Úgy fest, hogy a mai nap arról fog szólni, hogy önmagam átváltozását vízionálom. Délelőtt volt ugye a Linux-geekké alakulás, mint opció a jövőmre nézve (ez talán nem fog beválni, mivel most töröltem szegényt – nem örökre, jövő héten újrarakom -, mivel sikeresen megöltem a hangkártya-driverét némi konzolban matatással), most viszont belémnyillalt a félelem: mi van, ha tényleg kezdek olyanná válni, mint a cégnél dolgozó hiperkockák? Ne tessék nevetni: érzem magamon a kezdeti jeleket. Olyasféle páni rémület fogott el ma délután mosogatás közben, mint a Légy című – amúgy szerintem egész jó – film tudósát, amikor észreveszi az első hatalmas sörtéket, amik a bőréből nőttek ki. Összehasonlítottam önmagamat a néhány évvel ezelőttivel, és valahogy… élőbbnek éreztem magam, mint manapság. Kezd egyre kevésbé zavarni, hogy ugyanolyanok a napjaim, és ez megriaszt durván. Túl kiegyensúlyozott vagyok: nincsenek már rossz hangulatú napjaim, nem kesergek az élet nagy igazságtalanságain, amikkel engem sújt, nincs semmi bajom. Soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog a depresszió, de attól legalább éreztem, hogy élek, és érzek, de ez a túl tökéletes lelki béke ami manapság uralkodik rajtam egész egyszerűen túl unalmas. Nincsenek meg azok a remek napok, amikor legalább volt min pörögnie az agyamnak, volt ami foglalkoztasson, esetleg örüljek az életnek miatta… hiányzik a rácsodálkozás a szép dolgokra (bár ebben vastagon benne van a tél is, mint negatív tényező), a fél- és teljesen részegen postírás, a kipattanó szentimentális gondolatok… Lassan tényleg eljutok a blogon is odáig, hogy szinte másról se szól mint informatikai témákról, pedig engem annyi minden érdekelt régen: a zenék, a könyvek, a művészet általában, az engem ért benyomások sokszínűsége… Tudom, rébuszokban beszélek, ezért mutatok egy példát: tessék megnézni ezt a postot. Nem régi, még tavaly nyáron írtam hazakeveredvén egy félrészeg csatangolásból, és egész egyszerűen képtelennek érzem mostanában magam arra, hogy ilyesmit tudjak írni. Lehet, hogy többet kéne innom, ki kéne csalogatnom a lelket magamból némi alkohol segítségével. Lovasi is írt ilyesmiről:

Némi alkoholt fogok inni, hogy úgy legyen mint régen

Szerintem ő is ilyesmire gondolhatott.

Megfigyeltem amúgy, hogy tényleg emiatt sokasodnak – az amúgy reményeim szerint hasznos – kockulós postok az oldalon. Egyszerűen meghalt bennem a lélek, de legalábbis alszik. Remélem, hogy a tavasz felébreszti majd őkelmét, ha nem… nos akkor marad a pia, hátha az használ.

Jajj, de rohadtul antiszemitának is tűnik ez a cím, szinte látom, ahogy egyes olvasóim fejében vörösen villódzó világító betűkkel kigyullad a „NÁCI! NÁCI!” felirat 🙂 Pedig aztán hazug lehet bárki: keresztény, buddhista, református, ateista, de akár bizony zsidó is. A hazudozás vallástól független emberi tulajdonság, és ők se kivételek. A 20. század történései teszik a post címét annyira riasztóvá, és tolerálhatatlan módon őszintévé, de engem nem érdekelnek az efféle tabuktól vezérelt vélemények: hazudtak és kész,  és én nem leszek attól még szélsőjobbos bomberes kopasz, mert ezt ki merem jelenteni.

Egy hete erről szól a sajtó: beperelték ugye a MÁV-ot röpke 1773 milliárd (!) forint erejéig, mivel véleményük szerint az elegendő kárpótlás lenne az elszenvedett sérelmek kompenzálására. Nem szeretnék belemászni a holokauszttagadás elég sikamlós falú gödrébe önszántamból (pereltek már be kevesebbért is bloggert), úgyhogy az első ezzel kapcsolatban felmerült gondolatomat inkább le se írom. A második viszont az, hogy eltelt azóta 65 év, akikkel ezek megestek már réges-rég meghaltak (néhányan még talán vegetálhatnak, de ők is minimum 70-75 évesek), viszont akik a pert indították a második, sőt esetenként már a harmadik generáció tagjai, akiknek a nagyszüleik élték át ezt a korszakát a történelemnek. Eltelt bő fél évszázad, és pont most jutott eszükbe perelni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a zsidóság végre leszálljon a témáról, és ne menjen perre minden, és mindenki ellen, akinek egy kis köze is volt az egészhez? Száz év? Kétszáz? Esetleg ezer? Olyan ez az egész, mintha a náci Németországnak „hála” az emberiség örök időkre a zsidók lekötelezettjévé, és adósává vált volna, és amíg ki nem pusztulunk fizethetünk nekik. Mocskos rohadt érzéketlen szemétnek tűnhetek, de azért álljon már meg a menet: nincs alapjuk, és nincs joguk (ahogy azt neves történészek is állítják), hogy ekkora összeget követeljenek egy állami cégtől, amely ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon a Harmadik Birodalomnak. Az persze magyar sajátosság, hogy mindig a rosszabbik oldalra álltunk minden háborúban, de valahova állnunk kellett, mivel azt nem tehettük meg mint Svájc: nem maradhattunk függetlenek (bármennyire is szerette volna Teleki Pál, aki talán az utolsó tetteiért felelős politikusunk volt).

Vettem a fáradtságot, és átfutottam a mindössze 15 oldalas beadványt, amelyet a rengeteg Goldstein közösen adott be Brazíliából az USA-ból, Magyarországról, és a UK-ből. Találtam néhány érdekes mondatot, amit a fentebb már belinkelt Index-cikk is kifogásolt:

The sick, the elderly, pregnant women, babies and young children were treated with equal brutality by MAV’s agents. The trains bound to Auschwitz would be stopped at intervals, allowing railroad employees to remove the dead bodies and the persons who had gone mad. MAV employees had dug ditches in advance to receive the dead bodies and bury them. The persons who showed signs of mental illness were led to the edge of the ditches and then shot by MAV employees.

Magyarul:

Az idősekkel, a terhes nőkkel, a csecsemőkkel, és a fiatal gyerekekkel ugyanolyan brutalitással bántak a MÁV alkalmazottjai. Az Auschwitz-ba tartó vonatok bizonyos időközként megálltak, hogy a vasúti dolgozók eltávolíthassák a vagonokból a halottakat, és azokat, akik megőrültek az út alatt. A MÁV-alkalmazottak sírokat ástak, hogy eltemethessék a hullákat. Azokat pedig, akik a mentális betegségek jelét mutatták, azokat a gödrök szélére állították, és lelőtték.

Történelmi kutatások, és a Fővárosi Levéltár iratai alapján bizton állítható, hogy efféle kegyetlenségek nem történtek az út során, se akkoriban, se azóta nem fegyverrel felszerelkezve dolgoznak a vasutasok. Röhejes részletekből még van néhány az irományban, de nekem ez volt a legkirívóbb.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok a visszataszító azzal, hogy ezen a peren felháborodok. Szerintem pont ez a csapat pénzéhes zsidó gyalázta meg a nagyszüleik emlékét azzal, hogy általuk ilyen gusztustalan módszerrel próbálnak pénzhez jutni. A Holokauszt nagyon jó üzletnek bizonyul azóta is, de könyörgöm: nem lenne szimpatikusabb, ha nem a kibaszott pénz lebegne a szemük előtt, amikor az elhunyt rokonaikra gondolnak? Nem lenne jobb, ha nem próbálnának így pénzt csiholni őseik halálából, ráadásul egy olyan beadvány segítségével, amelyet körberöhögött a fél világ? Mennyire pitiáner, és kapzsi dolog már ez? Semmi bajom a megemlékezésekkel, a gyásszal, a csendes tüntetésekkel, nade könyörgöm: az undorító zsidósk mindenből pénzt csinálni akarás a hányingert hozza a jobbérzésű emberekre…

* kibk (korlátolt idióta barmok kedvéért): nem általánosítás a cím, a beadvány íróira értendő

Mi a dilemma? – kérdezi Kohn a rabbit.

Erre a bölcs rabbi így válaszol:

– Disznóhús ingyen.

Hasonló dilemmába kerültem én is ezen a csodálatos februári estén: mivel hirtelen beütött a jóvilág (= felvettem a melegétel-utalványomat a cégnél) úgy döntöttem, hogy meglepem magam egy pizzával. Mivel a kedvenc legtöbbet igénybevett pizzériámnál van olyan akció, hogy ezer forint feletti rendelésnél az emberhez hozzávágnak egy kupont (amiből tizet összegyűjtve egyenes út vezet az ingyenpizza felé), így – jó fogyasztó módjára manipulálható módon – hozzácsaptam még egy gesztenyepürét is a cehhez. Jött is vala a futár (egészen korrekt 35-40 perc elteltével), átvettem a kaját… és akkor nézem, hogy mit is szállítottak le nekem püré helyett:

Ez nem igazán gesztenyepüré… viszont én azt rendeltem, sőt a blokkon is az szerepel! Ránézésre el se tudtam dönteni mit is kaptam, de első felindulásomban megírtam nekik a véleményemet a dologgal kapcsolatban emigyen:

szerintem ez nem gesztenyepure volt… nem kellett volna felhivni es megkerdezni, hogy jo lesz-e ez is??

Eddig teljesen snassz a történet: nem azt kaptam amit kértem, rohadjanak meg – mongyanak le ésatöbbi. A kíváncsiság kedvéért visszatévedtem a weboldalra, ahol leadtam a rendelést, és elképedve tapasztaltam, hogy bizony ez a – mint közben  kiderült – gyümölcsrizs kicsit másabb árfekvésben tanyázik, mint az általam rendelni kívánt gesztenyepüré:

Summázva: bár nem ezt kértem, ezt kaptam, de az áránál jóval olcsóbban…  jogosan írtam meg nekik a fenti háborgásomat? Ez dilemma a javából! 🙂

Igen, sajnos tényleg az vagyok, legalábbis ha az egészségemre fordított energiát vesszük alapul. Ma reggel épp’ beszélgettünk az egyik kollegámmal arról, hogy mennyire rossz dolog a cigi (amióta leszoktam joggal osztok mindenkit), meg hogy ki milyen rendszeresen és főleg mit szokott kajálni, amikor be kellett neki vallanom őszintén, hogy én sajnos tipikusan magyar-módra fogom fel az egészségmegőrzés mibenlétét. Ma reggel jöttem rá, hogy anno másfél éve is csak azért szoktam le a bagóról, mert rosszul voltam tőle, de ha nem lett volna semmilyen akut hatása (mint amilyen nálam a fulladás volt) akkor még most is vígan szívnám nem törődve azzal, hogy 30-40 év múlva esetleg eme szokásomnak köszönhetően fogom a lelkemet borzalmas kínok között kilehelni egy kórházi ágyon csövekre kötve. Persze ennek az esélye még most is fennáll, de tényleg az van, hogy nem azért hagytam abba a dohányzást, hogy ezt elkerüljem. Mondhatnánk azt is, hogy „kit érdekel, hogy miért tetted le, a lényeg az, hogy már nem szívod”, de valamelyest csalódtam magamban, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire nem vagyok előrelátó a saját egészségemmel kapcsolatban (sem, mert pénzügyileg ugyanez jellemez, de ez más lapra tartozik).
Aztán ott van a táplálkozás: amióta felköltöztem ide Fehérvárra (~9 hónap) ma fordult velem először elő az, hogy még az albérletben reggeliztem. Amúgy egy bivalyerős kávé (esetleg energiaital), jobb esetben egy tea szokott lenni a napjaim indítólökete, amit szintén nem neveznék túl egészségesnek. Utána rendszerint egész nap nem eszek semmit (max néhány sajtos stanglit a közeli teszkóból), majd hazaesve nekiállok zabálni. Talán nem kell csodálkozni azon, hogy hízok, mint a BKV-botrány… Persze volt olyan korszaka az életemnek, amikor még ennél is jobban kizsákmányoltam magam: amikor még Győrben tengettem napjaimat ifjú titán alkoholfüggőként (na jó, hetente max 3X rúgtunk be a lakótársaimmal :D), akkor még erősen dohányoztam is, ráadásul pénzem se nagyon volt. Amikor döntenem kellett, hogy a maradék 400 forintomból cigit, vagy kaját vegyek, akkor rendszerint az első nyert, amit utána éhgyomorra szívtam. A bulik után (amelyek alatt szintén eltolhattam kábé egy dobozzal egymagam) másnaposan szintén az volt az első, hogy a fájó tüdőmre rászívtam néhány szálat, és csak utána kezdtem el valami kaja után kutatni… Hálát adok az égnek, hogy nem kaptam gyomorfekélyt, és ezt komolyan mondom. A vége ennek a győri kalandnak (ami majdnem egy évig tartott) az lett, hogy vért köhögtem, és csontsoványan költöztem haza, mivel kirúgtak. Ha nem történt volna így, és ottmaradtam volna, akkor lehet, hogy már sokkal másabb ember lennék, és nem feltétlenül a pozitív értelemben véve.

Ha nem isztok csak esztek, kövérek lesztek 🙂

Akkoriban így mérgeztem magam, most meg a túlzásba vitt rendszertelen táplálkozással. Nem törődök a koleszterin-szintemmel, a vércukrommal, a vérnyomásommal, a kalóriákkal, és nem mozgok semmit… Ez mocskosul zavar. Tavasztól el fogok járni kocogni, rendbehozatom a biciklim (kicsit megviselte a tavalyi év :)), és a napi gép előtt töltött időmet 15 órámat leredukálom 10-11-re. Valamit csinálnom kell, mert különben elérem azt a a szintet, hogy már semmi külső jel nem fog megkülönböztetni a cégnél évek óta dolgozó elhízott, elcsökevényesedett végtagokkal billentyűket nyomkodó droidoktól, akik lehet, hogy hasonló gondokkal küzdöttek pár éve, mint most én. Még szerencsére nem tartok ott, de nem szeretném elérni azt a szintet, amibe ők már beletörődtek…

A nyelvtörvény után a szlovákiai magyarság számára újabb csapást jelenthet a hazafiasság megerősítését célul kitűző javaslat, amely szerdán a szlovák parlament elé került. A törvény ötletgazdája Ján Slota, az SNS elnöke, aki azt szeretné, hogy az ország iskoláiban reggelente mindenki elénekelje a szlovák himnuszt, és ha minden tanteremben kifüggesztenék az ország címerét, zászlaját, a himnusz szövegét és az alkotmány bevezetőjét. E mellett minden állampolgárnak hűséget kellene esküdnie a Szlovák Köztársaságnak. A szövegben az is szerepelne, hogy külön tiszteletet érdemelnek az ország alkotmányos szervei, az államfő, a parlament és a kormány.

(forrás)

Az őszi Fico – Bajnai örökrangadó után (írtam is róla) újra kinyitotta a száját Szlovákia legnagyobb államférfija, az exautótolvaj alkoholista Ján Slota. Ha igazán bunkóparaszt szemellenzős turbómagyar lennék akkor azt is mondhatnám, hogy persze hogy ennyire erőltetnék a hazafiaskodást, elvégre egy olyan állam vezetői, amelynél még én is idősebb vagyok joggal érezhetnek némi kisebbségi komplexust, de ilyenre nem ragadtatom magam… Maradjunk annyiban, hogy felháborító, és nonszensz, hogy a csodálatos Unió megtűri, ha egy állam olyan negatív diszkriminációban „részesítsen” kisebbséget (nem etnikumot), mint ahogy azt a szlovákok (pontosabban az általuk megválasztott politikusok, törvényhozók) teszik. Az ilyen struccpolitika eredménye a fenti ötlet is, ezt az embert (és pártját, az SNS-t) már az őszi (és „karrierje” alatti folyamatos) magyarellenes  megnyilvánulásai után el kellett volna marasztalni, és lehetetleníteni… Mit vár az Unió? Megkapja ez a féreg a csillogó golyót a fejébe, az megoldaná a problémát? Nem lehetne kulturáltabban kiiktatni ezt a feszültségforrást, amelyet ő jelent, és folyamatosan mérgezi a két ország viszonyát?

Európa Slota pártja szerint: Magyarország nem is létezik…

Érdemes elolvasni, amit a Wikipedia ír róla, különös tekintettel a ‘Magyarellenes megnyilvánulásai‘ bekezdésre. Nálunk mikor mert akárki is ilyen kijelentéseket tenni bármelyik kisebbség ellen vezető politikusi posztban? Az állítólagos „civilizált” Európa tényleg megtűri az ilyen szennyeket? Elkeserítő…

Munkahelyi terror áldozata lettem már megint. Éppen vicces Avatar-remake képeket nézegettem ezen az oldalon (a fülesem nyomatta közben a Zagar-t a nyakamba), amikor egyszer csak egy jó harmincas öltönyös úriember termett mögöttem, és a következő dörgedelmes himnuszt idézte hozzám: „Ez bizniszníd kollega? Már megint szólnom kell?” (Bizniszníd: a munkához szükséges weboldalak/programok/szexuális segédeszközök összesége) Erre én természetesen egy kobramarás-sebességű pirosikszre kattintást követtem el egy rövid „Nem” kinyögésével kísérve, miközben egy röpke, de velős imát mormoltam el magamban, hogy ne vegye észre a tálcán sorakozó néhány egyéb program ikonját, amelyek szintén nem feltétlenül létfontosságúak a munka szempontjából (nem részletezném ezeket, de maradjunk annyiban hogy nagy portable rajongó vagyok :)). Bizony indokolt is volt az egész eset: valóban olyan tevékenységgel terheltem a céges hálózatot, amely nem a munkámat támogatta… ettől függetlenül a hatalommal való visszaélés klasszikus esetének tartom az effajta megnyilvánulást! Ez a fajta manager (a cégemnél ők a világ urai, akiknek az irodáiban már sok ember sorsa pecsételődött meg, legutóbb egy srácé, aki velem kezdett, de a főnöke úgy döntött hogy nem elég aktív, ezért azonnali hatállyal kirúgta mindenféle fegyelmi nélkül… korrekt?!) elvárná tőlem, hogy – miután végeztem minden munkámmal – fél percenként kattintsak a ticketeket (megoldandó problémákat) kilistázó weboldal ‘Refresh’ gombjára, közben pedig malmozzak az ujjaimmal? Nanemár. Persze nem mindenki ilyen, de találkoztam olyan kisfőnökkel, aki a következőket mondta a jelenséggel kapcsolatban: „ha az én csapatomban valaki flashjátékokkal szórakoztatja magát, az nem zavar, amíg a feladatát megfelelően ellátja”. Szerintem ez lenne a korrekt eljárás, de persze sajnos nem mindenki ilyen. Annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen magabiztos diktátor, mint amilyen ez a mai segg volt (aki mellesleg nem is felettesem) hogyan viselkedhet, amikor esetleg ő kerül a férfinemiszerv rosszabbik végére? Akkor is ilyen laza, és arrogáns lehet a stílusa, amikor épp a rendőr bírságolja? Amikor meghal valamelyik közeli rokona? Akkor is ilyen kibaszott beképzelt paraszt lehet, amikor kiderül, hogy a felesége halálos beteg…?!
Kicsit túlpörögtem… Kurvára fel tud cseszni, amikor azért aláznak meg, mert megtehetik. Ez volt most is a fő ok, nem az, hogy vicces képeket nézegettem egy kurva oldalon. Valahogy persze mindig kifogom az ilyeneket: amikor – a már említett Sokoróban – voltam karbantartó, akkor is összehozott a sors Zsoltival, a kopaszodó negyvenes fószerral, aki még mindig az anyjával élt, de közben persze bent a gyárban ő volt a főnök. Volt olyan, hogy kiadott egy munkát – lényegtelen a természete, asszem takarítani kellett valamit -, és közölte, hogy úgy csináljam meg, hogy ellenőrizve lesz. Mindezt fél év közös meló után (értsd: ő kiadta a feladatokat, de részt soha nem vett bennük, bár ha jobban belegondolok ez jobb is volt így), amely során rengetegszer tapasztalhatta, hogy megbízhatóan, és precízen próbálom végezni a dolgomat. Máig nem értem, hogy ezek után miért érezte szükségét annak, hogy figyelmeztessen arra, hogy rendesen csináljam meg, mert különben jön a dádá… Aztán persze voltak olyan összezörrenéseink is, mint amilyen a mai esetem volt ezzel az öltönyös versenyzővel: egész egyszerűen érthetetlennek tartom azt, hogy miért várják el vezető beosztásban levő emberek, hogy az ember imitáljon valami munkát, ha már mindent megcsinált – nem összecsapva, hanem ahogy azt kell – amit kioszottak neki! Anno a gyárban is volt hogy az udvaron kellett bújkálnunk a főnökök szeme elől, mert – bár már semmi dolgunk nem volt – nem volt szabad beülni a műhelybe… Röhej.
Nyugaton már rájöttek arra, hogy a rekreációra figyelmet kell fordítani akár a munkahelyen is. Ha valamelyik dolgozó éppen nem tud mit csinálni, akkor nyugodtan elfoglalhatja magát a cég által biztosított lehetőségek keretei között (nem ritka már a csocsóasztal sem!). Nos, az én cégem – hiába van amerikai tulajdonban – mégiscsak velejéig magyar: az anglicizmus, tegeződés, lazaság, és míííítingelés burka alatt az évtizedek óta bejáratott céges kultúra dolgozik: a parasztoknak jogai nem, csak kötelezettségei vannak (és itt újfent említenem kell a szegény kollega esetét, akit még a szakszervezetisek se tudtak megmenteni, pedig nem követetett el semmit). Ami viszont az igazán durva az egészben az az, hogy még így is hálát adhatok az égnek, hogy a gyár után sikerült bejutnom ide, hogy egész nap a seggemen ücsöröghessek. Olyan ez az egész, mint amikor  az ember annak örül, hogy a szar már nem a szájáig, csak a nyakáig ér. Imádom ezt az országot.

Én komolyan mondom világ életemben felnéztem a mozdonyvezetőkre. Mennyire férfias, és menő dolog már egy töb tíz tonnás hatalmas gépnek parancsolni, megdübörögtetni a talajt, amerre mész, és többszáz lóerőnek parancsolva tudásod, és tapasztalatod birtokában biztonságosan célba juttatni egyszerre több száz utast, vagy akár több száz tonna árut? Húzni a légkürtöt, végigrobogni városokon, élvezni azt, hogy szabad utat kapsz az átkelőkben, és képesnek lenni arra, hogy időben megállj az állomásokon hatalmas gyakorlatot, és rutint igényel – gondoltam mostanáig. A vezérekről – ahogy Moldova az ‘Akit a mozdony füstje megcsapott’ című riportkönyvjében emlegette őket – csupa olyan pozitív jelzőt feltételeztem eddig, amelyek alapján magam fölé rendeltem őket, és felnéztem rájuk tudásukért.

Nna, ennek ma szakadt vége, mivel az Indexen szembesültem ezzel a hírrel:

Álmozdonyvezetőt fogtak a MÁV belső ellenőrei – írja a Blikk. A férfinak volt mozdonyvezető egyenruhája, sapkája, sőt, még táskája is, csak jogosítánya nem. A Blikk információi szerint ennek ellenére többször is szállított utasokat.

(forrás)

Ja, hogy ez ennyire egyszerű? Felmászol az állásba, eltekersz egy kart, aztán meg visszatekered, amikor lassítani szeretnél? Néha meghúzod a kürtöt, meg esetleg megtanulod, hogy a jelzések mit jelentenek, és képes vagy elvezetni egy vonatot? Gondolom nem, de ez az illető, akit most elcsíptek elég nagy valószínűséggel nem végzett semmilyen vasúti iskolát, és mégis képes volt ellátni a feladatát olyannyira, hogy még kedvenc szakasza is volt, mégpedig a Székesfehérvár – Budapest közötti – ami azért valljuk be, feltételezi azt, hogy nem ma kezdte az ipart.

Emlékszem, hogy néhány éve próbáltam én is mozdonyt vezetni a Train Simulator nevű – állítólag – elég reális program segítségével, de szinte soha nem sikerült megállnom az állomásokon, mindig túlvezettem a gépet. Lehetséges, hogy ha egy kicsit több időt feccölök bele, és nem adom néhány nap után az Uninstall segítségével az enyészetnek, akkor én is összeszedhettem volna annyi tudást, hogy utána laza ujjgyakorlat lett volna csak végigvezetni mondjuk egy Győr – Szombathely távot egy valódi V43-ason?

Kezdjük az elején: a Farmville egy nagyon népszerű (jelen pillanatban majdnem 12 millió rajongóval rendelkező) facsipesz-egyszerű játék a Facebook-on, amely arról szól, hogy kicsiny farmunkon veteményezünk, szántunk-vetünk, teheneket fejünk (amúgy kíváncsi voltam, hogy ennek analógiájára miért tartunk lovakat, meg pláne disznókat, ha nem lehet leölni őket, de a fejlesztők megoldották: a lovaktól sörényt, a disznóktól pedig szarvasgombát(!) takaríthatunk be), és az így szerzett pénzből vásárolunk magunknak épületeket, traktorokat, meg toronyórát láncostól. Alapvetően bájos kis játék, aranyosak az állatok, szép tiritarka az egész, de: ahhoz, hogy ne rohadjon rád a vetés muszáj vagy naponta legalább egyszer ránézni a játékra, mert a vetési időket realtime-ban nézi (azaz ha reggel 8-kor elvetsz némi szamócát, aminek négy órás az érési ideje, akkor délben bizony muszáj vagy learatni, mert különben egy-két órán belül bizony csak elbarnult levelek maradnak belőle). Emiatt az ember muszáj folyamatosan odafigyelni erre a hülyeségre, és ha hétvégén mondjuk nem akarsz netközelben lenni, akkor megszívtad, mivel elszárad minden, amit ültettél. Még az a szerencse, hogy a tehenek, kecskék, meg a többi jószág nem döglik bele, ha nem fejed meg őket rendszeresen, bár nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ezt is implementálják a drága fejlesztőbácsik.

Ez a folyamatos kényszer, hogy odafigyelj a veteményre vezetett odáig, hogy pár hét barátkozás után töröltem az alkalmazást a Facebook app-jaim közül (bal  alsó sarokban ‘Alkalmazások’ -> ‘Alkalmazások szerkesztése’, és az eltávolítani kívánt cucc melletti ikszre katt). Így is van elég dolog, amire felügyelnie kell az embernek az életben (hitel, meló, lélegzés, stb.), nem akartam még egyet vállalni önkéntes alapon.

Eltelt pár hét/hónap azóta teljes nyugalomban, ám egyszer csak vége szakadt az idillnek…

Tovább »

… mondd, meddig bírod – énekli Szekeres Andris a Stereomilk Csillagtelep című slágerében, és most valahogy pont eszembe jutott ez a dalocska, mivel nagyjából így fest épp a lelkem tükre:

Nem mondanám, hogy túl kellemes érzés, amikor így begyullad, mindenesetre vigasztal a tudat, hogy reggelre kb. annyira csipás lesz, hogy ki se fogom tudni nyitni. Sebaj, a mai nap amúgy is a szemészet jegyében telt, de ha végigolvassátok a postot erre ti is rá fogtok jönni.

Az egész tulajdonképpen a hétvégén kezdődött: már szombaton éreztem, hogy valami nincs rendben, mivel nagyon fájt a szemhéjam. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősen, mivel nem voltam rákényszerülve, hogy kontaktlencsézzek, ezért az idestova 5-6 éves atombiztos (az ellen is véd) szemüvegemben borostásan igénytelenkedhettem végig ezt a pár napot. Persze szombaton eltöltöttem néhány órát a kedvenc kocsmám mélyén, ahol a keksz (sőt akár egy bicikli is) megállt volna a levegőben, olyan tömény volt a füst, és gondolom ez se tehetett túl jót szegényemnek. Ma hajnalban volt kritikus a szitu, amikor megpróbáltam belegyömöszölni a lencsét, amit némi fájdalom, és kín árán sikeresen meg is oldottam. A végeredményt, amit hosszas kitartó monitorbámulással (némi neonfénnyel megtámogatva) sikerült elérnem a fenti képen láthatjátok.

Pedig aztán pont ma akadtam rá egy (illetve kettő) csodálatos kis programra, amely F.Lux néven fut (köszi a kockablognak a tippért), és kicsinyke mérete (kábé fél mega) ellenére igencsak hasznos az ilyen monitorba gyógyult hülyéknek, mint amilyen én vagyok, ugyanis állítólag sokat segít a szem épségének megóvása érdekében. Alkotói észrevették, hogy este sötét van (nahát), de a monitor amit bámulunk órákig nem alkalmazkodik ehhez a változáshoz. Ezen lehet segíteni ezzel a kis tool-lal: nappal – amikor amúgy is van fény a helyiségben – a megszokott hideg színeket láthatjuk képernyőnkön, ámde este – amikor lámpafény mellett toljuk a netet – átvált melegebb, barackszínű tartományra. Mindezt elegáns módon úgy tették bárhol a Föld kerekén használhatóvá, hogy a programnak megadjuk a koordinátáinkat (Székesfehérvár pl. 47.19N, 18.41E), és ettől kezdve ő szépen kiszámolja, hogy ahol élünk mikor kel-nyugszik a napocska (erre van nekijje egy jó kis toolja is, amit itt érhettek el). Szóval most, ahogy ezeket a sorokat rovom az egész felület szép rózsaszínes-barackos jelleget öltve pompázik, bár az is lehet, hogy csak kezdek megvakulni.

Itt látható a görbe, hogy melyik napszakban milyen színt állít be a képernyőnkre

Társprogramként megemlíthetném a  Workrave-t, ami a monitorbreak-ként  is emlegetett (nem, nem a betörésére utal a kifejezés) óránkénti tíz perces szünetre figyelmeztethet, sőt akár még testgyakorlatokat is javasolhat, amelyek segítségével kicsit felpezsdíthetjük a vérkeringésünket ezzel előzve meg pl. a mélyvénás trombózist (ami nem vicc, tényleg az ülőmunka eredménye lehet).

Mindenesetre – bár nagyon jó, hogy nem kékesen hideg fehér színt kell néznem – azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit elkéstem ezzel, mivel a szemem sajnos már így is be van gyulladva. Eszembe is jutott pár sztori a múltamból ezzel kapcsolatban, amelyekkel hazafele jövet jól elszórakoztattam az autó úton tartásán fáradozó László nevű lakótársamat. Ezek gyakran eszembe jutnak a mai napig, úgyhogy nektek is leírom. Kezdjük időrendben:

még anno 4-5 éve Győrben dolgoztam egy nagyon korrekt, és abszolút nem szégyenteljes munkakörben. Öltönyös-nyakkendős meló volt, sőt még papírmunkám is volt rendesen miatta, de nem mondanám annak a kifejezetten karrierlehetőséggel, és hosszú évtizedekig tartó munkaviszonnyal kecsegtető álomállásnak, mivel konkrétan házaló ügynök direktmarketinges értékesítési szakember voltam egy olyan főnök vezénylete alatt, aki minden reggel totál hülyét csinált a háromnegyed kilences szeánsz keretében, ami abból állt, hogy körbeállt a 30-40 kollega, ez meg a kör közepén baromkodott nekünk, hogy jól induljon a nap, és termeljük neki a bevételt. Aki nem dolgozott ilyen kókler helyen az el se tudja képzelni milyen milliője van neki: (vezetékes telefon percdíjairól szóló) szerződések kötéséről szólt a történet, és ha valakinek jó napja volt, és tudott ötöt kötni, az beérve az irodába megrázhatta a kiscsengőt (komoly, ki voltak készítve a polcra). Ha jobban dolgozott, és írt hetet, akkor máris jogosultságot nyert a nagycsengő használatára, de ha igazán nagy király volt, és összehozott kilencet, akkor bizony kolompolhatott egyszerre mindkettővel! Képzeljétek el azt a bizarr látványt, amikor egy meglett negyvenes kétgyermekes anyuka kéjes mosollyal az arcán rázza mindkét csengőt, melyre reagálva Pali a főnöki irodából ordít ki, hogy „Dzsúzííííí!!” (ami valamiféle örömöt kifejező szó volt nála). Kicsit elkanyarodtam a témától, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen figura volt ez a köpcös ötvenes, aki mindig vigyorgott, és olyanokat mesélt hétfő reggel az irodában, hogy a kurvák beleültek az ölébe a Balaton-parton. Egyszer ez az állat (nem tudok rá jobb szót) behivatott az irodájába, mert már napok óta nem tudtam kötni. Leültem a nagy íróasztalával szemben, és a következő párbeszéd játszódott le közöttünk:

– Jani, mostanában nem nagyon teljesítesz. Mi a bajod?

– Semmi Pali, kicsit el vagyok kenődve mostanában, magánéleti gondjaim is vannak, nem tudok a munkára koncentrálni – mondtam neki a szemébe nézve.

– Ugyan már, tudom hogy kikkel laksz együtt, biztos más van a háttérben (ezt azért mondta, mivel elég hm… szívós emberkék is laktak az albérletemben, és ezzel ő is tisztában volt, mivel az egyikük szintén a munkatársam volt a cégnél)!

– Nem, Pali, tényleg csak rossz napjaim vannak, de majd összeszedem magam.

– Figyelj már… te nem drogozol?

Nézek rá döbbenten, erre folytatja:

– Mert látom, most is véreres a szemed.

– Nem drogozok, az a kontaktlencsétől vérzett be.

– Jaj ugyanmár, ilyen emberekkel laksz, biztos szívsz te is! – jelentette ki, és hiába próbáltam meggyőzni, hogy tényleg az a rohadt lencse a ludas egész egyszerűen képtelen voltam, és elkönyvelt engem is mint ifjú titán kábítószer-függőt.

Persze később is volt bajom abból, hogy érzékeny a szemem: amikor tavaly márciusban jelentkeztem ehhez a céghez ahol most is gyarapítom a világnagy-kakát muszáj volt a városban aludnom egy estét, hogy másnap mehessek felvételizni. Persze akkor még nem volt albérletem (miért is lett volna, még nem lehettem biztos abban, hogy lesz munkám), így egy éjszakára Dezső barátomnál (aki még most se Dezső, de túl sok brutál dolgot írtam vele kapcsolatban már itt, hogy indokolt legyen megőrizni az anonimitását) töltöttem. Ez nem is lett volna gond, ha nem tartana egy macskát, kinek neve Mária, és szőre is van (petefészke már annyira nem), amelyre viszont én meglehetősen allergiás vagyok. Ennek folyományaként reggelre konkrétan nem maradt fehér része a szememnek, annyira véreres lett, továbbá a lélegzés is elég nehezen ment, mivel asztmát is okoz nálam ez a fajta allergén. Mehettem be úgy felvételizni, mint egy jamaicai raszta egy húzósabb másfél hetes reggae-fesztivál után, és ilyen fejjel kellett jó benyomást keltenem az interjúztatókra. Szerencsére azért jól teljesítettem, így – drogos külső ide, drogos külső oda – mégiscsak felvettek. Mondjuk most, hogy már majdnem egy éve tolom ennél a cégnél már nem is tartom olyan meglepőnek ezt, mivel volt olyan kollegám, akit tragikus hirtelenséggel kirúgtak (mivel a durvább szétcsapott esték után néha nem jött be dolgozni, meg hasonlók), szóval nem én lettem volna az első vidám ember a csapatban 🙂

Na persze, hogy most, hogy végre letudtam a mostanában minden nap jelentkező több órás agyalást, és problémakeresést hajtépéssel kombinálva (elvileg ez a munkaköröm része, szóval nem fog egyhamar elmúlni) már nincs kedvem/erőm semmi értelmeset írni. Tényleg besűrűsödtek kissé a dolgok itt a cégnél: egész nap dánokkal tárgyalok Sametime-on (ami olyan, mint az MSN, csak van nekijje egy zseniális funkciója, mégpedig a beépített screenshot-lopó), hol a SAP Support Portal-t (rosszabb esetben a Google-t) túrom egy hiba megoldását keresve, hol pedig azon rágódok, hogy helyes-e a következtetés, amit szegényes ismereteim birtokában egy adott szituációban levontam. Van teendő elég, ráadásul olyan típusúak, amelyek elég komoly agymunkát igényelnek (néha még normálisan megfogalmazni angolul a mondanivalómat se egyszerű móka), így estére gyakran már semmi kedvem használni szegénykét. Ennek tudható be, hogy az utóbbi időkben elmaradtak a hosszabb lélegzetvételű írások, de ez nem is feltétlenül baj, úgyse olvasta szinte senki őket végig 🙂

Mindenesetre a berögzült napirend tökéletesen beválik most is: reggel kínkeserves ébredés, meló, majd kocsikázás haza, be a gép elé, msn, net, Urban Terror és Eufloria, mindezt egészen éjfélig, aztán hajcsi, majd másnap kezdődik előröl. Alapvetően nem tartom sivárnak az életem, bár ez a napirend akár azt is sugallhatná, bár had tegyem hozzá, hogy ilyen mínuszok mellett nem is nagyon van kedve az embernek kujtorogni (épp elég volt kedden elmenni a boltig, majd megfagytam). A nyár szokott kritikus lenni: vannak napok, amikor legszívesebben egész nap valami tóparton innám a sört ahelyett, hogy be kelljen jönnöm dolgozni, de van egy sanda gyanúm, hogy ezzel minden normális ember így van.

Tavasztól van új tervem, amely talán kicsit csökkenti a gép előtt töltött időt, és a testsúlyomat is: szentül elhatároztam, hogy el fogok járni kocogni és/vagy konditerembe. Nem vagyok másfél mázsa, de a kb. 80 kilómból igazán ledobhatnék mondjuk 5-8-at, mivel ez sajnos nem a vállamon, és a hátamon figyel izom formájában, hanem egy egyre zavaróbb sörhas formájában alakult ki. Persze, aki egész héten nem eszik mást, mint pizzát, hamburgert, meg fehér kenyeret mit várjon, de mostanra úgy érzem, hogy elegem van belőle. A biciklimet is rendbe kéne rakatni, hogy újra be tudjam járni a várost, mint rég, és fel tudjam fedezni minden kis utcáját (én ezt a „bele-a-nagyvilágba” bolyongást csak GTA-zásnak hívom). Sőt, még az is előfordulhat, hogy nekiállok a jogsinak, úgyhogy nem biztos, hogy unatkozni fogok (akkor viszont igen, ha egyik tervemet se valósítom meg).

Jöhetne már a jó idő, a hosszú nappalok, a meleg, a fesztiválok (amikre persze megint nem fogok eljutni, bár évről-évre kevésbé akarok), a strandolás, a biciklizés, a fény…  lehet, hogy hülyeség, de én már most a tavaszt várom. Tegye fel a kezét, aki szintén így érez!