Olyan régen volt már hétfőpost, hogy szinte el is felejtettem mennyire jó leírni, hogy a hét indítása mindig egy elég nyögvenyelős, ámde különleges nappal történik, amely gyakorta okoz akkora traumát számomra, hogy csak hosszas rehabilitációval tudom túltenni rajta magam. Cseszhetem, hogy 6-7 órát alszok, a hajnali kelés úgyis kikészít, és ez csak mostanra látszik enyhülni, hogy egyre szebb idő van, és egyre korábban kezd derengeni az ég alja. Sebaj, ennek is megvan a hangulata (hogy a hasznáról, a még egy otthon töltött estéről ne is beszéljünk). A vasárnap esték amúgy általában a Heti Hetes megtekintésével szoktak zárulni (tudom-tudom, ez annyira gusztustalan, hogy helyette akár mondhattam volna azt is, hogy ezeken az estéken különféle latexcuccokban fajtalankodok kisállatok bevonásával, de az igazat megvallva néha szórakoztat – néha viszont kifejezetten dühít). Ez alól a tegnapi eset kivétel volt, mivel nem volt erőm és főleg kedvem a jópofáskodásukat hallgatni, de még mielőtt végképp letaglózott volna az álom még megnéztem egy érdekes ismeretterjesztő filmecskét a Discovery-n, amely a Csendes szörnyetegek (Monsters inside me) címet viselte, és arról szólt, hogy nem érdemes a Viktória-tóban fürödni, mert esetleg az ember agyába férgek költözhetnek rá néhány évre. Korrekt kis műsor volt nna, le volt vezetve ezeknek a parazitáknak az életciklusa, az általuk okozott tünetek, meg hasonlók… a fószer, akinek 40 évvel a vietnami háború után jött elő a kis élősködők által okozott betegség is elég brutális volt: konkrétan elkezdett váladékozni a lába, mint kiderült azért, mert ezek a kis drágák kilyukasztották az egyik nyirokvezetékét. Ha van Discovery-tek, és érdekelnek az ilyen khm… érdekes témák, akkor nézzétek vasárnap este 9-kor a következő részt! (Eszembe jutott egy System of  a Down dalszöveg erről a témáról: „Pull the tapeworm out of your ass, hey!” :D)

Visszatérve a reggelre: még útközben hallottam, hogy Sebestyén Balázsék reggeli rádióműsora pont Fehérvárról jelentkezik, ráadásul nem messze van a buszpályaudvartól az ideiglenes stúdiójuk. Miután leszálltam el is sasszéztam arrafele, és egész szürreális volt látni, hogy ott ülnek azok az idióták, akiknek a hangja épp a fülesemben szól, és jéé a szájuk is pont abban a szinkronban mozog, ahogy én hallom a rádióban! 🙂 Aztán – remek megfigyelő-kézségről téve tanúbizonyságot – feltűnt, hogy hangszórók is vannak felállítva az alkalmi stúdió körül, amelyek arra hivatottak, hogy a műsort hangosítsák ki. Újabb érdekes élmény volt, az hogy miután kivettem a fülest ugyanazt hallottam, mint előtte 🙂 Kár, hogy nem tudtam sokáig élvezni a show-t, mivel sietnem kellett dolgozni, mindenesetre feldobták a reggelemet.
Beérve aztán azzal fogadtak a többiek, hogy láttam-e ma már a napiszar.com-ot. Mondtam, hogy nem az szokott lenni az első teendőm beesve az albérletbe reggel, hogy azt az oldalt nézegessem, úgyhogy egyelőre kimaradt. Kiderült, hogy azért volt ennyire életbevágóan fontos ez, mivel az egyik kolléganőm felkerült erre a remek oldalra, mivel valaki khm… kicsit megkozmetikázta a profilját iwiw-en, és – minő véletlen – tudomást szereztek erről a szerkesztők is. Sorra kerülnek fel olyan emberkék ide, akiket én is ismerek, de mentségemre legyen mondva, hogy mindegyiket csak látásból 🙂 Mindenesetre ma ez volt a fő téma a cégnél (olyannyira, hogy még a főnökömnek is feltűnt, hogy valamin kurvára röhög mindenki, majd amikor elmondtuk, hogy mi a röhej tárgya, akkor csodálkozástól tágra nyíló szemekkel kérdezte tőlem, hogy „van ilyen oldal, hogy napiszar.com?” :D)
Dél fele már erősen kezdtem fáradni, ami a kialvatlanságnak, és annak a ténynek volt köszönhető, hogy nem ettem egész nap semmit. Ezt – úgymond koronázandó – belefutottunk Oracle upgrade közben egy olyan hibába, amit 4-5 órán keresztül hiába próbáltunk kijavítani. Nem segített a legjobb barátunk, a Google se, így maradt a hiábavaló balfaszkodás, mint alternatíva – mondanom se kell: eredménytelenül. Az ilyen sötétben tapogatózás nagyon sok energiát kivesz az emberből, és persze a végén nem volt legalább egy kis sikerélmény kárpótolandó a sok szívásért: egész egyszerűen feladtam. A legbosszantóbb az az egészben, hogy ha csak egy kicsit jobban értenék hozzá, akkor esélyes, hogy kábé 10 perc alatt megoldhattam volna a problémát, ebben egészen biztos vagyok. Sebaj, majd holnap újra nekiugrok.
Most viszont publikálom ezt a postot, beizzítom az Urban Terror-t, és lövök kicsit. Épp eléggé le fog szedálni ahhoz, hogy jóval éjfél előtt be tudjak dőlni az ágyba, mint egy darab fa. Holnapra már több erőm lesz blogzani is, egyelőre ennyire tellett 🙂

Hja, még valami: azért ma is alkottam 🙂

Néha kicsit eklektikus ez a blog: a hasznos programos postot követi egy személyes szösszenet, aztán jön egy retro-kockulós Commodore-os SNES-es akármi, aztán meg egy kis rock, esetleg némi társadalomkritika (mintha bármi is feljogosítana arra, hogy ezt tegyem… sebaj, leszek önjelölt észosztó). Aztán néha vannak olyan írások, amelyekben mélyen kielemzem magam, és a világ kapcsolatát, illetve azt, hogy hogyan reagálok általában az engem ért ingerekre. Ma is ez a lélekboncolósdi van terítéken, mivel akármennyire is sótlanabb, kevésbé poénos téma, mint mondjuk a Disznóvágás PRO játékkritika mégis ez az, ami napok óta foglalkoztat, és ha nem beszélhetek róla úgy érzem szétrobbanok.
A világ tele van igazságtalansággal, és bunkó, agresszív, igazságtalan emberekkel. Ezzel a ténnyel együtt kell élni, és igyekezni kell úgy élni az életet, hogy ezt a típust minél jobban kirekesszük a személyes szféránkból. Persze vannak sajnálatos szituációk, amikor ezt képtelenség megoldani, elég csak ha a családban, vagy akár a munkahelyen előforduló szemetekre gondolunk. Annak változatos okai lehetnek, hogy ezek az emberek miért olyanok, amilyenek (gyk. g*cik) veled, de az indítékokat mindig valami gusztustalan emberi jellemvonásban kell keresni: irigység, önzés, undor, kapzsiság – mind-mind okai lehetnek annak, hogy valaki keresztbetesz neked, és sajnos ez ellen nem segít, ha korrekt akarsz lenni velük.
Az utóbbi pár napban találkoztam néhány ilyen emberrel. Nem mondanám, hogy sikerült normálisan lekezelni ezeket a támadásokat, és ezt komoly hibámnak érzem: nagyon ki tud borítani, amikor én normálisan viszonyulok valakihez, de nem ezt kapom vissza… Egy elegáns ignorálás (=leszarom) néha annyira jól esne, de egész egyszerűen nem vagyok rá képes: amikor valaki megbánt ok nélkül, akkor utána napokig képes vagyok rágódni az eseten. Megfigyeltem magamon még egy ijesztő reakciót: ha – véletlenül – egymás után több ilyen benyomás is ér, akkor hajlamos vagyok a paranoiára, azaz képes vagyok (majdnem) mindenkiben az ellenséget látni amiatt a néhány valóban ellenséges illető miatt. Ez alól csak a családom, a régi gyerekkori barátaim, és a barátnőm kivételek: akikkel lazább a kapcsolatom azokkal képes vagyok ilyen hangulatomban csak fenntartásokkal érintkezni félvén a támadástól.
Mondok néhány konkrét példát is, de azt előrebocsátanám, hogy ezeknek egy része olyan lesz, amit esetleg más ember egy laza vállrándítással elintézett volna, de én én vagyok, és sajnos képes vagyok ilyesmiken rágni magam napokig. Vegyük mondjuk a múlt hét csütörtök reggelt: kedves lakótársam (nevezzük csak Pének) kint eszegetett a konyhában, én meg a hajamat csináltam a fürdőben folyó csap mellett. Végzett a kajával, és odajött szólni, hogy ne folyassam annyira a vizet. Bólintottam, hogy oké, jól van, de közben éreztem, hogy lassan elönt az ideg… utánamentem, és a dühtől elszoruló torokkal megkérdeztem, hogy legközelebb az lesz-e, hogy rám rúgja az ajtót fürdés közben, hogy „már tíz perce bent vagy”? Mivel nem azon a néhány percen fog múlni a vízdíjunk (ami amúgy is a legkisebb tétel a rezsiből), amíg a hajamat zselézem ezért igazságtalannak, és felesleges baszogatásnak éreztem azt, hogy – amúgy már másodszor, pár hónapja is ez volt a problémája – ezért képes kelteni a feszültséget.
Aztán ugye itt van ez a drága cég (akik egyre esélyesebbek arra, hogy a közös emlékeinket a Homáron is megjelentessem, persze csak ha megüti a mércét), amelynek vezetői madárnak néznek (és – bár a CL9 se sokkal lassabb annál, amit kértem – most már elvből sem adom fel a „harcot” ellenük), és ez a bánásmód se tesz túl jót a néha-néha felszínre törő – amúgy talán indokolatlan – kisebbségi komplexusomnak.
Volt még pár eset, amelyeket most nem részleteznék (már csak azért sem, mert olvashatják olyanok is, akiknek nem kéne), de valahogy az utóbbi néhány napban felgyülemlettek ezek a szar dolgok az életemben. Azt kívánom, hogy bárcsak fel tudnám fogni az egészet olyan lazán, és a saját erkölcsi, és szellemi fölényem fényében sztoikus nyugalommal, hogy ne menjenek ezek az esetek az idegeimre, de sajnos képtelen vagyok rá. Szombaton is ezen gondolkodtam, és körülbelül 10-15 percre úgy éreztem, hogy képes lennék rá, és mondhatom remek érzés volt. Végülis a hátterem adott lenne hozzá: van egy gyönyörű barátnőm, aki imád, a szüleim, és a régi barátaim szintén, van normális munkám, van blogom, van életem… de nagyon sok mindent először magamban kell rendeznem, hogy az ilyen incidensek ne zökkentsenek ki a lelki békémből. Van még mit tanulnom.

Ma este semmiféle stresszforrás nem zavarhatja meg az egyensúlyomat. Leszarom a munkahelyemet, leszarom a politikát, leszarom a törlesztéseimet, leszarom a vulkáni hamut (bár azt inkább csodálatosnak tartom, mint zavarónak), leszarom a gazdasági helyzetet, leszarok mindent, ami máskor zavar, és idegesít… Hűvös sör simul a tenyerembe, halk szisszenéssel fújja a levegőbe nedves sóhaját, mikor megbontom. Lágy zene szól, de ma nincs kedvem kísérletezni, csak régi jól bejáratott kedvencek sorjáznak szépen egymás után: egy kis Keane, egy kis PUF, hmm de rég hallgattam Quimby-t, nosza… Hiperkarma, aztán persze Pink Floyd, majd egy kis Porcupine Tree… jó is ez, dúdolom a szövegeket, és csak annyi szünetet tartok néha, amíg a sört a számhoz emelem. Kint már kezd igazán tavasz lenni, az alvó város parkjaiban lágyan lengedezik az első, még nyíratlan fű, és lassan lombba borul minden fa. Én közben tervezgetem a nyarat: május végefele elkezdődik a fesztiválszezon a Pannónia Fesztivállal, és jelenleg úgy fest, hogy lesz is pénzünk rá… hmm, hogy lesz Kispál is? Meg Tankcsapda? Meg Prosectura, és Macskanadrág? Basszus, Cicanacin már 17 éves korom óta nem voltam, de jó lesz bepótolni! Remélem jó idő is lesz, felverjük a sátrakat, és 4 napig non-stop alkoholos befolyásoltság alatt fogjuk magunkat jól érezni! Nekem pláne jelentős lesz ez a buli, mert megeshet, hogy ez lesz életem utolsó Kispál-koncertje… már alig várom. „Wish you were here” – énekli Roger Waters, és újra rá kell döbbennem, hogy imádom a zenéjét. Ma este minden a nyugalomé, és a békéé. Rám is fért már, rengeteg harcot kellett megvívnom ma is (amit leírtam az csak a töredéke), és ráadásul ijesztő volt az utóbbi másfél hét is: egész egyszerűen aludhattam bármennyit, akkor is olyan fáradt maradtam, hogy nemhogy ide a blogra írni, de gondolkodni se nagyon volt erőm… Kezdtem hinni a tavaszi fáradtság nevű humbugban, de szerencsére mára elmúlt, és remélem vissza se tér. Elkortyolom még az utolsó sörömet, talán még játszok kicsit, és jókedvűen fekszek majd le aludni – hetek óta először.

Hétvégén újfent szembesültem azzal a ténnyel, hogy bizony ha az embernek mondjuk fagyizhatnékja támad, akkor bizony megeshet, hogy a pénze mellé kap némi vírus/baktériumtenyészetet is grátisz – ez a cég ajándéka. Fagyinál eleve megvan a veszélye annak, hogy egy finom kis patogénkoktél is befigyel a cuccban (a szalmonella adja meg az igazi ízvilágát, csak utána egész kellemetlen tüneteket tud produkálni, ha ezek a kis csillós állatkák rendberakják az ember bélflóráját), de néha elég egy higiéniára nem túl sokat adó árus is, hogy bekapjunk pár milliárd bacit.
Ezen tűnődtem vasárnap délután, mikoris lakóhelyem, a Pápa nevű tanya város sportcsarnoka előtt álltam többedmagammal, és azon tűnődtem, hogy vajon mennyire fogok gyomorrontást kapni estére, mivel a jó ötvenes fagyisnéni ugyanazzal a kezével számolja ki az övtáskájából a visszajárót amivel néhány pillanattal korábban a tölcséremet markolászta. Ahogy ezen merengtem eszembe jutott a „megbaszhatja a HACCP” verseny néhány másik helyezettje is, nézzük is csak meg a befutókat:
dobogós helyen szerepel (legyen mondjuk a harmadik a fentebb említett fagyis néni után)  az egyik buszpályaudvari ABC eladónője, ugyanis ő legalább ad a látszatra, amikor felveszi a nejlonkesztyűt a kiszolgáláshoz, és a Fornetti-tapogatáshoz. Kár, hogy utána nem veszi le, és azzal nyúl a kasszába (persze megértem: így kevésbé macerás), és tapogatja azokat a bankókat, amik ki tudja kinek a kezében jártak amióta kinyomtatták őket… Nem irigylem azokat, akik itt akarnak péksütit vásárolni, szerencsére én csak csokiért, meg az örök kedvenc lila Airwaves-emért szoktam beugrani hozzájuk.
Bár már ez is épp elég gusztustalan, de az örök nyertes, a verhetetlen bajnok az a hölgy, akinek produkcióját – bár már évekkel ezelőtt láttam – az idő se felejteti velem akkora élmény volt… Megintcsak Pápa a helyszín, vásárcsarnok, lángossütöde, abból is az a talponállós-papírtálcás fajta. Példátlan módon itt esett meg velem, hogy két harapás után kidobtam egy lángost a kukába, de egész egyszerűen olyan intenzív hányinger kapott el, hogy úgy éreztem ha még egy falatot megeszek, akkor egyből jönni is fog kifele. Pedig finom volt a tésztája, volt rajta tejföl is rendesen… csak épp a szóban forgó néni egész sajátos módját választotta az elkészítésének… Az ilyen lángossütödékben meleg van. Nagyon. A hölgy izzadt is rendesen köszönhető ennek a ténynek, illetve annak a tényezőnek, hogy nagymama-korára sikerült elérnie a lélektani 130 kilós testsúlyt (ezúton is szeretnék gratulálni neki ezért a szép teljesítményért). Csöpögött is róla a veríték szépen, de ez egészen addig nem is zavart annyira, amíg a hájas, verítéktől csillogó hurkaujjaival nem markolt bele a reszelt sajtba, és nem szórta meg vele a készülő lángosomat úgy emberesen. Persze ha vagyok olyan rutinos, és elfordulok erre a pár pillanatra, akkor jóízűen megettem volna az így elkészült finomságot (melynek sótartalmához a néni is nagyban hozzájárult), de – én rutintalan hülye – végignéztem az akció minden kis gusztustalan pillanatát. Azóta valahogy nincs kedvem árustól lángost venni, ki tudja miken mentek át az alapanyagok, amikből készül…
Persze lehet azt mondani, hogy egy elkényeztetett válogatós kis pöcs vagyok (meg különben is: Szomáliában gyerekek éheznek, én meg itt finnyáskodok?), de azért az ilyesmi mégiscsak kicsit felkavarja az ember gyomrát! A pénz nem éppen a legsterilebb dolgok közé tartozik (hogy a dagadt nénikről lecsurgó izzadságpatakokról ne is beszéljünk), és valahogy nem szívesen szólítok magamba olyan kajákat, amik közvetlen kontaktusba kerültek ezekkel. Persze egyből az ember eszébe jutnak a rémtörténetek: a szóban forgó város egyik kedvelt urban legendje a helyi húskombinátban január 1.-én a kolbászpépbe okádó enyhén másnapos dolgozó, de ebbe a kategóriába tartozik a pékek, és az – állítólag – jó nedvszívó kenyértészta esete, amely jó az izzadságot felitatni is… A felsorolás még folytatható, de ezekkel ellentétben a pénzes meg a lángosos néniket én láttam is akció közben, és mindegyik úgy követett el nyilvánvaló higiéniai szabálysértést (amiért egy ÁNTSZ-es komoly pénzekre büntette volna őket), hogy a szemük se rebbent!
Most pedig – hogy jól kidühöngtem magam az ilyen embereken – felállok a több éve nem tisztított billentyűzetem mellől, és eszek valamit. Tuti, hogy ezen is rengeteg a baktérium, de ezeket legalább ismerem, és immunis vagyok rájuk 😀

Nevezetes nap a mai: egyrészt ugye ilyenkor illik megviccelni embertársainkat némi erőltetett (nagyritkán szellemes) poénkodással, szóval be szeretném jelenteni, hogy mától megszűnik a Ráktalicska (óóje), másrészt egyéb emlékezetes esemény is történt ma (legalábbis velem) ami miatt elvileg ma este be kéne rúgnom néhány emberrel a Vadászkürtben (aki nem ismerős errefele: Fehérvár legundorítóbb kocsmája, de megvan a sajátos bája), ugyanis kereken egy éve vagyok kékvérű, azaz IBM-es. Akikkel anno kezdtem (meg felvételiztem) azokkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot annak ellenére, hogy szanaszét pakoltak minket a cégen belül, így a mai rendezvényre is hivatalos vagyok. „Persze” nem fogok tudni részt venni az össznépi bebaszáson (bocsánat: nosztalgikus sörözgetésen), mivel – most tessék figyelni, lényeges információ következik – holnaptól szabin leszek, ergo nem valószínű, hogy lesz új post keddig. Tessék valahogy elviselni az ezzel járó fájdalmat, piros tojást nehogy el tessék fogadni (az ilyen irányú kezdeményezéseket a következő mantrával tessék elhárítani: „oszt pálinkád nincsen?”), vegyétek elő a legbüdösebb 7-8 éve rohadó kölniket (ez persze a fiúkra vonatkozik), sok locsolót/locsolnivalót, a lányoknak pedig sok türelmet kívánok!

Az extra.hu-t pedig Isten nyugosztalja.

Óbazz dereggel van kibotorkál kávét melegít asításításít felöltöz régi zselét újra beüzemel leliftez rácsodálkoz a tavaszra be a céghez miafasz filesystem kreálás hol is hagytam abba tegnap fél 11-kor agy eldurran kirohan friss levegőt szívni nahát Peti és Anita beszélgetés a nőkről mint munkaerőkről utána vissza environment variable-k beállítása közben sűrű miafasz-érzés jé elindult a SAP-telepítő de ronda ez a két nő a splash-screenen néhány percig újra számítógép-programozónak érzés közben bazmeg ma is elfelejtetted elhozni a külső vinyódat és megint adjam kölcsön a pendrive-omat jól van nesze füles a nyakban Incubus és Massive Attack ebédszünet gép előtt hatalmas pizzával sajt szalonna csirkemell hagyma 10 perc alatt betermelem kollega biliből enni próbáló kisgyereke persze nem igazából csak imitálva yess megint behalt a telepítő ja hogy meeting van mennem kell jó megyek én is beülés egy hideg tárgyalóba németek próbálnak kihangosítón angolul beszélni ami vicces managerem is akin nagyon látszik hogy mennyire röhejesnek tartja a nyelvtudásukat is utána majdnem másfél órás szeánsz a project hatalmas problémáiról és arról hogy de szar középvezetőnek óbocsánat managernek lenni biztos szar lehet bő félmilliót keresni bár ez nem biztos utána lakótárs jéé te még nem hagytál itt dejó kocsiba bepattan Tesco maradék 300 forintból kaja helyett inkább két Steffl pénztárnál a döbbenés hogy 26 évesen még elkérik a személyimet de ez most már boldoggá tesz régen bosszantott jé nyitva van a parkolóban a szélvédőjavító mennyi 5000 oké csináld fél óra sör kibont kora tavaszi fényt élvez bazmeg ott futott egy őzcsapat az út jobb oldalán még épp időben fékeztem mert átfutottak az erdőbe én meg fácánt ütöttem el tiszta toll lett a hűtőrácsom szerencsére nem tört össze semmit hazafele nyomor az utakon albérletbe fel sör a hűtőbe be a gép elé két DVD-nyi Henger Éva kiír hogy legyen hely a Letöltések partíción jesszus ha meglesz az új gép akkor mennyire nem lesz helyem de sebaj netnetnet Facebook Reader amire mostanában már nincs időm a munkahelyemen családi csomag sózott szotyi betermelése étel gyanánt közben MSN sör asszony egymás agyának több óra masszív zsibbasztása de a végén azért szivecskék meg persze szeretlek tényleg amúgy bármilyen hihetetlennek is tartod néha pusszpussz kimászás a konyhába a reggeli kávé maradékáért közben de jó is lenne enni valamit nyelv szétcsípetése Erős Pistával és lilahagymával ami elég kellemetlen mivel a só már így is szétmarta némi idegi kín de élvezem ködösen derengő Hold sárgán villódzó közlekedési lámpák sajgó hát Porcupine Tree kitalálás hogy írok egy tömörített postot amiben nem lesznek írásjelek sem csak a végén azaz itt.

Reggeli közben Feri mesélte, hogy van egy haverja, aki szerint a repülés olyan, mint a szex: az első nagy élmény, utána már megszokod. Nos, én valahogy nem éreztem halálfélelmet amikor elvesztettem a szüzességemet ellentétben a repüléssel, márcsak azért sem, mert tudtam annyit az emberi szaporodásról, hogy ellentétben a fekete özvegyekkel nálunk a nőstények nem eszik meg a hímeket párzás után.

Na megyek, mert lekésem a PFYL (Pray For Your Lives) Airlines budapesti járatát.

Végre… féltem attól, hogy talán az utolsó napokra megkedvelem a várost (és a hotelt), esetleg a munkahelyet, ahova itt kellett bejárnom, de szerencsére ez a veszély nem fenyeget: ugyanúgy rühellek itt lenni, mint az elmúlt másfél hét bármelyik napján 🙂 Ma csak fokozta ezt az érzésemet az, hogy a németek rácáfoltak a lépten-nyomon hangoztatott precizitásukra, és ma leptek meg minket, mint a döglegyek a májusi parizert, pedig másfél hete ültünk naponta nyolc órát náluk úgy, hogy a kutya se volt kíváncsi ránk. Ma bezzeg sorra jöttek, bemutatkoztak, és nekiálltak hülye kérdésekkel zaklatni minket (például: van-e kérdésünk a projecttel kapcsolatban… hogyne, mondjuk az, hogy warum?), meg folyamatosan rohangásztak össze-vissza, amit meglehetősen idegesítő volt órákon keresztül elviselni. Öröm volt látni, hogy ezek is szenvednek a managertúltengés nevű betegségben, ami főleg a multikat fertőzi: egy dolgozóra jut kábé 3-4 öltönyös semmirekellő okoska, akik hangzatos posztokban „dolgoznak”, felveszik a többezer eurós fizetésüket, de semmihez sem értenek a meetingelgetést leszámítva. Mondanom se kell, hogy ez a kór mennyire befolyásolja a hatékonyságot: mindenki utasításokat oszt, amelyek nagy része ellentmond egymásnak, és te – mint végrehajtó  – csak lesel, hogy most akkor mégis mit csinálj. Nem véletlen, hogy ez a művelet – aminek előkészítésére kiutaztunk – már így is több hónapos csúszásban van az előírt határidőkhöz képest… szervezettség és precizitás – na ebből hiány van 🙂

Sebaj, mindez annyira nem érdekel most: tudom, hogy holnap már nem tudunk bemenni se hozzájuk (nem lesz időnk rá), és lesz két és fél nyugodt napom, hogy kicsit rendezzem a soraimat, mielőtt újrakezdődne a fehérvári élet. Hiányzik Magyarország, hiányoznak a szeretteim, a haverjaim, és nagyon nem hiányzik a német nyelv, amit ha csak meghallok feláll a hátamon a szőr (tényleg csak a Rammsteinnak, meg Hitlernek áll jól ez a pattogós recsegős stílus, más célokra alkalmatlan).

Persze hogy hazajuthassak még ki kell állnom egy próbát: ez pedig a repülés. Mintegy rákészülés-képpen rákerestem a Google-ben az „air crash” kifejezésre, és néhány vidám fotót sikerült is találnom ezzel kapcsolatban. Ez például egy Lost-részből van (külön érdekessége, hogy külhonban egy hoax-mailhez csatolva terjedt azzal a kísérőszöveggel, hogy egy valódi légikatasztrófa során készült az egyik utas által):

Talán nem kéne ilyeneket nézegetnem…

Azért be kell látnom, hogy jó hülye vagyok, hogy ilyen képekkel kínzom magam, pláne annak fényében, hogy idefele jövet azon imádkoztam, hogy nehogy egy légörvény megdobja a gépet, mert még attól is bepánikolok 🙂

Sebaj, ha túléltem akkor – legkésőbb – hétfőn írok, ha nem… nos, az úgyis benn lesz a hírekben 😀

Ígéretemhez híven – leküzdve a fejfájás enyhe, ámde konstans érzetét – alant kifejtem, hogy miért is utáltam meg ezt a várost annyira, hogy ezzel átvette a „megtisztelő” címet Székesfehérvártól (amit annak idején azzal érdemelt ki, hogy soha nem tudtunk komplikáció mentesen hazajutni koncertek után). Mindazonáltal, hogy valószínűleg az idő ezt a tegnapi estét is meg fogja szépíteni mégiscsak fenntartom a véleményemet miszerint ez a város megérett a pusztulásra. Legszívesebben a földdel tenném egyenlővé az egészet, majd bevetném sóval, hogy soha senkinek eszébe se jusson ide építkezni.

A délután pedig egész jól indult: egy kiadós séta után (amelyről a képeket már linkeltem két posttal lejjebb) lazultunk egy jót a szálloda jacuzzi-jában (sőt tettem még egy próbát a szaunával, és újfent konstatáltam, hogy még mindig nem vagyok elég kemény hozzá), sőt még úsztam is pár hosszt a medencében. Lőttem is az eset közben egy képet a helyiségről (ezzel kockáztatva a telefonomat, de egy jó képért bármit), így néz ki ez az alagsori waterworld:

Szóval elvoltunk kellemesen, majd fél nyolc környékén elindultunk bele a városba. Ahogy hallom odahaza már tavasz van, itt persze szemerkélt az eső (és még ma is be van borulva rendesen), de szerencsére nem volt hideg. Első körben a délután már megismert vendéglőkkel, és pubokkal telitömött belváros felé vettük az irányt, mivel esélyesnek tűnt, hogy talán találunk egy viszonylag olcsó helyet, ahol nem kell a gatyánkat is ott hagyni egy korsó sörért cserébe (ez alatt ~2 euro/4 deci árfekvést értek). Már messziről látszott, hogy ez nem volt a legszerencsésebb ötlet, mivel olyan tömeggel találtuk magunkat szembe, amely engem a Sziget/Volt fesztiválokon tapasztalható nyomorgásra emlékeztetett. Azért befurakodtunk az embermasszába, hátha találunk valami óccsó helyet, vagy legalább egy szabad asztalt, de egyik se jött össze, így csalódottan értünk ki az utca végére. Kicsit még trackeltük a környező utcákat, de puccos éttermeken, és drága koktélbárokon kívül nem akadt semmi az utunkba (kivéve egy nagydarab kopasz Hans, akit félhangosan nekiálltam magyarul szidni csak a poén kedvéért bízva abban, hogy nem érti a nyelvemet… előbb-utóbb nagyon rá fogok cseszni erre a hobbimra, már látom előre). Újfent szembesültünk azzal, hogy ez Németország, itt más feltételek adottak, mint mondjuk Pesten: itt nincsenek talponállók, igénytelen kocsmák,  és igazán olcsó helyek, legalábbis a szűkebb értelemben vett belváros környékén sem! Ez volt az este tanulsága, de ezt csak néhány óra céltalan mászkálás után vontam csak le, pedig ha kicsit okosabb lettem volna sok kilométernyi sétát spórolhattam volna meg… Mindenesetre – miután láttuk, hogy itt két számjegyű összegek vannak felírva krétával a fekete hátterű táblákra  – előkaptuk a térképet, és betájoltuk magunkat egy olyan utca felé, ami elvileg hemzseg a büdös igénytelen, és főként olcsó krimóktól, ahol minden este kilátásban van egy jobb fajta tömegverekedés. Utunk a Königsalle-n vezetett keresztül, ahol már délután is jártunk (főleg a három szintes Saturn-t vizslattuk át alaposan :)). Amit tudni kell róla az az, hogy – megintcsak a Wikipedia szerint – ez egész Németország legdrágább bevásárlónegyede, és én hülye fejemmel itt akartam videokártyát venni 🙂 Csak egy árat mondok: ATI HD 3850 (512 GDDR3-mal szerelve) itt 140 euro-t kóstál (ami kábé 38000 forintot ér jelenleg), míg ugyanez – az argep.hu alapján – Magyarországon  már 14890-ért is kapható 😀

Visszatérve az estére: épp kifele tartottunk ebből a városrészből, amikor egy zajosabb csapat tűnt fel előttünk. Azon filóztunk, hogy ezek most drukkerek-e, vagy mifene (mivel volt náluk két focilabda, a nyakukban valami szurkolósál, ja és hót részeg volt az összes), de amikor egymáshoz értünk kiderült, hogy teljesen más a szitu: épp egyiküknek a legénybúcsúját tartották, ami abból állt, hogy a srácon volt egy nagy lepel, amin volt két lyuk, amelyeken – 2 euroért cserébe – megpróbálhattuk volna átrúgni a labdát 🙂 Gondolom ebben az a poén, hogy ezt elég nehéz megcsinálni, és esélyes, hogy inkább hátközépen rúgod szerencsétlent helyette. Viccesek, és vidámak voltak a srácok (és persze ők is tudtak angolul), bár kicsit megijedtem, amikor megkérdezték a verárjúfrom című klasszikust. Szerencsére nem voltak nacionalisták (bár a németekkel kapcsolatban van egy elméletem, hogy hatvan év ide, vagy oda akkor se teljesen normálisak), és nem akartak minket megverni, bár tény, hogy nehezen akartak elengedni minket 🙂

(Széljegyzet magamnak: legközelebb használjam ki a lehetőséget, ha két euroért cserébe hátba rúghatok egy németet!)

Sétáltunk tovább (ekkor már saccra túl voltunk 3-4 kilométer gyalogláson), segítettünk pár öltönyös csókának eligazodni (nálunk volt térkép, náluk viszont nem), majd hirtelen egy olyan környékre értünk, amiről nekem a Will Smith-es Legenda vagyok című film ugrott be kapásból: hatalmas épületek, széles, kihalt utcák, elárvultan álldogáló kocsik (amik persze az Audi-Mercedes-BMW-Wolkswagen kombóból tevődtek ki főként), és sehol egy lélek. Már vártam, hogy mikor fog a kereszteződésen átfutni egy gazellacsapat a nyomukban az oroszlánokkal 🙂 Hihetetlenül kihalt volt a város, pedig még bőven a közepében jártunk! Mindenesetre mentünk tovább rendületlenül az Utca Ahol Minden Sarkon Van Egy Olcsó Kocsma felé… némi tévelygés után (ami plusz 2-3 kilométert jelent, de nem akarlak az unalmas részletekkel fárasztani titeket) meg is találtuk… de nemhogy kocsmák, de még csak boltok se voltak sehol, ráadásul majdnem visszaértünk a szállodához ezzel a manőverrel! Már a hisztérikusan vinnyogás kerülgetett, de ahogy elnéztem Laci és Feri se volt túl boldog… Sebaj, ha nem sikerül magunktól normális helyet találni, akkor kérjünk segítséget! Leintettünk egy local arcot, aki – egész tűrhető angolsággal – elmagyarázta, hogy kábé fél kilométerre van egy echte deutsche csehó, ami ráadásul egész olcsó is. Értékelem a segítőkészségét, de csak amikor odaértünk derült ki, hogy amit ő kocsmának vélt, az igazából csak egy újabb puccos rongyrázós gyertyafényes kulturáltan szórakozós eltartott kisujjal kortyolgatós sznobtanya, ami ráadásul kibaszott drága is (le kellett volna fényképeznem a bejárathoz kitett árlapot…). Ekkor döntöttünk úgy, hogy stratégiát váltunk: megtámadtunk egy éjjel-nappali Kiosk-ot, és vettünk egy üveg sört fejenként. Ezt megittuk az utcán, majd egy másik helyen vettünk további négyet (szintén per kopf), meg egy ampullányi Jagermeister-t, és visszavonultunk a szállodába inni 🙂

Mélységesen csalódtam a városban. Legyalogoltunk – szerintem legalább – 10 kilométert a semmiért, és nem találtunk egyetlen helyet sem, ami kicsit is a mi igényeinkre lett volna szabva (= ne legyen nyomor, ne csak öltönyben lehessen bemenni, legyen zene, legyen két euro körül a sör). Ennyit akartunk csak, és ez se jött össze. Végül is felfoghatjuk a dolgot pozitívan is: az éjjel-nappaliban fejenként mindössze kb 5 euro-t hagytunk ott… ennyire olcsón nem hozhattuk volna ki az estét, ha beülünk valahova. Óójee. Düsseldorf, én így szeretlek!

… harmadik próbálkozásra kattint sikeresen az ‘Új bejegyzés’ opcióra a WordPress adminfelületén… nos akkor igazán alkalmas az állapota egy új post írására.  Szombat este lévén ugyanis  jó magyar – vagy akár nevezhetnénk globálisnak is – szokás szerint úgy döntöttünk, hogy durva mennyiségű alkohol magunkba szólítására fogjuk szánni az estét, ha már egyszer szombat van. Ha látnátok azt, hogy hányszor törlöm vissza amit írok (a ‘hányszor’ szót legalább 4X kellett javítanom), akkor érezhetnétek az alkoholszintemet 😀 A helyi Alt sör kurva finom, a Wikipedia a következőket írja róla:

A 19. század közepén a német sörfőzők többsége áttért az új stílusú, úgynevezett alsó erjesztésű (lager) sörök főzésére, Düsseldorfban és környékén megtartották a hagyományt: errefelé mindmáig az alt – azaz az „öreg” – sörök népszerűek.

Az alt rokonához, az angol ale-hez hasonlóan felső erjedésű sör. A düsseldorfi sörfőzők szerint a sör akkor dúsul, ha hosszabb ideig hideg helyen tárolják, mert az alacsony hőmérsékleten tisztul, és utána kevésbé karcos. Így hát az altbiert déli rokonához, a kölschhöz hasonlóan melegen erjesztik, és utána egy-két hónapig hidegben érlelik, pihentetik.

Mindezért a bronz- vagy sötét rézszínű düsseldorfi altok karaktere teljesen különbözik a megszokott sörfajtákétól: finoman kesernyés, és egyúttal savanykás, erőteljes malátaízzel.

Ezt fogyaszottam ma (egy kicsi Jagermeister-rel megtámogatva), úgyhogy nem is írok többet, így is annyi időmet emésztette fel ennek a pár sornak a megalkotása, mint máskor egy több oldalas esszéé 🙂 Holnapra kijózanodok ígérem, és el fogom mesélni, hogy milyen volt több tíz kilométert gyalogolni egy olcsó kocsma kedvéért, és miért gyűlöltem meg ezt a várost…