Killing Floor: az évek óta tartó kisebb-nagyobb szünetekkel tarkított szerelem az utóbbi hetekben újra fellángolt. Köszönhető ez az új pályának (a Tripwire feji tovább a tehenet, Istennek hála), és az elmúlt pár hónapban kijött fegyverpackoknak, amelyek közül egyet volt lehetőségem óccsóért beszerezni, és kipróbálni. Ugyan a legújabb frissítéssel is érkeztek új eszközök amelyeket a szörnyhordák megregulázására használhatunk, de azokat nem fogom 4-5 euróért megvenni, majd csak ha le lesznek árazva az is biztos. A szórakoztató headshotolást a multira hegyezett játékokban ritkán tapasztalható félelemérzettel vegyítő csodáról írt postomat ezen a linken találhatjátok.

Medvedisznóember bácsi épp’ meg akar cirógatni, nekem meg üres a táram

Far Cry 3: pár hónapja már említettem, hogy készül a post erről a játékról (konkrétan másfél A4-es oldalt írtam tele az impresszióimmal miközben toltam), de ez egyelőre késik – annyi már egyszer biztos, hogy ha egyszer el tudok jutni egy ilyen gyönyörű szegletébe a Földnek, akkor tuti ott is fogok ragadni, életem végéig marihuánatermesztésből fogok élni, és tisztes jólétben fogom felnevelni a hat gyerekemet egy dzsungellel borított völgy fölé magasodó szirtre épített kis faházban. Esténként kiülök majd a teraszra megnézni a sziget peremén túl elnyúló óceán felett lenyugvó napot, miközben egyik kezemben a sörétest fogom szorongatni (a kurva komodói sárkányok miatt), a másikban meg egy pohár csempészwhisky-t. Ja, és hogy a quadozást ki ne felejtsem: mindenhova azzal fogok járni.

Ez itt bizony a grafika

Euro Truck Simulator 2: gondolta a franc, hogy pont egy olyan játék fog hosszú időre lekötni, amelynek az a célja, hogy minél élethűbben utánozzon egy olyan munkát, amelynek különös ismertetőjele az, hogy olyan kurva unalmas, hogy abba konkrétan bele lehet halni (ugye elég, ha csak elalszol, és máris kész a baleset), de érdekes módon mégis működik a dolog: azt kell hogy mondjam, hogy kamiont vezetni nagyon nagy flash, hiába nem tűnik annak. Megvan a sajátos bája annak, hogy éppen Lengyelország valamelyik autópályáján csapatod 120-szal az általad tuningolt Scania-val, miközben elered az eső, a lemenő nap sugarait pedig sötét felhők takarják el. Felnyomod a tompítottat, bekapcsolod az ablaktörlőt, és hatalmas satufékkel még épphogy le tudsz rongyolni a majdnem elvétett lehajtón. Persze ha elvéted, akkor – akár a valóságban – esetenként jól meg is tudod magad szívatni, ugyanis az ily módon beiktatott kerülőnek hála nem biztos, hogy határidőre le tudod szállítani az árut. A teljesített fuvarokból befolyó pénzeket a kamionjaid (oppardon: nyerges vontatóid) festésére, felfüggesztésére, lámpáira, kerekeire, motorjára, egyszóval: mindenére fordíthatod, illetve további gépek vásárlásával ,és sofőrök felvételével tovább tudod bővíteni a cégedet. Emellett még egy kis RPG-vonás is feltűnik a játékban, ugyanis XP-t kapunk minden sikeresen leszállított rakomány után, amelyet újabb és újabb fajta áruk, fuvartípusok unlockolására használhatunk. Szóval indokolt a játékot érdekesnek, és lebilincselőnek titulálni hiába nem lehet senkit jól fejbeheadshotolni.

„Nahát, milyen gyönyörű kamion!” – gondolta pixelarcú apu, majd tovább bandukolt a büdös nagy /dev/null felé.

Dirt 2: két dolog szerencsés együttállása volt szükséges ahhoz, hogy én fél óránál többet töltsek egy autóversenyes játékkal: egyrészt gombokért tudtam venni egy példányt magamnak ebből a mókából, másrészt pedig egy bő hete boldog tulajdonosa vagyok egy Xbox360 gamepadnak is. A kettő együtt kifejezetten élvezetes: a Colin McRae (béke poraira) nevével fémjelzett sorozat második részében buggy-kkal, versenyautókkal, dzsipekkel, és egyéb négy kerékkel rendelkező gépekkel kell lenyomni a többieket, és lehetőség szerint elsőként érkezni a célba. Ennek elérése billentyűzetről – finoman szólva – nehéznek bizonyult, ámde a kontroller analóg karjaival már más a helyzet: egyszer még arra is vettem a bátorságot, hogy feltoljam a futam nehézségét hardcore-ra, és még így is sikerült első helyezettnek lennem – legalábbis néhány másodpercig, ugyanis a következő kanyarban már felkenődtem a korlátra, és az egész mezőny úgy ment el mellettem, mint agresszív részeg tahó füle mellett az észérvek hajnali kettőkor a késdobálóban. Persze kicsit visszavéve az arcból (és a nehézségből) már szórakoztató a száguldozás, néha úgy rezeg a kezedben a gamepad, hogy majd kiugrik, a fasza grafikának, és a folyamatosan megnyíló versenyeknek, autóknak, miegymásoknak hála hosszú távon is leköti az embert.

A plüss dobókocka nélkül már régen bent lennénk abban a szakadékban ott balra

Hard Reset: kellemesen Blade  Runner-es cyberpunk beütés (tudod: hatalmas kijelzőkön futó boldog emberek szereplésével készült reklámok, neonfények, a magasban repkedő autók, felüljárók, folyamatos éjszaka, szakadó eső, és égbenyúló felhőkarcolók), és nosztalgikus hangulat (hála a nem túlzottan túlbonyolított játékmenetnek): ez a Hard Reset. A grafika fasza (persze végig egy szépen kidolgozott csőben megyünk, így nem nehéz ilyen látványt produkálni), a robotokkal vívott harcok nyomják az adrenalint rendesen az ember agyába, a hangulat pedig – a környezetnek hála – tökéletesen visszaaadja a koszosmocskos saját mocskába fúlt ultramodern nagyvárosok bájos miliőjét. Amúgy valahogy úgy vagyok ezzel a játékkal, mint valami nagyon édes, nagyon szirupos, de ettől függetlenül finom süteménnyel: naponta csak kis adagokat tudok belőle fogyasztani, ugyanis egy óra után már eyecandy-túladagolást kapok tőle.

Már várom, hogy a sarkon túl feltűnik Harrison Ford egy ballonkabátban, kezében egy böhöm nagy stukkerral

Ez jó, megosztom!

•