Gyakran találkozhatunk általánosításokkal. Ezeknek néha van alapjuk, de elég gyakran nincs. Vegyünk néhány példát: a cigánybűnözés (azaz, hogy minden cigány bűncselekményeket követ el éjjel-nappal), egy olyan általánosítás, amelynek van alapja, tessék megnézni mondjuk a börtönök etnikai összetételét, míg mondjuk annak, hogy a franciák nem fürdenek nincs. Persze ettől még mindegyik lehet káros, sőt veszélyes, mivel olyan embereket sodorhatnak bajba, akik esetlegesen nem tehetnek azoknak a bűneiről, akikkel egy kalap alá veszik őket, és őket is éri a megkülönböztetés. Szóval általánosítani lehet, de túlzottan egy ilyen örökérvényű(nek tűnő) kijelentésre alapozni egy adott csoporttal szembeni hozzáállásunkat ostobaság. Tessék megnézni a következő chatlog-ot, amely tökéletesen alátámasztja, hogy miről is beszélek:

Magyarul:

Te: szia

Idegen: szia

Te: neved?

Idegen: chun wu szolgálatodra

Te: alexander goldberg

Idegen: mizu?

Te: tudod, sose fogom megbocsátani, hogy ti, koreaiak megtámadtátok pearl harbor-t

Idegen: uhh. én kínai vagyok… és a japánok támadták meg amúgy is

Te: kínai, japán, koreai… mi a különbség?

Idegen: …

Idegen: most ez komoly?

Te: igen!

Idegen: …

Idegen: sose fogom megbocsátani, hogy ti zsidók elsüllyesztettétek a titanic-ot

Te: az egy jéghegy (angolul: iceberg) volt

Idegen: goldberg, greenberg, iceberg… mi a különbség?

Sokak szerint lehetetlen. Sokak szerint csak élénk fantáziájú sci-fi írók, és idióta hollywoodi forgatókönyv-írók hagymázas képzelgéseiben lehetséges. Meg különben is: micsoda időanomáliákkal járna, ha lehetséges lenne? Találkoznál az ötéves önmagaddal, és megsimogatnád a saját fejed? Na ne. Ez ugye paradoxon, egész egyszerűen lehetetlen.

És mégis az! Ebben a postban megláthatjátok, hogy van rá mód, hogy röpke 25 évet ugorjunk vissza az időben egy szempillantás alatt! Megtapasztalhatjátok, hogy milyen is volt 1982-ben a számítástechnika, milyen volt akkoriban kockának lenni!

Tovább »

Amióta elindult újra a blog (sose felejtem el, annyira szép pillanat volt :könnycsepp elmorzsol:) azóta rágódok a következő problémán: miről is írjak? Nem, nem arról van szó, hogy nem lenne témám (ez szerencsére nem fordulhat elő, mivel minden nap történik valami hülyeség), mert néha – ha nem vagyok nagyon fáradt – magamtól is tudok oldalakat teliírni központi téma nélkül, csak maga az alapkérdés okoz manapság fejtörést számomra, miszerint: írjak-e ilyen se füle-se farka személyes (egyesek szerint gay) esszéket? Mert hogyha átmegyek ún. énblogba, és leírom például, hogy tegnap este elvágtam a nyelvem késsel (amúgy tényleg, Medvesajt-krémet akartam lenyalni róla, fene se gondolta, hogy úgy ki van élezve mint egy szamurájkard), meg esetleg még olyanokat, hogy milyen jó volt betekerni ma reggel a 90 km/h-s szélben a céghez (konkrétan majdnem levitt párszor a szél a nyeregből, meg persze amikor olyan szögben fúj, akkor pár pillanatig nem kapsz levegőt, ami azért elég para), akkor lehet, hogy páran azt mondják, hogy „ezdeunalmas, kitérdekelmár a nyomorod, bazz”, és nem is olvasnak tovább. Persze a régi cimborák (akik a kommentelők 100%-át teszik ki jelenleg) gondolom szívesen olvasnak tőlem ilyesmiket is, de alapvetően a neten lébecoló x százezer magyar netezőt szeretném megcélozni, akiket az efféle témák lehet, hogy annyira nem kötnek le. Manapság igyekszem elkerülni azt a csapdát, amibe anno párszor beleestem, amikor csak azért írtam valami erőltetett szart, hogy legyen új post a blogon. Persze ezt nem biztos, hogy külső szemlélő is észrevette (mármint hogy erőltetve írtam), mert az írói zsenim (khm) folytán azok az írások is RENDKÍVÜL színvonalasak voltak (remélem érezni az iróniát a hátsó sorokban is!), de engem a mai napig zavar némelyik post, mert tudom, hogy nem adtam bele szívemet-lelkemet a megírásába. Nos, ezt szeretném elkerülni, és úgy érzem, hogy eddig nagyjából sikerült is.

A kérdés már csak az, hogy hogyan csináljam a blogot tovább? Kérdéses a dolog, mivel szeretném azért párszor még elregélni, hogy mi a rák történik a kis életemben, de nem szeretném feleslegesen untatni azokat, akik nem ismernek. Arra gondoltam, hogy csinálok mondjuk egy szemelyes.raktalicska.hu-t, és ha oda kerül valami új cucc, azt meghirdetem itt is, nehogy lemaradjon róla valaki 🙂 Ezzel végülis megoldódna a kérdés, és azok se ásítoznának a blog böngészése közben akik nem ismernek személyesen. Ez szerintem jó ötlet. Szerintetek? Kommenteljetek!

“Megmenthettük volna magunkat, de nem tettük. Bámulatra méltó! Mifajta elmeállapotban voltunk, hogy bár saját kihalásunk nézett velünk szembe, mi csak megrántottuk a vállunkat?”

Annak idején a megboldogult hetvenes években a brit fiatalok nem biztos, hogy olyan értelemben értették lázadásuk fő jelszavát, a Nincs jövő-t, mint ahogy manapság sokan használják. Gyűlnek a bíztató hírek, hogy van még 40-50 szép évünk, aztán khm… jelentős törés áll be az emberiség fejlődésében, úgyhogy tessék szépen kihasználni ezt a rövidke időt, és dugni, kábítószerezni, és zabálni a továbbiakban, mert utána már nem lesz rá lehetőség. Gyereket – ha nem akarunk nagyon kicseszni vele – azért ne nagyon hozzunk létre, mivel szegényke egy atomháborúktól sújtott súlyosan mérgezett beteg bolygón lenne kénytelen leélni rövidke életét, mielőtt bele nem pusztulna a sugárfertőzésbe. Most komolyan, tényleg ez vár az emberiségre? A leszármazottaink nyomhatják élőben a Fallout-ot (vagy akár a Mad Max-et ízléstől függően) egy sivár pusztaságban, ahol az emberek csoportokra szakadva háborúznak egymással a vízért? Nekem ez az egész nagyon hihetetlennek tűnik, pláne ilyen rövid időn belül. Itt, Európa közepén nagyon kevés előjelét érzem, hogy bármi is negatív irányba változna (leszámítva, hogy évek óta nem volt normális telünk), bár ha kicsit kitekintek a nagyvilágba már egészen más a helyzet. Vannak hírek, amelyek arra épp elegendők, hogy az embert átitassa némi félelem, de tenni végképp nem lehet ellenük (ilyen például a felmelegedés miatt felolvadt szibériai talaj alól kiszökő metángáz, ami nem tesz túl jót az üvegház-hatásnak például).

Ami miatt épp ma támadt kedvem ezen a témán mélázni az az, hogy tudomást szereztem egy olyan filmről, amely Földünk 2055-ös évét mutatja be. Érdekes lesz a helyzet, ha így fog minden történni mint a filmben:

Ázsiában egy ciklonnak 80.000 áldozata van. Hollandiában jegyre adják az ivóvizet. Erdei tűz végigsöpört Spanyolországon. Úgy döntöttek, hogy New Orleanst nem építik újjá harmadszor. Pakisztánban nincs kellő mennyiségű víz. San Francisco-ban hőhullámtól szenvednek az emberek. 35 millió kínai menekült el az országból. Az Alpokban már nem lehet síelni. Bangladesben 100 millió vált hajléktalanná. Az Európai Unió hermetikusan lezárta a határait. Indonéziában kivágták az utolsó erdei fát, hogy teret adjanak a pálmaolaj termelésnek. Új-Zéland lezárta határait az ausztrál menekültek előtt. A Közel-keletről 100 millió ember próbál elmenekülni. Egyes helyeken az emberek megeszik a kóbor kutyákat és a házimacskákat is. Kitör a termonukleáris háború.

/idézet a forrásból, ahol a filmről olvastam/

A film címe amúgy Age of Stupid (magyarul A hülyeség kora), és kategóriáját tekintve a tényfeltárós dokumentumfilmek közé lehetne sorolni, már ha valós eseményekről szólna. Az ijesztő mégis az benne, hogy az általa vázolt vad ötletek mégis reálisabbak, mint egy sci-fiben, mivel ezeknek egy része már most is úgymond bizonyított tény (prognózisok és számítógépekkel végzett modellezések alapján), és jelen pillanatban elkerülhetetlennek tűnnek. Vidám jövő előtt állunk, ha tényleg így lesz…

Végeztül itt a film trailere, amelyet főleg angolul értőknek ajánlok:

Az biztos, hogy én meg fogom nézni…

Komolyan a hátam közepére se kívánom őket. Halmazati büntetésnek érzem őket, és teljesen jogosan gondolom így. Mintha Isten a hétfőket szemelte volna ki arra, hogy ilyenkor tesztelje le az olyan teremtményei tűrőképességét mint amilyen én vagyok. Jelentem atyám, hogy egyelőre nem tudtál kibabrálni velem, mivel megteremtéd párezer éve a kávécserjét, amelynek gyümölcse ma reggel is rendbetevé kicsit a lelkivilágomat (azaz bezúztam egy jó fél bögre kotyogóst ahogy az albérletbe értem). Persze a hét már megint vicces lesz, mivel az anyagi helyzetem egy albán hajléktalanéval hasonlatos (bár ha jobb napja van, még az is többet koldul össze a tiranai utcákon), mivel már azzal sikerült komoly fejtörést okoznom a továbbiakkal kapcsolatban, hogy vettem egy csomag kávét (kb 540 forint értékben). Ez akkora kiadásként jelentkezett a heti egyenlegemben, hogy nagyjából maradt annyi kápém, amiből pénteken majd haza tudok utazni, és kifújt 🙂 Sebaj, a múlt hetet is megoldottam 2000 forintból kábé, ezen a héten is menni fog a mutatvány (az a vicces, hogy ha esetleg még dohányoznék, akkor ez az összeg a cigimre nem lenne elég, nemhogy még kaját is vegyek belőle…).
Persze a mai nap a legnehezebben elviselhető akkor is. Ilyenkor a kialvatlanság kombinálódik a honvággyal, és a kettő elegye hullámokban rámtörő rosszkedvben csapódik le. Persze holnapra már megszokom a várost, csak nehéz kiszakadni az otthoni feelingből, a barátok és a barátnőm által teremtett hómszvíthóm életérzésből. Tegnap este is – egy hirtelen ötlettől vezérelve – lekaptam a szekrény tetejéről a hónapok óta ott porosodó Monopoly-t és játszottunk néhány óra hosszát vele (valami furcsa véletlen folytán én nyertem mindig, de ennek persze semmi köze se volt ahhoz, hogy én kezeltem a bank pénzét persze :)), ezt itt Fehérváron kivel csinálnám? Ez itt a gond kérem szépen: vannak haverjaim (több is, mint elég), de nincsenek barátaim. Ez persze nem azért van, mert itt esetleg mindenki rossz arc lenne, vagy hasonló, egész egyszerűen még túl rövid ideje ismerem őket ahhoz, hogy barátokká válhassunk. Hiába minden, szükségem van arra, hogy hazamenjek minél sűrűbben. Ma mondjuk legszívesebben most azonnal felülnék az első buszra, holnap már azért kicsit múlni fog ez a vágy szerencsére. Nem is tudom mi lenne, ha folyamatosan ilyen hévvel vágynék haza, szerintem rövid úton befordulnék.
Szóval utálom a hétfőket, ilyenkor csak a kávé, és a remény tart életben, hogy előbb-utóbb hazamehetek az albérletbe, ahol azért már valamelyest otthonosan érzem magam. Még mindig abban a lyuknyi szobában tengetem napjaimat (régi olvasóim láthattak róla képeket is), de a jópár hét megtette a hatását: haza megyek abba a panelbörtönbe. Alig várom, hogy frissen megfürödve, kislámpát felnyomva görnyedhessek a gép előtt, miközben hallgatom a kedvenc zenéimet. Szerencsére vagyok olyan alkat, hogy teljesen el tudom felejteni a napi stresszt, ha már otthon kortyolgatom a kávémat a gép előtt tespedve, és nem idegeskedek törlesztéseken, meg hasonló felnőtt-léttel járó szarságokon. Ha így tenném, már rég gyógyszereken élnék az tuti. Sőt – visszatérve a hétfői depresszióra – rájöttem arra is, hogy két esetben nem kell úgymond komolyan venni a sötét gondolataimat: ilyenkor (hétfőnként), és ha másnapos vagyok 🙂 Hajlamos vagyok ezekben az esetekben két árnyalattal sötétebben látni a világot (persze, amikor az ember feje úgy fáj, hogy majd megőrül nem nehéz), úgyhogy ilyenkor egész egyszerűen elhessegetem a rossz hangulatokat, mivel tudom, hogy másnapra elmúlnak. Ez furcsának tűnő módszer lehet, de eddig bevált, és semmi jelét nem látom annak, hogy a jövőben ez megváltozzon. Szóval keep smiling ahogy az angol mondja, ennek a rohadt hétfőnek is vége lesz egyszer – legkésőbb 8 óra múlva tutira 🙂

Szeretnék egy őszi erdőben sétálni, érezni, ahogy a páfrányok vizes levelei végigsimogatják a lábam. Szeretnék felnézni, és a mélyzöld levelek között átnézve kémlelni a sötétszürke felhőket. Szeretném érezni a lassan hulló hideg szeptemberi esőt az arcomon, amely lassan, de biztosan feláztatja a tájat. Érezni akarom a hideget, amely lassan végigborzongat, és a nedvességet, amely lassan beszivárog a cipőmbe. Látni akarom, hogyan válik elképzelhetetlenül élénkké a szürke borús nap, ahogy a fákat újraszínezi a leveleken lecsorgó víz. Tócsákon akarok átgázolni, látni hogyan fröccsenik szét a víz a lábam nyomán. Látni akarom az eget az ösvény végén, amely jelzi, hogy ott már a nyílt tér fogad. Szeretném testemmel szétválasztani a búza lágyan ringó mezejét, és végigpásztázni szememmel a bágyadt horizontot. Tudni akarom, hogy körülöttem sehol senki, csak én vagyok, és a természet. Tudni akarom, hogy még nagyon hosszú út áll előttem, és érezni akarom, hogy képes leszek legyőzni a távolságot. Szeretném tudni, hogy hamarosan hazaérek a meleg, barátságos lakomba, ahol már lobog a tűz a kandallóban, meleg étel gőzölög az asztalon, és a nő, akit szeretek vár rám…

Kész volt. Az alkotó (khm) elégedetten dőlt hátra, miután sokadszorra is végigmustrálta művét. Volt vele munkája, sőt, néha már a haját tudta volna tépni, de most végre végzett vele. Tudta, hogy lesz még vele teendő, de hat napnyi szenvedés után végre megtalálta azt az eszközt, és azt a célt amiért érdemes vért izzadni. Kezeit a tarkójára fonva a plafont bámulva azon gondolkodott, hogy hogyan tovább. A máz már stimmel, viszont a belső tartalommal gondjai támadtak. Nézte a szövegszerkesztő villogó kurzorját, és azon gondolkodott, hogy bizony jó lenne szépen beírni a betűket, hogy értelmes szavakká álljanak össze, amelyek mondatot, sőt szöveget alkotva másoknak is tetszhetnek majd ha elolvassák. Mert bizony el fogják olvasni, igaz, nem sokan, de legalább értő, érző emberek. Olyanok amilyenné ő is szeretne válni majd egyszer. Az irigység korbácsként vágott belé, gyűlölni szerette volna őket ezért. Aztán egy pillanat múlva belátta, hogy kicsinyes dolog másokat hibáztatni azért, mert nekik van valamilyük, ami neki talán soha nem adatik meg. – Dolgoznom, küzdenem kell érte – gondolta, és tétován leütötte az első billentyűket.