Olyan régen volt már hétfőpost, hogy szinte el is felejtettem mennyire jó leírni, hogy a hét indítása mindig egy elég nyögvenyelős, ámde különleges nappal történik, amely gyakorta okoz akkora traumát számomra, hogy csak hosszas rehabilitációval tudom túltenni rajta magam. Cseszhetem, hogy 6-7 órát alszok, a hajnali kelés úgyis kikészít, és ez csak mostanra látszik enyhülni, hogy egyre szebb idő van, és egyre korábban kezd derengeni az ég alja. Sebaj, ennek is megvan a hangulata (hogy a hasznáról, a még egy otthon töltött estéről ne is beszéljünk). A vasárnap esték amúgy általában a Heti Hetes megtekintésével szoktak zárulni (tudom-tudom, ez annyira gusztustalan, hogy helyette akár mondhattam volna azt is, hogy ezeken az estéken különféle latexcuccokban fajtalankodok kisállatok bevonásával, de az igazat megvallva néha szórakoztat – néha viszont kifejezetten dühít). Ez alól a tegnapi eset kivétel volt, mivel nem volt erőm és főleg kedvem a jópofáskodásukat hallgatni, de még mielőtt végképp letaglózott volna az álom még megnéztem egy érdekes ismeretterjesztő filmecskét a Discovery-n, amely a Csendes szörnyetegek (Monsters inside me) címet viselte, és arról szólt, hogy nem érdemes a Viktória-tóban fürödni, mert esetleg az ember agyába férgek költözhetnek rá néhány évre. Korrekt kis műsor volt nna, le volt vezetve ezeknek a parazitáknak az életciklusa, az általuk okozott tünetek, meg hasonlók… a fószer, akinek 40 évvel a vietnami háború után jött elő a kis élősködők által okozott betegség is elég brutális volt: konkrétan elkezdett váladékozni a lába, mint kiderült azért, mert ezek a kis drágák kilyukasztották az egyik nyirokvezetékét. Ha van Discovery-tek, és érdekelnek az ilyen khm… érdekes témák, akkor nézzétek vasárnap este 9-kor a következő részt! (Eszembe jutott egy System of  a Down dalszöveg erről a témáról: „Pull the tapeworm out of your ass, hey!” :D)

Visszatérve a reggelre: még útközben hallottam, hogy Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsora pont Fehérvárról jelentkezik, ráadásul nem messze van a buszpályaudvartól az ideiglenes stúdiójuk. Miután leszálltam el is sasszéztam arrafele, és egész szürreális volt látni, hogy ott ülnek azok az idióták, akiknek a hangja épp a fülesemben szól, és jéé a szájuk is pont abban a szinkronban mozog, ahogy én hallom a rádióban! 🙂 Aztán – remek megfigyelő-kézségről téve tanúbizonyságot – feltűnt, hogy hangszórók is vannak felállítva az alkalmi stúdió körül, amelyek arra hivatottak, hogy a műsort hangosítsák ki. Újabb érdekes élmény volt, az hogy miután kivettem a fülest ugyanazt hallottam, mint előtte 🙂 Kár, hogy nem tudtam sokáig élvezni a show-t, mivel sietnem kellett dolgozni, mindenesetre feldobták a reggelemet.
Beérve aztán azzal fogadtak a többiek, hogy láttam-e ma már a napiszar.com-ot. Mondtam, hogy nem az szokott lenni az első teendőm beesve az albérletbe reggel, hogy azt az oldalt nézegessem, úgyhogy egyelőre kimaradt. Kiderült, hogy azért volt ennyire életbevágóan fontos ez, mivel az egyik kolléganőm felkerült erre a remek oldalra, mivel valaki khm… kicsit megkozmetikázta a profilját iwiw-en, és – minő véletlen – tudomást szereztek erről a szerkesztők is. Sorra kerülnek fel olyan emberkék ide, akiket én is ismerek, de mentségemre legyen mondva, hogy mindegyiket csak látásból 🙂 Mindenesetre ma ez volt a fő téma a cégnél (olyannyira, hogy még a főnökömnek is feltűnt, hogy valamin kurvára röhög mindenki, majd amikor elmondtuk, hogy mi a röhej tárgya, akkor csodálkozástól tágra nyíló szemekkel kérdezte tőlem, hogy „van ilyen oldal, hogy napiszar.com?” :D)
Dél fele már erősen kezdtem fáradni, ami a kialvatlanságnak, és annak a ténynek volt köszönhető, hogy nem ettem egész nap semmit. Ezt – úgymond koronázandó – belefutottunk Oracle upgrade közben egy olyan hibába, amit 4-5 órán keresztül hiába próbáltunk kijavítani. Nem segített a legjobb barátunk, a Google se, így maradt a hiábavaló balfaszkodás, mint alternatíva – mondanom se kell: eredménytelenül. Az ilyen sötétben tapogatózás nagyon sok energiát kivesz az emberből, és persze a végén nem volt legalább egy kis sikerélmény kárpótolandó a sok szívásért: egész egyszerűen feladtam. A legbosszantóbb az az egészben, hogy ha csak egy kicsit jobban értenék hozzá, akkor esélyes, hogy kábé 10 perc alatt megoldhattam volna a problémát, ebben egészen biztos vagyok. Sebaj, majd holnap újra nekiugrok.
Most viszont publikálom ezt a postot, beizzítom az Urban Terror-t, és lövök kicsit. Épp eléggé le fog szedálni ahhoz, hogy jóval éjfél előtt be tudjak dőlni az ágyba, mint egy darab fa. Holnapra már több erőm lesz blogzani is, egyelőre ennyire tellett 🙂

Hja, még valami: azért ma is alkottam 🙂

Már megint rohadt korán volt ez a fél öt. Amikor kinyitottam a szemem egy játszi pillanatra azt hittem, hogy kipihent vagyok, bár a tények (miszerint csak öt órát aludtam) pont az ellenkezőjét támasztották alá. Mindenesetre az első utam, és az azt követő néhány perc is arról tanúskodott, hogy – észérvek ide vagy oda – kipihenten, mondhatni frissen sikerült indítanom a hét első napját. Ezt a bíztató kezdetet azért nyomatékosítottam egy előre bekészített energiaital segítségével, amelyet a készülődés szabadjárataiban magamba szólítottam mondhatni just in case. Jó időt futottam a  buszpályaudvarig is, mivel a fél hatkor induló veszprémi busz elé sikerült 5:10-re kiérnem, amit akkor konstatáltam, amikor a kihalt a peron látványa fogadott a megszokott kisebb tömeg helyett. Szerencsére nem volt hideg, így némi Colorstar hallgatással ébren tartva magamat lassan kivártam, hogy gyűljön a nép. Jöttek is: gyűrött arcú negyvenes nők (akik a farkasgyepűi tüdőgondozóban dolgoznak, és szerintem ők az igazi hősök, nem a politikusok, vagy celebek), enyhén primitív folyamatosan bazmegelő-faszomozó-geciző tinilányok, és hasonló szinten mozgó lovagjaik (ők valószínűleg a veszprémi Séf néven futó szakképző iskolába tarthatnak, mivel annál a megállónál szállnak le mindig), és persze néhány melós, akiknek arcán szintén meghagyták nyomukat az évek. Kénytelen-kelletlen végignéztem, ahogy egy jó harmincas nő két már ülő utasnál is bepróbálkozik, de mindkettő elutasítja (pedig már én is megtanultam, hogy foglalt hely csak a temetőben van), majd – magában dühöngve, ami az arcára is kiül – beletörődik a helyzetbe: most bizony egy bő órán keresztül állni lesz kénytelen, ami azért – valljuk be – nem a legjobb kezdése egy fázós-borús hétfő hajnalnak. Én már belül ültem (mellettem egy középiskolás sráccal), így nem tudtam átadni a helyemet, bár lehet, hogy jobb is volt így: lehet, hogy megsértődött volna, hogy ezzel a gesztussal öregítem. Néha pont azzal tudunk a legjobban megbántani másokat, ha épp’ az ellenkezőjét szeretnénk elérni…

Aztán végre elérkezett a pillanat, és újra a peront érezhettem a lábam alatt. Veszprém nekem mindig a fázós-borús-szomorkás arcát mutatja mostanában: akárhányszor itt járok átutazóban vagy hajnal van, és hideg, vagy már sötét, pedig tudom, hogy gyönyörű nyáron, kiváltképpen a hosszú, árnyas, szökőkutakkal ékesített sétálóutcái. Szegény számomra mostanában a tülekedést, és tömeget testesíti meg, mivel néha elég bunkó módon kell az elsők között leszállnom a buszról, hogy elérjem a csatlakozást, a gond csak az, hogy ez nincs a homlokomra írva, így biztos van, aki negatív jelzőkkel illet gondolatban.

Persze az út elviselhetetlen lenne zene nélkül, mivel aludni nem tudok ilyenkor már (a már említett koffeinlöket miatt se). Kicsit ugyan már unom, de még mindig elszórakoztat a Porcupine Tree, de újabban rá kellett döbbennem, hogy a Colorstar is nagyon jó zene (kicsit degradáló lehet, amit most mondok, bár nem annak szánom: szinte teljesen olyan, mint a Zagar). Általában mondjuk a fehérvári buszon (átszállás után) már Balázsékat hallgatom Class FM-en, mivel akármennyire nyúzott is vagyok általában mégis képesek megröhögtetni. Várpalotán persze elmegy a vétel, ezzel sokat cinkelem Peti barátomat, a hely szép szülöttjét: szoktam neki mondani, hogy valószínűleg a város alatt húzódó sugárzóanyag miatt megy el az adás, szerinte viszont azért mert az egész egy völgyben fekszik. Én mégis ki szoktam tartani az elméletem mellett, mivel néha elég megnézni az itt felszállók amorf fejét, szinte tuti, hogy némi radioaktivitás is közrejátszott abban, hogy ilyen nőtt nekik 🙂 Na jó, ez persze vicc, de tényleg furcsa népek laknak arrafele.

Aztán végül – bő két óra utazás után – végre beérünk Fehérvárra. A hideg elviselhetetlen (főleg a fűtött buszról leszállva), a munkaügyi központ előtt gyülekező több tucat ember látványa lehangoló, és minden csúszik… A macskakő még csak-csak járható, de azon a szakaszon, amin utána kell átvergődni az kész életveszély. Konkrétan az Országalmától a Várkörútig (a Romkert mellett elvezető) gyalogútról beszélek: egy sávot tükörsima felületű márvánnyal rakatott ki valami inkompetens barom, és ez a felület – némi hóval-jéggel megbolondítva – konkrétan nyaktörő mutatvánnyá teszi az átkelést. Ez akkor lehet veszélyes, ha – szokásukhoz híven – nem takarítják le a közteresek a havat róla, és nem is látja az ember a veszélyt. Ha nincs helyismeret, és bátran rálép valaki, akkor szinte garantált az esés.

Ilyenkorra már persze rég kiment a véremből a koffein, így gyakorlatilag zombiként húzom magam végig a városon. Ma reggel ráadásul még kedvenc bankomat is meg kellett látogatnom (tessék tippelni melyik lehet az), bár – kivételesen – most nem magamat megalázni mentem be, csak pénzt kellett utalnom. Itt szeretném megragadni az alkalmat, és közölni két tényt: az egyik az, hogy szerintem valami gonosz mágia hatása alatt állhat ezen bank online felületéhez tartozó jelszavam, ugyanis egész egyszerűen soha nem jut eszembe, és általában 2-3X zárolom a hozzáférésemet egy-egy napra, mire sikerül belépnem. A másik pedig az, hogy én láttam már néhány bank webes felületét, de mindközül ez a legigénytelenebb, legátgondolatlanabb, és legtrehányabb. Vegyünk egy snassz belföldi átutalást: ezeket ugye SMS-ben kapott kóddal lehet érvényesíteni. Más bankok oldalán annyi az egész, hogy az ember kitölti a szükséges adatokat (számlaszám, összeg, stb.), majd a lap alján található gombbal elküldeti magának a kódot. Nos, a Raiffeisen (hopsz, mégiscsak leírtam) webmesterei szerint ez így túl egyszerű, és kapásból 5-6 opció fogad, amelyek közül csak egy szolgál arra, hogy átutaljunk, a többi csak elmenti, meg nem tudom mit csinál a tranzakcióval. A designről nem is beszélek, de természetesen az sokadrangú szempont (bár ha dühítő és gagyi reklámfilmekre tudnak pénzt áldozni, akkor erre is igazán lehetne…).

Amit eddig leírtam már magában is elég hosszadalmas és fárasztó procedúrának tűnhet (főleg hétfő reggel, sőt: hajnalban), de még koránt sincs vége a céghez vezető utamnak: az albérletben még ki kell pakolnom a kaját, a ruháimat, sőt még neteznem is kell egy sort (mivel hétvégén nem nagyon szokott időm lenni rá, és Virtuália már nagyon hiányol két nap után… vagy én őt :)), majd persze következhet a jobb esetben Balázzsal autókázás, rosszabb esetben a buszmegálló meglátogatása (ma persze a második verzió volt soron). Végezetül még be is kell sétálnom a céghez az Ipari Park szívébe, lehuppannom a székemre, megnyitni a Firefox-ot, és elkezdeni a blogírást szorgos, kemény munkát. Most komolyan: tegye fel a kezét, akinek szintén ennyire macerás eljutni a munkahelyére mint nekem (kivéve pestiek, mert a dugó az nagy hendikep)! Naugyehogyugye… nyertem?

A hétfő hajnalok mindig jótékony hatással vannak rám. A félálomban, sápadt pislákoló fényben utazás a buszon, a kelő Nap első ecsetvonásai a dombok felett, az elsuhanó táj, a fülembe duruzsoló zenéim (amiktől bizony néha kiráz a hideg, annyira tetszenek), és a lelki felkészülés egy újabb fehérvári hétre mindig jó alapja a magvas gondolatok születésének. Rájöttem például arra, hogy mi is az igazi oka annak, hogy gyűlölöm a telet: az, hogy lealacsonyítja, megerőszakolja az éjszaka szentségét azzal, hogy már ötkor sötétbe borul a világ miatta. Nincs meg az az igazi éjszakai hangulata az embernek, hiába van akár már éjfél: megöli az érzést az, hogy délután lement a Nap. Nincs semmi szép ebben, nem csoda, hogy mindenki kicsit lehangoltabb ebben az évszakban. Szegény skandinávokat sajnálom is a klímájuk miatt, bár ők ebbe születtek, így lehet, hogy fel se fogják, hogy mennyivel szebb is lehetne a világ, ha néha úgy igazából meleg lenne náluk, és nem a farkasordító hidegben támolyognának haza részegen – dacolva a fagyhalállal – hanem úgy, hogy közben ragyognak a fejük felett a nyári csillagok.

Jön a tavasz… hetek óta ezt akarom hinni, de most valamiféle reménysugarat is látni vélek a büdös nagy sötétségben. Nem kell olyamikkel törődni, mint a károgó időjósok, meg az általuk ígért -10 fokok, ugyan. Hosszabbodnak a napok (a céges gépemen a F.lux is már fél öt helyett csak háromnegyed környékén kezdi el „bemelegíteni” a képernyő színeit), ma reggel is örömmel konstatáltam, hogy bizony nem kell vaksötétben végigkómázni a buszutat, mert olyan fél7-7 magasságában bizony elkezdett valami fényes mozgolódni a horizonton. Persze ezeknek a reggeli utazásoknak megadja az ízét a zene, a közeg, és a szinte elviselhetetlen álmosság, ami leginkább Fehérvár előtt szokott rámtörni. Kettős érzés, mert közben meg hallgatom a Balázsékat a Klassz FM-en, és néha konkrétan fel-fel szoktam röhögni, amilyen idióták ezek. Ma kellemetlen helyzetbe is kerültem miattuk: már bandukoltam a sétálóutcán, amikor a Vadon Jani elkezdett visítani, hogy „kiiileencvenezeeeeeer! hallottad, mit mondott? kilencvenezeeeeeer!” (most had ne fejtsem ki minek okán), és egész egyszerűen nem bírtam tartani: kirobbant belőlem a röhögés. Persze az utcán velem szembe jövő nénik-bácsik nem nagyon tudták hova tenni a dolgot (a headset nem feltétlenül feltűnő annyira, hogy láthassák), így kicsit riadtan húzódtak félre tőlem 🙂 Alig várom már, hogy ne nyakig kabátban, és pirosra fagyott fülekkel kelljen ezt az utat megtennem.. már csak 4 hónapot kell aludni, annyit már ki fogok bírni. Meg persze ti is 😉