Épp hallgatom háttérzajként a Discovery-t, ahol a következő párbeszéd zajlott le a patkányirtó fószer és a radikális állatvédő néni között:

– Az a helyzet, hogy csak a lábára csapódott rá a csapda, és most épp próbál kiszabadulni. Az ilyen helyzetekben az a leghumánusabb, ha fejbelövöm. Ilyenkor ez a bevált gyakorlat.

– Úristen! Nincs más megoldás?

– Esetleg megfojthatom, ha ön így szeretné.

Jó hogy nem ajánlotta fel, hogy sortüzet vezényeltet ellene 😀

Mi történik, ha a zombicicák bedurvulnak? Megtudhatjátok a következő enyhén beteg videóból:

Akit esetleg nagyon megragadott a háttérzene nyújtotta zenei élmény, az meghallgathatja itt (voltam olyan lusta jófej, hogy most nem loptam le az oldalról mp3-ban), továbbá pólók is vannak a témában itt (talán ideér még karácsonyig, ha rendeltek…).

Ha már úgyis kicsit rákattantunk az erdélyi humoristákra, következzék az Open Stage legújabb műve, amelyben kicsit odahatnak Madonna zeneművészetének, és az erőltetetten menőcsávós gengszterrepeknek is. Letörték a srácok tükrét, de megbosszulják! 🙂

Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette („arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint „a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.

Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.

Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.

Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem „pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol 😀 Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész.  Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók 🙂 A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó 🙂 Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott 🙂 Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk 😀

Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… „Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy „születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy „kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót 🙂 Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy „ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából 🙂

Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…

Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra „vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…

Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is 🙂 Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak :))

Ritka eset, hogy egy standup-produkción kétszer is tudok röhögni (az meg még ritkább, hogy egy ilyen mocsok nap után is sikerül), úgyhogy „megérdemlik” a srácok, hogy itt is szerepeljenek! Következzék Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs, avagy a Szomszéd néni Produkciós Iroda:

Miután a Bombagyár bezárta kapuit (vonatkozó cikkem itt) azon gondolkodtam, hogy vajon mihez kezd Tomcat a hirtelen felszabaduló töméntelen mennyiségű szabadidejével? Épít még pár torbacsilt? Esetleg németjuhászokat fog tenyészteni? Netán körbebiciklizi a Földet, közben meg hirdeti az eszmét?

A valóság jóval prózaibb: a Vodafone-nál lett marketinges! Bizonyítékul álljon itt egy fénykép a szóban forgó cég novemberi prospektusából:

Tovább »

(Hála ennek a zseniális tool-nak csak a szövegen kellett agyalnom, nem kell Photoshopolni hozzá.)

UPDATE:

időközben jött még egy ötlet, szóval a postcím már nem aktuális, de ez legyen a legnagyobb baj:

A CAPTCHA (IPA: [ˈkæptʃə]) a számítástechnikában olyan automatikus teszt, ami képes megkülönböztetni az emberi felhasználót a számítógéptől. A kifejezés a „Completely Automated Public Turing test to tell Computers and Humans Apart” (teljesen automatizált nyilvános Turing-teszt a számítógép és az ember megkülönböztetésére) rövidítése. A teszt során a számítógép generál egy feladványt, amit csak egy ember tud helyesen megválaszolni, de a válasz helyességét a gép is könnyedén el tudja dönteni. A kifejezést 2000-ben alkotta Luis von Ahn, Manuel Blum, Nicholas J. Hopper és John Langford.

Megtaláltam a leggonoszabb verzióját ennek a robot/scriptszűrési módszernek! Ugyebár egy megszokott captcha valahogy így néz ki:

Nézzük, mi sül ki abból, ha egy tréfás kedvű programozó ehelyett szemétparaszt módon közelíti meg a kérdést:

Tovább »

Még a Facebook is ezen rugózik… az agyam eldobom 😀

(Amúgy megvolt végre a héten az első lázálmok, és csatakosra izzadás nélküli éjszakám! Csúcs ez az érzés :D)

Kicsit  rákattantam erre az influenza-témára, tudom, de mentségemre legyen szólva, hogy az alábbi esszé csak úgy „szembejött”, nem vadásztam rá külön, de annyira frappáns és szellemes, hogy muszáj elkövetnem vele a kopipészt bűnét:

Egy deci vodka

Németországban a tél végéig harmincötezer polgárt visz el az influenza, írja a Bild című napilap egy dr. Adolf Windorfer nevű epide­mio­ló­gusra hivatkozva. Ott van az orvos fotója is, olyan, mintha valami katasztrófafilmből lépett volna elő, ránéz az olva­só, és a hideg kileli.

Egy évtizeden belül harmadjára hisszük el, hogy a világvége a küszöbön áll, s ez azért elgondolkodtató. Mindössze hét esztendeje, hogy kitört az első abszolút gyilkos és végzetes világjárvány, ez volt a SARS, más néven atípusos tüdőgyulladás. Ma már a kutya se emlékszik rá, pedig akkoriban a tudósok megmondták, hogy ez nem vicc, hónapok kérdése, minden századik ember meghal.

Lehet, hogy minden huszadik.

A szigorúbbak szerint minden ötödik, bizonyos jámbor igehirdetők egyéb­ként őket szerették leginkább. Jöttek is elég gyakran, mármint az igehirdetők, csengettek, nyitom az ajtót, ott áll két helyettes államtitkár külsejű, jól öltözött ifjú ember. Nem gondolom-e, hogy ideje volna megtérni? Mi a fenének már az én koromban, kérdeztem vissza, mondták, hogy a SARS képében jött el a végítélet, benne van a Bibliában, Lukács 21:11, ha tehát rögtön meg nem térek, akkor énnékem annyi.

Ebben maradtunk.

Igazság szerint hét évvel ezelőtt is voltak, akik már az elején megmondták, hogy baromság az egész. Ilyen volt például Anatolij Vorobjov, a moszk­vai orvosi akadémia mikrobiológiai és immunológiai osztályának munkatársa, ő mondta, hogy nem pánikolni kell, hanem naponta meginni egy deci vodkát. Egy deci vodka min­den vírust megöl. Azt is mondta, hogy ez a vodkamennyiség mellesleg az infarktust és az agyvérzést is megelőzi.

Végül is a SARS-járvány, lefolyásának nyolc hónapja alatt, mindent egy­bevé­ve hétszázhetvennégy áldozatot szedett. Mármost a világon nyolc hónap alatt átla­go­san úgy harminchat és fél millió ember szokott meghalni, értsd alapeset­ben, ha nincs világjárvány. Ha világjárvány van, akkor, mint látjuk, ugyanennyi, bár ilyenkor köztük van az a hétszázhetvennégy is, akik a SARS-vírust elkapták. Ők se élhetnek örökké.

A SARS-járványt tehát észre se vettük volna, ha nincs olyan sajtója, amilyen volt. Egy szokványos influenzajárvány viszont nemcsak attól van, hogy bemondták a tévében, hanem attól, hogy az emberek bele szoktak betegedni. A világjárványt inkább csak bemondják.

Oroszországban a SARS-járványnak egyetlen betege volt. Nyilván kevesebb vodkát ivott a kelleténél, de ő is túlélte. Mit tanít erről Anatolij Vorobjov, kérdezte enmagától, több vodkát kell inni.

Ivott, meggyógyult.

Ne csodáljuk, hogy Oroszországban a mikrobiológiának és az immunológi­ának komoly tekintélye van. A vak is látja, hogy ezeket a tudományokat nagyon okos emberek művelik, hiszen csupa olyasmit mondanak, ami a nép ősi bölcsessé­gé­vel összhangban áll. Igyunk vodkát. Nem zagyválnak össze mindenféle hülyesé­get, mint a többi doktor.

Viszont eközben már tombolt a madárinfluenza. Még vége se lett az előző világjárványnak, már itt volt a nyakunkon a következő. Negyvenmillió ember fog meghalni, mondta egy epidemológus, kétszer annyi fog, mondta a másik. Megint jöttek az igehirdetők, álltak az ajtó előtt, mert be azért nem engedtem őket, és tudatták velem, hogy ez is benne van a Bibliában, Pál apostolnak Ti­mó­the­us­hoz írott második levele, harmadik fejezet, ott áll fehéren-feketén, hogy nekem most már tényleg annyi.

Madárinfluenzában mindmostanáig, a WHO hivatalos kimutatása szerint, kétszázhatvanketten haltak meg világszerte, de főképp Délkelet-Ázsiában. Darab ideig nem is nagyon utazgattunk arrafelé, félve a H5N1-től, ahelyett, hogy a kókusz­diótól féltünk volna. Gyönyörűek a hajladozó kókuszpálmák, csakhogy amikor fú a szél, egy-két kilós kókuszdiók potyognak róluk, húsz-harminc méterről, akit egy ilyen kupán trafál, annak a visszaúti repülőjegye garantáltan kárba veszett. Évente átlagosan kilencszáz turistát ütnek agyon a kókuszdiók, mi mégse ezektől tartunk, hanem világjárványtól. Amiről a tévében szó esik.

Most épp sertésinfluenza van, rövid idő alatt a harmadik fékevesztetten gyilkos világjárvány. Ez már majdnem olyan, mint akármelyik normális influenza, csak enyhébb. Sajnos áldozatai is vannak, az Egyesült Államokban például körülbe­lül annyian, ahányan évente ugyanitt a saját úszómedencéjükbe belefulladnak, vagy ahányat a villám agyonüt. Kevesebb mint hatszáz személy. A létrára mászásba többen halnak bele. Szöget kell verni a falba, a ház ura hozza a létrát, felmászik, lezuhan, temetés. Persze ha előzőleg elkapta a vírust, akkor papíron ő is az influen­za áldozata lesz.

A létrának ugyanis nem jó a sajtója, míg ezzel szemben a vírusoké marketing szempontból tökéletesnek mondható, legalábbis mostanság. Idővel majd jön valami más, ahogy korábban is másfajta kataklizmák divatoztak. Például 1524-re özönvizet jósoltak az asztrológusok, természetesen szigorúan tudományos alapon, a Nap, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Ju­piter és a Szaturnusz együttállása miatt. Johannes Stöffler tübingeni professzor (asztrológus, pap, matematikus, csillagász, holdkráter is van róla elnevezve) már negyedszázaddal előbb megmondta, hogy 1524. február huszadikán jő el a vízözön. Európa-szerte pánik tört ki, tömegek menekültek el az otthonaikból, némelyek hatalmas bárkákat építettek, mások hegytetőn lévő erődö­ket. Özönvíz, persze, nem lett, sőt az 1524-es esztendő a rendkívüli szárazság miatt vált emlékezetessé. Stöffler maga 1531-ben halt meg, elvitte a pestisjárvány. Az egész asztrológus szakma nagyon csodálkozott.

(Forrás)