… a városra, csak nem sikerül neki – gondolta miközben hazafele baktatott a munkából. Iszonyatosan nyúzott, fáradt, és éhes volt. Kopottas dzsekije, kapucnis pulóvere kigombolva lógott rajta, egyáltalán nem fázott, csak kimerült volt és feszült. A pirosnál állva felnézett az égre a félmeztelen faágak között, de nem látott már napsugarat. Az ég színe a kék és a szürke között játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy késő nyárias, vagy kora őszies szeretne inkább lenni. Az emberek kigombolkozva, szinte nyáriasan könnyeden öltözve rótták az utcákat, de az arcukon nem tükröződött boldogság, mintha mindenkit nyomasztana a közelgő igazi ősz réme. Ahogy átért az úttesten a szél felélénkült, és tömegével tépte le a járda melletti fákról az apró leveleket – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha havazna. Ahogy tovább bandukolt az albérlete felé (miközben azzal küszködött, hogy arckifejezése minél kevésbé árulja el a lelkiállapotát) a panelházak között hirtelen távoli mennydörgés moraját sodorta felé a szél. Annyira nem illett bele a szürke égbolt, a szürke emberek, és a levelüket hullató fák alkotta miliőbe, hogy beleborzongott. Lesz valaha újra nyár? Hihetetlennek tűnt neki… Hirtelen fázni kezdett, ezért összehúzta a kabátját, és sietősebbre fogta a lépteit. A mennydörgés robaja kísérte útját.

Isten azért teremtette meg a tengereket, és óceánokat, hogy lehetőségünk adódhasson arra, hogy körbejárassuk a tekintetünket a horizonton anélkül, hogy az emberi ténykedés nyomait lássuk.

Így készül a Mayhem in Monsterland című Commodore 64-es játék főhőse Minecraftban. Különösebb kommentár nélkül következzenek a képek:

Hm… most hogy nézem a pofijánál elrontottam a színeket, javítom, és rakok majd ki képet a jó verzióról 🙂

Update: a pofija javítva, íme a pixelpontos verzió:

Felülről

The apocalypse begins
Pain becomes the norm
Seeking homicide
Beware the coming storm
That starts illuminating fires
God is laughing hard
Man has gone insane
-Slayer

Játszadozzunk el a gondolattal, hogy mi lenne, ha egy csapásra eltűnne ez a parazita a bolygó testéről, amit mi emberiségnek hívunk! Lehet a kiváltó ok bármi: szépen egymásra dobálunk mindenféle hasadóanyagokkal megtömött vasakat, esetleg az influenzavírus gyúrja ki magát annyira, hogy taroljon, mint kezdő táncoslány a sörösüvegekkel megrakott asztalon, de maradhatunk az olyan snassz megoldásnál is, mint mondjuk egy becsapódó aszteroida, amelynek nyomán nem elég, hogy rengeteg földrengés tenne egyenlővé mindent a felszínnel, de a klíma is felborulna annak rendje és módja szerint. Tételezzük fel, hogy a bolygó színén egyetlen ember maradna életben, mert mondjuk éppen úgy játszanak össze a körülmények, hogy épp’ egy atombunker mélyén reszket, amikor a felszín pokollá válik, esetleg mert pont immúnis az aktuális tömegpusztító vírusra (mint ugye Will Smith a Legenda vagyok című filmben), netán mert csak. Milyen előnyökkel, hátrányokkal járna számára az, hogy az az elképesztően kusza, zavaros, gyakorta idegesítő szövedék, amelyet társadalomnak hívnak egy csapásra megszűnne? Nézzünk néhány példát: mi történne, ha a járványos forgatókönyvnek „hála” szinte egy nap alatt elpusztulna mindenki, csak egy ember maradna talpon a vidéken!

1. Kocka: bár eleve képtelenségnek tűnhet, hogy egy nyüszöge (vagy éppen zsíros), szemüveges, testnevelésből örök(ölhető) felmentéssel rendelkező, szociálisan visszamaradott egyed lehetne az utolsó túlélő, de tekintsünk el a dolog nonszensz természetétől. Vegyünk egy világot, ahol a felperzselt felszín (esetleg a hullahalmok) alatt még működnek az internetkábelek, valamilyen csoda folytán még van elektromosság (mert mondjuk az atomerőművek egy darabig még elüzemelnek emberi beavatkozás nélkül is), és hősünknek van egy működőképes számítógépe is. A családtagok, barátok hiánya egy darabig talán fel sem tűnik neki (mint a viccben: „nagymama, mi ez a büdös? nagymama? NAGYMAMA!!”), elvégre a szociális kapcsolatai amúgy sem voltak túl erősek, legjobb barátjának eddig is a KillerFreak666 nevű 46. szintű paladint tartotta a WoW-ból. Ami először gyanús lesz neki, hogy kezdenek eltünedezni a játékosok a szerverekről, amelyeken napi tizenpár órát szokott játszani. Amikor aztán az utolsó leölhető nem gépi játékos is csak álldogál egy helyben, nem reagál semmilyen emotion-ra, nem ír vissza a chat-en, akkor fogja el igazán a pánik. Gyorsan kilép a játékból, felmegy a chatroulette.com-ra… sehol senki! Senki nem maszturbál a webkamera előtt! Facebook.com… semmi Farmville-es faszság az üzenőfalon már órák óta?! Mondjuk ez nem is olyan nagy baj – gondolja ekkor. Hirtelen támad egy ötlete, és felmegy a kedvenc torrentoldalára. Mivel nem indulnak új letöltések (nincs aki indítsa őket ugyebár), de a seedszerverek még pörögnek, ezért hihetetlen sebességgel tudja lehúzni a japán lánykás pornókat, amelyekben olyan nőket láthat meztelenül, akik már nem is élnek. Persze majd ha ez tudatosul benne (azaz, hogy most már esélye sincs elveszíteni a szüzességét, hiába várt vele 19 éves koráig), akkor lesz igazán lesújtva, de egyelőre elvan a hirtelen begyorsult internettel, és a tudattal, hogy mostantól max botok ellen fog csézni.

2. Trendiboy/girl: bár pozitív, hogy nincs tülekedés a plázákban, viszont nincs is ki előtt eldicsekedni a legújabb cipővel/nadrággal/akármivel, így ha az utolsó ember a Földön ebbe a kategóriába esne, akkor igen gyorsan apátiába, majd depresszióba (vagy fordítva) esne, majd természetesen öngyilkossággal zárná a pályafutását.

3. IT szakember (mondjuk egy sysadmin, mint én): mivel a mi műfajunkban létezik olyan, hogy valaki otthonról melózik, ezért tételezzük fel emberünkről, hogy ő is egy ilyen napon válik túlélővé. Hasonlóan a kockához ő se venne észre sokáig semmi változást, esetleg az tűnhetne fel, hogy kevesebb ticket ( = hibajelentés) érkezne a mailfiókjába, ergo kevesebbet kell dolgoznia. Amikor megpróbál bekapcsolódni a délután kettes telefonkonferenciába akkor gyanús lenne a számára, hogy senki nem szól a kagylóba a túloldalon, de ennek ellenére akár napokig is eltarthatna, mire rájönne, hogy magára maradt, a rendszereket pedig már a kutya sem használja, amelyeknek felügyelése volt eddig a feladata.

4. Idegengyűlölő: minek után már nincs kinek azt ordibálni, hogy „menjetek haza” így maga ellen fordul, ámde rá kell döbbennie, hogy a rasszizmus némileg szórakoztatóbb, ha van tárgya. A saját magának gyűlölete, kergetése odáig fajul, hogy űzött vadként járja a totál elnéptelenedett városok utcáit, közben gyakran hátrapillant, hogy meggyőződjön, követi-e valaki. Vándorlásai közben gyakran könnyekig meghatódva nosztalgiázik a régi szép időkről, amikor még élt az a sok néger, sárga, meg cigány. Rendben van, hogy most végre mind halott (mennyit hajtogatta annak idején a haverjainak, hogy össze kéne gyűjteni mindet egy szigetre, és rájuk dobni egy atombombát!), de valahogy mégis keserű a szájíze – valahogy nem így képzelte el. Megkeseredett, álmaitól megfosztott emberré válik, akinek már nincs célja az életben. Szomorú látvány – lenne, ha láthatná bárki is ugye.

5. Telemarketinges: amikor egyre ritkábban, majd leginkább sehogy sem tud kapcsolatba lépni az embertársaival telefonon csodálkozva tartja el a fülétől a foglalt jelzéssel sípoló kagylót. Természetesen első körben a jutaléka jut az eszébe, és gyomra görcsbe rándul.  – Hogyan fogom kifizetni az albérletet? – mardossa a kérdés, mivel még nem tudja, hogy nem lesz kinek fizetnie se a bérleti díjat, sem a rezsit (bár a szolgáltatóknál a gépek még talán kinyomtatják a számlaleveleket, de hogy postás nem lesz, aki kézbesítse az is biztos). Néhány napig még próbaképpen fel-feltárcsáz egy telefonszámot, de idővel konstatálnia kell, hogy nincs kire rátukmálnia az épp’ aktuális rendkívül jövedelmező pénzügyi befektetést. Ebbe idővel belehülyül, két telefonkagyló segítségével remek érzékkel rázza le saját magát.

A sor még persze folytatható… Szerintetek kinek lenne a legnagyobb trauma ha egy csapásra mindenki eltűnne rajta kívül a Föld színéről?

A patakocska lassan de biztosan elmosta az éjszaka utolsó fekete, piszkos foszlányait is. A nagyra nőtt gombák között mókus surrant makkal kicsi mancsában, néha két lábra emelkedve körbekémlelte a tisztást. A csillogó fűszálak felett lebegő könnyű hajnali köd prizmájában szivárványt festett a napsugár, amely épp átszivárgott a levelek zöldje között. A távolból lantpengetés kósza dallamait hozta a langyos szellő.
– Szeretsz? – kérdezte a fűzfa. A másik elmosolyodott, és csak a lombkoronája apró rezdülése árulta el, hogy biccent. – Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, majd hagyta, hogy ágaik egymásba fonódjanak.

Pár napja írtam a vasárnapi kiruccanásunkról, amelynek során katasztrófaturistáskodtunk egy kicsit a heteken át szakadó eső miatt megáradt Teveli-tónál. Sikerült is ellőnöm életem első – szerintem – igazán jól sikerült naplementéről készült fotóját, íme:

Katt a nagyobb mérethez (akár középső gombbal is, hogy teljes méretben nyíljon meg)!

(Még van néhány ezen a linken.)

Apró vércseppeket magam mögött hagyva húztam fel magam a sziklacsoport tetejére. Minden lépésnél tompa fájdalom jelezte, hogy a vádlimba egy vadkutya harapott, de kénytelen voltam felmászni, hogy körbekémlelhessem a tájat. Úgy éreztem, hogy valahogy ez nem az én napom: nem elég a sérülésem, most még teljesen el is tévedtem. Ahogy kaptattam fel a köveken azon járt az agyam, hogy elkaphattam-e valamit attól a dögtől. Megint elkapott a düh, amikor eszembe jutott, hogy milyen szerencsétlen voltam: amíg az egyiket sikerült fejbekapnom a vadászpuskámmal (egyből csinált is egy majdnem tízpontos hátraszaltót), addig nem figyeltem oda a társára, aki a hátam mögé lopakodott időközben, és hosszú sárga fogait belevájta a lábamba. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól, leráztam a lábamról, és – mintha megállt volna az idő – tökéletes pontossággal célba vettem a koponyáját. A kihalt tájon végigvisszhangzott az újabb dördülés, a kutya pedig engedelmesen dőlt az oldalára. Szája szélén rózsaszín hab csillant meg a holdfényben. Leköptem, elengedtem néhány cifra káromkodást (bőven szerepet kapott bennük a szuka, ami szülte), majd szemügyre vettem a lábam. Persze, pont most nincs nálam gyógyinjekció, hogy cseszné meg. Gyorsan átkutattam a hátizsákomat, hátha akad valami, amivel elállíthatom a vérzést, de persze lőszeren, meg néhány eladásra szánt tárgyon kívül semmit nem találtam. A kezembe akadt egy üvegcse, kivettem, és a hold fényébe tartva megnéztem a feliratot az oldalán. Hm, egy adag Buffout… végülis ez enyhítené a fájdalmamat az tuti, kár hogy erősen addiktív. Egyszercsak elkezdett lüktetni a seb… – rohadjon meg, ez kurvára fáj – gondoltam, és a markomba ráztam néhány tablettát. A számba vettem őket, majd néhány korty poshadt víz segítségével leküzdöttem őket a torkomon. A hatás egyből jelentkezett: a fájdalom teljesen elmúlt, sőt hirtelen nagyon kipihentnek, és frissnek éreztem magam. Újult erővel vágtam neki a síkságnak.
– Na igen, de ez már órákkal ezelőtt történt, mostanra kezd múlni a szer hatása – gondoltam, és halkan felszisszentem, amikor az egyik szikla éle a sebemhez ért. Nagy nehezen felértem a halom tetejére, és végigjárattam a tekintetemet a tájon. A látóhatár szélén sötét hegyek derengtek mintegy körbeölelve a völgyet, ahol voltam. Leszakadt felüljárók, félig rombadőlt épületek, sziklák, rozsdás kerítések, és elhagyatott lakóházak ameddig a szem ellát… nem volt túl lélekemelő látvány. Mégis, hiába utalt minden a pusztulásra akkor is volt a tájban valami szép. Ahogy ott álltam, kabátomat lobogtatta a hideg szél, PipBoy-omból valami réges-régi szerelmes dal nyekergett úgy éreztem: a látszat ellenére érdemes itt élni. Az életösztön kiirthatatlanul belémrögzült, és nem fogom feladni, hiába a látszólagos céltalanság. – Az amerikai álom megvalósult – morogtam, és dühömben köptem egyet. Ekkor vettem észre néhány kilométerre a völgy mélyén, amire épp szükségem volt: egy elhagyatott bevásárlóközpontot, amelyben a háború előtt még roskadásig tömve voltak a polcok minden földi jóval. – Meg kéne nézni, hátha találok valami fertőtlenítőszert a lábamra – gondoltam. Óvatosan lemásztam a sziklákról, és elindultam az épület felé. Fegyveremet kibiztosítva, tüzelésre készen ereszkedtem lefele a domboldalon. Körülöttem amíg a szem ellátott egy valaha virágzó civilizáció romjai hevertek. Valaha itt több millió ember élt, autókkal furikázott, dolgozott, sütögette a steak-et a háza hátsó kerjében, és dühöngött, ha nem talált egy nézhető adót se a tévében a több száz elérhető közül. – Lényegesen kevesebb azóta a TV-csatorna, nemde? – gondoltam, és cinikusan elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy kilométeres körzetben körülöttem egy ember sincs, csak elmutálódott kutyák, és hatalmasra nőtt, csillogó testű, lángot fújó hangyák. Remek társaság, mondhatom.

Tovább »

Megvoltak a csőcserék

Örülhet a csőcselék

(2010. április 12.)

(Nem, nincs már az anyagból, nem tudok adni.)

Puncipöcök-tető:

A ~ Magyarország egyik legmagasabb hegycsúcsa. Az Északi-középhegységben található. Nevét jellegzetes női külső nemiszervre (vonalpacira, azaz csík lóra) hasonlító formájáról kapta.