Aki olvassa a blogot tudhatja, hogy nagyon szeretek biciklizni, és inkább a teljesítmény- mintsem az élményorientáltság hajt előre, ha erről van szó (értsd: viszonylag ritkán túrázom szép helyeken, ellenben viszonylag sokszor megyek aszfaltozott utakon nagyobb távokat minél jobb sebességátlaggal minél jobban kifárasztva magam). A téli időszak persze nem a legjobb annak aki országútizásra adja a fejét: nem elég a hideg, a korán sötétedés, de idővel a jég/hó/latyak is elég életveszélyes tud lenni, ha az ember rájuk merészkedik egy 25 mm széles kerékkel. Tavaly ezt nem is tudtam sehogy kezelni, az ősszel vett KTM Strada 1000-esemet tavaszig őrizgettem a nappaliban (még a kormánybandázson is rajta maradt a nejlon úgy februárig), de idén elhatároztam hogy edzek tovább, nem hagyom elveszni a nyáron összeszedett formámat. Adta magát az ötlet hogy görgőzzek, de idegenkedtem attól, hogy a falat, vagy akár valami filmet bámulva próbáljak az edzésre koncentrálni (filmet nézve valszeg nem is menne). Aztán némi Google-ezés után rábukkantam a Zwift-re, amiben azóta átléptem az 1000. kilométeremet – mindezt egy helyben, az albérletem nappalijában tekerve, izzadva, néha hörögve-nyögve 175-ös pulzussal ahogy azt kell.
Nézzük a hozzávalókat (pompás összefoglaló található a Zwift Hungary – Official Facebook-oldalon, ezért nem általános leírás következik, hanem ahogy én csinálom):

• egy darab országúti bicikli (fun fact: nem számít a súlya, sőt a kerékméret is variálható, nekem 700C-s kerekeim vannak)
• egy darab edzőköpeny a hátsó kerékre (opcionális, de azért eszegeti a görgő a külsőt, ez elvileg arra van tervezve hogy bírja)
• egy darab trainer (róla később)
• egy darab okostelefon
• egy darab PC + monitor vagy TV (asszem van a Zwiftből iOS-es és Apple TV-s verzió is, az Androidos még mindig nem jött ki – tehát akinek iPhone-ja van az nyomhatja azon is)
• egy darab ANT+-os USB dongle (nem feltétlenül kötelező, később kifejtem miért)
• egy darab pulzusmérő öv (nem feltétlenül kötelező, de nem árt)
• ventilátor(ok)
• törölköző

Ezeket okosan összevariálva máris a virtuális tájon találjuk magunkat, ahol – ha a görgőnk okos – az emelkedőkhöz érve igenis megfogja a kereket, és valóban nehezebb lesz feltekerni rajtuk. Tömérdek videó van a neten hogy hogyan kell elképzelni egy ilyen görgőt, sőt több típus is létezik belőle. Az enyém egy középkategóriás okosgörgőtrainer, egy Tacx Bushido Smart ami 15%-ig tudja szimulálni az emelkedőket, magának termeli meg az áramot, és relatíve csendes, cserébe lejtőn nem könnyít a kerék forgásán és nem szimulálja pl a macskaköves szakaszokon a rázkódást (igen, vannak ilyen trainerek is). Sokan esküsznek a szabadgörgőkre, amelyek három hengerből állnak, amelyeken végig egyensúlyozni kell a gépet: ezek tudtommal nem használhatóak a Zwifttel (max a butagörgős setup-pal, ahol egy sebesség- és egy pedálcsapásszenzor adataiból a program maga tippeli meg a leadott wattértéket), másrészt jó nagyot lehet velük esni, cserébe javítják az egyensúlyérzéket.
Hogyan is néz ki egy ilyen edzés a gyakorlatban? Átöltözöl szépen biciklis felszerelésbe (na jó, bukó + napszemüveg talán nem kell, pulzusmérő öv viszont nem árt), befogatod a hátsó kereket a görgőbe (ehhez jár a trainerhez egy spéci gyorszár), bekapcsolod a ventilátoraidat (nincs ellenszél, ezért kell valami ami lehűt), bekészíted a kulacsba a folyadékot (én zseléket is szoktam tolni, mégiscsak kemény fizikai munka ez, hiába nem vagyok kint a hegyekben), ráteríted a kormányra a törölközőt, bejelentkezel a Zwiftbe, felpattansz a nyeregbe, nekiállsz pedálozni (ez a Bushido Smart-nál kell csak, mert mint említettem magának termeli az áramot, ergo amíg nincs áram nem kommunikálnak a szenzorjai), a szenzorpárosító képernyőn megvárod amíg mindent felismer a program, majd ha minden stimm akkor a főmenüben a ride-ra bökve már a pályán is találod magad. Innentől kezdve a következő szenzoradatok alapján kalkulálódik a haladásod: a trainer küldi a wattértéket, a pedálcsapásszámodat és a sebességedet a számítógépednek (ANT+-on vagy Bluetooth-on – utóbbi mehet a Zwift Mobile Link app-on keresztül is, erről később), míg a pulzusodat a pulzusöved fogja „mondani” neki. Az ANT+ kikerülhető ha a szenzorjaid csak bluetooth-on hajlandóak kommunikálni (az én esetemben a trainerem tudja mindkét szabványt a pulzusövem viszont csak bluetooth-os) ha a már említett Mobile Link program kezeli a tőlük érkező jelet. Erről csinált egy remek videót egy sporttárs, pár percben elmagyarázza mire kell figyelni:

Ennyi a technikai háttér, jöhet a program maga. A post címében említett OASIS betűszót az általam is nagyra tartott sikerkönyvből, a Ready Player One-ból kölcsönöztem, ugyanis a Zwift-re nagyon is illik hogy egyfajta menedék lett számomra az utóbbi hetekben. Az egész virtuális világ a kerékpárosokra van szabva (bármily hihetetlen): nincsen autóforgalom, nincsenek kátyúk, és ráadásul grafikailag sem csúnya a környezet, amiben bolyonghatunk (ez igaz főleg Watopiára, ami egy fiktív Csendes-óceáni sziget tengerparttal, havas hegycsúcsokkal, vízalatti csőalagutakkal, egy működő vulkán belsejével, és egy egész friss dzsungeles-Maja templomos résszel), ráadásul a legtöbb esetben mi dönthetjük el a kereszteződéseknél merre folytatnák az utunkat, szóval ha éppen nincs „humorunk” felmászni a rádiótoronyhoz (jelenleg a játék legmagasabb pontja a maga 516 méterével, feljutni oda egy néha 17%-os emelkedő leküzdésével lehet – brrr), akkor választhatunk valami kevésbé embert próbáló szakaszt is. Apropó szakaszok: bizonyos résztávokon (amelyek elejét egy fehér vonal, végét pedig egy felfújható versenykapu jelzi) a program átvált egyfajta versenymódba: itt hirtelen egy rövid (max 2-3 kilométeres) időmérő versenyben találjuk magunkat, amelyen egyrészt magunk (megdöntve a korábbi PR-ünket) vagy az épp’ szerveren tekerő többiek ellen próbálhatunk minél jobb idővel végezni. Ha sikerül megdöntenünk a saját rekordunkat akkor látványos konfettieső, ha sikerül megdöntenünk a szerver legjobbjának idejét akkor pedig egy spéci mez, és egy ikon a nevünk mellé a jutalmunk hogy mindenki lássa ki a legény a vidéken. Nekem eddig ezt egyszer sikerült elérnem, mondjuk a sportteljesítményből sokat levon hogy alig voltak a szerveren rajtam kívül, de akkor is 🙂 Íme a mez amit akkor kaptam:

Aztán ha már nincs kedvünk csak kóvályogni a nagyvilágba akkor van lehetőség profik által összeállított edzéseken részt venni. Ezek úgy néznek ki, hogy a program folyamatosan instruál, hogy éppen hány wattot kell leadnunk és hány percig, néha még azt is megszabja hogy milyen pedálcsapásszámmal tegyük ezt. Elmondható hogy mindig egy bemelegítő résszel indulunk, majd jönnek a különféle területeket fejlesztő edzésfajták: vannak amelyek a rövid, brutális sprinteket próbálják hatékonyabbá tenni, vannak amelyek az FTP-t próbálják feljebb tornászni (léteznek több hetes (!) edzésprogramok is amelyek erre fekszenek rá), satöbbi. Apropó durva sprintek, ezen a grafikonon a tegnapi ilyen edzésem szerepel vizualizált formában. Mint látható némi bemelegítést követően összesen ötször kérte a program a tizenöt másodperc nyeregből kiállós durvulást. Ezeket a tüskéket mindig némi egyre nehezedő terhelés előzte meg, utánuk pedig mindig jött pár perc pihenő:

Ilyen edzésből jópár van beépítve a programba, de importálni is lehet máshonnan származókat. Ehhez az edzésterv file-okat kell bemásolni a Zwift megfelelő almappájába a program indítása előtt. Ami még fontos: azt hogy hány wattot „kér” a program azt az FTP-értékedből számítja ki. Az FTP a Functional Threshold Power rövidítése (nem, semmi köze a filetransferhez :)), nagyjából azt a wattszámot jelenti amennyit le tudnál adni egy órán keresztül üzembiztosan. Ezt érdekes módon egy húszperces teszttel lehet lemérni, erre is van módszer a Zwiftben (néha maga a program szól egy akármilyen tekerés után, hogy hé, nőtt az FTP-d, beállítom az új értéket a profilodban, jó?). Fontos, hogy az FTP-d, és a testsúlyod pontosan legyen belőve a profilodon. Utóbbit a valósághoz képest csökkentve akár csalni is lehet a játékban ugyanis ebből számítja azt hogy x leadott watt-tal hány kilónyi önsúlyt kell még magaddal cipelned. Egy kilencven kilós ember értelemszerűen több wattra képes, de ha a programnak csak hatvan kilót ad meg, akkor az csúnyán cheat kategória. Mivel ez a játékosok lelkiismeretére van bízva, ezért egészen biztos vagyok hogy a versenyeken (később lesz róluk szó) rohadt sokan csalnak így, de ez van, az ember mindig szeret a többieknél erősebbnek tűnni még ha ez azzal is jár, hogy pofátlanul csal mint valami tízéves hülyegyerek.

Ha az ember nem szeret egyedül tekerni, akkor van lehetősége csapatos túrákon is részt venni. Nemrég bevezetett újítás, hogy egymástól durván eltérő edzettségű emberek is egy csapatban lehetnek ilyenkor, „rubberbanding” (kb. gumiszalagozás) a megoldás neve ami ezt lehetővé teszi: a gyakorlatban annyit tesz hogy amíg nyomod a pedált addig tök mindegy hogy hány wattot bírsz leadni a csapatban maradsz. Ennek köszönhetően a nagyon erős emberek se tudnak kilőni, a nagyon gyengék se tudnak leszakadni. Őszinte leszek: ezt a módot még sose próbáltam, úgy fest az, hogy a valóságban is inkább egyedül tekerek igaz a játékra is.
Végezetül: ha már iszonyat ki vagyunk testnevelésezve kipróbálhatjuk magunkat versenyeken is. Ezek előre megadott időpontban indulnak, előtte pár perccel már a rajtvonalon kell állni, és a zöld lámpa kigyulladásakor taposni mint egy őrült (többször használom a „taposni” kifejezést, pedig a profik a lábukat felfelé húzva is energiát fejtenek ki, na de ez mellékszál). Utána szépen bolyokra szakad a mezőny mint a valóságban, és a drift-hatásnak hála érdemes is azokban maradni (nem úgy mint én a nyáron a Tour de Pelson, ahol az aktuális bolyomat mindig lassúnak találtam, kiszakadtam közülük csak azért hogy az aznapi durva szélben kifárasszam magam, és visszahulljak közéjük mint egy horizontális Ikarosz – na de ez megint mellékszál). Végül pár kör végeztével megtekinthetjük a helyezésünket, de ha jót akarunk magunknak érdemes beregisztrálni a zwiftpower.com oldalra ami részletes statisztikákat generál a versenyen történtekről (melyik erőzónában mennyit tartózkodtunk, a versenytársainknak mennyi volt a watt/kg értékük, pulzusuk, ilyesmik).

Fontos még tudni hogy melyik Zwift-kategóriában érdemes indulnod: A-tól D-ig mindenki be van sorolva, ahol az A a profik világa (4 watt/kg, vagy felette) míg a D a 2.5 watt/kg alatti teljesítményre képes versenyzőket jelzik. Én legutóbb C-ben indultam (2.5 – 3.2 watt/kg), de a zwiftpower átsorolt B-be – cserébe végig volt vagy 170 a pulzusom 🙂

Nagy vonalakban ennyi a „játék”. Mint talán nektek is lejött ez egy szórakoztó köntösben tálalt elég profi edzőeszközt csinál a trainer+biciklitekből, komoly több hetes edzéstervek végigcsinálására, és rekreációs célú tekergésre is tökéletes (tegnap egy 71 éves bácsi írta be a chatbe hogy „hello youngsters”, ledöbbentem rendesen :)). Az ilyen új utakat kereső kockáknak mint én is tökéletes, ugyanis a számítógépes játék feeling is megvan (szinteket léphetsz, új mezeket, bicikliket, kerekeket, stb. nyithatsz meg), de bárkinek olyan lehet mint egy falat fröccs, akinek unalmas volt egy grafikont vagy rosszabb esetben egy falat bámulnia görgőzés közben. A végére a feketeleves: az egyhetes próbaidőszak után 15 USD a havidíja, de bőven kárpótol a rengeteg tartalom és a folyamatos fejlesztés, ami garantálja hogy hosszú időre lekösse az egyszeri biciklistát az edzés télen is. Ami viszont a legfontosabb: egyből importálható a tekerés a Stravára, mert ugye mint tudjuk ami ott nincs fent az meg sem történt 🙂

Aki régebb óta olvassa a blogot az tudhatja hogy harmadik éve vagyok lelkes biciklista, idén már egy fasza országúti gép nyergében kezdhettem a szezont. Lassan végre a jó idő is adott lesz hozzá végre (némi ízelítőt már kaphattunk belőle), bár már így is sikerült majdnem 500 kilométert lenyomnom február óta (cserébe – mivel a hülye fejemmel voltam 13-15 fokban is tekeregni – most éppen küzdök az asztmámmal, de legalább már vannak normális gyógyszereim ellene). Ennek kapcsán kezdtem el kicsit kutakodni az újabb technológiai megoldások után, amelyek segítségével még jobban kézben tudom tartani az edzéseim eredményeit, még többet tudhatok meg arról hogy milyen tempóban fejlődöm. Tavaly ugye rábukkantam a Locusra, ami azóta is nagy kedvenc (és ráadásul állandó fejlesztés alatt áll), ebben a postban egy kis kiegészítő infót osztanék meg róla aminek hála pár hete végre teljesen lecuppanhatok a mobilnetről a használata közben, ugyanis találtam hozzá teljes értékű, részletes offline Magyarország térképet + offline útvonaltervező appot. Mondanom sem kell mennyire akksibarát dolog ha átlökheted a telefonod repülőgépmódba (csak a GPS + a pulzusmérőm miatt a bluetooth megy – utóbbiról lejjebb lesz még szó), így kitolva az üzemidőt rendesen – ráadásul még az idegesítő bejövő hívásoktól is megkíméled magad miközben éppen életed átlagtempóját döntenéd meg harminc kilométeren. Amúgy csak mellékes infó, de asztma ide vagy oda, eddig minden próbált távon megdöntöttem a tavalyi rekordomat, bár ez nem meglepő ismerve a jelenlegi gépemet. Ez a KTM ugyanis kb feleannyit nyom mint az előző, meg egyáltalán: az egész arra lett tervezve hogy száguldj vele. Mondanom sem kell mennyire imádom, idén például életemben először Pusztaszabolcs határában élhettem át az élményt, hogy a faluhatárban kitett sebességmérő bevillant amikor közeledtem, hogy 48-cal jövök, lassítsak.

Na de csapongás helyett jöjjenek a tapasztalataim. Kezdjük mondjuk a Locus-szal (emlékeztetőt itt találtok hogy miért is annyira fasza ez): ehhez – mint feljebb említettem – találtam végre egy sűrűn frissített, kerékpáros igényekre (is) szabott Magyarország-térképet, amelynek neve Mapsforge és amelyet itt érhettek el. A telepítése – elvileg – megy automatizálva is, ha telefonos böngészőben böktök a megfelelő linkre, én manuálisan csináltam és azóta pompásan működik. Ahogy az oldal is írja, először fel kell rakni a Locus-t (no shitting), utána jöhet maga a térkép, majd a render theme, az árnyékolás, majd végül a BRouter a Google Play-ről. Ez utóbbi végzi az offline útvonaltervezést, ha ez is fent van a telefonon (és meg van „etetve” a Locus-szal, hogy ezt használja a kalkulációhoz), akkor elfelejthetjük a netkapcsolatot miközben navigálunk. Az oldalon egész jól le van írva minden részlet, ha végigcsináljátok akkor olyan térképet kaptok amin pl. az összes bicikliútvonal bekapcsolható (ehhez kell a saját render theme-je) az országban. Nice.

Aztán: már tavaly is lelkesen pakolgattam Endomondora a tekeréseim útvonalait, és figyeltem hogy mikor sikerült megdöntenem a saját rekordomat mondjuk 50 kilométeres távon. Idén még egy weboldallal bővült a Locusban rögzített nyomvonalaim exportcéljainak listája: elkezdtem használni végre a Stravát is, ami minél többet tanultam róla annál több dilemma elé állított: 1. használjam-e a jövőben inkább a Strava saját app-ját a trackelésre? (nem) 2. beszerezzek-e egy önálló GPS-készüléket mint mondjuk a Garmin Edge 820, ami közvetlenül a Strava backend-del tud kommunikálni így plusz funkciókkal is bírhat számomra (megintcsak nem). Ki is fejtem, aztán áttérünk a Strava boncolgatására: az első kérdésre azért nem a válaszom, mert a Locus tud egy csomó dolgot amit a Strava soha nem fog (custom, ráadásul offline térképek, HUD, stb. stb. – lásd a tavalyi cikket róla), cserébe nem ad szinte semmi pluszt. A második kérdés kapcsán végül azért döntöttem úgy hogy a telefonos trackelés nekem simán elég, mert egyetlen dolgot tudott volna egy dedikált Garmin cucc, amit a telefonom nem (pontosabban csak a Strava app-pal): a szegmensinfók realtime kijelzését, amihez viszont nem mellékesen kellene egy prémium Strava fiók is. Ezt a szegmenses dolgot rögtön kifejtem, mert elég jópofa, és egy kicsit el is bizonytalanodtam hogy nem-e érné meg befektetni érte az Edge-re és a prémium acc-ra, de végül elvetettem a dolgot: csak ezért nem éri meg ennyit költeni, ráadásul tekerés után ezek az infók megtekinthetőek a weboldalon – igaz, utólag már nem motiválnak nagyobb teljesítményre mint ahogy mondjuk menet közben tennék.

Mik is ezek a szegmensek (jobban belegondolva inkább szakaszoknak kéne őket fordítani)? Képzeljetek el egy frekventált, kerékpárosok által kedvelt útszakaszt, mondjuk a Velencei-tó déli partján végighúzódó kerékpárutat. Na, az ott egy szakasz a Stravában. Bárki, aki valaha trackelte a körét ezen a szakaszon és így vagy úgy feltöltötte a Stravába annak az eredménye rögzítésre került. A post írásának pillanatában a férfiaknál Dér Zsolt a rekorder ezen a 3.1 kilométeren, 46 km/h-s átlaggal tette meg a távot (a shoton a sebessége nem látszik, de higgyétek el nekem):

Az igen, robogóval mentél?

Ilyen szakaszból rengeteg van az országban (főleg az ilyen kerékpárosok által kedvelt környékeken mint a Velencei-tó), és mindegyik szakasz egy-egy kis sprintverseny ha egy erre alkalmas készüléket (vagy a Strava app-ot) használod, valamint prémium előfizető vagy: ilyenkor az általad előre megcsillagozott szakaszokhoz közeledve vált az app kijelzője, és a képernyő alján látva magadat realtime-ban láthatod hogy gyorsabb vagy-e éppen az előző legjobb idődnél, és a veled hasonló edzettségű társaknál akiknek szintén van már szintidejük az adott szakaszra. Elmondva bonyolult, mozgásban már kevésbé:

Ez volt az egyetlen funkció ami miatt megingott kicsit az elhatározásom miszerint nekem nincs szükségem prémium előfizura, de aztán végül mégis elvetettem az ötletet: épp’ elég feszkó az is hogy tudom hogy trackelem a teljesítményem, nem biztos hogy még azzal is szeretném magam idegelni tekerés közben hogy látom élőben hogy nem bírtam megdönteni az előző rekordomat. Persze, a folyamatos fejlődéshez kell a motiváció, de egyelőre úgy érzem hogy ez inkább frusztrálna. Ez csak a jelenlegi álláspontom, meglátjuk még mit hoz a jövő.

Aztán maradva a Stravánál: ha regeltek én javasolnám hogy egyből kössétek be a relive.cc-t is, ugyanis onnantól kezdve minden túrátokról gyárt egy ilyen fasza kis videót:

Ami a fenti videón nem látszik: nem csak a sebesség, magasság- és pulzusadatokból emel be párat de a túra során készült képeket is (max tíz darabot, feltéve hogy a Stravába gyorsan feltöltésre kerültek és tartalmaznak GPS infókat). Szerintem jópofa cucc.

Mint látható ez a Strava nem egy hülyeség, nem véletlen hogy a legprofibb kerékpárosok is használják. Apropó profik: gondoltam megnézem valami komolyabb cuccal is hogy mennyi a pulzusom amikor épp’ egy kaptató tetején köpöm ki a tüdőmet (az előbb linkelt videón a sukorói hegy megmászása pont ilyen volt, figyeljétek a magassággörbét a bal felsőben), és hogy milyen tartományokban van egy-egy 70-80 kilométeres túra során. A pulzusszámmal tisztában lenni két okból lehet jó: 1. látod hogy fejlődsz-e (ugyanazt a távot ugyanolyan körülmények között idővel alacsonyabb pulzuson is tudnod kell teljesíteni) 2. a pulzusszámot tudatosan bizonyos tartományban tartva más és más eredményt érhetsz el (alacsonyabb pulzusszámon inkább a zsírt égeted, magasabbon izmosodsz és az állóképességedet növeled). Ez utóbbihoz: ezeket a zónákat kiszámíthatod egy csomó kalkulátorral is (mint például ez), de az én pulzusmérőm saját app-ja tudja ezt alapból. Én egy Polar H7-et vettem, ami állítólag elég megbízhatóan mér, a hozzá adott app pedig tényleg nagyon fasza. Kettlebell-edzéseken is használom, akkor például ilyeneket szokott mutatni:

Stabil mint a magyar forint – ilyen az interval-edzés

Mint látható ez egy magas pulzusszámos edzés volt (a tüdőm majd kiköptem, emlékszem), így a zsírégetésre nem, az izomnövelésre viszont alkalmas volt.

Szóval jelenleg itt tart a kerékpáros / edzős technikai hátterem, remélem tudtam újat mondani. Jön a jó idő, gyerünk mozogni! 🙂

UPDATE: csak elfelejtettem, pedig terveztem megemlíteni ezt a két linket: ezen tudtok a lakóhelyeteket és egy rádiuszt megadva ötleteket generáltatni merre tekerjetek (beállításoktól függően csak betonon, vagy földúton is), ezen pedig méréseket végezhettek ha van egy ötletetek merre tekernétek, de nem tudjátok hány kilométer lenne összesen.

Disclaimer: ez a post csak kiegészítés egy régebbihez, amelyet itt találhattok.

Szokták mondani, hogy a programozói lustaság néha igencsak hasznos, ezek az emberek ugyanis hajlamosak mindent a végletekig automatizálni csak hogy minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Úgy fest ezt a hozzáállást én is magaménak mondhatom (bár messze állok a programozóságtól), ugyanis időt és energiát nem kímélve megoldottam, hogy kb. sose kelljen az egérért mászkálnom, miközben az ágyban fekve felváltva netezek és a Steam Big Picture-ben játszok. Ezt szerettem volna elérni:

1. amikor indul a gép egyből tudjam irányítani a gamepad-del (ez volt e legegyszerűbb, a JoyToKey linkjét bele kellett csak rakni a Start menü ->Indítópultba valahogy így:

   

2. utána legyen egy ikonom a Steam-hez, ami Big Picture módban indítsa el miután kinyírta a JoyToKey processét. Erre azért van szükség, mert a Windows-ban oly hasznos kis progi bekavar a játékok irányításába (mivel „ő” és az adott játék is egyszerre akar inputot küldeni).
3. aztán ha kilépek Big Picture módból (akár úgy hogy csak a módot kapcsolom ki, akár úgy hogy az egész Steam-ből kilépek) akkor induljon el újra a JoyToKey, hogy újra tudjak netezni a gamepad-del.

Egyszerűen hangzik, ugye? Eleinte én is annak tartottam, félmegoldást szültem is rá egy sima .bat file segítségével:

[code]@echo off
TASKKILL /F /IM „JoyToKey.exe”
start „” „C:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe”[/code]

Na igen, de ez nem indítja el újra a JoyToKey-t ha kiléptem a Big Picture-ből, ezért mindig oda kellett fáradnom az asztalhoz rajta az egérrel, hogy újra elindítsam. Persze valamiféle triggerelést még írhattam volna hozzá így is, de azt, hogy csak a Big Picture-t kapcsoltam ki nem hiszem hogy .bat file-ból lehet figyelni. Így bukkantam rá az Autohotkey nevű csodára (pontosítok: ismertem már régebben is, csak sose volt rá szükségem), illetve erre a fórumra, ahol egy olyan scriptet vitattak meg, amelynek működése hasonlított ahhoz, amit én szerettem volna elérni. Így született meg a következő gyöngyszem, amely tökéletesen megfelel a céljaimnak:

[code]Process, Close, JoyToKey.exe
Process, Exist, Steam.exe
if ErrorLevel
Run, „steam://open/bigpicture”
else
Run, „c:\Program Files (x86)\Steam\Steam.exe” -bigpicture
WinWait, Steam ahk_class CUIEngineWin32
WinWaitClose, Steam ahk_class CUIEngineWin32
Run, „c:\Users\JonC\Desktop\JoyToKey.lnk”[/code]

El is magyarázom sebtiben mit is csinál ez:

Először kinyírja a JoyToKey.exe-t – itt még nincs szükség semmiféle if-then szerkezetre. Utána megnézni fut-e a Steam, majd ha úgy látja igen, akkor kirakja Big Picture-be – ha nem, akkor elindítja a -bigpicture kapcsolóval. Ezután okosan megvárja, amíg megjelenik maga a felület (WinWait), majd azt, hogy a felület eltűnjön (vagy úgy, hogy kiléptem a Steam-ből, vagy úgy hogy csak a Big Picture módból – neki édesmindegy). Ha ez megtörtént, akkor újra elindítja a JoyToKey-t. Érdekes módon közvetlenül az exéjét indítva mindig valami default profile-lal indult el, ezért kellett az asztali parancsikon elérési útját megadnom neki.

Ezt a scriptet elég elmenteni egy file-ba .ahk kiterjesztéssel, és már futtatható is (persze csak ha fent van a gépen az Autohotkey). Ha igazán kényelmesek akarunk lenni át is fordíthatjuk exébe, aztán mehet ki az ikonja az Asztalra:

(Hadd ne kezdjek bele elmesélni, hogy egy hasonló compile mennyivel komplikáltabb Linuxon…)

Kapcsolódóan az előző postomhoz (amelyben a Dropboxos játékállás szinkron beállítását ecseteltem) hadd térjek ki néhány egyéb megoldásra, amelyek kinyomozására szükségem volt az utóbbi hetekben. Szükség, meg kényszer – ezeket a szavakat használni meglehetősen fura ha az ember fő problémája az, hogy ugyan nincs monitorja, viszont helyette egy 102 centis képátlójú LED-tévéje, amelyet használhat helyette. A gond csak az vele, hogy meglehetősen körülményes a billentyűzet + egér kombóval bármit is csinálni az ágy szélén ülve – eme probléma áthidalására kerestem, és találtam remek megoldást. Ez a post egyik témája, míg a másik az itthon használt gépem nagy zajszintje, és annak megregulázása lesz. Nézzük sorjában:

a gyártók ugyan már rájöttek, hogy az emberek szeretnek az ágyban fekve netezni (elég ha csak a tabletekre, vagy a tapipados tévé távirányítókra gondolunk), de nekem nem ez volt a fő szempont: nem vágytam különösebben arra, hogy fetrengve tudjam az Indexet olvasgatni, inkább azt szerettem volna elkerülni, hogy minden programindításhoz egér után kelljen nyúlnom, aminek a használhatósága ráadásul elég limitált asztal nélkül (értsd: a combom például nem megfelelő felület a számára – nem is értem miért). Aztán eszembe jutott, hogy van nekem egy Xbox 360 gamepadom, amellyel ugyan FPS-ekben célozni sose fogok megtanulni, de egy-egy ikont csak tán eltalálok vele. A hardver adott volt, már csak a szoftveres részt kellett meglelnem hozzá. Egy nem túl bonyolult Google-keresés után rá is bukkantam a JoyToKey nevű programra, amely pontosan erre van kitalálva. A használata – miután bekonfigoltuk – pofon egyszerű: nálam a bal analóggal mozog az egér, a jobbal lehet a weboldalakon le-fel görgetni (iszonyat kényelmes megoldás), az A a bal, a B a jobb, az Y pedig a középső egérgomb, míg az X-szel boostolni lehet a kurzort (azaz amíg nyomva tartod a gombot addig gyorsabban fog haladni a képernyőn). Amire szükséged lehet ehhez a joystick emuláló mókához:

• Xbox 360 Accessories driver a Microsoft-tól (tölthető innen)
• a JoytoKey program maga (tölthető innen)
• opcionálisan az én konfigfile-om, amit utána úgy módosítgathatsz, ahogy jól esik (tölthető innen)

Maga a program így néz ki:

JoyToKey – ronda, de legalább soha többet nem kell látni, ha egyszer jól bekonfigoltad

Amennyiben saját magadnak szeretnéd beállítani a kiosztást ahhoz segítséget (például melyik számú button például az Y, meg hasonlók) itt találhatsz – az én konfigom is innen származik, csak azóta módosítottam rajta egy keveset.

A másik gondom az új géppel az volt, hogy a videokártya, amit vettem bele túl hangos volt. Túl hangos alatt értsd: ahhoz tudnám hasonlítani, amikor barátnőm kettes fokozatra kapcsolja a hajszárítóját, és percekre teljesen megszűnik a verbális kommunikáció lehetősége. A teljesítményével egyelőre mondjuk nem volt bajom (egy Sapphire Radeon 6870 Vapor-X Edition-t vettem használtan), de ez a zaj meglehetősen bosszantó volt – pláne annak fényében hogy ez a csodahűtés amellyel szerelték pont hogy ez ellen lett kitalálva. Na sebaj, hekkeljünk – gondoltam. Kilépegetve az Euro Truck Simulator 2-ből játékokból, amelyeket tolok feltűnt, hogy a Catalyst almenüjében azt látom, hogy ez a marha már 70 foknál csúcsra járatja a ventiket. Persze Vapor-X esetében elvileg 65 foknál feljebb se lenne nagyon szabad mennie, de ezen a tényen most elegánsan lépjünk át. Némi utánaolvasás után úgy találtam, hogy a 85 fok még simán jó neki – pláne úgy, hogy csak hétvégente fogom használni, és akkor se folyamatosan, úgyhogy az élettartam probléma ezzel elég hatékonyan kompenzálva van. Itt jött a gond: a Catalyst-nek ugyan van egy ilyen opciója a hangzatos Overdrive nevű almenüjében, amellyel kézzel lehet szabályozni a ventilátor fordulatszámot, ámde ez az egy szem szerencsétlen csúszka eléggé belimitálja a precíz konfigolás lehetőségeit. Így bukkantam rá az MSI Afterburner nevű meglehetősen rondára skinelt, ámde nagyon hasznos kis programra, amely a következő számomra fontos dolgokat tudja:

• realtime monitorozás – visszamenőleg is. Ez alatt értsd: ezen a képernyőn az utolsó pár percet is meg tudjuk nézni, sőt azt is írja, hogy a program elindítása óta mennyi volt a legmagasabb mért hőmérséklet, fordulatszám, stb:

Most nyugalmi állapotban van, szokott ez sokkal nagyobb is lenni – úgy értem a GPU hőmérséklete

Mondanom sem kell hogy ez mennyire hasznos a tesztelgetés közben.

• Görbe segítségével szabályozható ventilátor-fordulatszám: ez a funkció nagyon hiányzik a Catalystből:

Ahogy látható most már csak 75 fok környékén kezd el igazán pörögni a venti, alapjáraton pedig még halkabb is lett mint a gyári beállításokkal: 30 százalékon is simán 40-45 fokon tudja tartani a GPU hőmérsékletét.

Persze a program jó tunningra is, de ezt a funkcióját egyelőre nem használtam. Ha azt tapasztalod, hogy már 65-70 foknál zúg az éji bogár videokártyád, mint a veszedelem, akkor ez a cucc jó szolgálatot tehet. Tölthető innen.

Még a végére pár apróság, ami megkönnyíti az életeteket, ha gamepad-dal vezérelitek az egeret: egyrészt van egy remek plugin a Chrome-hoz, amivel mindenféle almenüben turkálás nélkül tudtok a weboldalakon nagyítani: Zoom, másrészt pedig ha Steam-en játszotok érdemes ilyenkor bekapcsolni a Big picture módot (vagy beállítani, hogy alapból így induljon el). Még screenshotot is lehet lőni a gamepad-dal a Home (nagy világítós Xbox logó) + Right trigger kombóval. Remélem segítettem.

Annyira felvitte az Isten a dolgomat néhány hete, hogy ilyen-olyan levedlett alkatrészekből össze tudtam rakni egy másik gépet is a már meglévő mellé, amelynek hála végre hétvégente is tudok Euro Truck Simulator 2-zni mindenféle hasznos, az emberiség fejlődése szempontjából elengedhetetlenül fontos tevékenységeket végezni. Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy ily módon két gép is a rendelkezésemre áll: egy az albérletben, egy pedig otthon. Joggal vetődik fel az igény, miszerint a mentett állásaim lehetőleg legyenek szinkronban mind a kettőn, elvégre vannak olyan játékok, amelyeket mindkét helyen tolnék (itt említeném meg az Euro Truck Simulator 2-t, mint remek példát). Ez szerencsére a Zinternet korába’ már nem megoldhatatlan, semmi szükség pendrive-okra másolgatni a mentett állások file-jait, mint a sötét kilencvenes években. Helyette csak pár okos programot kell beszereznünk, név szerint:

• Dropbox kliens (regisztrálni se árt ha még nincs fiókunk, link pár sorral lejjebb)
• GameSave Manager (tölthető innen)

A Dropbox amúgy is zseniális dolog, ha még netán nincs accunk, akkor izibe’ regisztráljunk rá ezen a linken (rafkós módon ha így csináljátok kapok egy kis plusz tárhelyet :)). Utána telepítsétek fel a klienst is, amelynek adjatok meg egy tetszőleges könyvtárat amelyet szinkronban szeretnétek tartani (legyen mondjuk C:\Dropbox, azon belül meg legyen egy Save). Ha ez megvolt jöhet a GameSave Manager telepítése. Erről a programról azt kell tudni, hogy saját, rendszeresen frissülő adatbázisa alapján rengeteg játékról (jelen pillanatban 2720-ról) tudja, hogy melyik könyvtár(ak)ban tárolja a mentéseit, illetve milyen esetleges registry entry-ket kell még lementeni pluszban ahhoz, hogy azok visszaállítva (mondjuk egy Windows újratelepítés után) is működőképesek legyenek. Minket most ez a funkcionalitása mondjuk nem érdekel, az már annál inkább, hogy sok játékkal teljesen automata módon meg tudja azt csinálni, amire szükségünk van:

1. elmozgatni a mentés file-jait a Dropbox\save könyvtárunkba (saját alkönyvtárba természetesen)
2. létrehozni az eredeti helyére egy szimbolikus linket, ami a \save-re mutat

Ez viszonylag egyszerűen megtehető:

elindítjuk a programot, megvárjuk amíg végigscanneli a gépet, majd katt ide:

Kapunk egy szép listát azokról a játékokról, amelyeknek mentéseit át tudjuk vele pakoltatni a Dropbox könyvtárunkba – sajnos közel sem támogat annyit mint amennyiről „sima” backupot tud készíteni:

Válaszd ki azokat a játékokat, amiket szeretnél szinkronban tartani. Érdemes figyelni a méretet a lista alatt, vannak olyan címek, amik elég sok helyet igényelnek. Ha kiválasztottad amiket szeretnél, akkor katt a megjelölt ikonra, majd válaszd ki a Dropbox\save könyvtáradat a következő képernyőn:

Ha most nyomsz egy okét, akkor megtörténik a csoda: a mentések átkerülnek a Dropbox könyvtáradba, míg az eredeti helyükön készül egy szimbolikus link.

Ez a dolog első fele. Utána a másik gépen is van némi teendő, hogy a linkelés ott is megtörténjen: először is futnia kell a Dropbox-nak ugyanúgy mint az első gépen. Másodszor: itt is fel kell telepíteni a GameSave Managert. Ha ez megvan, akkor elindítás után ugyanúgy be kell menni a „Sync & Link” almenübe, de ott nem az előző, bal oldali ikont, hanem az egyel mellette levőt kell választani:

Itt megint jön egy kis tallózás: kiválasztod a /Dropbox/Save könyvtáradat, és nyomsz egy okét. Ha mindent jól csináltál, akkor innentől kezdve semmi teendőd nincs: amennyiben mindkét gépen fut a Dropbox kliens a szinkronizáció teljesen automatikusan fog történni.

Ha már emlegettem az Euro Truck Simulator 2-t: ez a játék pont nem támogatott a Sync & Link által – azt mondjuk nem értem hogy miért:  nincs semmi extra igénye, csak a mentésfile-jai tartalmaznak adatot, és azok is egy könyvtárban (ez a c:\Users\<userrnév>\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles Win7 alatt). No para, kis kézi melóval erre is be lehet lőni a szinkront, de mielőtt ezt kifejteném következzen egy pro tipp: ha valami számomra érthetetlen okból nem a fent említett csodálatos kamionszimulátor, hanem valamilyen más játék mentéseit szeretnéd szinkronizálni, és nem tudod hogy hol keresd őket a GameSave Manager ebben is segíthet még ha a Sync & Link nem is támogatja az adott címet. Katt ide:

Majd a listából kiválasztod az adott cuccot, és lenyitod a hozzá tartozó szekciót. Példámban az Anna című játék szerepel, itt tárolja a mentéseit:

Ezt a könyvtárat kell elmozgatnod a Dropbox könyvtáradba, majd a helyére egy linket kreálni – hangsúlyozom, csak akkor ha nem tudod automatizálni az egészet a Sync & Link funkció segítségével.

Ennek a menete a következő:

1. csinálsz egy alkönyvtárat a Dropbox-odban csak erre a célra – nálam „…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs” a neve
2. idemozgatod a mentéseket tartalmazó könyvtárat (esetemben így jött létre ez: „…\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles”)
3. indítasz egy command line-t (Win7-en: Start menü -> bepötyögöd a keresés mezőbe, hogy „cmd”, majd enter)
4. most jön a trükk:

kiadod a következő parancsot: mklink /j „forráskönyvár elérési útja” „dropbox könyvtár elérési útja”

Ha a fenti példánál maradunk ez így nézett ki:

[code]mklink /j „c:\Users\JonC\Documents\Euro Truck Simulator 2\profiles” „e:\Dropbox\Saves\Manually linked dirs\Euro Truck Simulator 2\profiles”[/code]

Vizuális típusoknak a fenti parancs, és annak eredménye:

Persze ez macera, meg hackelés, de csak egyszer kell megcsinálni gépenként, és utána nem kér enni.

Ennyi lenne. Ha érdekel a szimbolikus linkelés csodálatos világa, akkor a Howtogeek remek cikkét tudnám kiindulópontnak ajánlani, amelyben még egy segédprogramról is találhattok leírást, amely hasznos lehet, ha annyira rákattantatok a linkelgetésre, hogy napi szinten több tucat létrehozása nélkül remegtek.

(Érdekes, hogy zsinórban a negyedik zombis post, bár ez csak érintőlegesen.)

Naszóval pár hete írtam a blogon egy lehetőségről, amellyel – kihasználva egy a fogápolás fontosságára felhívó kampányt – ingyen juthatunk hozzá a Plants vs. Zombies című fasza kis tower defense játékhoz, melyben növényeket ültetve kell távol tartanunk házunkat az azt ostromló zombiktól. Persze amikor a postot írtam még nem tudhattam (csak sejtettem) hogy a promóció csak Amerikából elérhető, amellyel mostanra már bárki szembesülhet, aki behozza a szóbanforgó oldalt. Ott a letöltőlink helyett egy kövér „Sorry, only residents of the US are eligible for this promotion” felirat árválkodik. Természetesen nem én lettem volna ha nem nézek egyből kibúvó után, és sikerült is találnom megoldást a problémára a régiókorlátozás kijátszásával! Szeretném megjegyezni azonban hogy a lentebb leírt módszer egyrészt kicsit macerás, másrészt pedig szinte már annyira illegális mintha beizzítanánk a kedvenc torrentkliensünket, hogy lehúzzuk ezt a laza 40 megás csodát. Emiatt felhívnám mindenki figyelmét, hogy csak akkor vágjon bele, ha utána még képes lesz tiszta szívvel tükörbe nézni, és nem fogja zavarni hogy elszedett egy példányt a játékból egy kis zsírostestű amerikai kisfiútól lószart mama, nincs ezzel semmi gond.

Adott volt ugye a probléma, miszerint mivel nem amerikai IP-címről töltöttük be az oldalt ezért nem jelent meg a letöltőlink. A megoldás egész logikusan hangzik: hitessük el az oldallal, hogy márpedig mi valahonnan Kentuckyban, Washingtonban, esetleg Nebraskában meresztjük a seggünket a gép előtt! Ennek elérésére én a Tor nevű programot használtam (köszi a tippért Krisz!), amely telepítés nélkül varázsol nekünk VPN elérést. Nem kell megijedni tőle, bár minimális hekkelést igényel a használata, nézzük is hogy mi a teendő:

1. letöltjük a Tor klienst innen, kicsomagoljuk valahova

2. elindítjuk a „Start Tor Browser.exe”-t

3. a következő ablak fog fogadni:

Itt első körben válasszuk a „View the Network” opciót, ugyanis szükségünk lesz egy ún. relay-re amin keresztül csatlakozni fogunk. Egy listát fogunk kapni, ami valahogy így néz ki:

Ezek közül minket főleg a kis amerikai zászlóval jelöltek fognak érdekelni. Néhány nevét jegyzeteld ki egy txt file-ba (esetleg papírra). Én mondjuk csak egyetlen egyet, ezt a shoton szereplő „wannabe”-t használtam, és működött a dolog. Ha megvannak a relay nevek, akkor lépj ki innen.

4. A főablakban válaszd a „Stop Tor” opciót, ugyanis most egy konfigfile-t kell majd szerkeszteni amit nem fog engedni futás közben.

5. Ugyanitt válaszd a „Settings” opciót, azon belül is az „Advanced” fület:

Itt válaszd az „Edit current torrc” opciót.

6. Egy notepad-szerű felület fog felbukkanni. Legfelülre szúrd az alábbi két sort:

[code]ExitNodes <relaynév1>,  <relaynév2>, stb.
StrictNodes 1[/code]

Okézd le. Ha netán hibát dob (valami nem tetszik neki a szintaktikában), akkor használd ezt a konfigot:

[code]ExitNodes   <relaynév1>,  <relaynév2>, stb.
StrictNodes 1
AvoidDiskWrites 1
DataDirectory .\Data\Tor
GeoIPFile .\Data\Tor\geoip
Log notice stdout
SocksListenAddress 127.0.0.1[/code]

Persze igazítsd a saját eredeti soraidhoz ha netán eltérést tapasztalsz.

Valahogy így fog utána kinézni:

Indítsd el megint a Tor-t a főablak „Start Tor” opciójával.

A nagyjával megvagyunk. Talán feltűnt, hogy amikor elindítottad a programot az felhozott egy Firefox-szerű böngészőablakot is. Ennek szerepe az, hogy azok a weboldalak amelyeket ezen keresztül töltünk be úgy érzékelik, hogy amerikai IP-t használunk. Ide pötyögjük be a régi postból már ismerős http://www.stopzombiemouth.com weboldal címet. Némi várakozás után már be is kell hogy töltődjön a cucc, és – nahát – a piros „bocsi de csak jenkik részesülhetnek ebből az örömből” felirat helyett egy kövér „GET GAME” gomb virít! Katt is gyorsan rá, életkorcheck után pedig elérünk ahhoz a képernyőhöz, ahol emailcím és egyéb adatok megadása fog következni. Két dologra hívnám fel a figyelmet: az egyik az, hogy lehetőleg ne .hu-s emailcímmel próbálkozzunk (nekem nem akart működni), a másik pedig a kód, ami az előző postban már említve volt, de íme megint: „PEAH8R„. Ezt kéri majd a legalsó mezőben.

Ezek után tessék szépen megvárni, amíg az email megérkezik. Szerepelni fog benne a trial játék letöltőlinkje, illetve a kód, amivel unlockolhatjuk azt. Ugyan a kód megadása után kicsit kommunikál a PopCap szervereivel nekem sikeres volt a regisztráció:

Ezek után a Tor-t akár le is törölhetitek – nem írja be magát a registry-be, nem piszkít a telepített programok listájába. Kicsit macera így megszerezni a játékot, de egy legális license szerintem megéri.

Update: nem ray, hanem path tracing a képalkotó eljárás neve, amit ez a program használ. Nézze el nekem mindenki, totál hülye vagyok az ilyesmihez 🙂

Szeretnéd háttérképként használni a kedvenc Minecraft-os alkotásodat, csak a screenshot túl pixeles? Íme a megoldás, amihez szerencsére nem is kell 3D-s grafikában jártasnak lenned, elég egy kis angoltudás:

1. Letöltöd a Chunkie nevű programot innen
2. Elindítod a könyvtárában található .bat file-lal (más platformokon is fut, mivel Java alapú, a Linuxos/Mac-es indítás is le van írva az oldalon)
3. Betöltöd a kedvenc mapodat
4. A Shift-et nyomvatartva kijelölsz egy területet, majd a kijelölésen nyomsz egy jobb klikket
5. Beállítod a nézetet, amiből szeretnéd csinálni a ray path trace-elt képet (egér + WASD (Shift-et nyomva finoman mozdíthatod a kamerát), továbbá F=lefelé, R=felfelé, J/K=szuperzoom)
6. Mókolsz az opciókkal ízlés szerint, igazából a felbontás, és az SPP target ami megszabja az elkészült kép minőségét (meg persze hogy meddig teker a géped az elkészítésén)
7. START
8. ???
9. PROFIT!

Ez például egy 800X800-as kép (saját), ami 1000-es SPP (samples per pixel) targettel készült. Az égbolt renderelését ilyen beltéri shotoknál persze ki lehet kapcsolni, rövidebb idő alatt elkészül így:

További fasza példákat itt, itt vagy éppen itt lehet találni.

Egy vallomással kell kezdenem: egy hónapja is van már, hogy lecseréltem a régi telefonomat (ma már valószínűtlennek hangzó ömlengésem itt olvasható, annyi szóljon mentségemre, hogy ő volt az első okostelefonom, innen az elfogultság), de már nem számoltam be róla itt – egyrészt gyanítom, hogy a lustaság megint felülkerekedhetett rajtam, másrészt késztetést se éreztem rá, hogy megírjam – lehet hogy kezdek felnőni, vagy mifene. No sebaj, jelentem egész jutányos áron sikerült egy első szériás HTC Desire-re szert tennem, ami kurva jó telefonnak számított két és fél évvel ezelőtt – ma már inkább a futnak még kategóriát erősíti a sok iPhone 4GS, meg Galaxy S3 között. Ennek ellenére én szeretem őt, nem érzem kellemetlennek a kompromisszumokat, amiket meg kellett hoznom, hogy használhassam, meg egyáltalán: egy hozzá nem értő ugyanúgy benézné egy százikszezer forintos telónak, ha kicsapnám a presszóban az asztalra a bömös kulcs mellé miután papírzsepkendővel letörölgettem a tarkóm hurkáiról az izzadtságot.

Íme a jelenlegi főképernyőm: Fancy Widgets + PlayerPro (ADW Launcher-rel, és szarul croppolt homemade ikonokkal megtámogatva)

Pedig ez nem az, és ez a teljesítményén is meglátszik, ámde pont ezért érdemes lecserélni a stock ROM-ot valami ütősebbre: a szoftver ugyanolyan fontos, mint a hardver, és ha a szoftver nem használja ki a hardvert, akkor baszhatod a cuccban ketyegő órajelet. No persze a stock ROM lecserélése egyre komplikáltabb (saját tapasztalataimból kiindulva): míg a Vodafone845-ön elég volt egy laza rootolás, meg egy custom recovery telepítése ahhoz, hogy utána úgy telepítgessünk ahogy nem szégyelljük itt már az S-OFF-olás, a Hboot, és a hasonló csodák világában is el kell merülnünk, hogy ugyanezt elérjük. Még szerencse, hogy léteznek egész fasza tutorial-ok a témában akár még magyar nyelven is.

No, miután átvergődtem az új kifejezések, app-ok és eljárások tengerén választásom egyből a CyanogenMod-ra esett, egyrészt mert hallottam hogy egész jó, másrészt pedig nem nagyon ismertem más ROM-ot ami jó lenne az oldskool-os Desire-omra. Szerencsére még mindig frissítgetik erre a viszonylag régi telefonra is, úgyhogy a hetes verziója elérhető volt a számomra. Tudni kell róla, hogy ez egy rengeteg típusra elérhető ROM, ezért a HTC által kifejlesztett kezelőfelületet, a Sense-t nem tartalmazza, ami – bár várható volt – eléggé zavar. Ééés akkor elérkeztünk a külcsínt, csillogást leginkább előtérbe helyező hülyegyerek panaszaihoz, ugyanis nem gondoltam volna, hogy a Sense ennyire jó, és hogy ennyire fog hiányozni… Vegyük például a tárcsázót, ami így néz ki:

A rondasága elég szembetűnő, és engem csak minimális mértékben vigasztal, hogy állítólag az ICS (ez egy frissebb Android verzió) is ilyen ocsmány. A Sense-es tárcsázó ehhez képest egy vizuális orgazmus, és ugyanez igaz arra is, a bejövő híváskor megjelenő képernyőre is. A hiányzó widgetjeimről ne is beszéljünk (bár erre állítólag van megoldás, még nem próbáltam), szóval volt mit megszokni. DE: mindezek ellenére az előrelépés vitathatatlan (és most következzenek a pozitívumok): a néhol meglehetősen puritánra designolt felületekért cserébe kapunk egy olyan szoftvert, amelyben mindent mi állíthatunk be a saját szájízünk szerint, ami alatt az értendő, hogy a hatalmas mennyiségű tweaknek hála a telefon gyorsabbá, és okosabbá tehető. Ezen beállítások nagy része a Settings-en belül megbúvó „CyanogenMod settings” menüpontban található meg, ezen opciók mindegyike annyi lehetőséget tartogat, hogy azzal elmegy pár óra mire az ember végigrágja magát rajtuk:

Külön kiemelném a „Performance” menüt, amelyben olyan funkciók figyelnek, amikhez régebben flashelni kellett plusz funkciókat a ROM-ba (JIT például), vagy külön app-ot kellett hozzájuk telepíteni (CPU órajel emelés, governorok):

Volt még egy csomó dolog, ami nagyon tetszett, de azok már a 2.3-as Androiddal jöttek, úgyhogy nem tudnám be őket a CyanogenModnak. Alapvetően a stock Android helyenként felfedezhető csúnyasága zavar egyedül, a többi beépített lehetőség (lásd lejjebb, mellékeltem pár screenshotot a teljesség igénye nélkül), és az eyecandy-k (a képernyő kikapcs-bekapcs animációval például nem tudok betelni) viszont tényleg azt az érzést kelti az emberben, hogy egy teljesen új telefont használ. Igazából nem is ez a konkrét ROM fasza, inkább arról van szó, hogy újabb megerősítést nyert számomra a tény, hogy érdemes a gyári szoftvert lecserélni. Vannak Sense-es custom ROM-ok is, úgyhogy lehet hogy végrehajtok egy újabb cserét a napokban – persze erről fogok csinálni előtte egy complete backup-ot a biztonság kedvéért.

Pár screenshot még pluszban:
Tovább »

Van ugye ez a Bringázz A Munkába mozgalom, ami arra hivatott, hogy valamelyest motiválja a T. Lakosságot arra, hogy a büdös környezetszennyező autókázás helyett feltegye a hájas valagát egy bicikli nyergére, és a nyers izomerő segítségével jusson el a munkahelyére. Ez a kezdeményezés marha jó, ugye a weboldalon lehet csapatokat alapítani, majd a felvezetett kilométerek alapján rangsoroltatni őket, így az egészséges versenyszellem is újabb löket lehet afelé, hogy az ember vegye a fáradtságot, és négy helyett két keréken guruljon reggelente dolgozni (meg persze haza). Egy kérdésem lenne csupán: miért nem lehet igénybe venni a modern technika csodáit ahhoz, hogy az útvonalunkat regisztráljuk az oldalon? Jelenleg egyrészt tök kényelmetlen állandóan kézzel beírni, hogy „igen, ma is megtettem 3 kilométert”, másrészt adva vagyon a csalás lehetősége, ugyanis csak bemondásra működik a dolog, nincs ellenőrizve, hogy a paraszt valóban megtett-e korán reggel éhgyomorra 34 kilométert, vagy csak át akarja verni a rendszert.

Manapság, amikor egyre több embernek figyel a zsebében egy GPS-jel vételére képes telefon (jellemzően Android-os cucc, vagy esetleg iPhone) miért ne lehetne fejleszteni egy olyan appot, amely mondjuk folyamatosan trackeli az útvonalunkat, majd ha elértünk A-ból B-be, nyomunk neki egy „végeztem, összesíts” gombot? A poén az, hogy ilyen program már létezik, rendszeresen használom is (Androidról beszélünk, Cardio Trainer a neve, és egész egyszerűen zseniális), valami hasonlót össze lehetne dobni a BAM céljaira is szerintem.

Mennyivel elegánsabb lenne ezt látni a mozgalom weblapján (ezt a Cardio Trainer generálja):

Látszik minden szükséges infó: megtett táv, időtartam, útvonal, átlagsebesség, stb… (még link is van hozzá!)

ehelyett:

Nem túl informatív, viszont legalább ronda: felvezettem kézzel a hét olyan napjait, amikor bringával mentem dolgozni

Tudom persze, hogy egy ilyen app fejlesztése nem két forint, biztosítani kell hozzá a folyamatos ügyfélszolgálatot, állandóan frissíteni kell, bugfixelni ésatöbbi, de szerintem ha bevonnának néhány szponzort (gondolok itt főleg sportszergyártókra, no meg persze Norbertre aki utálja a zsírot), esetleg megkérnék a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumot (amely a fő üzemeltető a Magyar Kerékpárosklubon kívül), hogy ugyan már csepegtessen egy kis tőkét erre a célra is, akkor megvalósítható lehetne. A XXI. században élünk, használjuk már ki a technika által nyújtott lehetőségeket!

Ha az ember nagy mennyiségű weboldalt böngész végig nap mint nap, akkor előfordulhat, hogy beleakad egy-egy olyanba is, amely ugyan érdekesnek, neadjisten hasznosnak tűnik, viszont akkor épp’ nincs ideje, energiája végigolvasni. Ilyenkor jöhet jól egy megoldás, amivel el tudja rakni későbbre, nehogy az Internet tengermély óceánja újra elnyelje. Könyvjelzőzni persze lehet, de egyrészt egy idő után a kaotikus könyvtárszerkezetek erdejében az ember egész egyszerűen elveszik, másrészt pedig nem feltétlenül ésszerű menteni olyan oldalak címeit is, amelyeket esetleg csak el akarunk majd valamikor olvasni, de nem akarjuk őket hónapok-évek múlva újra betölteni.

Még szerencse, hogy ez a probléma már másoknak is szemet szúrt, és már rendelkezésünkre állnak okos kis tool-ok, weblapok, amelyek segítségével gyorsan feljegyezhetünk weblap címeket, majd ugyanolyan gyorsan el is felejthetjük őket az elolvasás után. Nézzünk két megoldást:

1. Read it later: ez a szolgáltatás pont arra jó, amire a neve utal: segítségével a saját fiókunkban tárolhatunk weblapcímeket, amelyeket addig ott is tárol a rendszer, amíg úgy nem döntünk, hogy most már elolvastuk őket. A regisztráció után (amely során még visszaigazoló mail-lel sem kell vesződnünk) rendelkezésünkre áll egy lista, amelybe menthetünk címeket böngészőből, vagy iPhone/iPad/Android/Blackberry/Windows Mobile/Windows Phone 7/WebOs appból is. Létezik belőle Firefox, illetve Chrome kiterjesztés, de ha olyan renitensek vagyunk, hogy Operát, Safarit, vagy egyéb egzotikus programokat használunk, akkor lehetőségünk van bookmarklet-eket használni helyettük. A lista két szekcióból áll: olvasatlan elemek, valamint amiket már olvasottnak jelöltünk, ámde ezeket is megőrzi a rendszer, amíg úgy nem döntünk, hogy véglegesen szeretnénk törölni. A felsorolás exportálható is, szóval egész korrekt kis archívumot állíthatunk össze a cucc segítségével az érdekesebb linkjeinkből.

Íme a lista – egyszerű de nagyszerű

A szolgáltatásra itt lehet regisztrálni.

2. Google Reader: tudom, hogy alapvetően nem erre a célra lett kitalálva, de erre is tökéletesen alkalmas. Ahogy haladunk előre a feed-jeink között, az s billentyűvel kapásból csillagozhatjuk, az l-lel pedig lájkolhatjuk az egyes bejegyzéseket. Mindkettő előnye az, hogy segítségükkel tettünk egy jelet az adott postra, így később is előkereshetjük őket (ahogy erről már megemlékeztem régebben egy vicces szösszenet keretében :)). Előnye ennek is, hogy nem csak PC-n, hanem nagyjából minden hardveren (iPhone, Android, stb.) elérhető (talán a botmixert leszámítva). A Reader itt érhető el, és csak Google-os fiók szükséges a használatához (no meg némi fogalom arról, hogy mi az az RSS).