Több szempontból is tanulságosnak ígérkezik ez a hét, amelyet szabadságon töltök. Egyrészt talán évek óta először próbálom túlélni úgy, hogy nincs kéznél az asztali gépem, amely tömve van játékokkal, filmekkel; másrészt pedig a napjaim nagy részében előreláthatóan egyedül kell lennem. A hosszú magányos órák elviselésében társam mindössze egy laptop adatkorlátos internetkapcsolattal (2013-at írunk!!), és a telefonom. Ja, meg egy nagyon jó könyv, (Christopher Moore – Te szent kék!), egy tucat képregény a gyerekkoromból, és a telefonom. És ennyi. Szegény én, micsoda szenvedések várnak még rám, míg végre eljön az áldott hétfő, és végre visszamehetek dolgozni… Persze viccelek, mégis tény, hogy az egyik tanulságot pont ebből a digitális Kánaánból való kitaszítottság szolgáltatta a számomra: tetszik vagy sem a produktivitásom (amely leginkább a blogon mérhető le, azaz a postok számán) nagyban függ attól, hogy abban a kényelmes helyzetben vagyok-e, hogy egy ikonra duplakatt után oszthatom-e a fejeseket avagy sem. Túl könnyen csábulok el, ha ez a lehetőség adott, és túl könnyen teszem le magam a blogolás melós, ámde az alkotás örömét adó elfoglaltságáról.

Tanulságos lesz azt is végigkövetni, hogy hogyan fogom bírni az átlagosnál többet egyedül töltött időt. Sima hétköznapokon ugye ott vannak a kollégák reggel nyolctól délután ötig, utána pedig jöhet a jól megérdemelt lövöldözés, amely közben végig telefonos kapcsolatban vagyok a barátnőmmel. Nem mondanám túl magányosnak magam. Ez a hét viszont másképp’ fest, de egyelőre profin kezelem a helyzetet: szól a zene, próbálkozom kicsit gatyába rázni a laptopon a Linux-ot, mosogatok, főzök, és rengeteg postot, hírt olvasok a neten. Apropó Linux gatyába rázás, mi sem jellemzi jobban eme operációs rendszer könnyű kezelhetőségét, és a végletekig cizellált felhasználóbarátságát, mint a következő kép, amely azt ábrázolja, ahogy éppen a Chrome-ot (bocsánat, Chromium-ot) próbálom frissíteni:

Mint látható semmi okom az unatkozásra – legalábbis egyelőre. Aztán meglátjuk mi lesz még péntekig. Amúgy voltam már hasonló helyzetben tavaly decemberben (nem, nem úgy értve hogy akkor is Chromium-ot kellett frissítenem, hanem általában): akkor két hetet kellett szabadságon töltenem, ráadásul nem is egyedül. Ennek ellenére a második hét végére szabályosan depressziós lettem a semmittevéstől, hiába volt minden körülmény adott a pihenéshez (asszem egyedül pénzem nem nagyon volt). Már vártam, hogy visszamehessek dolgozni. Ez akár sértő is lehetne a környezetem számára (elvégre micsoda dolog leírni, hogy szarul érzed közöttük magad, és inkább visszamennél az albérletbe, ahol egyedül vagy egész héten), de szó sincs ilyesmiről, egészen egyszerűen megőrjített a semmittevés. Ez persze tök jól hangzik, meg egy sztahanovista munka hőse képe bontakozik ki belőle, de ez sem teljesen igaz rám: láttam már nálam sokkal munkamániásabb embereket is (akár a közvetlen kollégáim körében is), mégis hiányzott már a meló a második otthonüléssel töltött hét után. Persze ha ezt az időtartamot mondjuk egy kis síelgetéssel, vagy óceánjárón koktélszürcsölgetéssel töltöttük volna, akkor gondolom én is könnyebben viseltem volna az egészet. Persze úgy nem nehéz – az igazi hard fokozat az, ha pénz nélkül kell kibírnod, hogy egyik napról a másikra üresjáratba kerülsz. A very hard meg talán az, amikor ugyanilyen hirtelenséggel válsz munkanélkülivé, és tudod, hogy nincs semmiféle dátum, amikor visszamehetsz a munkahelyedre. Jelen pillanatban kevés durvább kínzást tudnék elképzelni annál, mint hogy kirúgjanak, és mondjuk hónapokig kelljen reménytelenül kajtatnom a munka után, közben meg ne legyen pénzem kajára, meg rezsire. Mondjuk volt olyan kegyes a sors, hogy eddig nem hozott huzamosabb ideig ilyen helyzetbe: anekdotikusan szoktam mesélni, hogy milyen volt, amikor a mostani cégemhez kerültem: egy szép pénteki napon behívattak az előzőnél a főnöki irodába, megköszönték a munkámat, és odaadták a papírjaimat, amelyekkel munkakeresési járadékra tudok jelentkezni a hivatalnál. Én meg csak vigyorogtam, mert tudtam, hogy hétfőn megyek felvételizni az új helyemre. Fel is vettek sikeresen, onnantól számítva két héttel később kezdhettem is – ezt a közbenső időszakot kitöltöttem azzal, hogy 39 fokos lázzal feküdtem az ágyban, de ez már másik történet. Azóta sem voltam beteg, ezt le is kopogom. Munkanélküli meg pláne nem – egy lekopogást ez is megér szerintem.

Ez jó, megosztom!

•