Valahogy elcseszve indult a reggel. Kezdődött azzal, hogy alig bírtam kimászni az ágyból (pedig annyira jó indulás előtt másfél órával magadhoz térni, van időd pepecselni, reggelizni, zuhanyozni, netezni, estébé), így csak fél óra csúszással indítottam a napot. Persze a rutin meg az évek már segítettek: hosszas gyakorlás árán most már képes vagyok arra, hogy úgy állítsak be ébresztőt a telefonomon az első két szundi után mondjuk 20-30 perccel későbbre, hogy közben nem ébredek fel.

Aztán leültem a gép elé. Gondoltam feldobom magam valamivel, elővadásztam az AIMP könyvjelzői közül a Class FM online adását, de ez is csalódást okozott. Emlékeztek még a régi – talán – Sláger Rádiós reggeli (inkább hajnali) beszélgetős műsorra, ami arról szólt, hogy komoly témákat vesézett ki a búgó hangú műsorvezető néni a betelefonálók segítségével? Volt ott minden, mit szem-száj ingere: válás, rák, öngyilkosság, depresszió, bébifókák mészárlása, ózonréteg elvékonyodása… Emlékszek, éjszakásban annak idején néha próbáltam hallgatni ezt a műsort, de általában inkább kikapcsoltam a rádiót mielőtt még nekiestem volna a karbantartó-műhely eszközeivel az ereimnek. Ami enyhítő körülmény volt, hogy legalább hajnali 3-4 óra fele tűzték adásra, és viszonylag kevesen hallgatták. Nna, a Class-osok agyasan kitalálták, hogy a Morning Show-ból is ilyen betelefonálós komolytémás szart csinálnak a régi bohóckodós, néha erőltetett de mégis vidám műsor helyett! Nanemár gyerekek, szerintetek tényleg hiányzik az embereknek korán reggel munkába menet, hogy olyan rendkívül felemelő témákról hallgassanak komoly értekezéseket, és betelefonálói sztorikat, mint a bunkó faszik, akik mellett rettegésben élnek a nőik? Most miért kell ezzel elrontani az ember kedvét már a nap kezdetén? Persze az enyémet nem volt nehéz ma amúgy se, de ez nem változtat a tényen miszerint ez a fajta stílusváltás meglehetősen elhibázott, legalábbis szerintem.

Na sebaj, kikapcsoltam a rádiót, majd küszködve a rám törő hihetetlen álmossággal elgyengült karom minden erejét beleadva nagy nehezen beállítottam a biciklit a liftbe szépen függőlegesen ahogy azt kell. Kitoltam az utcára, belehunyorítottam a kelő Nap fényébe, majd vigyort erőltettem az arcomra. Akkor is jól fogom érezni magam, ha fene fenét eszik is -gondoltam, és meglódítottam a gépsárkányt a cég irányába.

Már szinte teljesen biztos, hogy soha nem fogom magaménak tudni azt a képességet, amely segítségével megérthetném, hogy mi motivál egyes embereket olyan cselekedetekre, amelyek szöges ellentétben állnak az én értékrendemmel. A post apropójából, a lakótársaimból kiindulva: én fontosabbnak tartom az együttélés minél stresszmentesebbé tételét az egymás cseszegetésénél a szűk élettérből adódó esetlegesen előforduló zavaró történések okán. Én nem szólok I-nek, hogy reggelente ne fújja a taknyát a mosdóba, mert ha utána esetleg a fogkrémemet kell a kagylóból letakarítanom, akkor bele kell nyúlnom (hogy arról ne is beszéljünk ha esetleg a kontaktlencsém esik bele), nem szólok L-nek, hogy ugyanmár vakarja le a gáztűzhelyről a több hónapja odarohadt akármit… Elfogadtam ezeket, mint a 70 négyzetméter szűkösségéből adódó negatív tényezőket. Ráadásul barátok se vagyunk (abszolút), úgy élünk itt mint három idegen. Megkeseredett, frusztrált, koravén emberekkel lakok együtt (még zenét se hallgatnak!), akik nem látják, hogy annak kéne prioritást élveznie, hogy a körülményekhez képest megpróbáljuk egymást nem cseszegetni minden szaron (eddig a csúcs az volt, amikor I pár hónapja egy szép reggelen rám szólt, hogy készülődés közben ne folyassam annyira a csapot… erre visszakérdeztem, hogy az lesz-e a következő, hogy fürdés közben rám rúgja az ajtót, hogy már 10 perce bent vagyok, azonnal hagyjam abba?!).

Nem illek én ide. Érezzék jól egymást, de nekem nem hiányzik ez a negativitás, még a végén én is ilyenné fogok válni, mint ők, és azt semmi szín alatt nem szeretném. Le fogok lépni.

Néha kicsit eklektikus ez a blog: a hasznos programos postot követi egy személyes szösszenet, aztán jön egy retro-kockulós Commodore-os SNES-es akármi, aztán meg egy kis rock, esetleg némi társadalomkritika (mintha bármi is feljogosítana arra, hogy ezt tegyem… sebaj, leszek önjelölt észosztó). Aztán néha vannak olyan írások, amelyekben mélyen kielemzem magam, és a világ kapcsolatát, illetve azt, hogy hogyan reagálok általában az engem ért ingerekre. Ma is ez a lélekboncolósdi van terítéken, mivel akármennyire is sótlanabb, kevésbé poénos téma, mint mondjuk a Disznóvágás PRO játékkritika mégis ez az, ami napok óta foglalkoztat, és ha nem beszélhetek róla úgy érzem szétrobbanok.
A világ tele van igazságtalansággal, és bunkó, agresszív, igazságtalan emberekkel. Ezzel a ténnyel együtt kell élni, és igyekezni kell úgy élni az életet, hogy ezt a típust minél jobban kirekesszük a személyes szféránkból. Persze vannak sajnálatos szituációk, amikor ezt képtelenség megoldani, elég csak ha a családban, vagy akár a munkahelyen előforduló szemetekre gondolunk. Annak változatos okai lehetnek, hogy ezek az emberek miért olyanok, amilyenek (gyk. g*cik) veled, de az indítékokat mindig valami gusztustalan emberi jellemvonásban kell keresni: irigység, önzés, undor, kapzsiság – mind-mind okai lehetnek annak, hogy valaki keresztbetesz neked, és sajnos ez ellen nem segít, ha korrekt akarsz lenni velük.
Az utóbbi pár napban találkoztam néhány ilyen emberrel. Nem mondanám, hogy sikerült normálisan lekezelni ezeket a támadásokat, és ezt komoly hibámnak érzem: nagyon ki tud borítani, amikor én normálisan viszonyulok valakihez, de nem ezt kapom vissza… Egy elegáns ignorálás (=leszarom) néha annyira jól esne, de egész egyszerűen nem vagyok rá képes: amikor valaki megbánt ok nélkül, akkor utána napokig képes vagyok rágódni az eseten. Megfigyeltem magamon még egy ijesztő reakciót: ha – véletlenül – egymás után több ilyen benyomás is ér, akkor hajlamos vagyok a paranoiára, azaz képes vagyok (majdnem) mindenkiben az ellenséget látni amiatt a néhány valóban ellenséges illető miatt. Ez alól csak a családom, a régi gyerekkori barátaim, és a barátnőm kivételek: akikkel lazább a kapcsolatom azokkal képes vagyok ilyen hangulatomban csak fenntartásokkal érintkezni félvén a támadástól.
Mondok néhány konkrét példát is, de azt előrebocsátanám, hogy ezeknek egy része olyan lesz, amit esetleg más ember egy laza vállrándítással elintézett volna, de én én vagyok, és sajnos képes vagyok ilyesmiken rágni magam napokig. Vegyük mondjuk a múlt hét csütörtök reggelt: kedves lakótársam (nevezzük csak Pének) kint eszegetett a konyhában, én meg a hajamat csináltam a fürdőben folyó csap mellett. Végzett a kajával, és odajött szólni, hogy ne folyassam annyira a vizet. Bólintottam, hogy oké, jól van, de közben éreztem, hogy lassan elönt az ideg… utánamentem, és a dühtől elszoruló torokkal megkérdeztem, hogy legközelebb az lesz-e, hogy rám rúgja az ajtót fürdés közben, hogy „már tíz perce bent vagy”? Mivel nem azon a néhány percen fog múlni a vízdíjunk (ami amúgy is a legkisebb tétel a rezsiből), amíg a hajamat zselézem ezért igazságtalannak, és felesleges baszogatásnak éreztem azt, hogy – amúgy már másodszor, pár hónapja is ez volt a problémája – ezért képes kelteni a feszültséget.
Aztán ugye itt van ez a drága cég (akik egyre esélyesebbek arra, hogy a közös emlékeinket a Homáron is megjelentessem, persze csak ha megüti a mércét), amelynek vezetői madárnak néznek (és – bár a CL9 se sokkal lassabb annál, amit kértem – most már elvből sem adom fel a „harcot” ellenük), és ez a bánásmód se tesz túl jót a néha-néha felszínre törő – amúgy talán indokolatlan – kisebbségi komplexusomnak.
Volt még pár eset, amelyeket most nem részleteznék (már csak azért sem, mert olvashatják olyanok is, akiknek nem kéne), de valahogy az utóbbi néhány napban felgyülemlettek ezek a szar dolgok az életemben. Azt kívánom, hogy bárcsak fel tudnám fogni az egészet olyan lazán, és a saját erkölcsi, és szellemi fölényem fényében sztoikus nyugalommal, hogy ne menjenek ezek az esetek az idegeimre, de sajnos képtelen vagyok rá. Szombaton is ezen gondolkodtam, és körülbelül 10-15 percre úgy éreztem, hogy képes lennék rá, és mondhatom remek érzés volt. Végülis a hátterem adott lenne hozzá: van egy gyönyörű barátnőm, aki imád, a szüleim, és a régi barátaim szintén, van normális munkám, van blogom, van életem… de nagyon sok mindent először magamban kell rendeznem, hogy az ilyen incidensek ne zökkentsenek ki a lelki békémből. Van még mit tanulnom.

Tudom, kicsit fáziskésésben vagyok, és általában ilyen hatalmas (~1 hét) csúszás után már nem is nagyon szoktam írni hírekről („leírtak már előttem mindent mások” címszóval), de – annak fényében, hogy mit jelentett nekem ez a zenekar – úgy érzem, hogy mégiscsak illene megemlékeznem tinikorom meghatározó zenekaráról, a Kispál és a Borzról most, hogy bejelentették, hogy feloszlanak.

Furcsamód nem vágott annyira mellbe a döntés, mint amennyire elvárható lenne egy tíz évre visszatekintő „kapcsolat” után. Várható is volt valahol (Lovasi már kb. egy éve pedzegette, hogy nem megy a számírás Kispállal, kettejük gyümölcsöző szimbiózisának egyensúlya megbomlott valamiért), pláne ha figyelembe vesszük, hogy a legutolsó lemezük 2004-ben jelent meg (ne vegyük ide a 20 éves válogatást, illetve a nemrég kijött EP-t, amelyeken összesen kb 4-5 új szám szerepelt), ami az én személyes idősíkomban a győri éveimre tehető, ami – számomra – iszonyatmód a múlt ködébe vesz. Hat év. Hat év alatt rengeteg kínlódást átélhettek ezek az arcok (ez a blogírói ihlettelenséghez hasonlítható talán a legjobban annyi eltéréssel, hogy ez ráadásul csapatmunka is, így még bonyolultabb kilábalni belőle), gondolom volt jó pár anyázós-veszekedős próba is, és mégse akart működni a dolog. Ha ezzel a lépéssel megelőztünk néhány elcseszett lemezt izzadságszagúan kispálosra vett számokkal tele, akkor nem bánom a döntést. Így csak a szépre emlékezhetünk a bandából…

Emlékszem (nem is olyan régen a 30Y kapcsán emlegettem is), volt olyan koncertjük még valamikor 2000 táján, amire én úgy mentem el, hogy tisztában voltam azzal, hogy utána bizony következni fog a csövezés hajnalig Ajkán a 10-12 fokban (egy szál vékony bőrkabátban, amit ráadásul egy csaj el is akart lopni buli közben), de nem érdekelt… Mindennél jobb volt, amikor a Tesis a világ című számot úgy kezdték el, hogy fél tucat ismeretlen sráccal karöltve mi kezdtük el az első két sort énekelni, és a zenekar a mi felvezetésünk után vágott bele a „Motyogj el a WC-ben. aztán csináljad tovább”-ba.

Aztán a legutolsó koncertjük amin voltam is örök emlék marad: a tavalyelőtti EFOTT-on vágtak le hatalmas bulit a nagyszínpadon, mi pedig négyen-öten a kulturáltan álldogáló emberkék között ordítottuk az összes dalszöveget meglehetősen ittas állapotban (amelyet a becsempészett Hubik és egyebek hathatós közbenjárásával értünk el). Itt már játszották az I like Gemenc-et és a Van-e nálatok alkohol-t is, amelyek megkeseredettségükkel már éreztették, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján (olyanok voltak ezek a dalok, mint anno a Velőrózsák némelyik elborultabb darabja, pl. Vér és bél… nyilatkozta is Lovasi, hogy nem tetszett neki ez a lemezük).

Mementóként álljon itt egy koncertfelvétel tőlük, amelyen az egyik örök kedvencemet játsszák:

23 év után vége. 23 év… gombócból is sok, nemhogy zenekarosdiból. Ha belegondolok, hogy alig néhány évvel fiatalabb a banda, mint én, akkor válik igazán fajsúlyossá ez az időtartam. Rengeteg idő, ennyi idő alatt még a színpadon mikrofonba vonyítást/riffelgetést is meg lehet unni, nem is hibáztatom őket érte, csak mégis fáj egy kicsit a dolog megváltoztathatatlansága: nem lesz több Kispál-lemez. Soha többet. Sad, but true my friend. Sad, but true…

UPDATE:

épp Prosecturát, egy hasonlóan régóta létező zenekart hallgatok (1989 óta nyomják), de ők legalább még nem akarnak feloszlani. Ja és az Imre Norbi (az énekesük) se kapott Kossuth díjat. Még 🙂

Furcsa érzés kerített hatalmába: olyan mintha rádöbbennél, hogy igazából mindaz, amit megpróbálnak veled elhitetni hazugság, és igazából a rosszak a jók. Olyan érzés, mint a filmek végén, amikor kiderül, hogy az akire végig gyanakodtál ártatlan, és igazából a kedves öreg nénike a szomszédból a gyilkos. Kezdek ráébredni, hogy igazából nem is olyan gonosz a farkas, és igazából nem is olyan ártatlan a bárány… Durva átlendülés, a dolgok a fejük tetejére állnak, mindaz, amit gyerekkoromban hittem mind hamisnak bizonyul, és – valóban megbízható viszonyítási pontok híján – én csak a fejem vakargatom, hogy tényleg az-e az igazság, amire most éreztem rá, vagy csak egy újabb propaganda hatása alá kerültem a régi helyett.

Én alapvetően becsületes embernek tartom magam. Apámtól tanultam ezt, aki – rengeteg hibája mellett – a mai napig kitart az elvei mellett, és igyekszik korrekt lenni azokkal, akik hasonlóan viszonyulnak hozzá. Mégis valahogy nem érzem magam bűnösnek, ha a neten keresztül jutok hozzá valamihez ingyen, és ez szerintem főleg a jogvédő szervezetek inkorrekt, és hazug módszerei miatt alakulhatott ki bennem. A Proart, ASVA, HENT, artisjus és társai sokszor hoztak olyan intézkedéseket, amelyek nyilvánvalóan a megsarcolást célozták, és gyakran olyan érvekre hivatkozva hozták őket, amelyek gyenge lábakon állnak. Ezek közül a legpofátlanabb szerintem az volt, amikor 2009 április 15.-én bevezették, hogy a pendrive-ok vásárlása után is kötelesek vagyunk szerzői jogdíjat fizetni (ez a DVD-kre már régóta vonatkozott akkor), mivel „a pendrive-okon sokan zenéket, filmet és egyéb jogdíjas terméket tárolnak”. Ezzel feltételezik a vásárlóról, hogy nem legális adatok tárolására is fel fogja használni az adathordozót, és szerintem ez – függetlenül attól, hogy ez tényleg gyakori – ellenkezik az ártatlanság vélelmének elvével: már bűnözőnek tekintenek minket mielőtt bármit elkövettünk volna.

A sort lehetne folytatni (kezdve a hihetetlen összegű büntetésektől – amelyeket néhány mp3 letöltése miatt szabtak ki– a jogtalanul sávszélességet korlátozó internetszolgáltatókig), de az élet szinte minden területével kapcsolatban ezt a meghasonulást érzem: döbbenten állok azelőtt, hogy sokkal szimpatikusabb a Jobbik, mint az MSZP, vagy akár a Fidesz (mindezek ellenére nem fogok rájuk szavazni, mert a radikalizmustól, és fanatizmustól a hátamon áll fel a szőr… a kérdés már csak az, hogy kire tudnék?), a Heti Hetestől  is lassan megkeseredik a szájízem, mert néhány évvel ezelőtthöz képest most már majd’ mindegyik adásban belefutok egy-egy olyan mondatba, amitől forrni kezd az agyvizem (ezt a hatást mostanában Hajós András váltja ki belőlem a legjobb hatásfokkal, pedig régen egy értelmes, és elfogulatlan embernek ismertem meg… hatalmas tévedés volt), és bizony egyre jobban nyomaszt, hogy meg akarják szabni, hogy mit mondhatunk, és mit nem. A holokauszt-tagadást ellenző törvényről is – a már sokszor emlegetett – Orwell 1984-e jut az eszembe, és én zsigeri undort érzek minden iránt, ami az abban leírtakra kicsit is emlékeztet. Eszembe se jutott volna bármikor is azt mondani, hogy a zsidókat nem is irtották ki milliószámra, de az, hogy erőszakkal kényszerítenek arra, hogy ne jelenthessem ki az ellenkezik mindennel, amiben hiszek!

Hányingerem van attól, amikor korlátoznak a szabadságomban, amikor azért büntetnek amit el se követtem, és főleg attól, amikor megpróbálják az agyamból kimosni a – szerintük – eretnek gondolatokat. A nagyipari agybutítással igencsak jó munkát végeznek: a generációm nagy részét egész egyszerűen nem érdekli az, ami körülöttük történik, és ez alatt érthetjük az egész világot, de akár csak a szűkebb értelemben vett országot. Ezt valahol a neten olvastam, és egyetértek vele: az átlagember addig nem fog utcára vonulni, és átvedleni forradalmárba, amíg tud enni adni a gyerekének, és van fedél a feje fölött. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenképpen látni akarom, hogy a nép utcai harcokban elfoglalja a fővárost a karhatalommal véres összecsapásokba bonyolódva, de egy minimális rálátás szükséges lenne mindenki részéről. Ismerek olyan srácot, aki azt válaszolta nekem nemrég arra a kérdésemre, hogy „téged érdekel kicsit is a politika?”, hogy „amíg van metál, meg pia addig nem”. Nem akarok mindenkiből index-fórumokon észt osztó pártkatonát nevelni, de ha mindenki így fogja fel, annak előbb-utóbb az lesz a vége, hogy szépen beterelnek mindenkit a karámba, és ott bizony nincs metál, nincs pia, csak szorongás, és depresszió van, hogy mikor jön érted a nagy fekete autó…

Ijesztőnek tartom ezt a dekadenciát, és beleszaromságot. Nem tudom, hogy ez tényleg annyira általános hozzáállás-e a fiatalok között, mint ahogy én gondolom, és tapasztalom, de ha igen, akkor kurva nagy szarban vagyunk. Erről persze a magyar politikai elit is vastagon tehet: elérték azt, hogy az emberek megpróbálják minél jobban kizárni az életükből azt, amit ők politizálás címszóval művelnek, és csípőből ignorálnak mindent, ami kívül esik a „rezsi – kaja – család – meló” négyesen. Állítólag pl. Svájc ilyen még: ott az emberek szintén nem vesznek tudomást a kormány és az ellenzék csatározásairól, de más az okuk rá: ott nincs szükség erre, mert megy minden flottul, nem emelkednek hihetetlen ütemben a közüzemi szolgáltatások árai, és ellentétben velünk nem hever romokban a közegészségügy, és az oktatás.

Remélem, hogy nincs igazam, és csak a magyarokra jellemző kincstári pesszimizmus beszél belőlem. Ha viszont ráéreztem a jelenlegi helyzetre, és tényleg birkákat nevel az állam, akiket az orruknál fogva húzkodhat jobbra-balra… nos, akkor vége lesz az álomnak, és iszonyatosan kellemetlen lesz az ébredés.

UPDATE:

Az ITHAKA WIP2009 [1] tavaly tavaszi felmérése szerint az MSZP szavazók körében az internethasználók aránya jóval átlag alatti, míg a Fidesz szavazók esetében átlagos, a Jobbiknál pedig jóval átlag feletti.

/forrás/

Ez azért lehet, mert a Jobbikosok – a netnek hála – tájékozottabbak? Vagy pont a régóta neten lógó emberek az így szerzett tájékozottságuk okán fognak a Jobbikra szavazni? Esetleg arról van szó, hogy a szóban forgó pártnak sokkal erősebb az online propagandája, és emiatt lettek ezek az emberek a hívei? Tipikus tyúk, vagy a tojás volt-e előbb kérdés…

UPDATE2:

azt a problémát, ami miatt írtam a postot már mások is észrevették, sőt mocskos jó dalszöveggel elő is adták:

Redline Offside – A kisebbik rossz probléma

Látszat biztonság,
Látszólagos kontroll a saját jövőd felett
Uralni véled a helyzetet, mely döntésre kényszerít de gondolkodni nem tanít meg

Saját álláspontod csak látszólag sajátod,
Rossz és rossz között a kevésbé rossz csak egy mondvacsinált szempont
Gondosan befektetett bizalmad felhasználható ellened

Szabadságod nem váltod meg
De meghajtod fejed
És mégis úgy érzed nyugodt lelkiismereted
De nem gondolsz bele
A legjobb barátod ellenséged ellensége
Mint aki nincs ébren
Egyezkedsz egy boldog szabad jövő reményében
Nem kaphatod meg
Kompromisszumokkal szabadságod nem váltod meg

A szabad vagy nyílt forráskódú szoftverek (FLOSS) szabadon használható, másolható, terjeszthető, tanulmányozható és módosítható számítógépes programok. Ilyen például a GNU/Linux operációs rendszer, a Mozilla Firefox böngésző vagy az OpenOffice.org irodai csomag.

/Wikipedia/

Minden olyan tevékenység kalózkodásnak minősül, ami sérti a szerzőik, az előadóik, illetve a kiadóik többszörözési jogát, legyen szó hanghordozók jogosulatlan előállításáról, másolásáról vagy azok forgalmazásáról, illegális másolat nyilvános bemutatásáról (zenegép, diszkó), vagy arról, hogy valaki zenei fájlokat tesz engedély nélkül bárki számára hozzáférhetővé az Interneten.

/ProArt honlap/

Röhej, de igaz: amerikai jogvédő szervezetek egy kalap alá akarják venni a szoftverkalózkodást a nyílt forrású szoftverek használatával. Egészen konkrétan a szoftverlobbi hatásának tudható be ez az egész ügy, mivel ezeket a köröket egyre jobban zavarja például Indonézia esete, ahol – nem kötelezően előírva, de – a kormányzat inkább az ingyenes szoftvereket preferálja. A hivatalai, közigazgatási intézményei javarészt open-source alkalmazásokat használnak a mindennapi munkához, és ez ahhoz vezetett, hogy a kapitalizmus ellenségeinek nyilvánítsák az országot. India, és Brazília is hasonló sorsra jutottak: mivel nem támogatják az olyan mammutcégek terjeszkedését, mint a Microsoft így ők is felkerültek a Special301 nevű „szégyenlistára”, amelyet a –  hatalmas háttértőkével rendelkező vállalatok teljes támogatását vélhetően maximálisan élvező – International Intellectual Property Alliance (IIPA) állított össze. Erről a szerveződésről csak annyit kell tudni, hogy ez fogja össze a hét legnagyobb amerikai jogvédő szervezetet egyetlen egységgé (BSA, RIAA, hogy csak a nagyobbakat említsem).

A Special301 célja a következő: feltárni, és megnevezni azokat az országokat, amelyek bármilyen módon elősegítik azt, hogy a szerzői jogok, és a szellemi tulajdon védelme károsodhasson. Erről az embernek elsőre (és másodjára is) a lopott szoftverek használata, a film- és zenetöltögetés, meg a hasonlók jutnak az eszébe, nem a Linux, vagy az OpenOffice, nem? Eddig ez így volt, de a szóbanforgó szervezet szerint a kettő egy lapra tartozik: aki ingyenes, nyílt forráskódjú szoftvert használ az nem veszi meg a pénzért árusítottat, így károsítja az amerikai szoftvergyártó cégek azon tetemes hányadát, akik a kapitalizmus Petri-csészéjének ideális környezetében hatalmasra nőtt baktériumtenyészetként eddig igencsak nyeregben érezhették magukat. Ezeknek az erőknek (márpedig itt nem is különálló cégekről, hanem igencsak nagy befolyással bíró érdekcsoportokról beszélünk) persze bassza a csőrét szúrja a szemét, hogy olyan fejlődő országok, mint amilyen Indonézia, vagy India spórolni kíván az állami kiadásokon, és nem veszik meg a termékeiket. Remek eszköz a nyomásgyakorlásra ez a feketelista, amely segítségével megbélyegezhetik őket, mint a kapitalizmus ellenségeit. Az üzenet nyilvánvaló: „vegyétek meg amit gyártunk, különben visszaélünk azzal, hogy gazdagabbak, és erősebbek vagyunk nálatok!”.

Ha nyílt kódú szoftvert készítesz, akkor valójában a KOMMUNIZMUST fejleszted! – emlékeztető a Microsoftos barátaidtól

Konkrétan mivel is érdemelte ki az indonéz kormány, hogy kommunistának kiáltsák ki az országot? Csak egy példa: tavaly volt „pofájuk” körüzenetben megkérni (nem utasítani!) az összes állami szervezetet, és állami kézben levő vállalatot, hogy lehetőség szerint részesítsék előnyben a nyílt forrású ingyenes szoftvereket. Ezzel a lépéssel a költségek csökkentése volt a céljuk, ami egész ésszerű lépésnek tűnik, és nem csak nekik jutott eszükbe: friss hír az is, hogy Anglia is nyitni akar az efféle programok felé, mivel segítségükkel „sok rejtett költséget megspórolhatnak, amik zárt forráskód esetén felléphetnek a későbbiekben”.

Ez a lépés viszont az IIPA szerint épp elegendő ahhoz, hogy az ország felkerüljön a Special 301-re, mivel az ilyen programok használatának bátorítása gyengíti a szoftveripart, és megakadályozza, hogy kialakulhasson a szellemi tulajdon jogának tisztelete!

Amerikának fáj az a körülbelül 126 millió dolláros kár, amit a térség szoftverkalózai okoztak neki tavaly, ez érthető. Azzal viszont, hogy gazdasági érdekektől – és talán bosszútól – vezérelve megpróbálják összemosni a kalózkodást, és az ingyenes programok használatát az nemcsak hogy pofátlan, és felháborító, de hosszú távon nagyon káros is, és pont abban a vonatkozásában, amire hivatkozva szankcionálnak: a szellemi tulajdon jogának tisztelete akkor alakulhat ki a társadalomban, ha megvan a lehetőség a világos, és korrekt értékrend kialakítására. Pont ez ellen vét a lista azzal, hogy megpróbál egy legális (sőt, hasznos) jelenséget egy – anyagilag – károssal összevonni. Újabb olyan momentuma ez az amerikai hatalmi törekvéseknek, amelyek egyrészt visszaélnek az ország előnyös helyzetével, másrészt újra világossá tették azt, hogy nem riadnak vissza semmilyen eszköztől, ha a profit védelméről van szó.

2008-ban nálunk járt Steve Ballmer, a Microsoft vezérigazgatója, és a Corvinus egyetemen próbált előadást tartani (amelynek címe számomra valami betegesen groteszknek tűnik: „Te változtatod meg a világot”, pff), amikor felállt egy srác a közönség soraiból, és „Hé te! A Microsoft 25 milliárd forintot lopott el a magyar adófizetőktől! Add vissza a pénzt!” felkiáltással megdobálta a főmuftit néhány jó magyar tojással. Az az értetlenség, közöny, és negatív visszhang, ami ezt a tettét fogadta ékes példája annak az agymosásnak, ami manapság folyik (és sajnos ez igaz az élet más területeire is, elég ha a közelgő választásokra gondolunk), mivel a legtöbb ember egész egyszerűen nem értette, hogy miért kelt ki magából ez az egyetemista, és egyáltalán: miféle 25 milliárdról beszél? Ennek persze egyszerű a magyarázata: a Microsoft lobbija olyan erős nálunk (is), hogy egészen kisiskolás kortól csak az ő termékeikre nevelik rá a gyerekeket, akik felnővén el se tudnak képzelni más operációs rendszert, mint a Windows, és más irodai alkalmazáscsomagot, mint az MS Office. Hihetetlen, de így igaz: az átlagembernek eszébe se jut, hogy amit használ, azt ingyen is megkaphatja, és ez igaz akkor is, ha állami szinten gondolkodunk: a Microsoft bevételeinek ugyan csak töredéke az említett 25 milliárd (ami az azóta eltelt két évben csak nőhetett ), de az államkasszának igenis jót tehetett volna, ha ezt a kiadást megspórolták volna azzal, hogy nyílt forráskódjú szoftverekkel helyettesítették volna az óriáscég méregdrága termékeit.

Persze ha a mi államapparátusunk is emellett az ésszerű megoldás mellett döntött volna, akkor nem kizárt, hogy most a ‘Hungary’ szó is ott figyelne a Special 301-en Brazília, Indonézia, India, és a többi megbélyegzett ország között (így „csak” a megfigyeltek között vagyunk jajdejó). Egyelőre viszont „szerencsére” a magyar kormány még áldoz pénzt ezekre a méregdrága amerikai szoftverekre, és nyugodtan lapíthatunk mint szar a fűben: nem rángattuk meg az oroszlán bajszát, így nem fogja átharapni a torkunkat.

További linkek:

Cikk a Special 301-ről a Guardian-on

Cikk a Special 301-ről a Computerworld UK-en

Cikk a brit open source törekvésekről a BBC News-on

az IIPA jelentése Magyarországról (2010)

Cikk a tojásdobálásról az Origón

Videó a tojásdobálásról

Nem használati utasításnak szánta Orwell az 1984-et!

Nem lehet igazunk se a Tisza ciánmérgezésében, se a Duna elterelésében, se határunkra épített szemétégetőben, se a Rába szennyezésében, se a párját ritkító szlovák nyelvtörvényben. Nyelvemen van a kérdés, fel is teszem: Mi a francot keresünk mi az Európai Unióban?

/Tibor bá’/

A post címében vázolt kecsegtető jövőkép csapódott le bennem ma, miután eltöltöttem Antalffy Tibor bá’ blogján egy félórácskát. Elolvastam a legutóbbi látogatásom óta felhalmozódott hatalmas postmennyiség egy részét (Tibi bá’ is elég termékeny szerző, így elég pár napra szem elől téveszteni az oldalát, hogy az ember eltemetve érezze magát utána a rengeteg iromány között), és egyre jobban hatalmába kerített a félelem. Tényleg az a jövőnk, hogy kipusztuljunk, de előtte még el is adjuk az országunkat/lelkünket a pénzéhes kapitalista multiknak, és pénzintézeteknek? Tényleg vagyunk annyira birkák, hogy elhiszünk mindent, amit a média tálal elénk, és tényleg nem vesszük észre, hogy milyen célok által vezérelve manipulálnak bennünket? Tényleg minden párt, és minden politikus csak a saját érdekeivel törődik, és azzal van épp’ elfoglalva, hogy minél nagyobbat ígérve megnyerje a választásokat (ami már most lefutott verseny szerintem, esetleg a 2/3-os többség lehet még lehetséges cél a jobboldalnak) ezzel az orruknál fogva vezetve (többek között) a rengeteg nyugdíjast? És tényleg olyan szűk látókörűek az emberek, hogy csak a saját érdekeikre hallgatva döntik el, hogy melyik pártra adják a voksukat? Tényleg egy szép új világ előszele az, hogy meg akarják szabni nekünk, hogy mit, és hogyan mondhatunk, mit gondolhatunk, publikálhatunk? Tényleg kapzsi zsidók akarják felvásárolni az országot kilóra? Tényleg jobb ha vigyázunk, mert lassan olyan az ország, mint Weimar volt, ahol fel-alá meneteltek a nácik? Tényleg ennyire rosszindulatú erőktől függve kell vergődnünk az életben maradásért ahelyett, hogy láthatnánk egy kicsit a napfényt is végre?

Ennyire szar az egész?! Nincs senki, aki látná, hogy rossz az irány, és hatalmában állna megváltoztatni azt?

Jajj, de rohadtul antiszemitának is tűnik ez a cím, szinte látom, ahogy egyes olvasóim fejében vörösen villódzó világító betűkkel kigyullad a „NÁCI! NÁCI!” felirat 🙂 Pedig aztán hazug lehet bárki: keresztény, buddhista, református, ateista, de akár bizony zsidó is. A hazudozás vallástól független emberi tulajdonság, és ők se kivételek. A 20. század történései teszik a post címét annyira riasztóvá, és tolerálhatatlan módon őszintévé, de engem nem érdekelnek az efféle tabuktól vezérelt vélemények: hazudtak és kész,  és én nem leszek attól még szélsőjobbos bomberes kopasz, mert ezt ki merem jelenteni.

Egy hete erről szól a sajtó: beperelték ugye a MÁV-ot röpke 1773 milliárd (!) forint erejéig, mivel véleményük szerint az elegendő kárpótlás lenne az elszenvedett sérelmek kompenzálására. Nem szeretnék belemászni a holokauszttagadás elég sikamlós falú gödrébe önszántamból (pereltek már be kevesebbért is bloggert), úgyhogy az első ezzel kapcsolatban felmerült gondolatomat inkább le se írom. A második viszont az, hogy eltelt azóta 65 év, akikkel ezek megestek már réges-rég meghaltak (néhányan még talán vegetálhatnak, de ők is minimum 70-75 évesek), viszont akik a pert indították a második, sőt esetenként már a harmadik generáció tagjai, akiknek a nagyszüleik élték át ezt a korszakát a történelemnek. Eltelt bő fél évszázad, és pont most jutott eszükbe perelni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a zsidóság végre leszálljon a témáról, és ne menjen perre minden, és mindenki ellen, akinek egy kis köze is volt az egészhez? Száz év? Kétszáz? Esetleg ezer? Olyan ez az egész, mintha a náci Németországnak „hála” az emberiség örök időkre a zsidók lekötelezettjévé, és adósává vált volna, és amíg ki nem pusztulunk fizethetünk nekik. Mocskos rohadt érzéketlen szemétnek tűnhetek, de azért álljon már meg a menet: nincs alapjuk, és nincs joguk (ahogy azt neves történészek is állítják), hogy ekkora összeget követeljenek egy állami cégtől, amely ráadásul nem is volt abban a helyzetben, hogy ellentmondjon a Harmadik Birodalomnak. Az persze magyar sajátosság, hogy mindig a rosszabbik oldalra álltunk minden háborúban, de valahova állnunk kellett, mivel azt nem tehettük meg mint Svájc: nem maradhattunk függetlenek (bármennyire is szerette volna Teleki Pál, aki talán az utolsó tetteiért felelős politikusunk volt).

Vettem a fáradtságot, és átfutottam a mindössze 15 oldalas beadványt, amelyet a rengeteg Goldstein közösen adott be Brazíliából az USA-ból, Magyarországról, és a UK-ből. Találtam néhány érdekes mondatot, amit a fentebb már belinkelt Index-cikk is kifogásolt:

The sick, the elderly, pregnant women, babies and young children were treated with equal brutality by MAV’s agents. The trains bound to Auschwitz would be stopped at intervals, allowing railroad employees to remove the dead bodies and the persons who had gone mad. MAV employees had dug ditches in advance to receive the dead bodies and bury them. The persons who showed signs of mental illness were led to the edge of the ditches and then shot by MAV employees.

Magyarul:

Az idősekkel, a terhes nőkkel, a csecsemőkkel, és a fiatal gyerekekkel ugyanolyan brutalitással bántak a MÁV alkalmazottjai. Az Auschwitz-ba tartó vonatok bizonyos időközként megálltak, hogy a vasúti dolgozók eltávolíthassák a vagonokból a halottakat, és azokat, akik megőrültek az út alatt. A MÁV-alkalmazottak sírokat ástak, hogy eltemethessék a hullákat. Azokat pedig, akik a mentális betegségek jelét mutatták, azokat a gödrök szélére állították, és lelőtték.

Történelmi kutatások, és a Fővárosi Levéltár iratai alapján bizton állítható, hogy efféle kegyetlenségek nem történtek az út során, se akkoriban, se azóta nem fegyverrel felszerelkezve dolgoznak a vasutasok. Röhejes részletekből még van néhány az irományban, de nekem ez volt a legkirívóbb.

Úgy gondolom, hogy nem én vagyok a visszataszító azzal, hogy ezen a peren felháborodok. Szerintem pont ez a csapat pénzéhes zsidó gyalázta meg a nagyszüleik emlékét azzal, hogy általuk ilyen gusztustalan módszerrel próbálnak pénzhez jutni. A Holokauszt nagyon jó üzletnek bizonyul azóta is, de könyörgöm: nem lenne szimpatikusabb, ha nem a kibaszott pénz lebegne a szemük előtt, amikor az elhunyt rokonaikra gondolnak? Nem lenne jobb, ha nem próbálnának így pénzt csiholni őseik halálából, ráadásul egy olyan beadvány segítségével, amelyet körberöhögött a fél világ? Mennyire pitiáner, és kapzsi dolog már ez? Semmi bajom a megemlékezésekkel, a gyásszal, a csendes tüntetésekkel, nade könyörgöm: az undorító zsidósk mindenből pénzt csinálni akarás a hányingert hozza a jobbérzésű emberekre…

* kibk (korlátolt idióta barmok kedvéért): nem általánosítás a cím, a beadvány íróira értendő

A nyelvtörvény után a szlovákiai magyarság számára újabb csapást jelenthet a hazafiasság megerősítését célul kitűző javaslat, amely szerdán a szlovák parlament elé került. A törvény ötletgazdája Ján Slota, az SNS elnöke, aki azt szeretné, hogy az ország iskoláiban reggelente mindenki elénekelje a szlovák himnuszt, és ha minden tanteremben kifüggesztenék az ország címerét, zászlaját, a himnusz szövegét és az alkotmány bevezetőjét. E mellett minden állampolgárnak hűséget kellene esküdnie a Szlovák Köztársaságnak. A szövegben az is szerepelne, hogy külön tiszteletet érdemelnek az ország alkotmányos szervei, az államfő, a parlament és a kormány.

(forrás)

Az őszi Fico – Bajnai örökrangadó után (írtam is róla) újra kinyitotta a száját Szlovákia legnagyobb államférfija, az exautótolvaj alkoholista Ján Slota. Ha igazán bunkóparaszt szemellenzős turbómagyar lennék akkor azt is mondhatnám, hogy persze hogy ennyire erőltetnék a hazafiaskodást, elvégre egy olyan állam vezetői, amelynél még én is idősebb vagyok joggal érezhetnek némi kisebbségi komplexust, de ilyenre nem ragadtatom magam… Maradjunk annyiban, hogy felháborító, és nonszensz, hogy a csodálatos Unió megtűri, ha egy állam olyan negatív diszkriminációban „részesítsen” kisebbséget (nem etnikumot), mint ahogy azt a szlovákok (pontosabban az általuk megválasztott politikusok, törvényhozók) teszik. Az ilyen struccpolitika eredménye a fenti ötlet is, ezt az embert (és pártját, az SNS-t) már az őszi (és „karrierje” alatti folyamatos) magyarellenes  megnyilvánulásai után el kellett volna marasztalni, és lehetetleníteni… Mit vár az Unió? Megkapja ez a féreg a csillogó golyót a fejébe, az megoldaná a problémát? Nem lehetne kulturáltabban kiiktatni ezt a feszültségforrást, amelyet ő jelent, és folyamatosan mérgezi a két ország viszonyát?

Európa Slota pártja szerint: Magyarország nem is létezik…

Érdemes elolvasni, amit a Wikipedia ír róla, különös tekintettel a ‘Magyarellenes megnyilvánulásai‘ bekezdésre. Nálunk mikor mert akárki is ilyen kijelentéseket tenni bármelyik kisebbség ellen vezető politikusi posztban? Az állítólagos „civilizált” Európa tényleg megtűri az ilyen szennyeket? Elkeserítő…

Munkahelyi terror áldozata lettem már megint. Éppen vicces Avatar-remake képeket nézegettem ezen az oldalon (a fülesem nyomatta közben a Zagar-t a nyakamba), amikor egyszer csak egy jó harmincas öltönyös úriember termett mögöttem, és a következő dörgedelmes himnuszt idézte hozzám: „Ez bizniszníd kollega? Már megint szólnom kell?” (Bizniszníd: a munkához szükséges weboldalak/programok/szexuális segédeszközök összesége) Erre én természetesen egy kobramarás-sebességű pirosikszre kattintást követtem el egy rövid „Nem” kinyögésével kísérve, miközben egy röpke, de velős imát mormoltam el magamban, hogy ne vegye észre a tálcán sorakozó néhány egyéb program ikonját, amelyek szintén nem feltétlenül létfontosságúak a munka szempontjából (nem részletezném ezeket, de maradjunk annyiban hogy nagy portable rajongó vagyok :)). Bizony indokolt is volt az egész eset: valóban olyan tevékenységgel terheltem a céges hálózatot, amely nem a munkámat támogatta… ettől függetlenül a hatalommal való visszaélés klasszikus esetének tartom az effajta megnyilvánulást! Ez a fajta manager (a cégemnél ők a világ urai, akiknek az irodáiban már sok ember sorsa pecsételődött meg, legutóbb egy srácé, aki velem kezdett, de a főnöke úgy döntött hogy nem elég aktív, ezért azonnali hatállyal kirúgta mindenféle fegyelmi nélkül… korrekt?!) elvárná tőlem, hogy – miután végeztem minden munkámmal – fél percenként kattintsak a ticketeket (megoldandó problémákat) kilistázó weboldal ‘Refresh’ gombjára, közben pedig malmozzak az ujjaimmal? Nanemár. Persze nem mindenki ilyen, de találkoztam olyan kisfőnökkel, aki a következőket mondta a jelenséggel kapcsolatban: „ha az én csapatomban valaki flashjátékokkal szórakoztatja magát, az nem zavar, amíg a feladatát megfelelően ellátja”. Szerintem ez lenne a korrekt eljárás, de persze sajnos nem mindenki ilyen. Annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen magabiztos diktátor, mint amilyen ez a mai segg volt (aki mellesleg nem is felettesem) hogyan viselkedhet, amikor esetleg ő kerül a férfinemiszerv rosszabbik végére? Akkor is ilyen laza, és arrogáns lehet a stílusa, amikor épp a rendőr bírságolja? Amikor meghal valamelyik közeli rokona? Akkor is ilyen kibaszott beképzelt paraszt lehet, amikor kiderül, hogy a felesége halálos beteg…?!
Kicsit túlpörögtem… Kurvára fel tud cseszni, amikor azért aláznak meg, mert megtehetik. Ez volt most is a fő ok, nem az, hogy vicces képeket nézegettem egy kurva oldalon. Valahogy persze mindig kifogom az ilyeneket: amikor – a már említett Sokoróban – voltam karbantartó, akkor is összehozott a sors Zsoltival, a kopaszodó negyvenes fószerral, aki még mindig az anyjával élt, de közben persze bent a gyárban ő volt a főnök. Volt olyan, hogy kiadott egy munkát – lényegtelen a természete, asszem takarítani kellett valamit -, és közölte, hogy úgy csináljam meg, hogy ellenőrizve lesz. Mindezt fél év közös meló után (értsd: ő kiadta a feladatokat, de részt soha nem vett bennük, bár ha jobban belegondolok ez jobb is volt így), amely során rengetegszer tapasztalhatta, hogy megbízhatóan, és precízen próbálom végezni a dolgomat. Máig nem értem, hogy ezek után miért érezte szükségét annak, hogy figyelmeztessen arra, hogy rendesen csináljam meg, mert különben jön a dádá… Aztán persze voltak olyan összezörrenéseink is, mint amilyen a mai esetem volt ezzel az öltönyös versenyzővel: egész egyszerűen érthetetlennek tartom azt, hogy miért várják el vezető beosztásban levő emberek, hogy az ember imitáljon valami munkát, ha már mindent megcsinált – nem összecsapva, hanem ahogy azt kell – amit kioszottak neki! Anno a gyárban is volt hogy az udvaron kellett bújkálnunk a főnökök szeme elől, mert – bár már semmi dolgunk nem volt – nem volt szabad beülni a műhelybe… Röhej.
Nyugaton már rájöttek arra, hogy a rekreációra figyelmet kell fordítani akár a munkahelyen is. Ha valamelyik dolgozó éppen nem tud mit csinálni, akkor nyugodtan elfoglalhatja magát a cég által biztosított lehetőségek keretei között (nem ritka már a csocsóasztal sem!). Nos, az én cégem – hiába van amerikai tulajdonban – mégiscsak velejéig magyar: az anglicizmus, tegeződés, lazaság, és míííítingelés burka alatt az évtizedek óta bejáratott céges kultúra dolgozik: a parasztoknak jogai nem, csak kötelezettségei vannak (és itt újfent említenem kell a szegény kollega esetét, akit még a szakszervezetisek se tudtak megmenteni, pedig nem követetett el semmit). Ami viszont az igazán durva az egészben az az, hogy még így is hálát adhatok az égnek, hogy a gyár után sikerült bejutnom ide, hogy egész nap a seggemen ücsöröghessek. Olyan ez az egész, mint amikor  az ember annak örül, hogy a szar már nem a szájáig, csak a nyakáig ér. Imádom ezt az országot.