A hétfő hajnalok mindig jótékony hatással vannak rám. A félálomban, sápadt pislákoló fényben utazás a buszon, a kelő Nap első ecsetvonásai a dombok felett, az elsuhanó táj, a fülembe duruzsoló zenéim (amiktől bizony néha kiráz a hideg, annyira tetszenek), és a lelki felkészülés egy újabb fehérvári hétre mindig jó alapja a magvas gondolatok születésének. Rájöttem például arra, hogy mi is az igazi oka annak, hogy gyűlölöm a telet: az, hogy lealacsonyítja, megerőszakolja az éjszaka szentségét azzal, hogy már ötkor sötétbe borul a világ miatta. Nincs meg az az igazi éjszakai hangulata az embernek, hiába van akár már éjfél: megöli az érzést az, hogy délután lement a Nap. Nincs semmi szép ebben, nem csoda, hogy mindenki kicsit lehangoltabb ebben az évszakban. Szegény skandinávokat sajnálom is a klímájuk miatt, bár ők ebbe születtek, így lehet, hogy fel se fogják, hogy mennyivel szebb is lehetne a világ, ha néha úgy igazából meleg lenne náluk, és nem a farkasordító hidegben támolyognának haza részegen – dacolva a fagyhalállal – hanem úgy, hogy közben ragyognak a fejük felett a nyári csillagok.

Jön a tavasz… hetek óta ezt akarom hinni, de most valamiféle reménysugarat is látni vélek a büdös nagy sötétségben. Nem kell olyamikkel törődni, mint a károgó időjósok, meg az általuk ígért -10 fokok, ugyan. Hosszabbodnak a napok (a céges gépemen a F.lux is már fél öt helyett csak háromnegyed környékén kezdi el „bemelegíteni” a képernyő színeit), ma reggel is örömmel konstatáltam, hogy bizony nem kell vaksötétben végigkómázni a buszutat, mert olyan fél7-7 magasságában bizony elkezdett valami fényes mozgolódni a horizonton. Persze ezeknek a reggeli utazásoknak megadja az ízét a zene, a közeg, és a szinte elviselhetetlen álmosság, ami leginkább Fehérvár előtt szokott rámtörni. Kettős érzés, mert közben meg hallgatom a Balázsékat a Klassz FM-en, és néha konkrétan fel-fel szoktam röhögni, amilyen idióták ezek. Ma kellemetlen helyzetbe is kerültem miattuk: már bandukoltam a sétálóutcán, amikor a Vadon Jani elkezdett visítani, hogy „kiiileencvenezeeeeeer! hallottad, mit mondott? kilencvenezeeeeeer!” (most had ne fejtsem ki minek okán), és egész egyszerűen nem bírtam tartani: kirobbant belőlem a röhögés. Persze az utcán velem szembe jövő nénik-bácsik nem nagyon tudták hova tenni a dolgot (a headset nem feltétlenül feltűnő annyira, hogy láthassák), így kicsit riadtan húzódtak félre tőlem 🙂 Alig várom már, hogy ne nyakig kabátban, és pirosra fagyott fülekkel kelljen ezt az utat megtennem.. már csak 4 hónapot kell aludni, annyit már ki fogok bírni. Meg persze ti is 😉

Ez jó, megosztom!

•