Öröm látni, hogy bizony akadnék még fejlesztők, akik az agyonshaderelt, DX11-ezett, négymagos procit és 8 giga RAM-ot igénylő játékok helyett inkább visszanyúlnak a gyökerekhez, és nem restek egy nyolcvanas éveket idéző műremekkel kirukkolni. Jelen vizsgálódásom tárgya is ilyen: olyan az egész, mintha egy emulátoron tolná az ember mondjuk a Prehistorik-ot, csak a főmenü alján figyelő 2009-es dátumot jelző feliratból derül ki, hogy ez bizony jóval frissebb eresztés 🙂 Ha viszont nem vesszük figyelembe, hogy Derek Yu nevű fejlesztője nemrég hozta össze őkelmét, akkor tökéletes a retro-hangulat: a grafika, a zene, az effektek és a játékmenet is bő húsz évvel ezelőtti időket idéz.

A Spelunky alapfelállása a jó öreg Mario-t idézi: adva vagyon egy luvnya, akit ki kell szabadítani egy föld alatti labirintusból, amely tömve van kígyókkal, pókokkal, és egyéb barátságos lényekkel, amelyek ostorcsapásaink hatására gyönyörű vörös cseppekké képesek szétesni. Hősünk – nagy piros Rudolf-orrát leszámítva – kiköpött Indiana Jones: a már említett támadófegyvere mellett rendelkezik kötelekkel, és bombákkal is, amelyek sajnos csak limitált számban könnyítik meg az életét. A pályákon persze nem csak ellenfelek találhatóak meg: néhanapján beleakadhatunk egy-egy ládába is, amelyek tartalmazhatnak drágaköveket, de akár nagyobb ugrást lehetővé tevő cipellőt, vagy pókháló-fegyvert is. A cél minden pályán az, hogy összeszedjük a szerteszét heverő arany- és drágakő rögöket, majd lehetőség szerint kimenekítsük a hercegnőt és/vagy szent relikviát is. A nőmentés amúgy rendkívül vicces momentuma a játéknak: felkapjuk a csajét, mint valami tárgyat, és szépen kicipeljük a pályáról 😀

A feladatok leküzdése meglehetősen sok agymunkát, és bosszankodást fog igényelni, mivel egyszerre csak egy spéci tárgy lehet nálunk (kivéve a bombákat, és köteleket, amikből több is), így gyakran kell azon filóznunk, hogy hogyan viszünk egyszerre kettőt is magunkkal belőlük. Azokon a pályákon válik ez főleg macerássá, ahol alapból csontsötét van, csak egy szikra cipelésével csinálhatunk magunknak fényt, ami eleve lefoglalja a cipelőkapacitásunkat, így ha mellé még egy kulcsot is kéne vinnünk… nos az szívás.

A pláne az az egészben, hogy minden pályát úgy generál a játék, így tényleg soha nem futhatunk össze kétszer ugyanazzal. Ami annak idején a Diablo-ban remekül működött, az itt is beválik: valóban hosszú ideig képes lekötni a játék ezzel a húzásával, bár cserébe le kell mondanunk a mívesen kidolgozott feladatokról, és mapdesign-ről. A másik érdekesség vele kapcsolatban az, hogy bombáink segítségével rombolhatjuk a pályát, így nyitva járatot egy elérhetetlen teremhez, de akár ki is cseszhetünk magunkkal, ha véletlenül lerobbantjuk a továbbjutást jelentő hidat.

Amúgy – ha eddig nem vált volna egyértelművé – a játék mocskosul nehéz is, ami a fentebb leírtakon kívül annak is köszönhető, hogy a kezdeti négy szívecske könnyedén le tud redukálódni a zéróra az ide-oda pattogó pókok, és egyéb vidám környezeti tényezőknek hála. Életerőt visszaadni viszont csak a lánykák tudnak (ellentétben a való élettel, ahol inkább szívják :D), továbbá elhasznált bombáinkat/köteleinket is csak a nagynéha megtalálható boltokban vehetünk (ahol lehet próbálkozni az eladó lemészárlásával, bár nem kispályás a figura, sőt ha egyet sikerül megölni utána mindegyik boltban kint lesz a körözési plakátunk :)).

A hab a tortán az, hogy ez a remekmű tökingyen tölthető, sőt kódereknek elérhető a forráskódja is, szóval a kedves fejlesztő bácsi igazán nagylelkű volt a nagyközönséggel 🙂 Apró, ámde érdekes mellékinformáció vele kapcsolatban, hogy ezen a legjobb PC-s játékokat felsoroló százas listán az 51.(!) helyen szerepel ezzel megelőzve olyan neveket, mint a Dungeon Keeper, Crysis, vagy a Beyond Good and Evil. Ezt azért erősnek érzem, ennyire nem jó a progi, de mindenképpen emlékezetes színfoltja az utóbbi évek indie-játék felhozatalának. Érdemes kipróbálni.

Galéria:

Hősünk hatalmas machetával kezében, és a megmentendő Nő

Itt már folyamatban van a nőmentés 🙂

Gyermekvédők rémálma: hatalmas óriáspók, fröcsögő vér, és brutalitás

Vaksötét bányarendszer mélyén a gyengén pislákoló fényben észreveszed a pókot a plafonon.. brr…

Linkek:

Letöltés (csak Windows sajna)

Tippek – trükkök (ez meg angol sajna)

UPDATE:

rá kellett döbbennem, hogy ez a játék eszméletlenül sok munkával van megalkotva, és hihetetlen mennyiségű ellenfél, tárgy, és főleg ötlet van belezsúfolva! Tessék böngészni a fenti tippek-trükkök linken elérhető oldalt, és hasonló döbbenet fog elfogni, mint engem!

Ma döbbentem rá, hogy kell egy ilyen gép nekem. Legutoljára nem is tudom már mi után vágyakoztam ennyire (mármint technikai kütyüre), de most konkrétan újra ötévesnek érzem magam, és ott toporzékolok a kirakatnál, hogy nagymamám megvegye nekem a gyerekbiciklit. Kell egy ilyen nekem! Most komolyan, nem gyönyörű?

Két kijelővel van megáldva a kicsike, amelyek közül az alsó ráadásul tapizható is (a felső is, csak az nem reagál rá). Rengeteg játék készült hozzá, amelyek 90%-a olyan stílusú, ami sajnos már réges-rég kikopott a PC-kről (csak némelyik indie fejlesztő vetemedik arra, hogy ilyeneket alkosson). A két dimenziós rajzos-kalandos platform-jellegű cuccokra gondolok, amelyek fénykorukat a (S)NES – MegaDrive – C64 – Amiga érában élték (a 80-as évek közepétől a kilencvenes évek derekáig értendő ez a periódus). Marha egyszerű példát mondok, amit mindenki ismer: Super Mario. Nna, én imádtam világéletemben az efféle ugrabugrákat, pontosan ennek köszönhető, hogy a gépemen a mai napig ott figyel több giga ROM (játék) SNES-re, MD-re, és persze C64-re, amelyeket gyakran nyüstölök, ha egy kis lazulásra, és endorfinra van szükségem. Ezek a játékok még nem voltak agyonbonyolítva, nem akartak a végletekig reálisak lenni (hogy utána egy csepp képzelőerőre se legyen szükség, mert az megerőltető), nem folyt bennük patakokban a vér agyvelő-darabkákkal, nem azért készültek, hogy eladják magukat, és visszahozzák a fejlesztésükbe ölt dollármilliókat. Ezek egyszerűen szórakoztatni akartak a maguk esetlen, színhiányos-pixeles módján. Néha még azt is nehéz volt kihámozni, hogy a  főhős mi is akar lenni, sőt néha még grafika se volt (csak szövegek, pl. C64-en az Új Vadnyugat), mégis hetekre lekötöttek minket ezek a párszáz kilobyte-os csodák. Sajnos észrevettem magamon, hogy már nem tudok órákig kínlódni egy-egy nehezebb pályán (mint annak idején a sokat emlegetett, és marha nehéz Rick Dangerous 1-2-vel), és pár perc után elfogy a türelmem. Ez gondolom annak tudható be, hogy időközben eltelt röpke 13-14 év, és felnőtt fejjel már nem ragad magával annyira ezeknek a játékoknak a varázsa, mindenesetre szeretném még egyszer annyira a bűvkörébe kerülni akármelyik programnak, mint annak idején mondjuk a Terry’s Big Adventure-nak, vagy a Battle Command-nak (a lista folytatható).

Ezt az élményt várom el ettől a kütyütől is. Szeretnék újra tizenkét éves kölökké válni, aki totálisan kizárja a külvilágot, elmerül a varázslatos mesében, és életre szóló emlékekkel és élményekkel lesz gazdagabb egy-egy alkotás által! Reményeimet, és elvárásaimat ez a blogbejegyzés szította fel, amely írója pont ezeket az általam a mai modern játékokból hiányolt pozitívumokat említi a DS-es játékokkal kapcsolatban. A pixeles-rajzos grafika se hátrány számomra, sőt valahogy jobban megragadnak az ilyen stílusban megalkotott pályák, sprite-ok, mint a legújabb DirectX10-es agyonshaderezett 3D-s mészárlósdik (persze azokat se vetem meg :)). Van rá új Super Mario, GTA Chinatown Wars (ami olyan mint az első rész, amit szintén imádtam a stílusa miatt), és még ezer másik platformer, RPG, sőt még FPS is.

Ennyi áradozás után már csak azt sajnálom, hogy karácsony után jött rám a Nintendózhatnék, de ígérem, hogy december elején khm… véletlenül újra ki fog kerülni ez a post a frissek közé, minden hátsó szándék nélkül 🙂

Megszoktam, hogy állandóan le vagyok maradva a modern technikától: amikor már mindenki Pentium 1-esekkel tolta, én akkor éltem a Commodore-os korszakomat, később amikor ajándékba megkaptam életem első x86 alapú procival megáldott számítógépét (egy 486dx2 volt a szentem konkrétan) addigra már nem voltak ritka a P2-P3-asok sem. Ez a tendencia a mai napig él: folyamatosan 5-6 éves csúszásban vagyok a jelen technikai szintjéhez képest, de – mivel így szoktam meg – nem gyötör a tudat minden percemben, és nem izzadom csatakosra minden éjjel a takarómat, mert nem tolhatom az új Batman-t, és társait.

Ezért nem is ódzkodtam a legújabb szerzeményemtől, amely az Urban Terror névre hallgat (Wikipedia oldala itt), és valami informatikai oldalon elejtett kósza komment kapcsán írtam be a címét pár napja a Google-ba (amúgy pár hónapja hasonló szerencse hozott össze a Dropbox-szal is). A drága még Quake3 engine-en pörög, ami a maga idejében (10 éve) még egy valódi csoda volt (görbe felületek,változó árnyékok, ilyesmikre tessék gondolni) de azért napjainkra elnyűtte szegényt az idő rendesen. Nem is tudom, hogy melyik a rondább: ő vagy a Counter-Strike 1.6, maradjunk annyiban, hogy mindkettőt fanyalogva tolná odább egy 14-15 éves szilikongyerek. Független fejlesztők műve a szentem, ráadásul karrierjét mint Quake-mod kezdte, de 2007 tavasza óta mint standalone, teljes értékű játék létezik, ami megkönnyítette a terjedését. Pont ideális nekem, bár meg kell hogy jegyezzem, hogy még ez is beakad néha a gépemen 800X600-ban 32 bites színmélység mellett, úgyhogy kezdem minden hitemet elveszteni, amit ebbe a rakás trágyába vetettem.

Azért tudtam vele játszani is, nem csak anyázni a két képkocka-frissítés között lelövő kedves játékosokat (mert bizony néha nem FPS (képkocka/másodperc), hanem SPF (másodperc/képkocka) a megfelelő mértékegység a mozgás érzékeltetésére, főleg komolyabb tűzharcoknál). Érdemes volt, mert – bár nem forradalmian új a játékmenet – újszerű, és hangulatos volt az a néhány óra, amit töltöttem vele. Volt némi csé-szaga a dolognak a reális fegyverekből adódóan, megfűszerezve egy kis Quake-es felütéssel (ami lehet, hogy a grafikának, és az ugrabugrálásnak volt köszönhető), és egy leheletnyi Call of Duty2 is érződött rajta, ami leginkább a hasonlóan pörgően zajló események miatt adja ezt a fajta mellékízt. A fenti katyvaszból egy olyan játék jött ki, ami/amiben:

• ingyenes (ha még nem említettem)
• van belőle Windows, Linux és OS X verzió is
• nagy játékostáborral bír a mai napig
• reális fegyvermodellezés jellemzi (visszaütnek, pontatlanok mozgás közben, stb.)
• reális fegyverekkel lehet osztani a jónépet (M4, Kalasnyikov, Desert Eagle, Heckler & Koch PSG-1, ilyesmik)
• lehet falról elrugaszkodva továbbugrani, becsúszva powerslide-olni, ráugrani az ellenfelekre (tisztára Super Mario :)), és elkapni peremeket, ha egy ugrás rövidre sikerül. Ezek segítségével egészen extrém helyekre is fel lehet jutni egy röpke sniperolás erejéig 🙂
• van lehetőség önmagad, és csapattársaid gyógyítására kötszer segítségével, ami végre visz némi szociális ízt a játékmenetbe: elordítja valamelyik szövetségesed magát, hogy ‘Medic!’, felvillanik a pozíciója a térképen, te pedig odamehetsz meggyógyítani. Ez persze fordítva is működik, velem is fordult már elő, hogy a halál torkából rántottak ki egy jól irányzott ragtapaszozás segítségével
• el is lehet vérezni: a másodpercenként vesztett életerőpontok száma a sebesült testrésztől, és a sérülés mértékétől függ
• lehet használni különféle segédeszközöket (nem, nem olyanokat, you piggy): lézeres irányzék, hangtompító, kevlármellény, ilyesmik
• sok futástól el lehet fáradni (amit erőteljes lihegéssel jelez karakterünk)
• nem lehet nálunk egyszerre egy komplett cigánytelepre való fegyverzet, csak egy pisztoly, egy másodlagos fegyver (ami jellemzően egy shotgun), egy géppisztoly (karabély, akármi), kés, meg ízlés szerint gránátok

Ezen trükkök, és lehetőségek mester szintre fejlesztésével jókora előnyre tehetünk szert a kezdőkkel szemben (mint amilyen én is vagyok jelenleg).

A pályákról túl sokat nem tudok elmondani, mivel eddig mindössze 3-4-et láttam, de alapvetően elmondható róluk, hogy a városi harc, és a hentelős-full contactos játékstílus dominál rajtuk, nem a két kilométerről egymás mesterlövész-puskával való cirógatása. Nekem ez jobban is fekszik amúgy, úgyhogy örömmel fogtam kezembe a jó öreg M4-emet, és vetettem be magam a szűk sikátorokba. Jópár játékmód is rendelkezésre áll (Team Deathmatch, CTF, Capture & Hold, Follow the Leader, stb, bár ezeknek a nagy részét még csak nem is ismerem), meg rengeteg pálya (amelyeknek száma az idők során valóban tetemesre duzzadt az amatőr pályatervező fiúk-lányok hathatós segítségével), úgyhogy már tényleg semmi akadálya, hogy az ember eltöltsön a programmal néhány headshotokban bővelkedő órát. Maximum a grafikája.

Amikor azt hallja az ember, hogy „hát bizony, az idő meg csak múlik”, meg „te sem leszel már fiatalabb” hajlamos valamilyen lemondóan szomorkás hangulatba ringatni magát. Ez persze hülyeség a javából, mivel minden kornak megvan a szépsége (én speciel alig várom, hogy amolyan Sean Connery-sen megfontolt, és bölcs 50-es lehessek… oké, ez vicc volt, azért a prosztatanagyobbodásból, meg a többi finomságból nem kérek), ennek jegyében próbálom én is több-kevesebb sikerrel lazán kezelni azt a tényt, hogy már közelebb vagyok a harminchoz (ugyan csak egy paraszthajszállal, de akkor is), mint a húszhoz.

Ennyi bevezető után nézzünk egy klasszikus példát arra, amikor az idő múlásán lehet nevetni, következzék néhány részlet egy játék leírásából az 1994/12-es 576KByte-omból (dőlt betűvel a megjegyzéseim):

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megszületett at első, igazán Virtual Realitynek titulálható program PC-re. (…) Hogy mit is jelent ez pontosan? Képzeljetek el egy világot, melyben úgy mozoghatunk, akár a Doomban, vagy egyéb 3D-s játékban. Ezután cseréljétek le képzeletben a  320X200-as grafikát 640X480-ra (a 256 szín természetesen marad!), s vegyetek minezek mellé egy fotóminőségű ray-trace képet, amin a bélyeg recéitől a falrepedésekig minden látható. (…) Gondolom, mindenki sejti, hogy nem egy háromlemezes játékról van szó, sőt még csak nem is egy 30 megás „óriásról”, hanem CD-s programról. Bizony, bizony egy ilyen munka csak CD-re férhet fel… azaz nem is egyre, hanem négyre! Igen, ismét eljött as lemezcserélgetés ideje… a változás éppencsak annyi, hogy a régi 120Kbyte-os lemezek helyett 600 Megabyte-os CD-ket rakosgatunk ki-be. Csupán ötezerszeres a méretbeli különbség. (Ejtsünk néhány szót ennek a brutális méretű programnak a hardverigényéről is:)

CD: egy 486dx66-os mellett (tudják egyáltalán a mai tizenévesek, hogy mi ez?) elég egy szimpla sebességű a folyamatos mozirészekhez.

Processzor: már egy 386dx is elég hozzá, de ez esetben meg kell elégednünk a 320X200-as kisablakos grafikával, ha folyamatosan akarunk mozogni. Az akadás nélküli mozirészekhez ez esetben dupla CD szükséges. Megjegyzem, hogy ha teljes képernyős SVGA-s grafikában akarunk akadás nélkül mászkálni, egy DX4-re vagy Pentiumra van szükség.

Videokártya: sebessége lehetőleg haladja meg a 5000 Kbyte/sec-ot, s legyen benne 512 Kbyte (!!!) memória. Egy 486dx66 mellett is jó ha van egy Vesa Local Busos kártya, nem beszélve a 386-ról.

RAM: ez a legérzékenyebb kérdés! A minimum a 4MB, de ez esetben a játék grafikáját tekintve képtelen kihasználni az SVGA lehetőségeit, s a grafikát lebutítja a memóriával arányosan. Ez annyit tesz, hogy kb. 320X200-as grafikában bolyonghatunk (megnyugtatásul: a Doom szintjét még ez is meghaladja). Hogy mindig SVGA-ban mászkálhassunk, ahhoz 8-12 Mbyte szükséges.

Tizenöt év távlatából azért elég mókás ezeket a sorokat olvasni… Fél megás videokártya minimum? Basszus, már az egy giga RAM-mal szereltek se ritkák manapság (sőt egy gépben kettő-három se az) 🙂 Pentium proci – mint csúcsok csúcsa – a maga 60-100 MHz-ével? Manapság 4 magon pörgik a 3GHz-et ezek a kicsikék! Eszméletlen fejlődés zajlott le röpke 15 év alatt (azért röpke, mert ennyi idő alatt pl. a járműipar nem tudott ilyen technológiai ugrást produkálni).

Ja, és hogy mi a játék címe, és milyen grafikája van, amire Koronczai Gazsi (a fentebb idézett cikk szerzője) anno azt mondta, hogy ez az első virtuális valóságot nyújtó program? Rögtön kiderül 🙂

Tovább »

Gondoltam írok mán egy kis übergeek postot is végre (hogy ne csak a betegeskedésemről rinyáljak, amúgy jelentem jobban vagyok) annak kapcsán, hogy most már két napja szórakoztatom magam egy olyan játék multiplayerével, amelyet – amikor megemlítettem Péter barátomnak – csak annyit mondott, hogy „te beteg vagy” 🙂 Világéletemben szerettem a hálózati játékot, bár manapság a gépem már sajnos bőven nem bír annyi kis háromszöget lekezelni, amennyire szükség volna (mert bizony a kép amit látsz, az az említett geometriai formákból van összerakva, persze agyoneffektezve, hogy ez ne tűnjön fel), így az utóbbi 6-7 év számomra egész egyszerűen kimaradt játékügyileg, és persze ez igaz a netes játékokra vonatkozó tapasztalataimra is. Azért a régebbi multis progikkal a mai napig szívesen játszok, bár általában sajna minél oldschoolabb egy game, annál kevesebben tolják hálóban, bár erre a lista első szereplője az ellenpélda. Következzen tehát egy felsorolás azokról a multis játékokról, amelyek a legnagyobb hatást tették rám (a sorrendnek ne tessék jelentőséget tulajdonítani):

Tovább »

Tisztában vagyok vele, hogy mostanában (és régebben is) jópárszor írtam már erről a pixelhalomról, de megint ráakadtam egy pár érdekességre vele kapcsolatban, ami jól jöhet, ha majd az unokáknak gyerekeiteknek akarjátok mutogatni azt, hogy a ti időtökben mi is volt a játékipar csúcsa. Az alábbi linkeken elérhető verziói futnak XP alatt (tán még a Vista/Win7 se okoz nekik komolyabb traumát), sőt elvileg még némi grafikai tunningon is átestek. Leszek annyira lusta dög, hogy pofátlan módon csak bevágom ide Doomer hozzászólását erről a fórumról:

katt az alig látható PLAY feliratra!

ZDoom: A Zdoom-ot 1999 óta fejlesztik, támogatja a Doom 1-et, az Ultimate Doom-ot, a Doom 2-őt, a Doom 2: Plutonia-t, a Doom 2: TNT Evolution-t, a Hexen-t, a Heretic-et és a Strife-t. Ezek mind régi-régi játékok, talán még mondanak valamit egy-két embernek. Miért jó a Zdoom?

1. Mert teljesen Windows XP és Vista kompatibilis

2. Rengeteg beállítás az ingame menu-ben, mint pl. felbontások képarány szerint, a teljes irányítás konfigurálása, hangbeállítások, az öltözéked színének beállítása…és még tonna más minden…

3. TCP/IP multiplayer kompatibilitás 8 játékosig(lehet, hogy többet is lehet, nemtom)

4. Rakás új lehetőség a pályaszerkesztőknek, mint pl. ACS szkriptnyelv, amivel a motor belsőjét is tudjuk elég jó szinten bogozgatni…

5. Szabad forráskód, ha kedved támadna neked is fejleszteni

GZdoom: Ez is egy port, mint a Zdoom, csak ez OpenGL-es renderer-rel bír(ergo 32 bit-es színmélység). Dinamikus fények, 3D padlók,(szolíd padló szolid fölött, ami eddig nem volt a sima doomban) és minden más, ami a Zdoom-ban is benne van.

Zdaemon: a Zdaemon egy internetes verziója a Zdoom-nak, ahol nap mint nap még mindíg többszáz játékos fordul meg, hogy akár 16-an együtt játszhassanak. Ez is Zdoom alapú motor,(innen a neve: Zdaemon) de ez még egy ősrégi verzióra épült, ami elég sok moddolási lehetőséget nem ismer, de ennek ellenére nagyon népszerű, és élmény játszani vele.

Eddig az idézet, tessék kipróbálni őket, már csak a szörnyülködés kedvéért is („úúristen, ezzel hogy voltak emberek képesek évekig játszani??”), illetve érdeklődésre tarthat számot a Zdaemon által nyújtott multi is (bár én még nem tudtam kipróbálni). Kellemes nosztalgiázást!

UPDATE:

talán nem követek el túlzottan nagy jogsértést, ha itt letölthetővé teszek egy kis WAD-pakkot (52 mega) a fenti programokhoz, hogy használni is tudjátok őket 😉 (WAD file-ban vannak ezeknek a régi Doom-szerű játékoknak a pályái, hangjai, ellenfelei, egyszóval mindene becsomagolva)

Hihetetlen, és csodálatos mutatványokra képes manapság a Flash-technika. Teljes weblapok alkothatóak segítségével (amelyeken persze minden izeg-mozog, animál, és zenél), videókat nézhetünk, képeket szerkeszthetünk online, bugyuta ugrálós játékok kerülnek egy kattintásnyira segítségével, és még hosszasan sorolhatnám az alkalmazási területeit. Ma újabb meglepetésként ért a hír, hogy Flash-ben el lett követve a Quake1 konverziója is végre-valahára! Anno talán írtam is már erről a játékról, csak most nem találom azt a postot, úgyhogy nagyon dióhéjban csak annyit írnék erről a játékról, hogy 1996-os megjelenése megreformálta a belső nézetes lövöldéket: ez volt ugyanis az első igazán 3D-s FPS (First Person Shooter), amelyben végre nem papírból készült (azaz nem körbejárható) ellenfeleket kellett rakétákkal megcirógatni, hanem térbeli, lemodellezett szörnyek vártak minket benne. Ehhez társult a stuff egyedi hangulata, a sötét környezet, a zúzós metálzene (Nine Inch Nails), és a remek multiplayer. Annak idején (jézusom, már 13 éve!) ez a kicsike megizzasztotta a gépeket rendesen, mivel a végletekig kihasználta a 486-osokban/Pentium 1-esekben, és a 1-2-4 megás videokártyákban rejlő hatalmas energiákat. Most meg böngészőben fut, és meg se terheli nagyon a masinát… hihetetlen. Tényleg fejlődik a technika, ez ilyenkor – ha ekkora időbeli távolságot veszünk – igazán szembetűnő lehet. Aki szeretne kóstolót kapni abból a grafikából, ami annak idején a csúcsok csúcsa volt, és nem bírtunk betelni vele (személy szerint 3-4X végigvittem), az kattintson a továbbra!
Tovább »

Hihetetlen, de igaz. Jöhetnek új technikák, tapogathatjuk a telefon kijelzőjét kedvünkre, chatelhetünk nagyfelbontású videón az amerikai nagybácsinkkal, élhetünk át valós háborús élményeket a monitoron megjelenő fotorealisztikus grafikájú játékok által, ugrálhatunk hülyegyerek módjára a plazmatévé előtt a Wii távirányítójával, megkaphatunk bármilyen információt egy pillanat alatt a Google segítségével, és mégis… van ez a velem egykora születésű (sic!) masina, ami örök, és elpusztíthatatlan: a Commodore, azon belül is a hatvannégyes. Gondolná bárki is, hogy ahhoz képest, hogy a csillaga rééééges rég leáldozott (kábé 15-17 éve szerintem) még most is lát benne fantáziát egy fejlesztőgárda? Pedig így történt, 2009-ben, huszonhét(!) évvel az első piacra dobása után megjelent rá egy rendkívül profi játék, amely a Knight’n’Grail névre hallgat! A gép határait eléggé feszegető cuccról tessék megtekinteni az alábbi videót:

Az animációi, és a grafikai megvalósítása a legszebb időket idézi, és szerintem mai szemmel is elég élvezhető látványvilággal rendelkezik (és most tessék elvonatkoztatni a Crysis-től és társaitól). Nem hittem volna, hogy lesz valaha friss játék is az öregre, és nem csak az agyonunt Rick Dangerous-sal (flash verzió itt!) és társaival lehet most már csak játszani… Ami kicsit meglepett az az, hogy a fejlesztők weboldalán pénzért lehet megvásárolni a programot, de sebaj, majdcsak átkonvertálja valami jótét lélek emulátor-formátumba. Milyen röhejes már: C64-es játékot leszedni kalózverzióban torrentről! 😀