Régóta tervezem, hogy megírom ezt a listát, mivel az utóbbi pár évben akadt néhány olyan kis költségvetésű, markonyi fejlesztő által szinte hobbiból kiadott játék, amelyek bőven megállják a nagyok mellett a helyüket legyen szó arról, hogy mennyire szórakoztatók, vagy mennyi emlékezetes pillanattal ajándékoznak meg miközben végigtolod őket. (FYI: azért hívják indie-nek ezeket a játékokat, mivel independent, azaz független, kiadóval nem rendelkező fejlesztők írták őket, és az internet segítségével váltak népszerűvé).

Jellemző rájuk a két dimenzió, és a művészi megvalósítás, amely annak tudható be, hogy alkotóikat nem késztette kapkodásra a kiadóvállalat által előírt határidő, meg a többi negatív tényező, amelyeken sok ígéretesnek induló project vérzett el (értsd: csak összecsapták a végét, nem optimalizálták a netkódot, kiegyensúlyozatlan volt a játék, stb. stb.), szorult esetleg hosszas patchelgetésre. Nézzünk ezek közül néhányat, amelyek a független játékfejlesztés létjogosultságát bizonyítják sikerükkel:

World of Goo: hihetetlen zene, design, ötletesség, és fizika. Nagyjából összefoglaltam a lényegét ezzel a pár jelzővel. Adva vagyon egy hídépítgetős játék á’la Pontifex/Bridge Builder, ámde aranyos, Goo-knak nevezett golyószerű lények által kivitelezve. Eme lények képesek egymáshoz tapadni kocsányok segítségével, így alkotva tornyokat, amelyek segítségével áthidalhatunk távolságokat, legyen az egy szakadék, vagy egy meredély. A játék célja az, hogy az építkezéshez fel nem használt (be nem kötött) Goo-kat eljuttassuk a pálya egy távoli pontján található csőhöz, amely szépen felszippantja őket. Ha az előírt darabszámú golyót sikerül íly módon eltávolítanunk, akkor nyertünk, és mehetünk a következő pályára. Érdemes törekedni arra, hogy minél kevesebbet használjunk az építéshez, mivel a pluszban megmentettekből egy külön menüpont alatt hatalmas tornyot építhetünk, amelynek magasságát összemérhetjük a világ többi játékosával, ezzel úgymond multiplayerben megmérkőzve velük.  Ez volt a játékmenet nagyon tömören, ami a maga nemében nem rossz, de szerintem a játékot a megvalósítása adja el. A mai napig az ‘Ode to the Bridge Builder’ az ébresztőhangom, és a többi zenéje is kiváló, hála Kyle Gabler zsenialitásának (letölthetőek itt ingyen). A főmenü, az effektek, a pályák (főleg a vége fele az elborultabbja) mind-mind rengeteg energiát követelhetett a készítőktől (akik konkrétan ketten vannak mindössze). A játék demója letölthető a készítők weboldaláról.

Trine: ez egy platformjáték, amely előtt egy emberként borult le a szakma, és a játékosok egyaránt. Írtam is róla még valamikor tavaly nyáron, de az a post sajnos áldozatául esett a blog alatt dolgozó hostok cseréjének, pedig most elintézhetném a drágát egy linkkel, meg egy „olvassátok el”-lel. Sebaj, pár sort azért megérdemel így is: a program egy fantasy – világba kalauzol el, ahol különféle – főleg – fizikára alapuló feladvány megoldásával juthatunk tovább, miközben – amolyan Lost Vikings mintára – kedvünkre váltogathatunk három szereplőnk között. Rendelkezésünkre áll a nem túl atletikus, de mindent széjjeldisztrojoló lovag (tényleg brutális), a fürge, ámde nem túl strapabíró íjász (aki ha jól emlékszem nőnemű is), illetve a nagy nőcsábász hírében álló varázsló, aki mellesleg tárgyakat levitál és teremt erejével. A három karakter szerepeltetésével rendesen meg van bonyolítva a játékmenet, gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy csak vakargatjuk a fejünket (esetleg vérmérséklet szerint csapkodjuk a billentyűzetet, hogy csak úgy rotyog), de szerencsére ezen nehéz feladványok nagy része nem a továbbjutást, csak a bónusztárgyak begyűjtését akadályozza. A grafika – tényleg – párját ritkítja, csodálatos ködös erdőkben, barlangokban kalandozhatunk hatalmas gombák, és ősi gépezetek között, miközben lágy dallamok szólnak a háttérben. Apropó háttér: a táj is gyönyörű, mivel – bár a játék két dimenzióban zajlik – szépen kidolgozott térbeli, ráadásul mozgó tereptárgyak szolgáltatják a körítést. A kardcsapások hatására darabokra eső, rongybabaként repkedő csontvázak, és a csodálatos hangulat miatt mindenképpen megér egy próbát. A hivatalos weboldalát itt találjátok, a demóját pedig itt.

Gish: újabb gondolkodásra épülő darab, amely egy tintapaca történetét meséli el, amely során megpróbálja megmenteni barátnőjét (azért megnéznék egy szexuális aktust két ilyen lény között… honnan tudják hogy hol kezdődik a másik?).  Ennek érdekében végig kell verekednie magát a rá váró ellenfeleken és jópár nehéz pályán, amelyek sikeres abszolválását jelentősen nehezíti az a tény, hogy se keze se lába (ha énekelne, ő lenne a Csonka András haha), sőt teste is meglehetősen puhány, mondhatni folyós. Azért van néhány trükk a tarsolyában: tud tapadós lenni, tud folyni (így átférve a szűk csatornákon, nyílásokon), ugrani, illetve tud nagyon keménnyé is válni, így törve át pl. rozoga falakat. A designre, zenére ebben az esetben se lehet panasz, mint ahogy a játékmenet is érdekes, mivel hősünk képességeit újfent különböző fizikai feladványok leküzdésében kamatoztathatjuk.  A játék weboldalát itt, a demóját pediglen itt találhatjátok.

Plants VS Zombies: „a játék, amit nem lehet megunni” – így jellemezte egy barátom, és hellyel-közzel igazat is kell neki adnom. Ez a cucc jött, látott, és letarolta az összes ‘Legjobb játék 2009-ben’ listát (kis túlzással). Adva vagyon kicsiny előkertünk, amelyen hirtelen zombik tűnnek fel (erről szól a ‘Zombies on your Lawn” című nagyon jó kis promózene is, szedhető innen, klipje itt), amelyek olthatatlan vágy fűt, hogy házunkba bejutva megkóstolják az agyunkat. Ezt kell megakadályoznunk mindenféle harcinövények ültetésével, amelyek közül van amelyik lő, van amelyik sebzi a rajta átvánszorgó élőhalottakat, és van amelyik csak blokkolja őket. Ami hosszú távon is élvezhetővé teszi a játékot az az, hogy majdnem 50 fajta növény, és rengeteg típusú zombi szerepel (van amelyik csak sétál, de akad amelyik lufival lebeg, zombidelfinen lovagló, Michael Jackson a Thriller videoklipjéből táncosokkal egyetemben, óriásbatár, stb.), és a végigjátszása után szórakozhatunk a sokféle minijátékkal, amelyek között akad olyan is, hogy mi irányítjuk az élőhalottak hordáit. A grafika inkább aranyos, mint szép, de pont elegendő a hangulat eléréséhez, a hangok is passzolnak, és az átgondolt kő-papír-olló rendszer (mindennek van ellenszere, csak ismerni kell) is jó hatással van az élvezeti fokára. Flashban is kipróbálható egy enyhén butított verziója itt, a demoja innen tölthető le, míg a hivatalos oldala ezen a linken érhető el.

Penumbra: kicsit komorabb vizekre evezünk ezzel az alkottással, mivel egy kőkemény túlélő horror-t (pontosabban hármat, mivel trilógia) tisztelhetünk benne, hallucinációkkal, visszafojtott lélegzettel asztal mögött bujkálással, idegen lényekkel, és sötét, kihalt, véres folyosókkal. A játék – ahogy azt már megszokhattuk – remek fizikai motorral van felvértezve, konkrétan számomra ez volt az első, amiben úgy nyithattam ki egy ajtót, hogy „megfogtam” a kilincset az egérrel, és azt mozgatva tárult fel, nem pedig egy sima gombnyomástól. Bármit manipulálhatunk, megemelhetünk, egymásra rakhatunk, amire szükség is lesz, mert jócskán lesz olyan szituáció, amin csak hosszas fejtörést követően tudunk átjutni (pl. a kapcsolószekrény ajtajának téglával való leverése jópár ősz hajszálat eredményezett, mire nagy nehezen rájöttem). Mindezek mellett a trilógia mindegyik darabja meglehetősen hátborzongatóra sikeredett, szóval szigorúan csak sötét szobában fejhallgatóval ajánlom a nyúzását 🙂 Elvileg már nem ingyenes egyik rész sem, de az SG Hírportálról (regisztráció után) elvileg leszedhető az első rész, egyéb demo-kat pedig itt érhettek el.

Eets: legfőképpen úgy tudnám jellemezni, hogy tündéri aranyos cuncimókus főhős (még a bankkártyámon is ő vicsorog :)), bájos grafika, és olyan játékmenet, ami néha hajtépésre, és levél Xanax-ok elfogyasztására készteti az egyszeri játékost. Az öt éveseknek készülő oktatóprogramokra jellemző tiritarka látvány ne tévesszen meg senkit: ez itt kéremszépen kőkemény logikai játék, ami a későbbi szinteken komoly kombinációs kézséget, és sok szerencsét igényel. A fejlesztők sikeresen kereszteztek két régi klasszikust: a Lemmings-et, és a The Incredible Machines-t. Lemmings, mert főhősünk, a fehér nyuszi csak megy az orra után (ezért nyugodtan leugrik a mélységbe, ha nem vigyázunk), bár viselkedése kontrollálhatóbb, mint az említett rágcsálós őrületben, mivel különböző almák megetetésével változtathatjuk a hangulatát: van amelyiktől, agresszív lesz, és nagyobbat ugrik, van amelyiktől megijed, és a peremnél visszafordul, ilyesmikre tessék gondolni. Így még túl egyszerű lenne az élet, de a kedves fejlesztők belevitték a TIM-et is a képletbe: különböző tereptárgyak lepakolása után indíthatjuk útjára hősünket, amelyek segítségével terelgethetjük őt a pályák végcéljaként szolgáló arany puzzle-darabka felé. Jópofa animációk, rengeteg pálya, és sok megoldandó feladvány jellemzi a játékot. Hivatalos oldala itt, letölthető demo-ja pedig itt figyel.

Hirtelenjében ezek ugrottak be, mint említésre méltó remekművek. Persze most esetleg megfordul a fejetekben ilyesmi, hogy „micsoda? a xy hogyhogy nem szerepel a felsorolásban?”, ezt persze az ízlések és pofonok néven emlegetett jelenség segítségével magyaráznám. Természetesen ha akad olyan, amit kifelejtettem, de megérdemli, hogy itt szerepeljen azt írjátok meg kommentben, és egy update segítségével beszoríthatom a post végére. Amúgy van három játék, amit nem említettem itt: az egyik a The Blob (ami azért maradt ki, mert már rég játszottam vele, de emlékszem, hogy jó), a második az Emberwind (ami egy jóképességű platformer, tegnap raktam fel estefelé, ezért nem tudok róla érdemben nyilatkozni), míg az utolsó a Pixel Force : Left 4 Dead, ami a tavalyi év sikerjátékának két dimenziós verziója, de még ki se próbáltam. Ezeket tudom még ajánlani, ha szeretitek a nem túl agyonbonyolított, agyoncsicsázott, de szórakoztató, és ötletes játékokat.

Ez jó, megosztom!

•