Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló „ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet „elkövetni”):

Tovább »

… mert lezúzza a pofádat akármekkora is:

Ebből is látszik, hogy hatvan év felett is van élet 😀

Szőke nő hívja a tűzoltóságot:

– Segítsenek tűz van!

– Rendben hölgyem, de hol?

– Hát itt!

– Jó, de hol van az az itt?

– Hát ahol lakom!

– Értem, de hogy jutunk oda??!

– Miért, az a nagy piros kocsijuk nincs már meg?

Persze, hogy vagyok annyira hülye, hogy még a tűzoltók munkájáról is egy szőke nős vicc jut az eszembe, pedig az nem mindig túl szívderítő. Soha nem csinálnám azt amit ők, pedig vonz a nagy piros kocsijuk, meg a másokon segítés felemelő érzése, a macsó védőfelszerelésükről, illetve a társadalomban elfoglalt egész kellemes pozíciójukról nem is beszélve (ez alatt értem azt, hogy nem biztos, hogy iskolázottabbak egy biztosítási ügynöknél, mégis jobban szeretik őket az emberek). Ez mind nagyon jó dolog, és ha csak – nevükhöz híven – csak tüzet kéne oltani, addig én is bevállalnám az életmódjukat. De amikor kihívják őket egy közúti balesethez… Nos, ott kezdődik a horror. Tessék megtekinteni az alábbi videót, amely – szerintem – még kicsit enyhén is ábrázolja egy ilyen kaliberű esemény végkimenetelét (hála Istennek, teszem hozzá):

Amikor először megnéztem egy darabig csak néztem magam elé. Rohadjon meg a rendező az utolsó percekbe bevágott szomorú háttérzenéjével, meg a kisbaba szemére fókuszálásával! Én értem, hogy ez egy elrettentő kampányfilm (állítólag jóval hosszabb, de csak ennyi került fel a netre), de néhol úgy éreztem, hogy kicsit már átment az egész öncélúba, mint mondjuk Klaus, a targoncás kalandjai, amely úgy indít, mint egy oktatóvideó, de a végén már azért röpködnek a fejek rendesen (volt róla szó már a blogon régebben amúgy). Különben is, mi panaszkodunk, hogy rossz nálunk a közlekedési morál? Én őszintén szólva olyanról mégcsak nem is hallottam (nemhogy tapasztaltam volna), hogy valaki SMS-t írjon(!) vezetés közben! A bal kézzel a fülre tapasztott telefonnal belvárosban előzgető parasztokkal teli van az ország, de esemesezni még nem divat. Ennek ellenére természetesen a filmecskét le lehetett volna forgatni hifit/GPS-t/klímát nyomkodó tinilánnyal is, a végeredmény ugyanúgy ablakokat kifejelő, véres arccal a közeledő autóra meredő szemű utasokkal teli autó lett volna. Nekem ezzel a hatásvadász sokkolnivágyással vannak gondjaim, mivel ha engem megrázott, akkor nem tudom hogyan vélekedhet róla egy tizenéves kisgyerek. Ennél már csak valamelyik biztosítónak voltak undorítóbb promófilmjei, mivel ott hasonló naturalizmussal mutattak be baleseteket, amelyek végén felvillant a cég logója, mintha azt sugallta volna, hogy ha kötsz náluk egy megfelelően magas életbiztosítást, akkor soha nem fog bedarálni az autódba egyik részeg török kamionsofőr se. Ennél a filmnél legalább nem valaminek a reklámozása volt a cél, ez becsülendő, mindazonáltal egy kicsit erősnek érzem a képi megvalósítását. Amit elértek, az az, hogy tényleg soha nem fogok tűzoltónak állni, az hótziher.