Erre az örökérvényű igazságra most döbbentem rá: már 5 perce bámulom a kurzort, kapkodok az ihletforrásként szolgálni hivatott Google Reader után, mindezt csak azért, mert nem jut eszembe cím az ilyen központi téma nélküli postokhoz, mint amilyen ez is lesz. Be fogom vezetni, hogy sorszámozom az ilyeneket, aztán le van tudva a probléma. Azért is bosszantó a jelenség, mert mire kitalálok egy jó(nak tűnő) címet gyakorta eltűnik az ihlet.

Most is. Ez van, majd januárban írok 🙂

Na jó, azért annyit idevakarok, hogy jelentem élek, beigli-túladagolás csak lightosan jelentkezett, alkohol még annyira se (sajna), de szilveszterkor majd természetesen csatakra iszom magam, mert azt úgy illik. Már jó ideje érzem én is erőltetettnek ezt az egész „igyunkmertmuszáj” dolgot, de higgyétek el: 2-3 deci rövid után már teljes beleéléssel tud az ember megünnepelni akármit, legyen az az új esztendő, vagy Sebeők János születésnapja. Minden évben úgy indulok neki az egésznek, hogy otthon elpezsgőzgetek, nézem a csodálatos TV- műsorokat (amelyek szintén hatalmas minőségzuhanást szenvedtek el az utóbbi 10-12 év alatt, nem is értem), éjfélkor koccintok asszonnyal, oszt lefekszünk aludni. Ez persze rendre kudarcba fullad: tavaly pl. valami szlovák arcokkal vedeltük egy győri lakásban egymás rövidjeit éjfélig (de nagyon durván), külső szemlélők beszámolói alapján én megihattam vagy fél-háromnegyed liter Jager-t, meg pálinkát. Ezek után nem volt meglepő, hogy az éjféli koccintás már anblokk kimaradt az életemből, sőt le is kellett fektetni tentézni a kisszobában, pedig az eredeti terv az volt, hogy éjfél után nekivágunk a városnak.

Jó, van amikor így sül el, de ennél sokkal mókásabbak azok a szilveszterek, amikor végig emlékszel mindenre. Soha nem fogom elfelejteni például 1999 (2000? fene se emlékszik már rá) ünnepét, amely azért is volt rendkívüli, mert Tamás barátommal ezt tölthettük életünkben először tökéletesen szülői kontroll nélkül. Meg is lett az eredménye: ha jól számolom három helyről dobtak ki minket 🙂 Az első az egy parti volt a ruszki laktanyában egy raktárépületben, amire meg se voltunk hívva. Nagy nehezen bejutottunk azért („a xy hívott meg minket, persze, tud róla”), és nekiálltunk megdézsmálni a bent felhalmozott ingyenszesz-készletet. Innen tulajdonképpen miattam dobhattak ki: állítólag összetörtem valami lámpabúrát. Fene se tudja, de utólag visszagondolva két megállapítást tennék: 1. előfordulhat, hogy valóban így történt (sőt, tuti) 2. akkor is megérte bejutni, mert egy fillért nem költöttünk, és mégis csatakra vágtuk magunkat, bár tény, hogy a távozást nem így terveztük. Sebaj, elindultunk a város felé (érdekes, hogy ezek a rohadt laktanyák mindig a belvárostól a lehető legmesszebb vannak). Megint egy házibuliban találtuk magunkat, bár ez kezdett már nagyon afterparty-s jelleget ölteni: néhány ember bámulta a hajnali klipeket a TV-ben a dohányzóasztalkán tornyosuló üveghegyen keresztül. Fél óra után valamiért itt is közölték velünk, hogy nem kívánatos a jelenlétünk (lehet, hogy túl aktívak voltunk hozzájuk képest, fene tudja). Innen is távoztunk, és kedvenc kocsmánk a Royakkers felé vettük az irányt. Ekkor már rendesen hajnalodott, de még kiszolgáltak minket. Beültünk az egyik box-ba, és nekiálltunk italozgatni (imádom ezt a szót :D). Néhány perc elteltével a zenegép egy Guns N’ Roses számot kezdett el nyomni (Paradise City? talán), amit a felénél lekapcsolt a személyzet, merthogy zárni szerettek volna. Tamás erre – a lelkében dúló vihar levezetéseképpen – egy méltatlankodó megjegyzés kíséretében földhöz vágta a felespoharát, ami a beálló csendben egész hangosnak tűnt. Olyannyira, hogy a bejáratnál tartózkódó kidobóbácsik is meghallották. Ezek után felgyorsultak az események: Tamás egyszercsak fejjel előre eltűnt a boxból, és feldúlt arcú legények gyűrűjében találta magát, akik persze mind elégtételt akartak venni rajta az 50 forintos pohár eltörése miatt. Nagy nehezen kimenekített közülük minket egy még józanabb formát mutató fazon (gondolom ő lehetett a tulaj), kivezetett minket az utcára, és közölte, hogy ha legközelebb itt lát minket, akkor erőszakos halált fogunk halni.

Ennek jegyében kívánok Nektek Boldog Új Évet! 😀

Jó világ van nna. Egy hét szünet után most a héten dolgozok három teljes(nek nem mondható) napot, majd következik a bő két hét leállás január 4-ig. Mennyivel jobb így karácsonyozni, mint tavaly az előző munkahelyemen, amikor az se volt biztos, hogy januárban újrakezdhetjük a dolgos hétköznapokat! Most tuti, hogy tárt karokkal fog várni a cég jövőre is, úgyhogy örömmel lépek majd le kipihenni ezt a hatalmas stresszt, amivel a munkám jár. Eddig némi iróniával emlegettem a rám nehezedő nyomást (merthogy nem nagyon volt olyan), ma viszont bedobtak minket a mélyvízbe: jött 4-5 feladat (ún. ticket), amikkel nekünk kéne tudni kezdeni valamit. Ezt négy tényező teszi lehetetlenné:

1. augusztus végével bezárólag véget értek az oktatásaink, amelyek arra voltak hivatottak, hogy ne csak mint bornyú az új kapura tekintsünk a megoldandó problémákra

2. volt olyan rendszer, amire belépni SE tudtunk (értsd: olyan, mint amikor megkérnek, hogy állítsd át a haver gépén a Windows-hátteret kiskutyáról csöcsösnőre, de nem tudod a belépési jelszavát, így az egész terv bukik)

3. ha be is tudnánk lépni, akkor is csak bámulnánk az SAP szép világoskékes kezdőképernyőjét, mivel hozzászólni érdemileg nem tudunk 🙂

4. mivel nem értünk hozzá, így szükségünk lenne egy (de inkább kettő-három) tapasztalt, túlsúlyos, pattanásos szemüveges beszédhibás kockafejű geek-re a környékünkön, hogy hasznos észrevételeikkel támogassanak minket a munkában (értsd: csinálják meg helyettünk, közben meg dünnyögjenek az orruk alatt olyan hülye szakszavakat, mint az ABAP, RFC, shortdump, és társaik, de ez a része nem kötelező)

+1. a fentebb említett feladatok szövegét egy gép generálja, így esélyünk sincs arra, hogy esetleg értelmezhető mondatokban kapjuk a problémaleírást, helyette majdnem olyan képességeket kíván a felfogásuk, mint amilyen a Matrix-ban Neo-nak volt az első rész végén

Szóval erősen úgy fest, hogy lassan véget érnek víg napjaink, és tényleg neki kell állnunk a munkának, nem lesz játék és mese sohamár a meló. Őszintén szólva nem is bánom, talán gyorsabban fog eltelni a munkaidő.

Amúgy ma lefrissítettem a WordPress-t a legújabb, 2.9-es verzióra, ami olyan megdöbbentő új funkciókat nyújt, amelyek segítségével lehet csinálni ilyeneket:

Csodálatos nem? Ha nem lenne ez az új képmódosító funkció nem tudtam volna a Tündét ennyi szögből megmutatni nektek (csak segédprogram segítségével)! Ezen kívül van még néhány elhanyagolható újítás, mint pl. az egyszerűsített videóbeágyazás, meg a hasonló elhanyagolható hülyeségek, de ebből ti úgyse fogtok észrevenni semmit, csak az én életemet könnyítették meg ezek a drága emberek.

Amúgy ma végre újra érezhettem a hétfői delírium mámorát, ami főleg a héten megszokott 12-13 órás alvás helyett tegnap osztályrészemül jutó 4(!) okozott. A reggeli buszozásról akartam is írni egy gyönyörű lírai akármit Hajnali szeánsz címmel (kell fel a Nap, hideg párában úszik a láthatár, stb,), de rá kellett jönnöm, hogy akárhogy töröm magam akkor se tudok izzadságszagú kín-költői képeknél többet kipréselni magamból. Sebaj, az ember legyen tisztában a korlátaival ugye 🙂

A hétvége amúgy rendkívül eseménydúsan telt el, sikeresen megúsztam egy kiruccanást a szakadó hóban Győrbe szombaton, mivel közösen úgy döntöttünk asszonnyal, hogy nincs kedvünk csövezni egy jót ilyen időjárás mellett egy PASO-koncert miatt. Maradtunk is szépen a jól megszokott hétvégi ütemterv mellett: Klastrom (Pápa egyik legeklektikusabb kocsmája, az úri közönség rendszeresen verekszik, imádom), sör, bor, és csocsó. Múlt héten így is tiszteletünket tettünk a Bridge-ben (a már említett város egyik legjobb főiskolás gyűjtőhelye) egy könnyűdrog-használóknak rendezett „bulin” (értsd: szar reggae-zene, és magas egy négyzetméterre jutó rasztás-koncentráció, akiknek túl kevés volt a vér a THC-jükben, legalábbis ránézésre), ahol volt szerencsém megtapasztalni újfent, hogy miért utálom ezt a stílust. Megnyugtató volt az eset abból a szempontból, hogy megintcsak rájöttem, hogy nem fenyeget annak a veszélye, ami annyi haveromat utolérte már, és átpártoltak a rock/metál/altervonalról erre a lötyögős értelmetlen bizonyos tudatállapotban leledző fiatalokra specializálódott szarra.

Visszatérve az utóbbi napokra: hét közepéig tutira lesz pár post, de utána kezd kicsit esetlegessé válni az online-létem, például csütörtökön szinte semmi időt nem fogok magamat a hálózatra dokkolva tölteni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megyek jóapámhoz Pestre karácsonyozni. Végülis nem is baj, ha nem lesz friss cucc, nektek se javaslom azt, hogy az év végét a gép előtt töltsétek, mert ilyenkor a család körében kell ünnepelni a szeretet ünnepét… vagy legalábbis törekedni kell arra, hogy minden nap az alkohol mámorának ködében ússzon, ha már úgyse kell dolgozni 🙂 Tudom javasolni Szentestére a következő programot: családi események lerendezése után tessék szépen könnyes búcsút venni tőlük, majd ismerősökkel-haverokkal tessék testületileg elvonulni inni 🙂 Tavaly nekem is jól sikerült: hajnali 2-3 fele arra lettem figyelmes, hogy épp hányom le otthon a porszívónkat, annyira túlcsordult bennem a karácsonyi hangulat, de ez már egy másik történet 🙂

Nagyjából négyszer-ötször egymás után, csak a maximalizmus jegyében, persze. Jelentem, hogy a mai naptól datálódik az, hogy ha belépek a fehérvári Vodafone-ba az eladók már halk kuncogással reagálnak rám, és ezt mindössze tíz perc alatt sikerült elérnem. Azért ez se sikerülhet mindenkinek, tehetség kérdése az egész.

Az egész azzal kezdődött, hogy apám megkért, hogy menjek el a szóbanforgó szolgáltatóhoz, merthogy a feltöltőkártyás előfizu, amit használ az én nevemen van, ergo csak én tudok intézkedni vele kapcsolatban, és nyomozzam ki, hogy miért vannak 100ft-os percdíjai (amelyeket saját maga kalkulált ki a telefon hívástartam mérőjének segítségével). Persze ez se lesz így teljesen igaz (mármint hogy csak menjek be, és oldjam meg az olcsóbb hívásdíjat), de ne szaladjunk előre ennyire a sztoriban.

1. Kezdődött azzal, hogy beléptem az üzletbe, és magabiztos léptekkel a hátsó részlegben üldögélő alkalmazottakhoz vonultam. Kicsit én is meglepődtem azon, hogy milyen elképedt arcot vágnak ezt látván, de egy bizonytalan „kihez fordulhatok?” kérdést azért megengedtem feléjük. A srác (merthogy csak egy volt, a többi fiatal csaj) erre azt válaszolta, hogy „attól függ mivel kapcsolatban?”, majd hozzátette, hogy „sorszámot a bejáratnál lehet kérni az automatából”. Erre én még makogtam valami „nem vagyok itt járatos, bocsi”-t (ami igaz is, mivel a pápai üzletükben szó sincs sorszámos rendszerről, bár az nagyságrendekkel kisebb is, igaz), és visszakullogtam a szóban forgó géphez. 2. Beazonosítottam, hogy nekem az ‘Ügyfélszolgálat’ nevű menüpontra lesz szükségem, de azon belül akármire mentem (‘Tarifaváltás’, stb.) mindig elirányított az üzlet telefonos termináljához, és nem adott cetlit. Ott szerencsétlenkedek már 2 perce, amikor odajön a biztonsági őr, hogy segíthet-e. Némi nyökögés után (amit az okozott, hogy ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy milyen ügyben vagyok inkább azt ecseteltem, hogy nem ad sorszámot a gép) csak sikerült elregélni neki a bajomat, erre az Ügyfélszolgálat-on belül rábökött az ‘Egyéb’-re, és lőn: egyből nyomtatott nekem egy papírt a masina. 3. Ezek után némi ücsörgés után kiírta a kijelző a számomat, meg hogy a négyes ügyintézőhöz kell mennem. Felpattantam, elindultam feléjük, persze a biztonsági őr már ott állt, és mutatta a kezével, hogy hova üljek („segítségre szorul szegény fogyatékos” -gondolhatta), de jól is tette, hogy útbaigazított, mert csak miután már pár perce ott voltam akkor szúrtam ki a kb. 2,5-3 méter magasra kiírt – ráadásul kis betűtípussal írt – számokat. 4. Ezek után jött az a rész, hogy elmagyaráztam a csajnak a bajomat, aki erre – annak az embernek a közönyével, aki hozzá van szokva, hogy naponta elmondja ugyanazt ötvenszer az értetlen barmoknak – kinyitott egy katalógust, és szépen – ahogy a hülyéknek szokás – tagoltan elmagyarázta, hogy hogyan lehet egy sima SMS segítségével tarifacsomagot váltani, közben – csak a biztonság kedvéért – felolvasta a percdíjakat, sőt a szóban forgó számot be is karikázta nekem, amire küldeni kell az üzenetet. Ezek után persze még majdnem én kértem elnézést, hogy ilyen triviális baromsággal rabolom az idejüket, és kisunnyogtam a boltból. Égtem mint a Reichstag.

Ezután felhívtam apámat, hogy elmeséljem, hogy mennyire felesleges, és égő procedúrán estem át, aki erre közölte, hogy nem tarifacsomag-váltás miatt küldött be, hanem hogy kérjek egy részletes számlát, amin látszanak a percdíjak. Nos, erről eddig nem esett szó, de sebaj, mindenesetre vissza akart küldeni, hogy intézzem el. Erre én csak vázoltam neki az eddigi történéseket, és közöltem vele, hogy nem fogok visszamenni, mert most már tényleg kirakják a biztonsági kamera rólam készített felvételét a falra ‘a Vodafone idiótája 2009. december’ aláírással, és ebből nem kérnék, ha nem probléma. Ezt egy röpke 7-8 perces beszélgetéssel sikerült letisztázni, letettem a telefont, és úgy éreztem, hogy talán most már nem fogok több kellemetlen helyzetbe kerülni ma, úgyis majdnem este 6 óra… 5. Valóban, ezek után már csak annyi történt, hogy betértem a Kaiser’s-be némi kajáért (és sörért ofcourse), és olyan ötletem támadt, hogy veszek egy kis trappista sajtot, ami a sült krumplin igen jól mutat ráreszelve. Oda is léptem a csemegepulthoz, vártam kb. 3 percet, kértem 10 dekát belőle, amikor… észrevettem hogy tőlem 1 méterre jobbra nyitott a pult, és nyugodtan be lehet nyúlni az előrecsomagolt sajtokért… Ez az utolsó eset talán nem volt olyan gáz, mint az előző öt, mivel gondolhatta a boltos néni, hogy nincs ilyen kis kiszerelés kirakva, de aztán ki tudja…

Szóval ilyenek történnek az emberrel, ha felrúgja a napi rutint, és emberek közé merészkedik… A maiak után inkább maradok a gépem előtt, köszi!

UPDATE:

+1:

Jaj de tele van a tököm ezekkel a hétfőkkel! A kialvatlanság, fáradtság, a Fehérvárra való visszatérés, a pár napos pihi utáni sokkolóan ható munkahelyi légkör, és az idegenek közötti imidzsfenntartás idegölő, és halálosan fárasztó rituáléja teszi ki az egész napomat. Legszívesebben hazamennék legalább az albiba aludni, ha már teljesen haza nem lehet, márcsak azért is, mert egész egyszerűen nem kapok idebent levegőt, mivel valószínűleg nem megy a légkondi légcserélője, és a többiek által elhasznált, ráadásul meleg levegő az egyetlen, amit idebent mélyeket lélegezve magamba tudok szippantani ezzel ringatva magamat abba a hamis illúzióba, hogy megfelelő mennyiségű oxigént tudok segítségével a szervezetembe szólítani. Ez sajnos távolról sincs így, ezért szép lassan kezd legyőzni az álmosság, és a katatónia, egészen kellemes érzés kezdi felváltani a kezdeti enyhe pánikot, amelyet a fuldoklás váltott ki belőlem. Iszonyat rég óta nem éreztem már ilyet, egészen konkrétan amióta letettem a cigit (bő egy éve) nem kapkodtam a levegő után így, mint ebben a kurva kockában. Sebaj, max tíz percenként fogok kijárni az udvarra, amit most még meg is tudok oldani, de mi lesz ha komolyabban neki kell állnom dolgozni (ami januártól esélyessé fog válni)? Hihetetlen…

Ami viszont mondhatni bearanyozta a napomat az az volt, hogy  – ízlelgetvén a Neo FM-et – örömmel konstatáltam, hogy egészen konkrétan 3/4 10-kor Ganxsta Zolee felkonfja után lenyomtak egy Slayer számot a rádióban! Ez azért nagyon durva, kíváncsi lettem volna milyen arcot vágnak az ős Sláger/Danubius fanok, amikor a Balázs Fecó/Demjén Ferenc/Edda/Apostol/Crystal/stb-hez szokott fülecskéjüket vad vizigót-hordához hasonló vehemenciával betámadták a súlyos riffek, és a hörgő énekhang… Azért így hétfő reggel (jó, délelőtt) kicsit erős volt, de én értékelem a bátorságukat. Pláne kezd szimpatikus lenni ez a Zoltán gyerek, mivel valahogy tényleg érezni rajta, hogy nem csak megjátssza a lazagyerek-imidzset, hanem ő tényleg ilyen echte Ungarische paraszt (ezt akkor konstatáltam végérvényesen, amikor a műsorvezető társa édesanyját emlegette teljes beleéléssel, persze egyensúlyozva a tajtahóság, és a szellemesség mindenki által máshogyan definiált peremén). Nem sikerült annyiszor felröhögnöm rajtuk, mint a Balázs-Jani pároson, amikor néha úgy igazán formában voltak, de azért párszor sikerülhetett megijeszteni egy-egy félhangos nyerítéssel a hetvenéves mammerokat, akikkel volt szerencsém egy buszmegállóban tölteni röpke fél órát.

Reggel történt még az is, hogy a sofőr bácsi – valamilyen számomra (de szerintem számára is) érthetetlen okból kifolyólag a következő módon hajtotta végre a Fehérvárra bejutás problematikáját:

Így lett volna értelme megközelíteni a pályaudvart Veszprém felől (az egérrel lehet mozgatni a térképet):

Nagyobb térképre váltás

Nos, neki sikerült ezt emigyen abszolválnia:

Nagyobb térképre váltás

Szóval csinált a 4 kilométeres útból 16-ot(!) valamiért, mindenesetre az utasok nyújtogatták a nyakukat rendesen, amikor a körforgalomban rossz kijáraton jöttünk ki 🙂 Én persze sztoikus nyugalommal fogadtam a dolgok ilyeténmód alakulását, mivel amúgyse rohantam sehova, de ezzel feltételezem nem volt így mindenki az utazóközönség soraiból. Kifejezetten szórakoztatott, hogy láthattam azt az ipari területet ahol a Fezen-feszt volt még szeptemberben, mivel nem gondoltam volna, hogy pont ma fog arra vetni a sors, erre tessék!
Aztán persze röpke 2 óra késéssel sikerült is belibbennem a céghez, persze senki nem hiányolt különösebben, ahogy az várható volt. Ha persze komoly munkát is végeznék (ami – ahogy már említettem – januártól várható) jóval szigorúbban venném a munkakezdést, de így nem igazán van meg a motiváció érthető okokból. Komolyan mondom, hogy sokkal több kedvem lenne bejönni, ha nem csak a munkaidő végének kibekkeléséről szólnának a napjaim, hanem problémákat is orvosolhatnék, rendszereket ellenőrizhetnék, stb., tehát végezhetnék érdemi munkát is. Így viszont néha annyira üresnek, és értelmetlennek érzem az ittbent töltött időt, hogy legszívesebben be se jönnék, mert minek. Anno a gyárban néha éjszakásban éreztem ezt, volt, amikor éjféltől reggel hatig nem csináltunk semmit, és kábé úgy voltam vele, hogy azért fizetnek, hogy ébren maradjak (hozzáteszem, hogy a mai napig úgy gondolom, hogy nincs az a pénz, ami kompenzálta volna a dologgal járó szenvedéseimet, többek között a minden áldott reggel műszak vége előtt egy órával fellépő durva hányingeremet…). Egy idő után persze becsempésztem a Starcraftot, meg a Transport Tycoon Deluxe-t, és azokkal próbáltam meg elütni az időt a karbantartó műhelyben, de amikor már ezért is ferde szemmel nézett a főnököm, akkor ezzel is fel kellett hagynom (pláne, hogy az egyik kollegám, aki neki hű jobb (és néha gondolom a petting kedvéért bal)keze volt le is törölte anélkül a játékokat anélkül, hogy szólt volna). Mindegy, csak azt akarom kihozni az egészből, hogy iszonyat unalomban, és céltalanságban telnek a napjaim a cégnél, múlt héten akartam rittyenteni magamnak egy kis jegyzetet az oktatáson kapott pdf-ek segítségével, de a munka 15. percében összeomlott a cégnél erőltetett Sypmhony (ami olyan mint az Office, csak sokkal nagyobb rakás trágya, már ha lehet még lejjebb menni minőségben). Az volt az a pillanat, amikor valami megszakadt bennem, és újra visszasüllyedtem a ‘surviving mode on’ szintjére, és nem nagyon érdekel a külvilág idebent. Most is – ahogy ezeket a sorokat rovom – a fülem bedugva, Porcupine Tree-t hallgatok (mi mást :)), és rohadtul nem érdekel, hogy mögöttem rohangásznak a többiek… Alig várom a januárt. Komolyan.

Ez az aranyköpés csak egy volt azok közül, amelyeket tegnap a Vidi-drukkerek ordítottak be Szűcs Lajosnak, a Lombard Pápa FC kapusának a második félidőben. Bizony, tegnap életemben először (és szerintem utoljára) elmentem megnézni egy focimeccset élőben, és mind a kilencven perc tömény unalmat végigfagyoskodtam a hideg októberi estében. Persze magamtól nem mentem volna még a stadion közelébe se, csak miután Jani kollegám (aki a meccsen mint biztonsági ember volt jelen) letette a nagyesküt telefonban, hogy vagy ott vagyok kezdésre, vagy megtalál, és megöl döntöttem úgy, hogy asszonyt is lecibálva magammal megnézzük belülről is a Perutz-stadiont (ez megint milyen egy mondat lett…). Eleve számítani lehetett arra, hogy semmi érdemleges nem fog történni a pályán, mivel legalább 4 gólos előnnyel kellett volna nyernie a Pápának, ha tovább akartak volna jutni a bajnokságban. Ez így is történt, végigásítoztuk a 90 percet, amelyet csak a vididrukkerek dobtak fel a postcímben említetthez hasonló bekiabálásokkal (amelyeket Lajos – a térfélcserét követően – egész jól tűrt 40 percig, de a végén már ő is visszakurvaanyázott). Például egy veszélyes szabadrúgásnál beordították neki, hogy „Lajos, legalább a sorfalat állítsd fel, ha már a farkadat nem tudod!”, szóval én konkrétan végigröhögtem a második félidőt. Már ezért érdemes volt meccsre menni, bár állítólag a pápai keménymag (öreg alkeszek kereplőkkel) még viccesebb, be kell közéjük ülni, és szívni magadba a bölcsességeket.

0-0-ás végeredménnyel (nahát, milyen meglepő) zárult a meccs, sőt még a végén szokásos verekedés is elmaradt sajnos, így mindenféle komplikációk nélkül el tudtuk hagyni a stadiont. Egyszer azért megnéznék egy lovasrendőrt mondjuk az Üllői úton, de csak olyan 30-40 méteres távolságból 🙂

Képek:

És egy bónuszvideó a végére a lefújás pillanatáról:

UPDATE:

most bukkantam rá erre az elmés kis hülyeségre Jeff Dunham weboldalán (Silence! I kill you! megvan?), és véletlenül pont a Lajos képe akadt a tallózásnál a kezem ügyébe:

Tovább »

Végre valahára véget ért a szenvedés számomra! Megszűnt a rettegés, a félelem, és a folyamatos rossz közérzet, most már újra boldog ember lehetek! Végre nem kell attól tartanom, hogy esetleg idegenek gonosz vicceinek céltáblájává válhatok, vagy még rosszabb esetben kiközösítsen a társadalom, mint deviáns féleszűt!

Kaptam ugyanis egy pótnadrágot ma délután. Aki még emlékszik egy régebbi posztomra (úgy emlékszek rá, mintha tegnap lett volna…), írtam, hogy egy kevésbé jól sikerült biciklire szállás következtében kiszakadt a farmerom úgy… hm combbelső tájékon, amelynek következtében a szellőzés problémaköre ugyan megoldottá vált, viszont folyamatosan tyúklépésben kellett közlekednem, ha nem akartam mélyebb bepillantást engedni a kollegáimnak, meg úgy mindenkinek. Ezt ma reggel sikerült megfejelni azzal, hogy a Hétfejű Portásbácsinál le akartam szállni a bicikliről (mert ugye jó gyerek módjára tolni szerettem volna, legalábbis azon a 20 méteren, amíg lát :)), ámde a nyereg csücske beakadt a tátongó szakadásba, így sikerült majdnem előadnom a legröhejesebb indokú borulást, amit 25 évem alatt sikerült összehoznom (bár majdnem ilyen vicces volt az is, amikor megfejeltem a sorompót biciklin ülve). Elesni nem sikerült, viszont még tovább tépte a rést, így most már tényleg tarthatatlanná vált a helyzet, pláne hogy belegondoltam, hogy a buszra felszállásnál, milyen röhögés törne ki a mögöttem állókból.

Ekkor ragadtam meg az alkalmat, és a telefont, és Dave barátom segítségével szert tettem egy pótnadrágra (köszi Dave!). A WC-n lezajlott nadrágcsere izgalmairól a következő képes beszámolóval szeretnék kedveskedni nektek:

Tovább »

Igen, a kedvenc napom van megint, amely megérdemli a címben szereplő jelzőt (de még sokkal durvábbak is rá lehetne aggatni, hajaj).  Mindenesetre azért, hogy mindent megtegyünk azért, hogy ne a totális apátia nem túl szívderítő állapotában kelljen végigkínlódni az egészet hallgassuk meg az alábbi szerzeményt, hátha kicsit megpörgeti az ember agyát:

Reggel a buszon is sokat segített rajtam ez a mjúzik, de ne szaladjunk ennyire előre a sztoriban, ugyanis a nap jóval korábban kezdődött.  Egészen pontosan fél5-öt mutatott a telefonon az óra, amikor – a World of Goo című csodálatos játék örökbecsű taktusaira – kinyitottam a csipám egy elég pihentető, ámbár kicsit izzadós alvás után (tudjátok, amikor a paplan nyirkos, és hideg lesz, és mocskosul kellemetlen tud lenni… utálom). Fél óra múlva már a hideg szeptemberi hajnalban bandukoltam, és igyekeztem minél jobban kizárni a lehangoló sötétséget a tudatomból úgy, hogy igyekeztem inkább a zenére koncentrálni, ami a fejemben bömbölt (egyelőre ehhez egy headsetet vettem igénybe, de aztán ki tudja mit hoz a jövő :)). A buszpályaudvaron meglepetten konstatáltam, hogy – átvergődvén a hajnali zombik hordáin – nem áll még bent a buszom, pedig minimum negyed órával előbb bent szokott lenni mindig. Körvonalazódni kezdett bennem egy – még a szokásosnál is komolyabb mértékű – késés, mivel általában néhány percen szokott múlni a veszprémi csatlakozás elérése, így ha még késünk is, akkor biztosra vehető a terv borulása. Néhány perc csúszással végülis indulni tudtunk, ezután skippelt a kép néhányszor (azaz belealudtam néha az izgalmas útba a muzsika szárnyain), mindenesetre mégis sikerült elérni a csatlakozást (tessék szólni, ha nagyon unalmas :)). Fehérvár felé csak egy teleportkapu volt, de az jó hosszú, konkrétan a pályaudvartól néhány méterre sikerült eszméletre pofoznom magam némi Belga fullra tekerésével. Leszállás után a megszokott reggeli rutinútvonalt céloztam meg, ahol mindig kapni szoktam ingyen dolgokat mindenféle fiúktól/lányoktól, ma éppen az ásványvíz volt soron („az a neve, hogy „Korszerű épületgépészet”, ittatok már ilyet?). Felérvén az albérletbe persze nem bírtam megállni, hogy ne nézzek körül a neten (újfent elcsodálkoztam az Opera gyorsaságán, amúgy hétvégén jó hittérítő módjára meggyőztem hugom barátját is az említett program zsenialitásáról), így persze sikerült megint produkálnom egy lightos kis bő egy órás késést a munkahelyemről (amit persze a buszközlekedésre fogtam igazságtalan módon).  Közben persze lefőztem a kotyogós kávémat, amely nélkül egész egyszerűen be se tudtam volna tekerni a céghez erő híján.

Felvetődhet a kérdés, hogy ugyanmá’ miért írtam le ezt a velőtlen, unalmas érdektelen sztorit? Nos, a választ rátok bíznám, de ezennel töröltem a szavazásokat az oldalról, mert nem mindenkinek jelentek meg.

Nem is tudom már hol tartok a számozásukban, de az tuti, hogy itt a megújult blogon ez az első amit írok. Kicsit borult a bioritmusom a régi időkhöz képest, mivel furcsa módon valahogy aktívabb lettem délelőttönként mostanában, mint ezeken a kései órákon, ezért ritkábban is volt kedvem este postolni az utóbbi hetekben. Érdekes módon úgy esek haza pár hete délután, mint aki 10-12 órát húzott le egy építkezésen, pedig – ezért sokan fogtok utálni – nem csinálok egész nap szinte semmi hasznosat, csak meresztem a seggem a gépem előtt, és számolom a percet, az órát, hogy végre hazajöhessek 🙂 Ma viszont – köszönhetően a kábé fél órája magamba szólított méregerős kávénak, a sok lecsónak, és a ‘frissen tusolt’-érzésnek – valahogy mégis kedvem támadt ebben az esti órában írni. Helyette mosogatnom illene (mert ugye főzni mindenki szeret, utána rendet rakni már kevésbé), de napolódni fog a dolog holnapra.
A kis éji dumák ugyebár hasonlatosan az egész bloghoz előre leszögezett módon nem szólnak semmiről, úgyhogy ne is tessék semmi központi témát elvárni ettől a szösszenettől, mert olyanja nem lesz neki. Helyette inkább elregélek néhány olyan érdekfeszítő történetet, melyek ma estek meg velem. Történt ugyanis, hogy reggel – jó kockához illően – az első pisilésre indulván már kapcsoltam is be a gépet, hogy megnézegessem a mailjeimet, a blog látogatottságát (amivel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy akárhogy győzködöm magam, hogy nem érdekel, mégis zavar kicsit, hogy alacsony), meg a többi rendkívül fontos információt, amelyek nagyban határozhatják meg az emberiség jövőjét természetesen. Jöttem vissza, de érdekes módon a masinéria még addigra se volt képes produkálni egy tisztességes Windows Asztalt. Vatafak – gondoltam, és gyanúm egyből az adatvinyómra terelődött, amely néha szokott rakoncátlankodni, pedig a nyáron még egy ventivel is megkínáltam, hogy kicsit lehűtsem őkelmét, tehát érezheti a törődést részemről. Azért csak leráncigáltam róla az adat- meg a tápkábelt, gép újraindít, nahát egyből működik. Kicsit kezdtem stresszes lenni, mivel volt még néhány cucc rajta, amire szükségem volna (és most nem csak Közép-Európa legnagyobb pornógyűjteményére tessék gondolni, hanem néhány saját gyártású cuccra, amelyeket bajos letölteni a netről). A dolog itt mindenesetre félbemaradt, mivel rohannom kellett dolgozni (ebben a mondatban két szót is idézőjelezhetnék, de nem teszem :)). Hazaérvén persze konstatáltam, hogy baszik indulni a Windows már megint, ezért újra lehúztam a madzagjait a rohadéknak. Menet közben újra rádugtam őket (ami persze nem lett volna okos ötlet, ha nem tudom, hogy támogatva vagyon a HotPlug funkció), ekkor felismerődött a szentem, de olyan szinten volt lassú, hogy egy mappaváltás is fél percébe tellett, sőt pár perc múlva el is tűntek a meghajtó-betűjelei, mintha a cica vitte volna őket el. Ekkor jött a jó öreg pánikban kapkodós módszer, pár perc alatt vagy fél tucat vinyótesztelő progi csücsült a másik lemezen, amikoris – hirtelen ötlettől vezérelve – lehúztam az adatkábelt az alaplapról, és visszadugtam. Szépen felismerte a vinyót, és – némi teszt után – konstatáltam, hogy gyorsabban pörög mint legszebb napjaiban! Valaki magyarázza már el a jelenség okát, mert én nem tudok rájönni… Azért gyorsan csináltam backupot mindenről amit értem a Dropbox-szal, nehogy csúnyán megszívjam a jövőben ezzel a rohadt féltéglával…
Aztán történt ma olyan is, hogy szájkaratéznom kellett egy pár ezer kilométerrel odébb lakó kanadai arccal, aki a következő módon reagálta le Magyarországhoz fűződő viszonyát a Facebook-on:

„well after all it is hungary:D” (azaz: „nos, végülis ez Magyarország!”, meg persze az elmaradhatatlan szmájli)

Tette mindezt azután, hogy egy Kanadában élő magyar csaj panaszkodott, hogy milyen udvariatlanok a magyarok (mint kiderült a hivatalnokokkal gyűlt meg a baja). Az erre érkezett fentebb vázolt válaszra én csak annyit írtam vissza a srácnak, hogy „Szerintem te is így nézhetsz ki:” és linkeltem neki ezt a képet 🙂 A beképzelt bunkója…
Az is ma jutott eszembe, hogy milyen jó dolga van a mai fiataloknak. Arra gondolok ezzel, hogy a mi időnkben – ha pubertáskorunk hajnalán csámcsogni akartunk egy kicsit mások szexuális életén (mert nekik már legalább volt) – akkor csak a Bravo, és a hasonszőrű magazinok „Szex, szerelem, gyengédség” rovata állt a rendelkezésünkre. A mai napig emlékszem, hogy már 13-14 éves fejjel kiröhögtem az olyan buta tyúkokat, akik képesek voltak feltenni a kérdést, miszerint teherbe eshetnek-e attól, hogy a Tiszában fürdés közben ebihalak(!) úsztak a lábuk közé! Másik nagy kedvencem volt a kiscsaj, aki mindig nagyon beizgult, ha a Micimackó ment a TV-ben, sőt már került is emiatt kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt 🙂 Volt még pár emlékezetes, utoljára had említsem a szintén elég tapasztalatlan lánykát, aki kapcsolata kezdetén azt a kérdést szegezte a levelekre válaszoló finoman pedofil pszichológusnak, hogy a barátja bele fog-e pisilni a legintimebb szentélyébe aktus közben, mivel mindig sok sört szokott vedelni 🙂
Szóval nekünk ritkán adatott meg a teliszájjal röhögés öröme, bezzeg a mai kölköknek csak fel kell menni a gyakorikerdesek.hu vonatkozó rovatába, és tálcán kapják az eszesebbnél eszesebb témákat, mint mondjuk ez, ez, vagy mondjuk ez. Most nem fogom ellőni a pár hónappal ezelőtti poént, hogy én válaszolok kérdésekre (pedig volt akinek tetszett), csak szeretném érzékeltetni, hogy micsoda igazságtalanság ez, a mai kölkök sokkal könnyebben jutnak szellemi táplálékhoz! 🙂 Amúgy tudom, hogy maga az oldal zseniális ötlet, sőt, már én is tettem fel kérdést rajta (gyorsabb, és kényelmesebb módja az információhoz jutásnak, mint fórumokon regelni pl.), de gyakran én is csak röhögni „járok fel”, annyi eszetlen kérdés van rajta (hát még néha a válaszok! :)).

Visszatérve a mai időkre (kezdek úgy fogalmazni mint egy öregapó): arról már ne is beszéljünk, hogy sokkal könnyebb nekik pornóhoz jutni is, nekem bezzeg az öreg újságos bácsitól kellett Extázist, meg Tutti-Frutti Party-t kuncsorogni, ha ilyesmit akartam hm… lapozgatni (Isten nyugosztalja, azóta már tutira nem él). Persze nem biztos, hogy jót tesz nekik, ha kiszolgálják az ízlésüket, mai fejjel belegondolva megvolt a küszködésnek is a maga íze… Arról nem is beszélve (ha már a fiataloknál tartunk), hogy azzal, hogy olyan korban voltam kamasz, amikor a net még nem volt mindennapos megúsztam a totális (de nagyon totális) bekockulást, mivel így „csak” Commodore-oztam naphosszat, ami azért nem volt annyira addiktív, mint a mai fiataloknak mondjuk a World of Warcraft. Hálás vagyok azért, hogy én még tekertem a kis Csepel Tacskómat (aminek nagyon menő Harley Davidsonokra hajazó kormánya volt) a lakótelepen össze-vissza, meg nyaranta gyakran este 10-ig kint fociztam a pályán. A mai kölköknek azért nehezebb kiszakadni a monitor elől, az tuti…
Szóval sok minden megváltozott azóta, de szerencsére vannak konstans tényezők is az életben. Ilyen például az, hogy még most is szeretek írni (anno általánosban diákújságíró voltam, sőt díjaztak is néhányszor az okosságaimért :)), és ez a blog is ezért van. Remélhetőleg sokatok örömére… 🙂

– állapítottam meg olyan éjféltájban, amikor már csak percek választottak el minket a menyasszonytánc izgalmaitól. Józsi magához intett, és megmutatta, hogy melyik kritikus pontot kell nekem védenem, ahol elrabolhatják az arát a táncparkettről. Be is álltam szépen, lábak kicsit szétvetve, jobb kézzel rámarkolva a bal csuklóra, felöltöttem a szekusok kicsit lenéző mosolyféléjét, és vártam a fejleményeket. Kaptam magam mellé még egy arcot, hogy majd ketten elég elrettentőek leszünk ahhoz, hogy senki ne akarjon rajtunk keresztül menyasszonyt rabolni. Szép nagydarab fiatalember volt, és látszott rajta, hogy rendőr a szentem, mivel nem igazán reagált az általam felé szórt poénokra, gondolom azért, mert már beleivódott a rendőrök oly’ szimpatikus „köcsög kis civilek” habitusa. Alapvetően ez akkor este nem zavart, sőt le se esett, hogy egy rendőrrel próbáltam poénkodni, csak másnap gondolkoztam el rajta.Mindenesetre egy forró helyzet volt csak, amikor egy kevésbé bevédett menekülési ponton egész sokáig sikerült elráncigálnia az egyik kedves vendégnek a menyasszonyt, és rohanhattunk utána ketten-hárman, hogy visszaszerezzük. Szerencsére ez is sikeres volt, és nem borult meg senki, pedig sanszos volt a dolog 🙂

Közben beszélgettem sokat egy echte angol sráccal is, akit Olivernek hívtak, és úgy nézett ki, mint a Kegyetlen játékok főhőse (szinte), és olyan érzése volt az embernek, amikor kezet fogott vele, mintha egy döglött halat markolászna (jó, nem kézfogásból kell lemérni az embereket, de tény, hogy elég nyüszöge volt az arc, kész csoda, hogy bírta a belé tukmált ipari mennyiségű Hubertust :)). Kiderült, hogy szeretne Magyarországon angolt oktatni, ami alapvetően remek ötlet (anno nekem is volt kanadai tanárom, akinél nem lehetett azt csinálni, hogy ha nem tudtál valamit, akkor visszaváltasz magyarra ugyebár). Szegényem sokszor volt zavarban az este folyamán, pláne mikor keresztapám (aki alapvetően elég tiszteletreméltó jelenség, főleg ha az ember egy hatvankilós legényke egy idegen országban) megfogta, és odacipelte a rövidespulthoz felesezni 🙂

Visszatérve az esküvőre, egészen jó hangulatban telt, és újra volt alkalmam megfigyelni azt a jelenséget, ami olyan éjfél – egy óra magasságában szokott jelentezni, amikor már mindenki teli van, mint a déli busz, mégis próbál kultúráltan viselkedni. Ez a felboruló poharak, és a lekajált ingek időszaka, amikor a mozgáskoordináció már némileg gyengül, de még próbálja mindenki tartani a látszatot, hogy ő színjózan. Ez vicces tud lenni, de nem értem miért nem engedik el magukat az emberek ahelyett, hogy görcsösen próbálják a felelős felnőtt imidzsét védeni. Jó persze, az ember körül van véve rokonokkal, és senki se szeretné, ha csak úgy emlegetnék az adott eseményt, hogy „ja tudod, amikor XY úgy be volt bombázva”, de kicsit lehetne lazábban is kezelni az alkoholos befolyásoltság „problémakörét”, már ha létezik ilyen. Én kifejezetten büszke voltam magamra, mivel még éjfélkor is olyan állapotban voltam, hogy a vőlegény meg mert bízni a fentebb vázolt felelősségteljes feladattal (ami persze csak poén volt, de azért mindenki igyekezett eleget tenni a kötelességének).

A buli tehát alapvetően megfelelt a magyar esküvők iratlan szabályainak, volt báli zene (amit had ne minősítsek, mert végülis a maga nemében jó volt, csak magával a nemmel vannak bajaim), rengeteg rövid, lagzikoszt (amelynek ugyebár jellemzője, hogy nem a túl pepecselős fogásokra helyezik a hangsúlyt, hanem inkább a mennyiség a lényeges, ettől függetlenül finom volt), enyhén irritáló stílusú vőfély (akin látszott, hogy nem szereti, ha más is jópofa rajta kívül, ez főleg akkor tűnt fel, amikor az udvaron javasoltam neki, hogy játsszunk „adj király katonásat” is, és nem vigyorgott), a szintén nagyon idegesítő esküvői fotósról nem is beszélve (aki miután megtudta, hogy barátnőm utálja ha fényképezik sportot csinált a lesifotók lődözéséből). Volt – még délután – rendőrautós felvezetés is félpályás forgalomlezárással, és szirénázással fűszerezve, ki is csúszott a számon, hogy rendőr akarok lenni, de ezt egész gyorsan vissza is vontam, miután belegondoltam, hogy hogy festenék egyenruhában (gyk.: röhejesen :)).

Az este végülis olyan fél három fele jött el számunkra, amikor engedve a folyamatos fülrágásnak végül elbúcsúztam az ünnepeltektől, amiért cserébe kaptam egy jó adag sütit (amit külön köszönök, igazán jól esett). Remélem valamilyen formában jut nekem is a képekből, amiket az a majom a tisztelt Fotós Úr lőtt, pláne mivel van közöttük néhány sztárfotó rólam is 🙂 Jó volt a buli, jövünk legközelebb is! 🙂

Van, hogy az ember élete, sorsa egybeforr egy egyszerű tárggyal. Gondoljunk csak a westernfilmekben a hősre, és ezer éve hű puskájára, de ide lehet sorolni az autóversenyzők és a verdáik között kialakult meghitt viszonyt is. Néhány napja nekem is akadt egy szívemhez közel álló tárgy, amely – ellentmondva mindenféle magasztos elképzelésnek – egy egyszerű dobozos sör. Ahhoz, hogy megértsétek a páratlanságának okát, először következzék róla egy csodálatos fotó:

Igen, ő egy úgymond mezei Schlossgold, amelyről köztudott, hogy alkoholmentes fajta. Ennek a látszólag nem túl sok jót igérő tulajdonságának köszönheti, hogy egyáltalán még „életben” van, és pont ez az, ami őt különlegessé teszi. Már a hozzám kerülése is kalandos volt: történt ugyanis két héttel ezelőtt, hogy egy tóparti party-ra (haha) voltam hivatalos, amelyre elráncigáltam magammal Hori barátomat is már csak a poén kedvéért is. Útközben beugrottunk az egyik helyi Tescoba seritalért, meg HubbaBubbáért (a két legfontosabb partikellék), aholis Hori kérésére alkoholmentes sört is vennem kellett. Ekkor láttam meg őt, mondhatom szerelem volt első látásra. Ezután valahogy a nyakamon maradt (kint a tónál valahogy mégis Gösser-t ivott mindenki, nem is értem), és vihettem haza. Másnap felkelvén tanácstalanul vakargattam a fejem, hogy mégis mit kezdjek ezzel, mert kidobni nem nagyon akartam, meginni meg még annyira sem 🙂 Végül aztán úgy döntöttem, hogy túladok rajta. Be is vittem szépen a cégemhez, és a helyi üzenőfal-adatbázisban (ami az elmés Bolhapiac névre hallgat) feladtam egy rendkívül szívhezszóló hirdetést (aminek mottója a következő mondat volt: „Ezt én aztán meg nem iszom!”). Jöttek is a hozzászólások, de valahogy senki se akarta megvenni (bár volt egy érdeklődő, aki felajánlott egy Norbi Update csokit érte, de mégis mi értelme lett volna az egyik mérget elcserélni egy másikra?), csak javaslatokat tettek a felhasználását illetően. Ez így ment egy teljes hétig, a sör ott árválkodott a monitorom mellett, de senkinek nem kellett szegény. Tegnapelőtt nagy lépésre szántam el magam: megfogtam őt, és a következő módon elhelyeztem a céges hűtőben:

Komolyan mondom, ha itt is el fog tölteni egy hetet úgy, hogy senki nem issza meg, akkor hazaviszem, és kirakom a polcra a többi emlékként funkcionáló biszbasz mellé 🙂