Ráktalicska

A hétfő hajnalok mindig jótékony hatással vannak rám. A félálomban, sápadt pislákoló fényben utazás a buszon, a kelő Nap első ecsetvonásai a dombok felett, az elsuhanó táj, a fülembe duruzsoló zenéim (amiktől bizony néha kiráz a hideg, annyira tetszenek), és a lelki felkészülés egy újabb fehérvári hétre mindig jó alapja a magvas gondolatok születésének. Rájöttem például arra, hogy mi is az igazi oka annak, hogy gyűlölöm a telet: az, hogy lealacsonyítja, megerőszakolja az éjszaka szentségét azzal, hogy már ötkor sötétbe borul a világ miatta. Nincs meg az az igazi éjszakai hangulata az embernek, hiába van akár már éjfél: megöli az érzést az, hogy délután lement a Nap. Nincs semmi szép ebben, nem csoda, hogy mindenki kicsit lehangoltabb ebben az évszakban. Szegény skandinávokat sajnálom is a klímájuk miatt, bár ők ebbe születtek, így lehet, hogy fel se fogják, hogy mennyivel szebb is lehetne a világ, ha néha úgy igazából meleg lenne náluk, és nem a farkasordító hidegben támolyognának haza részegen – dacolva a fagyhalállal – hanem úgy, hogy közben ragyognak a fejük felett a nyári csillagok.

Jön a tavasz… hetek óta ezt akarom hinni, de most valamiféle reménysugarat is látni vélek a büdös nagy sötétségben. Nem kell olyamikkel törődni, mint a károgó időjósok, meg az általuk ígért -10 fokok, ugyan. Hosszabbodnak a napok (a céges gépemen a F.lux is már fél öt helyett csak háromnegyed környékén kezdi el “bemelegíteni” a képernyő színeit), ma reggel is örömmel konstatáltam, hogy bizony nem kell vaksötétben végigkómázni a buszutat, mert olyan fél7-7 magasságában bizony elkezdett valami fényes mozgolódni a horizonton. Persze ezeknek a reggeli utazásoknak megadja az ízét a zene, a közeg, és a szinte elviselhetetlen álmosság, ami leginkább Fehérvár előtt szokott rámtörni. Kettős érzés, mert közben meg hallgatom a Balázsékat a Klassz FM-en, és néha konkrétan fel-fel szoktam röhögni, amilyen idióták ezek. Ma kellemetlen helyzetbe is kerültem miattuk: már bandukoltam a sétálóutcán, amikor a Vadon Jani elkezdett visítani, hogy “kiiileencvenezeeeeeer! hallottad, mit mondott? kilencvenezeeeeeer!” (most had ne fejtsem ki minek okán), és egész egyszerűen nem bírtam tartani: kirobbant belőlem a röhögés. Persze az utcán velem szembe jövő nénik-bácsik nem nagyon tudták hova tenni a dolgot (a headset nem feltétlenül feltűnő annyira, hogy láthassák), így kicsit riadtan húzódtak félre tőlem Alig várom már, hogy ne nyakig kabátban, és pirosra fagyott fülekkel kelljen ezt az utat megtennem.. már csak 4 hónapot kell aludni, annyit már ki fogok bírni. Meg persze ti is

Ezek is érdekelhetnek:

1. Hétfő hajnali Odüsszeia
2. Már megint egy búbánatos…
3. Már megint elkapott…
4. Hétfőpost sokadszor
5. Függőség