlat… pff…), majd megkérdeztem a lánykát, hogy ugyanmár nem-e lehetne, hogy itthagyjam a hatalmas pakkomat, amíg elugrok – még egyet utoljára – Tesco-zni. Erre ő hívatta a boltvezetőt, aki közölte, hogy lehet róla szó, de felelősséget nem vállal érte. Mondtam neki, hogy ezt el sem várom, csak had hagyjam itt. Az egyik pultoscsaj poénkodott még egy sort a csomaggal kapcsolatban, hogy „ugye nincs benne bomba?”, amit én egy könnyednek szánt kacajjal nyugtáztam, pedig a lelkem mélyén igazából sírtam.

Tekerjünk azt mondom, mert így soha nem fogok elérni a lényegig: már túlestem a vámvizsgálaton (hehe, velem nem vetették le a cipőmet se, úgyhogy kicsempészhettem volna néhány deka kábítószert a zoknimban akár), amikor elkezdett újra úrrá lenni rajtam a szorongás. Egyre közelebb volt az a pillanat, hogy bizony be kell szállnom egy repülőgépbe, ami el fog emelkedni az anyaföldtől, ami 26 évemen át biztonságos közegemként szolgált. Beszálltunk a reptéri buszba, ami kigördült velünk a gépünkhöz. Nos… én egy hatalmas kétszintes Boeing-et vártam, ehelyett kaptunk egy kb. 50-60 férőhelyes kis lélekvesztőt! Persze beszállás közben még volt kedvem poénkodni a Ferinek (kollegámnak) olyanokkal, hogy „abban a magasságban, ahol ez a típus repül nagy a jegesedés veszélye, láttam a Légikatasztrófák nyomában című műsorban”, de ahogy megpillantottam az utasteret már minden bátorságom elszállt. Nagyon szűkös volt a tér, és ahogy leültem egyre bizonyosabbá váltam abban, hogy ez a valami egész egyszerűen nem maradhat a levegőben, annyira kicsi. A gondolatra, hogy ez a tákolmány a levegőbe fog emelkedni már a rosszullét kerülgetetett, és ez csak erősödött, amikor elkezdtünk kitaxizni a felszállópályára. Persze okos fejemmel elkezdtem lapozgatni a bekészített utastájékoztató lapot, amin piktogrammokkal ábrázolva bemutatták a teendőket, ha mondjuk szökik a nyomás, ha hirtelen tűz üt ki a fedélzeten, vagy ha épp’ zuhanunk. A szorongáshoz még adalékként szolgáltak a három nyelven elhadart biztonsági utasítások, illetve a maszk használatát bemutató stewardess… Ha nem lenne veszélyes, akkor nem lenne szükség ennyi óvintézkedésre – gondoltam, és nem lettem vidámabb ettől. Itt néhány percre megálltunk (gondolom megkaptuk a felszállási engedélyt), majd megindultunk… egyre gyorsabban… hihetetlen sebességre gyorsítottunk egy-másfél perc alatt (a többiek egybehangzó véleménye szerint se tartott ennél tovább), majd egyszer csak elemelkedtünk… Az a pillanat… na az kurva szar volt. Hát még a meredek emelkedés, ami utána következett! Mereven próbáltam szuggerálni a kezemben tartott PC Guru-t, és nem kinézni az ablakon a hihetetlen szögben megdőlt tájra. A hajtóművek dübörögtek, alig értettük egymás szavát. Aztán egyszer csak… a gép egyenesbe állt, elmúlt a rázkódás (szerintem dobálta a szél rendesen, elég szeles volt az idő Pesten), és kiértünk a felhők fölé. A látványt tényleg nehéz leírni… nagyon fehér minden 🙂 Feri csinált pár képet a gépből (mivel persze rangidősként ő ült ablak mellett… ezt eleinte sérelmeztem, de a történtek fényében nem is bánom annyira),  ez az egyik személyes kedvencem:

Van még ahonnan ez jött, a többi repülős képet itt találjátok.

Aztán egy óra után eljutottunk arra a szintre, hogy már ejtőernyővel kiugráló pilótákon, meg hasonlókon tudtunk poénkodni, sőt elkezdtem élvezni az egészet. Néha, amikor fordultunk az egész gép megdőlt, és az egyik ablakon csak a hófehér felhőrengeteget, míg a másikon az égboltot lehetett csak látni (itt jött az a humorbonbon részemről, hogy a körbehordott borból megmaradt adagot megkapták a pilóták, aztán épp azt se tudják merrehányóra :)). Feri bíztatására még egy kisvadászt is bekockáztattam („tízezer méter magasan vagyunk egy túlnyomásban levő gépen, így jobban üt” – mondta), úgyhogy kezdtem magam végre újra rettegő kisgyerek helyett bátor férfiként érezni 🙂 A leszállás már szinte rutin volt számomra: semmi para nem volt bennem, amikor ereszkedni kezdtünk („remélem ezt most direkt csinálják”), bár amikor pont akkor kezdték el bedönteni a törzset, amikor a felhők között voltunk az nem volt annyira kellemes. Akkor mondjuk kiszaladt a számon egy „büdöspicsába”, amikor nagy robajjal kiengedték a kerekeket, de ettől eltekintve nem volt semmi gond. Mondanom se kell, hogy örültem, amikor újra szilárd talajt éreztem a lábam alatt, pláne azok után, hogy volt néhány olyan perce az utazásnak, hogy ezt teljesen reménytelennek láttam. Rá kellett jönnöm, hogy az embert nem arra tervezték, hogy 10-12 kilométer magasan egy szűk ülésbe szíjazva repüljön, bár tény, hogy így szűk két óra volt az út, míg busszal lett volna fél nap, és közel se biztos, hogy biztonságosabb a közlekedés négy keréken, mint két szárnyon.

Aztán összeszedtük a csomagjainkat a futószalagról, és kiléptünk a Városba. Ami elénk tárult az igen impozáns volt, nagyjából ennyit láttunk belőle:

A szállodáig utazás közben is csak betonfalakat láttam: nemhogy felüljáróra nem mentünk fel (ahonnan esetleg szép panoráma tárult volna elém), de konkrétan behajtottunk egy alagútba, ami tudvalevőleg nem a város fénypontja általában. Végül sikerült elfoglalni a szobát, ledobni a pakkokat, és… belőni az ingyenes wi-fi-t! 😀 Miután nyugtáztam, hogy van net kicsit azért körülnéztem a lakosztályban is: mivel – mint már írtam – ez business class kategória, így némi extra is járt hozzá, amelyek közül nekem a legjobban az ingyen kávé tetszett (már toltam is két csészével). A kilátás is meglehetősen festői, bár a Rajna helyett egy elegáns paneldzsungel terül el a szálloda mellett:

Komolyan mondom, hogy ilyen épületeket akármelyik szocreál magyar városban is lehet találni 😀

Este aztán elmentünk még tekeregni egyet, ami négy dologra volt jó:

1. minden német kocog (de tényleg, hihetetlen, hogy mennyit láttunk!)
2. minden német nő ronda (nagyon-nagyon kevés kivétellel)
3. a gyorskaja nem is olyan drága (5-6 euro-ból kapsz egy menüt a Mekiben)
4. azért vannak a városnak szebb részei is, mint amiről a fenti kép készült. Példának jó ez a híd:

(Többi városi kép itt!)

Egyelőre ennyi élményem volt ezzel a kiutazással kapcsolatban (több is, mint amennyit szeretnék, főleg a felszállás… brr…). Holnap reggel túlesünk az első pofaviziten, úgyhogy tessék drukkolni, hogy ne okozzak csalódást! 🙂

Bár ma Petőfiről, és forradalmáról kéne értekezni, de van egy apróság, amit már szerda óta tudok, csak még megírni nem volt kedvem, és időm: holnap repülök tíz napra Düsseldorf-ba céges kiküldetésre. Ez a mondat leírva még durvábban hangzik, mint mikor még a fejemben keringett… kicsit most meg is ijedtem a dologtól, bár eddig szinte semmi félelem nem volt bennem, sőt csak a kellemes aspektusait latolgattam az egésznek: némi plusz zsé (mivel kint napidíjat is kapunk a fizetésünkön felül), céges laptop, céges AMEX-kártya (kár, hogy nem lehet bármit venni belőle), taxi(!) Pápáról a Ferihegyre, és vissza, sőt Business class (= drága) kategóriájú szoba egy jó nevű helyi szállodában (szóval az egész mutatvány egy kisebb vagyonba fog kerülni a cégnek… csupa pozitívum :)) Mégis bujkál egy kis kétség bennem, hogy meg fogok-e felelni a feladatra, ami kint vár rám: a német Henkel (tudjátok, a mosópor-gyár) rendszereit vizsgáljuk meg, hogy milyen módon lehet őket átvenni a kinti kockáktól, hogy mostantól mi kezeljük az esetleges hibáikat, mi telepítgessük, változtatgassuk őket stb. Erre jelöltek ki engem, és még két kollegámat, akik közül az egyik vérprofi, míg a másik velem kezdett a cégnél (sőt, mindenhova együtt pakolgattak minket a kezdetek óta), szóval nagyjából egy szinten vagyunk tudásban.

Nagyobb térképre váltás

Ide fogok menni

Holnap fél tizenegyre jön értem a taxi, kora estére érünk Düsseldorf-ba, úgyhogy esélyes, hogy este már a szállodai wi-fi hullámain keresztül fogok postolni ide (lehetőség szerint képeket is mellékelve :)).

Ami amúgy még pluszban vicces az egészben, hogy vinnem kell öltönyt, mivel megtekintjük majd a kinti Henkel-gyára(ka)t, szóval végre én leszek a delegáció, aki körsétát tesz egy üzemben, nem pedig a melós, aki úgy érzi az ilyen alkalmakkor magát, mint a majom a ketrecben (mint anno a Sokoróban) 🙂

Ezek a fejlemények nagy vonalakban. Ha lesz időm két jacuzzi, meg szauna között, akkor még írok! 😀