Az agyam eldobom már megint:

(forrás)

Lefordítva:

További megdöbbentő fotókért katt a képre!

Ugyanaz a döbbenet fogott el, mint amikor a pécsi lövöldöző barom ámokfutása kapcsán egy helyi lányka azért panaszkodott az egyik hírportálon, hogy elmarad a gólyabál emiatt, és ő meg potyára csináltatta meg a haját drága pénzen (a postom erről itt található). Ilyen véleményeket olvasva nehéz nem általánosítani az amerikai fiatalokkal kapcsolatban… Ezek tényleg ilyen szűk látókörű, elkényeztetett, egoista, primitív tajparasztok? Jersey Shore, meg a Michigan-i munkanélküliség… szegénykéim, biztos nagyon rossz lehet az életük.

Néhány perce mesélte a lakótársam, hogy létezik egy olyan oldal, hogy PPO, ahol telefonegyenleget lehet feltölteni, autópálya-matricát lehet venni, ilyesmik. Azt is mondta, hogy épp dagad egy lightos kis botrány körülöttük, mivel hiányosan, vagy sehogy kommunikálták ügyfeleikkel, hogy hirtelenjében fizetősek lettek, és január 1.-től 2490 Ft-ba kerül a szolgáltatás egy évre, ezt pedig – rendelkezvén ügyfeleik bankszámláinak ehhez szükséges adataival (CVC, CVV-kód és társai) – szépen le is cuppantották mint jogos jussot. Az egész sztori totál új volt számomra (mivel sajna mostanában a cégnél már nincs időm Index-et nézegetni, itthon meg nézze a TV-t, akinek két anyja van), pedig a felháborodás már napok óta nő az átvert lehúzott elégedetlen felhasználóik körében, ahogy azt ez a tegnapi Index-cikk , ez, ez, és ez a Tékozló Homár-cikk, vagy ez a fórum is ékesen tanúsítja. Tőle (mármint a szóban forgó lakótársamtól) tudom azt is, hogy az egyik ismerőse szintén abba a körbe tartozik, akik személyesen is részesei lehetett az önkényes tagdíjbefizetésnek (valami adminisztrációs malőr következtében ő állítólag kétszer is, úgyhogy zároltatta a számláját az OTP-nél, nehogy még egyszer eljátsszák vele ezt a kis eszelős szívatást), és ő is hasonló örömmel fogadta a dolgok ilyetén alakulását.

Ők persze takaróznak az ÁSZF-jükkel (amelynek értelmében helyesen jártak el, hogy csak a belső PPO-s levelezőrendszeren keresztül írták meg még novemberben a januári változásokat), amelyről csak ennyit írt az egyik fórumozó:

– Te Józsi! Kimaradt, hogy a seggünk akkor is védve legyen, ha fú a szél, nem csak akkor ha süt a nap.

– Oké! Pillanat… Átírtam, töltöm fel a friss ászf-et…KÉSZ!

– Köszi Józsikám!

Sokan leteszik a nagyesküt, hogy semmiféle értesítést nem kaptak erről, sőt bizonyos screenshotok tanúbizonysága szerint tavaly még úgy volt, hogy nem hosszabbodik magától a tagság 2010-ben, tehát nincs szükség külön lemondónyilatkozatra, de ez is hirtelen megváltozott. Namármost: az addig oké, hogy küldtek a belső levelezésben mail-t erről, de ez bőven nem rendelkezik elegendő hatásfokkal! Ha mellette ment volna felhívás a regisztrált mail-címre, esetleg egy körsms, akkor azt mondanám, hogy ők megtettek mindent azért, hogy a váltást csak azok vállalják be, akik valóban szeretnék. Ez a módszer azonban kimeríti a pofátlan lehúzás esetét. Érdemes azonban – a már említett fórumon – megfigyelni a károsultak reakcióját: a java a bankját szidja, meg PPO-kémeket keres mindenhol ahelyett, hogy felismerné az igazi bűnöst, aki nem más mint… talán az ügylet mindkét résztvevője: a lehúzó, és a lehúzott is. Megint Adrián nevű exkollegám jutott eszembe, aki nem hitte el, hogy a neten kattintgatás kihatással lehet a való életre is (és őszintén megdöbbent, amikor a futár kihozta három nap múlva a rendelt műp*nát). Igenis kell, hogy legyen az emberben egy kis egészséges paranoia, főleg ha már kiadta a számlaadatait harmadik félnek! Persze könnyen pofázok, mert ugye piac után minden kofa kurva okos, meg különben is ki az a hülye, aki regisztráció közben elolvassa azt a hosszú érthetetlen nyelvezettel megfogalmazott ÁSZF-et, de még ha ezt ki is hagytuk azért a cég által küldött mail-ek kétértelműsége (lásd harmadik belinkelt Homáros cikk) figyelmeztethetett volna a veszélyre (csak mintegy mellékesen: ha ilyen leveleket tudott a cég e-mailként küldeni, akkor a sokkal fontosabb éves díj bevezetéséről szólót miért nem volt képes? Nagyon érdekes…). Igazából épp elég szomorú, hogy ilyenekre kell(ene) odafigyelni, nehogy az ember zsebében kutassanak…

Vegyük a másik oldalt: a szolgáltatás üzemeltetői egy sokkal nagyobb  bűnbe estek, amelyet a Biblia is tárgyal, ez pedig a fösvénység bűne, amit kombináltak a jobb hozam érdekében némi rosszhiszemű, inkorrekt üzleti magatartással. Nem tájékoztatták az ügyfeleiket megfelelő módon arról, hogy „hé srácok, kurvára elegünk van abból, hogy szart se keresünk rajtatok, úgyhogy mostantól tejelni fogtok, mint a katonatiszt”, és ennek következtében rengeteg embernek az esélyt se adták meg arra, hogy még időben törölje magát a regisztráltak közül.

Ragozni lehetne még ezt, de kár. Amitől kinyílt a bicska a zsebemben az Simén Tamás cégigazgató következő okfejtése volt:

az igazgató azt tanácsolja és javasolja a panaszos ügyfelek részére, hogy első felindulásukban ne töröljék tagságukat, hiszen egy évre kifizették most a díjat, így használhatják a PPO portált a teljes 2010 évben.

Ilyen előzmények után (körülbelül olyan ez, mint a „megerőszakoltunk, de itt a pénz, ami jár érte” esete) kinek lenne kedve egy ilyen cégnél maradni? Engem például rohadtul nem érdekelne az a 2490 forint (költsék gyógyszerre), törölném magam az első adandó alkalommal az oldalról. „Az Év legígéretesebb internetes kereskedője -2006”? Ebben az évben milyen díjat érdemelnek ki vajon?

Tessék kitalálni, hogy milyen borzasztó fenyegetést jelent a következő cipő az emberi szervezetre:

Első ránézésre semmi különös nincs rajta, maximum az ember esztétikai érzékét érő negatív hatás tapasztalható rápillantva, pedig aztán

A termék vegyi kockázatot jelenet, mivel a dobozban található illatosítótasak 3.79 mg/kg dimetilfumarátot (DMF) tartalmaz. A dimetilfumarát bőrrel érintkezve erősen irritáló hatású, használata a 2009/251/EC jelű bizottsági döntés értelmében be van tiltva.

Ezt az információt egy olyan weboldalról szereztem, aminek linkje ma spamként esett be a postaládámba, szövegét idézném szintén, mert érdemes:

Ne vegye meg… mert mérgező élelmiszer, veszélyes cucc.

ITT nézheti meg, mit NE vásároljon:

http://www.ketesaruk.hu

Ez NEM kereskedelmi hirdetés, ez közérdekű levél. Sajnálatos, hogy csak így értesülhet róla.

A KétesÁruk.hu honlapját a közadakozás tartja fenn, az adatok ellenőrzött EU-s forrásból származnak, NEM rémhírek.

Ha támogatja a honlapot, akkor terjessze állampolgári jogon: építsen rámutató linket saját honlapjába, tegye szóvá fórumokon, küldje tovább E-mailben, stb.

– Ha nem támogatja, akkor jelezze válaszában.

Köszönjük türelmét és elnézést, ha nyugalmát megzavartuk!

Tök jó, hogy van ez az oldal tényleg. Például ha nem tudom a fenti információt, akkor nyugodt szívvel megveszem ezt a gyönyörű topánkát 400 forintért a kínai piacon, de így – hogy örökre bevésődött a képe a memóriámba – már tudom, hogy az emberi életre veszélyes, és viselése halált okozó bőrirritációval jár. Azt eddig is tudtam, hogy a kínai bóvli fényfüzér agyonvághat, na de hogy a gyerekruha, a cement, a gumipók, a flakonos gázzal működő duda, de még a plüssnyuszi formájú asztali dísz is az életre veszélyes az már kicsit meglepő volt.

Az oldal hasznos, de felmerült bennem néhány kérdés vele kapcsolatban:

1. miért spamként szórják teli a netet a linkjével? miért nem indítanak Twitter/Facebook-kampányt a promotálása érdekében?

2. honnan tudták meg az én mailcímemet? semmilyen tájékoztatást nem tartalmaz a levél ezzel kapcsolatban

3. kik, és honnan szedik az információikat? miért van szükség erre a site-ra, az NFH hasonló célú oldala nem megfelelő?

A fenti sirámaim ellenére most az egyszer örülök, hogy kéretlen levél érkezett a fiókomba (amit a spamszűrő se fogott meg), mivel a gagyicucc-börze mellett hasznos, érdekes, és legfőképpen ijesztő cikkek is megtalálhatóak az oldalon (pl. a Coca-Cola összetételéről, vagy a Tesco kisvállalkozás- és gazdaságbarát üzletpolitikájáról), így ajánlható a portál mindazoknak, akiket kicsit is érdekel, hogy mivel mérgeznek minket. Jó példa ezekre a toxikus anyagokra ez a képsorozat, amit még annak idején egy karácsonyi partin fotóztam üditőitalnak álcázott felmosószerekről. Kényszeríteni kéne a gyártó cég igazgatósági tagjait, hogy fél évig csak ilyeneket fogyaszthassanak folyadék gyanánt, utána pedig megnézni hány hónappal rövidült meg az életük tőle amolyan Super Size Me – módon…

UPDATE:

az újonnan indult flipp.hu nevű blogajánló oldalon jópár órán keresztül kiemelt post volt ez a szösszenet (pedig aztán annyira nem jó :D):

Ó, te szánalmas kis pörsenés a nagyvilág seggén. Ó, te utolsó parasztja annak a hatalmas sakktáblának, amit univerzumnak hívunk. De kurva rossz neked, komolyan sajnálatraméltó életet élsz. Azt, hogy élsz, csak egy szám jelzi az anyakönyvi hivatalban, de ezen kívül semmi jele annak, hogy bármit is számítana, hogy élsz vagy meghalsz. Tényleg kurva rossz lehet az a tudat, hogy egy csikkhez hasonlóan téged is bármikor elnyomhat a Sors, a Végzet, a Halál… nevezd ahogy akarod. Egy nagy szerencséd van: túl ostoba vagy ahhoz, hogy ezt a veszélyt felfogd.

Te vagy az, aki úgy éli le az életét, hogy végig a szűk környezete bűvkörében marad, nem akar, és nem tud átlátni az élet sűrű, és kusza szövetén. Azt látod, amit elédtesznek, azt eszed, amit elédtesznek, és azt szereted, akit elédtesznek. Oldalra pillantani, vagy esetleg új utat találni már eszedbe se jutna. Fogyasztod amit neked kreáltak, hogy szórakoztassanak, nézed a hülye vígjáték-sorozatokat, hallgatod a rádiót, tankolod a kocsid minél olcsóbb benzinnel, nagybevásárolsz, plazma TV-t, és mosogatógépet veszel, játszod a flash-játékokat, és veteményezed a farmodat a Facebook-on. Igényeled a gyors netet, de nem használod másra, csak hogy újabb szórakoztató perceket szerezz magadnak. Meg se próbálsz információhoz jutni a téged körülvevő világról általa: nem olvasol hírportálokat, nem böngészel blogokat, nem írsz választ kommentekre. Minden nap ugyanazt a féltucat oldalt nézed meg újra és újra. Futod a köreidet nap nap után, mindig ugyanazokat. Úgy élsz, mint a jövő emberisége, akik a kapszulákban lebegve álmodják a Matrix által elképzelt világot, a különbség csak annyi, hogy ezt a világot te alakítottad ki magadnak. Észre se veszed, hogy burokban élsz, azt hiszed, hogy szabad vagy. Iszonyatos lehet ilyen önbecsapásban élni… Nem embernek való.

Szeretsz, és viszont szeretnek? Számít ez? Neked nem, úgyse fog semmi emlékeztetni rád, miután 60 év kétségbeesett botladozás után meghalsz. Gyerekek? Igen, csinálj párat, és készítsd fel őket arra, hogy hogyan maradhatnak társadalmilag elfogadottak azáltal, hogy ugyanúgy élnek majd mint te (mint egy vak bányaló a legmélyebb tárnában). Semmit se fogsz érteni – hiába éltél „sokat” – a téged körülvevő világból, de téged ez nem is fog zavarni. A burkod életed végéig ki fog tartani, ne aggódj. Tökéletesen ki fog téged szolgálni a szabadság illúziója életed végéig, észre se fogod venni (és nem is akarod észrevenni) a távolban húzódó korlátokat, amelyek nem engednének sehova, ha kitörnél. Olyan vagy, mint Truman: a díszletek rabja vagy te is, csak te ezt fel se fogod vele ellentétben.

Jogos a haragod. Most még teljes meggyőződéssel, és megalapozottan gondolhatsz egy beképzelt szemétnek, mert ennyire tartalak. Ennek ellenére nem fogok bocsánatot kérni tőled, mert amit írtam igaz rád. Hiába mondod, hogy nem kell a sajnálatom, de mégis szánlak azért, ahogy élned kell. De el kell árulnom neked valamit: mi – te és én – egy dolgot leszámítva ugyanazt az életet éljük: én is ugyanolyan szánalmas véglény vagyok, mint te: ha meghalok, pár év múlva az én esetemben is csak egy fejfa fogja mutatni, hogy valaha éltem, igen.

Egy kurva nagy különbség van közted és köztem: engem ez zavar, míg te észre se veszed… Gyűlöllek, és irigyellek azért a hamis biztonságtudatért, amit ez ad neked. Bárcsak én is olyan lehetnék mint te…

UPDATE: (másnap) nos gyerekek, ezért nem szabad a fosidegbetegen, és fosfáradtan születő gondolataitokat leírni, ilyen esetben helyette inkább szépen feküdjetek le aludni, nehogy ti is ilyeneket csináljatok!

Tényleg. A túlérzékenység és a totális közöny között ingázok egész életemben. Ma éppen az első variáció a soros, sikerült is megsértődnöm egy haveromra, mivel úgy éreztem, hogy nagyjából a vicces hülyegyerek szintjén kezel engem, és amikor már nem voltam szórakoztató (mert gondolom megunt, vagy fenetudja) elküldött egy „na ennyi elég volt mára belőled”-del. Persze fasznak siránkozok, én voltam a ludas: én engedtem, hogy eddig fajuljon a helyzet. Én voltam az, aki – az anyámat is eladnám egy poén kedvéért jegyében – gyakran saját magából csinált bohócot, úgymond én voltam az ügyeletes mókamiki. Nos ez most ütött vissza. Törni-zúzni volna kedvem.

fiú:
– Szia, csak gondoltam megkérdezem: nincs kedved esetleg velem járni?
– Itt vagy még? Sajnálom, hogy megkérdeztem, remélem nem tettem tönkre a barátságunkat 🙁
lány:
– IGEN!! MÁR AZT HITTEM, SOHA NEM KÉRDEZED MEG!! 😀

Megj.: igencsak vidám napom van ma, csupa mókás dolog jut eszembe…

Amúgymeg: forrás, eredeti kép (de ugyanaz az alkotója mindkettőnek)

Aznap már sokadszor bámult ki a csodát kínáló ablakon. Gyakran oda se figyelt igazán arra, hogy megint kínozza magát vele, pedig minden alkalommal, amikor végre sikerült kiszabadulnia a bűvös varázsköréből szentül megfogadta, hogy soha többet nem teszi ki magát ilyen szenvedésnek. És mégis megtette újra és újra. Dohos penészes szobájának nyirkos hidege szinte kényszerítette, hogy lelkét megcirógassák az ablakon túli tájak csodálatos hangulatai, és újra és újra odatapasztotta arcát a hideg üvegnek, amelyen túl -mintha egy színház forgószínpadát látná- forogtak, váltakoztak a gyönyörű tájak. Kagylókkal sűrűn teleszórt homokos tengerpart, amelynek hátterét a lenyugvó nap vörösében izzó felhők szolgáltatják; őszi levelektől mélybordó erdei táj, amelybe hatalmas drágakövekként illeszkednek a mohákkal benőtt sziklák; nyugalmat, és békét árasztó falusi patakocska, amelynek partján kacsák fehérlenek, míg a háttérben kis parasztház guggol… Hirtelen kirázta a hideg. Megfordult, végigpásztázta szemével a sivár szobát, amelynek vasajtaja előtt csak ritkán hallott bakancsos lábakat elhaladni, leginkább a csönd őrületbe kergető üressége töltötte ki napjait. A sarokba tapadt koszos pókhálóról lecsöppent az összegyűlt nyirok, a sötétben valami halkan kaparászott. Szíve összeszorult, amikor újra belévágott a felismerés: ez a valóság, az ablak pedig a káprázat! Ordítani, tépni tudta volna magát, ehelyett csak harapdálta az ajkait míg sós íz nem öntötte el száját. Minden alkalommal, amikor elszakadt az ablaktól átélte a realitás megélésének iszonyatos kínját. Össze akarta törni az üveget, átmászni a cserepeken nem törődve azzal, hogy húsába vágnak, és ki akart szabadulni a szobából, bele a csodálatos kinti világba… De nem lehetett, és ezt ő nagyon jól tudta. Valahányszor eszébe jutott a szökés gondolata (pipacsmező, amely alatt a tenger robajlik) jeges félelem markolt a szívébe, és szinte pánikroham fogta el. Most is zihálni kezdte a levegőt, közben érthetetlen halálfélelem fogta el, lelke szinte nyüszített az elviselhetetlen nyomás alatt. Úgy érezte menten megfullad, és mellét markolászva rázuhant a dohos priccsre. Csizmák sietős dobogása verte fel a folyosó csendjét, majd hallotta, ahogy nagy csattanással elhúzzák az ajtó vasreteszét. A léptek közeledtek felé, és hallotta ahogy egy férfi a másikhoz szól megállván felette:

– Már megint egy rohamos. Kapd meg a lábát, visszük a gyengélkedőre!

– Látod, mondtam én, hogy nem jó ötlet azt az ablakot odarakatni a Varázslóval, a héten ez már a második, akit kikészít.

– Igen, szólni kéne neki, hogy ez nem könnyít a rabok helyzetén, sőt csak megőrülnek tőle. Szerinted miért van rájuk ilyen hatással?

– Tudja tököm, az biztos hogy alapból se voltak százasok ezek, ha egy pár háttérkép így hat rájuk! – mondta az első megvetően, és megfogta az ágyon fuldokló sovány kezeit.

– Ja, nemhogy örülnének, hogy nem olyan unalmas az életük. A fene se érti ezeket… – tette hozzá a második. Lassan elkezdték kivinni a folyosóra, a tehetetlen test balra-jobbra himbálózott kettejük között. Döngve csapódott be mögöttük az ajtó, ahogy az egyikőjük sarkával berúgta, majd a szabálytalan léptek hangja lassan elhalt a távolban.  Az ablak ezüstös fénnyel borította be a szegényes berendezést, rajta keresztül egy mediterrán városka felett úszó Hold hajolt be a sötétbe. A szobára néma csönd ereszkedett, csak a sarok sötétjében élő lény motoszkált tovább.

Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…

Hajnalban harangjátékra ébredtem, amelyet a csengő-bongó hanggal a párkányomra csapódó esőcseppek adtak elő nekem. Fájdalmas volt kitépni magam a melegből, és puhaságból, talán a születés lehetett ennél nagyobb kín. Kóvályogva próbáltam észheztérni, felfogni, hogy bizony most ki kell majd mennem ebbe a hideg, nyirkos realitásba, és magam mögött kell hagynom mindent, amit már-már megszoktam a két csodálatos nap alatt, amíg otthon lehettem.

Még egyszer utoljára mélyen orromba szippantottam illatod, és rádzártam a börtön ajtaját, amely pár perccel előtte még meleg otthon volt. Ahogy lépteim zaja elhalt a lépcsőházban hirtelen nagyon magányosnak érezted magad. A lakás falai kitágultak, a fény elhalt, és a nyirkos falakon tenyésző penész szaga lassan elviselhetetlenül rideggé tette a világot. Irtóztál még a gondolattól is, hogy magadra húzd a zúzmarás, nyirkos takarót, ami pár perccel azelőtt még oly ölelően meleg volt. A párkányon doboló esőcseppek hangja egyre erősödött, lassan őrjítővé vált. A jéghideg padlón a szoba legtávolabbi sarkába kuporodtál, és vártad, hogy végre felkeljen a Nap, de ma valahogy elmaradt a napfelkelte, és lehet, hogy holnap is hiába várod…