Tudom, hogy most már tényleg úgy fog tűnni, hogy direkt adom itt a hipster-sztájlt, csak azért hogy egyedinek tűnjek (ugye a Portal2- vel kapcsolatos negatív véleményem volt az első lépcsőfok, amelyet annak ellenére voltam bátor megfogalmazni, hogy a szaksajtó, és a gamer tábor közös erővel akarta aranyba önteni a Valve gárdáját miatta), de újfent szembe kell helyezkednem a közvélekedéssel, amikor erről a játékról írok. Tudni kell rólam, hogy a 96-os klasszikust agyba-főbe nyúztam, fejből ismertem nem egy pályáját, sőt, a Ken Silverman által összedobott frappánsan Build névre keresztelt pályatervezőjének is a mélyére ástam olyannyira, hogy néhány hónap után már a 3D Realms-nál pénzért munkálkodó arcok mapjeihez hasonló dolgokat raktam én is össze, ismertem a sector effector-ok csínját-bínját, és tisztában voltam a motor minden hibájával (a teljes 3D teljes hiánya néha nagyon zavaró volt). (Csak érdekességképpen: már az első pályán, amikor leesel a kürtőn a tetőről van egy érdekes pályatervezői húzás: esés közben ugyanis elteleportálódsz a 2D-s map egy totál másik pontjára! Érdemes nézni a Tab-bal előhozható térképet zuhanás közben, egész feltűnő a csalás.) Eme bevezető után már nyugodtan mondhatom, hogy nagy rajongója vagyok Duke-nak: ez a játék jelentette kiskölyök koromban a virtuális valóságot, amelyben minden tárgyat megcsesztethettem, a táncosnénik elővették a cicijüket egy bankóért cserébe, és amelyben lerombolhattam egy teljes épületet (jópofa megoldani egy ilyet a pályatervezőben amúgy), vagy akár nézhettem pármásodperces animált gif pornót is a kijelzőkön (persze csak egy megfelelően megmókolt tiles.art file használatával :)). Amikor pedig bejelentették, hogy mégis vége, nem készül el a Forever, akkor még meg is sirattam a blog hasábjain… ehhez képest kifejezetten furcsa érzés, hogy most itt ülök, végigvittem, kiontottam a főboss beleit, és kavarognak bennem a kettős érzések. A játék ugyanis jó, sőt megkockáztatom, hogy kitűnő, főleg ha a legutóbbi pár FPS-sel hasonlítom össze, amelyeket végigtoltam, vagy kipróbáltam (például a Borderlands, vagy a F.E.A.R. 2…), viszont valahogy kevés, főleg ha a rengeteg fejlesztési időt, és a felfokozott várakozást nézzük, ami a megjelenését övezte. A hibái ellenére én mégis képes vagyok kellemetlen szájíz nélkül visszagondolni rá, ugyanis voltak olyan pályarészek, elrejtett poénok, amelyeken teli szájjal tudtam röhögni – ezt legutoljára a Portal2 tudta elérni, furcsa dolgokat produkál az élet, nem? A rébuszok helyett nézzünk néhány konkrétumot: a játék minden fejlett platformra megjelent (értsd: PC, PS3, Xbox 360), és a nem kicsit avítt Unreal Engine 2.5 dübörög alatta (amelyet már a Nintendo 3DS-e is képes futtatni). A 12 éves fejlesztés persze nem értendő szó szerint: a játék ez idő alatt többször újra lett kezdve a nulláról, a Quake 2 engine után kapott átírták még erre-arra, volt némi jogi vita is persze (ami újabb pár év csúszást okozott), mellesleg ugye csődbe ment a fejlesztő cég, a 3D Realms, úgyhogy a game lassan valami szegény árva kisgyerek dickensi fordulatokban gazdag sorsát tudhatja magáénak (akit érdekel a teljes sztori az itt talál egy bővebb angol, itt pedig egy szűkszavúbb magyar írást). Ezek után szinte nem is meglepő, hogy nem valami korszerű grafikai motor került alá, elvégre a fejlesztés körülményei sem lehettek túl ideálisak. Ezt persze megértem, viszont akkor is gáz, hogy játék közben folyamatosan az motoszkál az ember fejében, hogy „bassszus, mekkorát üthetett volna ez a grafika 3-4 évvel ezelőtt!”. Persze azért van shader-effekt dögivel, a vizek szépen csillognak, van blur is rendesen (főleg amikor mellettünk robban fel egy szerelembomba húú-húú), főhősünk napszemcsijéről remek képtöréseket produkálva folynak le a különböző testnedvek, és a vízcseppek, szóval engem ebben az esetben nem zavart annyira a helyenként meglehetősen puritán külcsín (az Unreal Engine gyerekbetegségével, a néha csak másodpercekkel később betöltődő textúrákkal megspékelve… brr…), mint a Portal2-nél. Szerencsére ragdoll azért akad (meglepett volna mondjuk, ha kimarad, 2011-ben azért már nem követnének el ekkora bakit a fejlesztők), amelyet még a helyenként feltűnő másodlagos női nemi jellegekre is szépen ráalkalmaztak, úgyhogy ringanak az emlők ahogy azt illik.

A  Jodie Foster arcú lány meredten néz

Hooray for boobies!

Azért a T. Fejlesztők között is akadnak elég beteg arcok

No igen, ha az ember belefér egy gyufásdobozba, akkor akár egy szál ellenfél elintézése is problémás lehet

Apropó mellek (és ezzel át is térünk a fejtegetés játékmenetre vonatkozó részére): a játék elején még bőven el vagyunk látva velük: az egyik bossfight után például egyfajta álomként megfordulhatunk egy sztriptízbárban is, ahol akad belőlük rendesen, később pedig a szörnyek által elrabolt, és csapdába ejtett lánykák mellyeit csodálhatjuk meg azok teljes valójában – kár, hogy túl sok interakcióra nincs lehetőség a tulajdonosaikkal a fejbelövésen, és puskatussal megkínáláson kívül. A játék elején látható Holsom-ikrek melleit is csak rövid ideig láthatjuk, mielőtt… de nem spoilerezek, tessék elvinni a játékot addig. Nagy fájdalmam amúgy, hogy ebben a néhány sorban össze is foglaltam, hogy hányszor jönnek szembe cicik a játékban, személy szerint elviseltem volna egy kicsivel több egészséges erotikát is. Amúgy a játékmenet nem sokat változott az elmúlt évezred óta: jönnek sorban a meglehetősen rövid pályák, hullámokban támadnak ránk a rendőrdisznók, az idegesítő repkedő trooperek, és egyéb dögök (az Octabrain-ek speciel hihetetlenül keményre sikeredtek), mi pedig változatos módszerekkel lőjük szitává/robbantjuk darabokra/kicsinyítjük össze, majd tapossuk el/fagyasztjuk le, és rúgjuk szét őket szilánkokra őket. Feltűnően kevés fajta van amúgy belőlük: ha nem számoljuk ide a patkányokat, meg a hasonló kis termetű gusztustalanságokat (az arctámadók visszatértek, juhé), akkor egy kezemen meg tudom számolni hány fajtával találkozhatunk. A harccal kapcsolatban van még egy probléma: nem tudom melyik agytrösztnek jutott eszébe a Gearbox-nál, hogy egyszerre csak kettő elsődleges fegyver lehessen hősünknél, de szerintem ez egy elhibázott designeri döntés volt: a Duke Nukem-nek nem arról kéne szólnia, hogy taktikázok, meg mérlegelek, hogy most melyik fegyvert vegyem fel, és melyiket hagyjam hátra, hanem arról, hogy van a hátizsákban kilenc ágyú, és én vagyok az Isten, azt veszem elő amelyikre éppen szükségem van! No persze szerencsére az ellenfelek rendre elpotyogtatnak egy-egy sörétes puskát, netán rakétavetőt, úgyhogy egy kiadósabb mészárlás után amíg a szem ellát csak fegyverek hevernek (szóval nem nagyon leszünk híján a lőszernek), de ez mégiscsak aláássa kicsit a hangulatot. Bossfight-ok most is vannak rendesen: körülbelül féltucat nagyobbra nőtt rusnyaságot kell hidegre tennünk, de amit az Index-es cikkben írtak, miszerint mindegyik legyőzhető a körbe-körbe oldalazós középre lövős módszerrel azért nettó hülyeség: legtöbbjük igenis elég trükkös darab, persze nem a gyenge pontjuk megtalálása nehéz, hanem a harc közben ránk támadó Octabrain-eket, meg egyebeket túlélni. Volt olyan fight (normal, azaz Come get some fokozaton), amelynek legalább tízszer neki kellett durálnom magam, hogy végre sikerüljön (ez konkrétan a Queen Bitch-es volt amúgy), úgyhogy szerintem szó sincs arról, hogy egyszerű lenne győzni ezekben a harcokban. A sima ellenfelekkel való barátkozás is remek lett szerintem: szinte érezhető, amikor a Ripper-rel (a 96-os részből ismerős négy csöves gépfegyver) sorozod a disznót, hogy szitává lyuggatod a bőrét, amit csak tetéznek Duke laza beszólásai. Apropó beszólások: néha azért sikerült felnyerítenem, például volt egy rész, ahol szelepekkel, és csövekkel kellett operálni, hogy túljuss egy folyosón. Ekkor nyögi be hősünk a következőt: „I hate valve puzzles”, amelyet azért több módon is lehet értelmezni 🙂 Volt még jópár ilyen kikacsintás, aranyköpés, de nem akarom mindet lelőni: márcsak ezekért is érdemes végigtolni a játékot. Néhány szót a pályákról: a designerek itt is igyekeztek a régi klasszikus által lefektetett irányelvek alapján dolgozni: a kezdeti urbánus környezet után (Vegas, kaszinó, hotel, ilyesmik) egész hamar a különféle csatornák mélyén találjuk magunkat az idegenek által mintegy lakberendezési, dekorációs célokkal mindenhova növesztett csápok, illetve egyéb nyálkától csillogó gyanús kinézetű organikus tojások, meg hasonlók között. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy a játék során többet nem is térünk vissza a civilizációba, helyette meglátogatjuk az arizonai sivatagot, legvégül pedig a Hoover-gátat. Számomra pont ez az egysíkúság volt a legfájóbb vonása a játéknak: megyünk előre mindenféle szervízalagutakban, csatornákban, folyosókon, sehol egy kisváros, sehol egy ember (hacsak azokat nem számítjuk, akik a találkozásunk után 2-3 másodpercen belül meghalnak valami script-elt baleset során). Miért nem lehetett a játékot ott „tartani” Vegas-ban? Miért kellett a 96-os játék legszarabb pályáit újra ráerőltetni a tisztelt játékosra? Kifejezetten unalmassá válik idővel a taknyos-gusztustalan folyosókon mászkálás, az x+1-edig ugyanolyan turbinaterem kipucolása. Ezen csak hellyel-közzel tudnak enyhíteni azok a részek, amikor 5 centisre zsugorodva kell boldogulnunk (egyből bossfight-tá válik a legalapabb ellenfél legyőzése is, ha az ember ekkora), vagy amikor a hatalmas Bigfoot-tal kell ugratgatni a félig leszakadt sivatagi autópályán.

Forklift Truck Simulator 2011 – Duke Edition

„Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál”

Esküszöm, hogy ezt így találtam itt!

No igen, minek is az a textúra oda, falun elmegy így is

Azt pedig, hogy a játék kurva rövid (értsd: 7-8 óra alatt röhögve végigjátszható) már szinte meg se akarom említeni, mint negatívumot: manapság sajnos ez a módi, nem nagyon kényeztetnek el minket akár több hétre is szórakozást nyújtó anyagokkal a tisztelt fejlesztők. Annak fényében, hogy egy iparágról beszélünk, amelynek trendjeivel szembeszegülni kábé annyira ésszerű, mint széllel szembe pisálni nem meglepő, hogy a Gearbox se erőltette meg magát túlzottan: kapunk 22 darab nagyon rövid pályát, aztán mehet is az uninstall (már persze ha nem akarunk még kicsit multizni, de gyanítom, hogy ez nem fog akkora sztár lenni a neten, mint amilyen az elődje volt a LAN-party-kon). A negatív kicsengés ellenére én mégiscsak pozitív élményként éltem meg a Duke Nukem Forever-t, egyrészt azért, mert egyáltalán kijött (sose gondoltam volna, hogy valaha tesztet írhatok róla, erre tessék), másrészt pedig azért, mert azért jó pár tekintetben sikerült hoznia az elvárt szintet: Duke ugyanolyan műmájer macsó, mint 12 éve (vannak, akik ezt is negatívumként rótták fel, de könyörgöm, mégis mit kéne várnunk a csávó image-étől?), vannak végre csöcsök, a harcok élvezetesek, a pályák némelyike pedig igenis jól sikerült és szórakoztató. Lehetett volna belőlük több, és ötletesebb – de legalább fel van adva a fejlesztőknek a lecke, ugyanis szinte teljesen biztos, hogy lesz folytatás – márcsak azért is, mert persze Duke elejt egy megjegyzést a végső harc után. Én személy szerint várom, hogy mit hoznak majd ki belőle, de még egyszer remélem nem játsszák el ezt a brand-del – Duke, és persze mi is többet érdemlünk ennél.

Most, hogy a Portal 2 legutolsó fejtörőjét is megoldottam, végigröhögtem minden poénját, bejártam az Aperture Science minden zegét-zugát, pontot tettem a történet végére, sőt még a cooperative játékmódba is belekóstoltam úgy érzem, hogy teljes joggal alkotok róla véleményt. Amíg még a felénél-harmadánál voltam, és sorra oldottam meg a feladványokat akkor úgy gondoltam, hogy ezúttal nem szeretném elkövetni azt a hibát, hogy a játék alapos ismerete nélkül alkotok róla véleményt, de most, hogy megannyiszor röpködtem mindenféle mélységeket átrepülve, lettem tetőtől-talpig csupa kék, fehér, vagy sárga ragacs, és még vártam is néhány hetet azzal, hogy ülepedhessen az élmény végre késznek érzem magam arra, hogy leírjam a következő három szót, amiért egészen biztosan többen a véremet kívánják majd venni: nekem nem tetszett. Amióta végigvittem próbálom magam győzködni, hogy igazából ez egy fasza cucc, mennyien istenítik, többen már mint az év Év Játékát emlegetik (ami azért meglehetősen elhamarkodott kijelentésnek tűnik így május környékén), és sorra születnek a különféle portálos mémek (mint például ez), de hiába a hosszú idő, amit adtam magamnak, hogy átgondoljam az érzéseimet még most is csak a „hát, nem volt olyan rossz végülis” a legpozitívabb érzés, amit vele kapcsolatban érzek.

Kicsit lepusztult a hely, mióta legutóbb erre jártunk

FOGD MÁR BE!!

Na persze, ha csak simán kijelenteném, hogy „hát ez szar” (ami persze nem igaz), akkor egyszerű trollkodás lenne a részemről a fanyalgás, viszont – most tessék figyelni – én rendelkezek érvekkel is, hogy miért viseltetek negatív érzésekkel irányába. Vegyük kapásból a végigjátszás után az emberben maradt hiányérzetet: úgy gondolom, hogy sokkal (értsd: sokkal) többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. Dióhéjban vázolom, igyekszek nem spoilerezni: GlaDOS halott (pontosabban inoperatív), eltelik 50 év, és hősnőnk a hosszú szunyókálás után Csipkerózsikaként tér magához. Hogy hogy nem GlaDOS is felébred, és minden adott ahhoz, hogy az első rész végén elkövetett „királygyilkosságért” jól bosszút álljon hősnőnkön, természetesen agyafúrt tesztkamrák sorozatával. Néhány halálos csapdával később persze nem várt fordulat következik: Wheatley, a kis gömb alakú robot segítségével megszökünk, majd újfent kibabrálunk GlaDOS-sal – ami szintén érdekes következményekkel jár: szövetkeznünk kell vele, különben mindkettőnkre a halál vár.

Milyen kár, hogy egy ilyen sztori a játékmenetben ugyanúgy jelentkezik, mint az első részben: – javarészt – tesztkamrák sorozatában kell logikai feladványokat megoldani. Persze jó érzés, amikor az ember egyedül (értsd: a Youtube igénybevétele nélkül) old meg egy első blikkre reménytelennek tűnő helyzetet, de én bevallom férfiasan, hogy egy idő után szabályosan untam az egymás után sorjázó tesztkamrák (szinte) végeláthatatlan sorát. Kis felüdülés volt persze, amikor a díszletek között kellett Wheatley-jel bandázni (a robotkalibrálós részen például visítva röhögtem), illetve a (SPOILER!) régi, ötvenes évek óta elhagyatott tesztállomáson a már halott igazgató, Cave Johnson által felmondott a tesztalanyoknak szóló hangüzenetek („teljesen normális, hogy a tesztek után körülbelül egy hétig a vérük helyén tiszta benzin fog keringeni”, illetve a „a következő tesztünkhöz szükség lesz az önök testében egy rákos daganatra. Ne aggódjanak, ha esetleg még nem rendelkeztek ilyennel, ha üldögéltek néhány percet a váróban található foteleken, akkor mi már gondoskodtunk erről”, és társai), ezek legalább megtörték a játék egyhangúságát. Bizony, nem túlzok: azt merészeltem állítani, hogy a játék, amit mindenki istenít az bizony gyakran vált egyhangúvá a számomra – ez főleg a végjáték előtti pályasorozatnál ütközött ki a számomra, és nem kárpótoltak még GlaDOS, és Wheatley dumái sem.
Apropó Wheatley, ezt írták az őt szinkronizáló fószerről az Index ajnározó stílusú cikkjében:

Wheatley, a ránk vigyázó balfék robot hangját például Stephen Merchant brit humorista adja, akit eddig Ricky Gervais tettestársaként ismertünk a Hivatal eredeti verziójában és a Futottak mégben, és simán ott van a világ tíz legviccesebb embere között, ezt azzal együtt ki merem jelenteni, hogy többek között másfél milliárd kínait még sosem hallottam viccet mesélni.

Nos, biztos bennem van a hiba, de ezt a kurva robotot legszívesebben úgy basztam volna le a mélységbe néha, hogy csak úgy nyekkenik. A brit akcentussal beszélő, talán csak a Jar-Jar „humorosságával” egy lapon említhető módon szellemes gömb a néhány kezdeti poénkodás után már csak dühített, és ez hatványozottan igaz volt az utolsó néhány pályára, ahol ő konferálta fel minden chamber elején, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk. Az idegesítő nyökögés, az affektálás engem nem szórakoztatott, helyette inkább a bekezdés elején vázolt indulatokat hozta ki belőlem. GlaDOS-szal nem volt ilyen gond, az ő stílusában nem csalódtam, ugyanis hozta a hűvös, megközelíthetetlen mesterséges intelligencia  szerepét még akkor is, amikor khm… némi változás állt be az állapotában 🙂

Főhősnőnk, Chell – azért pár évtized szunya után is egész jól tartja magát

Wheatley és a fényeffektek – ez azért nem volt rossz rész

Nézzük tovább mi fájt még a kicsiny lelkemnek: például a grafika. Szinte saját magam számára is meglepő módon egész egyszerűen zavart, hogy a játék engine-jén semmit nem fejlesztettek, ugyanaz a motor hajtja, mint az első részt, sőt – hogy még elképesztőbbet mondjak – a Half Life 2-t (mondani se kell, hogy a Source-ról beszélünk), ami azért már rendesen benne van a korban: 2004-ben mutatták be először! Kedves Valve! Viccen kívül: mindenki szerette az előbb említett Half Life 2-t, a Team Fortress 2 se volt rossz (főleg a grafika stílusa miatt), és még a Left 4 Dead-ekben is jól teljesített… na de hadd kérdezzem már meg: meddig tervezitek ezt a mai igényeknek már csak éppen hogy megfelelő motort használni a játékaitokhoz? Értem én, leprogramoztátok annak idején sok melóval, az egész világ tátott szájjal bámulta a valós idejű fizikát, a fasza shader-eket, na de azóta eltelt már 7 év, kijött ez-az, ami kicsit elkeni a száját megjelenítés terén! Őszintén szólva én egyedül azoknál a részeknél füttyentettem elismerően, ahol Wheatley a lámpájával világítja az utat, a vasszerelvények, lépcsők, és egyéb objektumok által vetett árnyékok meg precízen torzulnak össze-vissza. Amúgy a játék grafikája véleményem szerint maximum egy gyenge közepest érdemel – szerintem éppen ideje lenne az öregecske Source engine helyett valami frissebbet fejleszteni.

Persze a portálokon való közlekedés még  mindig fun: néhány új ötlettel megtámogatva (a blogon már tavaly bemutatott különféle tulajdonságokkal rendelkező trutymókkal, fényhidakkal, és hasonlókkal való bohóckodásra gondoltam itt) még mindig le tud kötni ideig-óráig, de hangsúlyozom: szerintem túl sok lett a logikai feladvány, és túl kevés a sztori. Persze ezek az én elvárásaim, biztos a legtöbb játékos, aki végigtolta élvezettel lubickolt a rengeteg egymást követő kamrában, de – ahogy már korábban írtam – engem ez egy idő után már csak untatott. Úgy gondolom, ha a készítők mondjuk jobban kibontják a történetet, neadjisten kiviszik a cselekményt a föld alá több ezer méterrel épült tesztbázisból (mondjuk úgy, hogy Chell nem odabent ébred, hanem sikerül megszöknie, GlaDOS meg kergeti), akkor ez a monotonitás elkerülhető lehetett volna.

Habparty a Portal 2-ben – már csak egy kis spuri, meg ezaz hiányzik a boldogsághoz, aztán indulhat a szeletelés!

Ez a két turret a rossz végén áll annak a bizonyos… hagyjuk is

Jól lehúztam a keresztvizet szegényről, pedig ekkora mértékű sárga földig gyalázást nem érdemel meg (sajnos a végletek embere vagyok). Igenis vannak jó pillanatai, erényei, hangulatos pályái (főként a régi elhagyatott tesztállomás tetszett), jó poénjai – de az a fokú hype, ami folyik körülötte szerintem indokolatlan, és érthetetlen. Számomra már ott veszett fejsze nyele volt az egész, amikor az egyik főhőst (a háromból, szóval nincs is túl nagy választék) meglátni, és megutálni szinte a pillanat műve volt, a parttalan locsogása, amit a készítők viccesnek szántak számomra csak mint mocskosul irritáló, idegesítő vonás csapódott le. A való életben is kerülöm az efféle seggfejeket, miért pont egy játékban szeretném meg őket? A Portal 2 hosszabb, nagyobb, és kidolgozottabb mint az első része – sajnos valahol a savát-borsát felejtették el belekódolni az úriemberek a Valve-nél, pont azt a hozzávalót, amitől igazán naggyá lehetett volna. Kár érte.

UPDATE: kérdezte Tib kommentben, hogy milyen a cooperative játékmód. Nos, leginkább ezzel tudnám jellemezni:

Kovács Józsi bácsi éppen a piacról tartott a buszpályaudvar felé, amikor hirtelen úgy érezte, hogy le kell ülnie. Benne volt már a korban: 45 évig javítgatta a Csepel-művekben a berendezéseket, keze alatt megfordult nem egy, nem kettő, de legalább két tucat tanuló (akiket büszkén szokott néha felemlegetni, elvégre majdnem mindből megbecsült szakember lett), és bizony amikor nyugdíjba kellett mennie, akkor még a vezetés is sajnálatát fejezte ki, elvégre ő volt az egyetlen, aki ismerte a gyár minden szegletét, az összes elektromos bekötést, a csövek káoszának értelmét. Miután így véget értek a munkával töltött évei hazatért a kis falusi házba (amely kongott az ürességtől, a felesége évekkel ezelőtt meghalt rákban, a gyerekek meg már rég Pestre költöztek, családot alapítottak, és csak évente ha egyszer látogatták meg őt), úgy döntött, hogy a háztáji veteményesből próbál némi mellékesre szert tenni, elvégre – negyvenöt év ide vagy oda – az állam nem kényeztette el busás nyugdíjjal. Így történt hát, hogy Józsi bácsi minden kedden, és pénteken felkerekedett, és elbuszozott a városba, hogy a vásárcsarnokban üldögéljen néhány órát az érett paradicsomok, paprikák, uborkák, és egyéb zöldségek mögött, miközben elbeszélgethetett a többi idős árussal. Szocializálódásnak sem volt utolsó, és bizony néha több ezer forinttal is gazdagabban térhetett haza utána.

Most is éppen a falujába tartó busz felé baktatott, amikor hirtelen úgy érezte minden erő kiszállt a lábaiból, és azonnal le kell ülnie. Hiába, a rengeteg álldogálás a munka közben megtette a hatását, nem bírta már a hosszú gyalogtúrákat. Körülnézett, és örömmel konstatálta, hogy néhány méterre van is egy szabad pad. Lassan, bizonytalan léptekkel odament, és nagy sóhajjal leült rá. A fájdalom a vádlijában és a térdében kicsit alábbhagyott. Ránézett régi, megrepedt üvegű órájára, és örömmel konstatálta, hogy még van egy bő negyed órája a buszindulásig, úgy döntött, hogy addig itt marad, és nézi az előtte elvonuló emberáradatot. Tarka jelenet volt, ami elé tárult: a sarkon egy cserfes diáklány csapat bukkant fel miközben jobbról éppen egy vénségesen vén cigányasszony közeledett nagy nyögések közepette. Hirtelen egy autó állt meg az utca túloldalán, kivágódott a jobb első ajtaja, és egy magas, öltönyös, szépen fésült hajú harmincas férfi szállt ki belőle. Futólag csókot intett a volán mögött ülő elgyötört arcú nőnek, majd a következő pillanatban már emelte is a telefonját a füléhez, ahogy elindult a járdán az ellenkező irányba. Egyre csak nőtt a forgalom, és egyre többen özönlötték el a járdát is: anyjuk karján bőgő csecsemőktől lett hangos a környék, miközben a színen újabb és újabb szereplők tűntek fel: balról fakó arcú, kopott mellényében még jelentéktelenebbnek tűnő emberke közeledett arcán olyan kifejezéssel, mintha azt várná mikor ütik meg, míg jobbról magassarkúban feszítő testre simuló piros ruhában a fenekét riszáló szőke lány ért be a látóterébe. – Észre sem vesz, bár ez nem is igazán meglepő. Most hogy jobban megnézzük nincs vele egyedül. A kutya sem törődik velem – gondolta Józsi bácsi. Ahogy erre rádöbbent mintha meglódult volna az idő: egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nagyobb energiát igényel, hogy szemügyre vegye a járókelőket, mintha azok valamiféle filmfelvétel gyorsított képkockái lennének. Ő meg csak ült, és úgy érezte a kavalkádtól szédülni fog menten. Lenézett ráncos kezeire, és lassan – mintha félne attól ami történni fog – megmozdította őket. Kicsit megkönnyebbült, amikor látta, hogy azok normális tempóban mozdultak, nyoma sem volt bennük a külvilág tempójának. Hirtelen árnyék borult rá, ezért felnézett: két rendőr állt felette rosszalló tekintettel, de mire bármit mondhatott volna el is tűntek újra a forgatagban. – Biztos azt gondolták hajléktalan vagyok – gondolta – , le kellett volna már régen cserélnem ezt a kopottas kabátot. Még ezen tűnődött, amikor véletlenül az égre pillantott a házak homlokzatai felett, és látta, hogy a Nap, és a felhők is átvették az utca népének tempóját. Szédületes sebességgel cikáztak a tavaszi égbolton a pamacsok, miközben az árnyékok őrült vitustáncba kezdtek az utcaképen. Nem kellett sok hozzá, hogy a Nap vörösbe fordulva zuhanni kezdjen az utca végén. Az árnyékok kilométeresre nyúltak, egy villanással felgyúltak a fények, és beköszöntött az este. Józsi bácsi ekkorra már tudta, hogy valami rendkívüli történt: úgy érezte, hogy csak percekkel korábban ült le a padra, viszont régi ütött-kopott órája szerint már az éjfél közeledett rohamtempóval. Felnézett újra, és egy gyűlölettől lángoló szempárba ütközött a tekintete, majd ezredmásodpercekkel később már egy kés pengéjét látta villanni. Aztán újabb néhány másodperc múlva egy szemvillanásnyi időre kék-pirosba borult az utca, és megint csönd és nyugalom lett. Újabb nap kezdődött: az utca másik felében világosság támadt, szemmel látható sebességgel emelkedett a Nap a látóhatár fölé. Elkezdődött megint a cikázás: színes csíkok rohantak a szeme előtt, miközben a háttérben a napkorong hihetetlen sebességgel járta be félkör alakú pályáját. Aztán újra és újra és újra megtörtént ez. Józsi bácsi pedig csak ült ott, peregtek a napok, a hónapok, és bizony az évek is. Újra és újra látta képződni a havat télen, és újra és újra látta hogyan válik először koszos kupacokká, majd olvad el teljesen. A képébe mászó alakok eltűntek: vagy mindenki megszokta, hogy ott ül, vagy túl gyorsan játszódtak le ezek az atrocitások ahhoz, hogy láthassa őket öreg szemeivel. Idővel a házak is átalakultak az utca túloldalán: egyszer egy pillanatra lenézett (talán épp’ az óráját vizsgálta, amely már évek óta működött felhúzás nélkül), majd mire visszaemelte a tekintetét a sarkon álló öreg bérház helyén már egy csupa acél- és üveg irodaház hirdette a modern kor diadalát. Úgy döntött, hogy a következő ilyen átalakulást már nem akarja lekésni, ezért kiszemelte azt az épületet, amelyről a legvalószínűbbnek tartotta, hogy lebontásra fog kerülni, és minden idegszálát megfeszítve figyelni kezdte. Nem kellett sokat várnia, talán ha néhány perc volt, de sajnos mindenről lemaradt: pislantott egyet, és máris egy újabb ház tárult a szeme elé. Hirtelen eszébe jutott a kis kertje a falusi ház udvarán: biztos felverte már a dudva, kipusztultak a féltő gonddal nevelt növényei… hirtelen szomorúság fogta el. De hiszen csak fel kéne kelni erről a padról nem? Hátha nem is olyan nehéz az… Elég volt egy pillantás a hihetetlen tempóval cikázó emberekre, és egyből elvetette az ötletet: egészen biztos, hogy belehalna az ütközésbe, ha valamelyik ekkora tempóval elütné. Éjszaka talán megkockáztatható volna, de sajnos az is túl gyorsan eltelik: ahogy érzékelte talán ha néhány ezreléknyi másodperc alatt  változtak a napszakok körülötte. Lassan már csak a kezét merte nézni, az volt az egyetlen biztos pont a körülötte tomboló káoszban. Mindig amikor felemelte a tekintetét újabb, és újabb látkép tárult elé: toronyházak, és levegőben kacskaringózó üvegcsövek, utána ugyanezek a házak, csak éppen mind benőve indákkal, és liánokkal, miközben a csövek összetörve lógtak a föld felé. Már a színek alig látható cikázása is megszűnt ekkorra. Aztán újabb néhány perc elteltével már egy sivatag közepén ült, a nem is olyan rég még oly’ kevélyen emelkedő épületeknek csak a tetejük lógott ki a dűnék közül… aztán egyszer csak nagy világosság támadt, és ugyanolyan hirtelenséggel sötétség borult mindenre. Elvesztette a pad biztos szilárdságát maga alól, és zuhanni kezdett a mélység felé…

– Kovács József, 68 éves férfi, a halál oka: szívinfarktus – mondta a mentősápoló színtelen hangon a recepción szolgálatot teljesítő jó húsban levő agyonmelírozott hajú felpüffedt arcú nőnek. Az fogta a tollát, és gyorsan felfirkantotta a kapott adatokat egy üres kérdőívre. Amikor végzett unottan ránézett a mentősre (már rég’ tudta, hogy esélytelen nála, a férfi meleg volt), sóhajtott egyet, és a pultra ejtette a tollat.

– Vidd le az Attilának, majd kezd vele valamit – vetette oda foghegyről, majd visszasüllyedt a bulvármagazin lapjai közé. A mentős egy szó nélkül elkezdte tolni a hordágyat a teherlift felé. Ahogy közeledtek, kinézett a koszos ablakon. A látóhatár szélén a Nap mintha meg-megrángott volna. Megdörzsölte a szemét, eszébe jutott, hogy lassan el kéne már menni szabadságra, mert kezd belehülyülni a folyamatos stresszbe. A Nap még ugrott egy nagyot előre, majd megállapodott. – Igen, tényleg pihennem kéne legalább egy hetet – gondolta. A lift ajtaja hangos kattanással záródott be mögötte.

Remélem Rejtő Jenő bácsi nem fordul miattam egyet a sírjában, most hogy kölcsönvettem az egyik regényéből ezt a hülye szóviccet, de jelen vizsgálódásunk tárgyához kihagyhatatlan ziccer volt számomra ez az alcím. Adva vagyon ugyanis egy játék amiben tankokkal lehet bandázni, és még ingyen is van – szinte, de erre majd később rátérek. A címe – ha eddig nem derült volna ki – World of Tanks, és orosz arcok fejlesztették. A telepítője – bő egy giga – egy ingyenes regisztrálást követően letölthető, majd a telepítés után akár perceken belül már részt is vehetünk egy csatában. Első blikkre jó mókának ígérkezik: két (asszem) tizenhat fős hadosztály csap egymásnak nagy lánctalp- és lövegtorony nyikorgás közepette, még a grafika is megjárja, mi kellhet még? Nos, némi sikerélmény nem ártana…

Mondom ezt azért, mert a játék nehéz. Mondhatni mocskosul. Tegnap másfél óra alatt sikerült kifüstölnöm két ellenséges tankot, a többi csatám úgy nézett ki, hogy néhány percig tévelyegtem a pályán, beleakadtam egy-két tereptárgyba, néha még lőni is megpróbáltam párat (jellemzően vagy el sem találtam a célt, vagy csak meggyengítettem, ami után más nyírta ki, és nem én kaptam a frag-et…), majd pillanatok alatt rommá lőtték a harckocsimat az enyéménél jobb géppel, nagyobb tűzerővel, és több tapasztalattal rendelkező arcok. Ez meglehetősen frusztráló hosszú távon, bár az tény, hogy annál inkább örültem, amikor végre sikerült kilőnöm néhány ellenfelet kicsiny, meglehetősen röhejesen festő alapszintű és fajtájú tankom segítségével.

Nem, ez nem valami mezőgazdasági munkagép (mondjuk valami elcseszett formájú traktor), ez bizony az egyik kezdőtankunk

Talán az eddig leírtakból is kiviláglik, hogy a játék alapvetően egymás szétdisztrojolásáról szól, melyet egy fajta módon, egy Capture the Base-szerű játékmódban tehetünk meg: van egy szép tágas pálya, amelynek a két átellenes pontján kezd a két csapat, és a cél vagy egymás kiirtása mind egy szálig, vagy az ellenséges bázis elfoglalása úgy, hogy (szintén nem vagyok biztos benne, de körülbelül) egy percig a területén dekkolunk lehetőség szerint többed magunkkal, elvégre így ha ki is lőnek egyet közülünk a többiek folytatják a foglalást, és nem áll meg a visszaszámlálás. Ha netán (khm) valahogy sikerülne felrobbantatni magunkat, akkor egyből kiléphetünk a főmenübe, nem kell megvárni a meccs végét, ugyanis a játék ugyanúgy elszámolja nekünk az esetleges nyert meccsért befolyó pénzt, és tapasztalati pontot mintha végig küzdöttük volna az egészet – cserébe viszont azt a tankot, amit használtunk nem kapjuk vissza amíg az életben maradtak dűlőre nem jutnak, szóval ha egyből kezdeni akarunk egy másik pályán, akkor másik járművet kell választanunk.

A játék alapjai tehát facsipesz egyszerűek, viszont van egy olyan aspektusa, amelyen azért elmolyolhattak a fejlesztő bácsik, ez pedig a fejlesztési rendszer. Mint már említettem a játék elején egy elég vicces kinézetű tankkal indulunk (egészen pontosan hárommal, mivel kapunk egyet egyet a szovjet, a náci, és az amerikai hadsereg fejlesztéseiből is), amelyet egyrészt folyamatosan tunningolhatunk egy fejlődési fa segítségével (modernebb lőtorony, gyorsabb lánctalp, erősebb motor, ilyesmikre tessék gondolni), másrészt pedig idővel le is cserélhetünk némileg bikább darabokra, hogy mi lehessünk a játék urai. A kínálat impozáns, elég ha csak egyet megnézünk a három nemzetből, egyből láthatjuk hogy van itt annyi tank mint égen a csillag, és mindegyiknek másak az alap paraméterei (fordulékonyság, végsebesség, lövegtorony fordulási sebessége, stb.). Ezek az adatok ráadásul a valóságot tükrözik, és – ugyan még nem vezettem soha harckocsit, lehet hogy többet kéne október 23.-ai tüntetésekre járnom – a játék közben ezek tényleg egész élethűen jelentkeznek: ezek a guruló bádogkoporsók tényleg csak rohadt lassan tudnak a saját tengelyük körül megfordulni, és bizony egy gyengébb típus rendesen meg tud küzdeni egy meredekebb emelkedővel. Hab a tortán, hogy további motiváló erőként a pályák úgy nyílnak meg, ahogy sorban vesszük az újabb és újabb tankokat. Eleinte azt hittem, hogy ez a három nyamvadt map van összvissz, de hatalmasat tévedtem, elég csak megnézni ezt a linket. Maga a lövöldözés már nem ilyen reális: alaphelyzetben be van kapcsolva a célzási segédlet, amely szép piros kontúrral jelöli meg az ellenfeleket még akkor is, ha éppen egy bokor, vagy egy pajta mögött tartózkodik. Ilyenkor már csak egy jobb gombot kell nyomni, mire a lövész nyugtázza, hogy amíg csak lehet a célponton tartja mostantól az ágyú csövét, így már céloznunk sem kell. Ennek ellenére a pontos lövések leadása nem egyszerű, mert bár nem kell odafigyelnünk olyan csacskaságokra, mint a széljárás, vagy a gravitáció, ennek ellenére mozgás közben egész egyszerűen esélytelenek vagyunk eltalálni bármit is, ezt a jó öreg táguló-szűkülő célkereszt jelzi.

E itt a panoráma

Ilyen amikor támadunk, nézzük milyen amikor minket találnak el! Ez a része a játéknak egészen egyszerűen zseniális, még hasonlóval sem nagyon találkoztam mostanában (hirtelen a Destruction Derby ugrott be a vérzivataros kilencvenes évekből, de mikor volt az már… ja, meg a Carmageddon :)), ugyanis – attól függően, hogy milyen lövedékkel hányszor, milyen távolságból, a harckocsi melyik részét találják el különféle negatív hatásokkal szembesülünk: ha teszem azt egy komolyabb páncéltörő lövedék zápor után nagy nehezen sikerül visszavonszolnunk magunkat fedezékbe akkor bizony előfordulhat, hogy a legénység bejelenti, hogy mostantól nem fog fordulni a lövegtorony, elszakadt a bal lánctalp, ja és mellesleg lövést kapott a vezető, de mindez eltörpül a tűz mellett, ami a motort ért találat miatt ütött ki 🙂 Persze ritka hogy így összejöjjön minden, gyakoribb hogy csak simán kilőnek, de tény, hogy hatalmas hangulata van. Amúgy a srácok – képzettségüktől függő hatásfokkal, mert bizony őket is lehet treníroztatni, sőt minél több csatában vettek részt, annál ügyesebbek – nem piskóták: a tankban ülve képesek arra, hogy megjavítsák a lánctalpat néhány másodperc alatt, ha kell 🙂 Na jó, szemétkedek, a koncepció szerintem remek. Amúgy a legénység soha sem hal meg, így őket nem kell a csaták után pótolni (ellentétben a lőszerrel), ezt a játék meg is próbálja logikailag támogatni azzal, hogy amikor kilőnek, akkor hangos „get out of here!”-rel reagálnak a robbanásra. Nos, én úgy tudom, hogy egy darabokra lőtt tankból a valóságban nem volt szokás csak úgy kiugrálni mondván, hogy „juj, Szerjosa, hát itt meg marha meleg lett hirtelen!’.

Gameplay trailer – a teaser-eket inkább be se ágyazom, annyira pihentek, de itt, itt, és itt van belőlük pár

A post elején tettem egy utalást arra, hogy a játék csak majdnem ingyenes, de ez így ebben a formában nem teljesen korrekt: tény, hogy nem kell érte fizetni, de ha akarunk megtehetjük. Aki játszott már Farmville-lel, vagy valamilyen Facebook-os játékkal annak ismerős lehet a koncepció: van a „sima” pénz, amit a nyert meccsekért kapunk (poén, hogy még azokért is, amiket buktunk, bár kevesebbet), és van az aranypénz, amit csak igazi pénzzel lehet megvenni Visa, Mastercard és hasonló kártyák segítségével. Az aranypénzből aztán vehetünk mindent átütő lövedékeket, vagy egyből vehetünk magunknak egy jacuzzis mélynyomós agyonpimpelt tankcsodát, így kikerülve a felfejlődéssel járó vesződségeket – mondjuk az elgondolkodtató, hogy talán éppen ez a folyamat a játék sava-borsa. Van még ezen kívül lehetőség prémium account vásárlására is, amely egyrészt instant hoz a konyhára egy rakat tapasztalati pontot, és pénzt, másrészt pedig a tankgarázsunk is nagyban kibővül – mondanom sem kell, hogy ezzel a lehetőséggel sem kívántam élni.

Végezetül a külcsínről: nekem végig kellemes Sniper Elite hangulatom volt a játéktól, tisztára olyan a grafika mint ebben a mesterlövészkedős csodában. Ezt nem feltétlenül szánom dicséretnek, ugyanis a textúrák meglehetősen mosottak, és shader-effekteket sem nagyon látunk a tank egyes kiálló alkatrészein csúszkáló napsugárt leszámítva. Az animációk viszont kifejezetten tetszettek: amikor hirtelen megállunk a géppel, akkor az egész kasztni billenik egyet, lövésnél kicsit visszaüt a lövegtorony, ilyesmikre tessék gondolni. Ugyan az árnyékok néha el-eltűnnek, de ezt leszámítva a grafika megérdemel egy erős közepest – pláne ha nem akarjuk az ajándék ló fogát nézni. A hangokkal is minden rendben: nyikorognak-nyöszörögnek az illesztések, zúgnak a motorok, ijesztően csapkodnak be mellettünk a lövedékek, a gépünk személyzete pedig folyamatosan tájékoztat a fejleményekről – például ha már nem sok életereje maradt az épp’ tűz alá vont ellenséges tanknak, akkor beszólnak, hogy „na pörköjjé’ oda még egyet tesó, ez már biztos meg fogja fektetni”.

A lövész nézete (Shift), egy távolban befogott céllal

Jó szívvel tudom ajánlani a játékot mindenkinek, aki kicsit is szereti ezeket a modern harci szekereket, és a hadviselési formát, amelyet képviselnek. Az eleje kicsit nyögvenyelős lesz, sokat fogtok anyázni (mint ahogy én is tettem), viszont mégis csak érdemes kitartani, minél több csatában részt venni, elvégre a fejlesztéshez pénz kell, fejleszteni pedig jó 🙂 Pár éve ezt a játékot még tuti, hogy pénzért adták volna ki, most viszont már a két szép szemünkért is hozzánk vágják, azért ez nem semmi. Gyertek ti is tankolni!

Aztán hogy is volt az a sztori azzal az atombombával, aminek Európában kell robbannia, ha ez megtörténik? Lehet, hogy ma egész érdekes napunk lesz? 🙂 Sebaj, tessék ezt a számot hallgatni (természetesen végtelenítve), vagy helyette újfent ledöbbenni a jenkik kibaszottul túlfejlett egóján mondjuk ebben a threadben, aztán majd meglátjuk mi lesz – max nem lesz több post a blogon, több is veszett Mohácsnál.

Megihlettek az albérlet ablaka alatt vernyákoló kislányok, és úgy döntöttem, hogy megírom milyen is volt az, amikor JonC bácsi még valamikor a régmúlt szép időkben úgy döntött, hogy az osztálytársaival elmegy egyet szerenádozni. Ugyan mindez már idestova nyolc-kilenc éve történt (jézusom) de minden mozzanatára úgy emlékszek, mintha tegnap történt volna – leszámítva a végét, de arra külön ki fogok térni, hogy miért (na basszus máris sikerült spoilerezni egyet).

Tudni kell a sztorihoz azt, hogy már középiskolában is kilógtam a tömegből (pontosabban akkor még kilógtam, most meg olyan vagyok mint a nagy átlag, leszámítva azt, hogy nem hiszek a politikusoknak, a marketingeseknek, és a média urainak), hol tarajba vágott hajjal masíroztam be egy teljesen átlagos hétfőn,  hol mindenféle elolvasás nélkül írtam a Bánk Bánból olyan kétórás nagydolgozatot, hogy az irodalomtanárnő (aki mellesleg utált, de ez az érzés kölcsönös volt) azt mondta, hogy le kéne fénymásolni, hogy mindenki abból készüljön az érettségire, hol pedig – hogy hogy nem – meghúztak negyedik év végén matekból, aminek köszönhetően az vizsgám átcsúszott októberre, nem is mehettem a többiekkel júniusban. A szerenádkor ezt már tudtam, és meglehetősen stresszelt a tudat: az oké (lófaszt oké), hogy majdnem minden év végén elkaszálnak, de hogy még az érettségim is csússzon emiatt?! Ki voltam bukva rendesen. Ennek megfelelően pozitív hangulatban voltam már akkor is, amikor a többiekkel találkoztunk, és megindultunk egy Ajka melletti kis faluba Tóth Péter tanár úrhoz, akiről annyit kell tudni, hogy fizikát tanított, tudta hogy nem kötelező érettségi tárgy, és ehhez mérten kezelte is a helyén a dolgot: ha valaki a kettesért írt, akkor el-eltűnt 10-20 percekre a teremből, sőt volt olyan, hogy azért engedett át félévkor, mert véletlenül beledobálta a taknyos zsepiket (amiket az teremben gyűjtött az előző osztály után) a nejlonzacskómba, mert azt hitte, hogy a szemetem van benne. Persze amikor kiderült hogy nem, akkor bocsánatot kért, mire én voltam olyan pofátlan, hogy közöltem vele, hogy semmi gond tanár úr, de tessék már átengedni félévkor! 🙂 Na de ez már mellékvíz, vissza a szerenádhoz. Szóval nála még egész józan volt mindenki, ámbár a szinkront már ekkor sem sikerült megtalálni az épp’ előadott húsz év múlva/egyszer véget ér/akármi éneklése közben, és röhejbe fulladt az egész. Sebaj, visszahúztunk Ajkára (ja igen, ha eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, ebben a gyönyörű szocreál városban voltam középiskolás), és nekiálltunk durván szeszelni. Emlékszem, Mazsinak volt valami vörös Eristoff vodkája, azt szlopáltam rendesen, meg persze az első pár tanárnál kaptunk szeszt is… a már említett irodalomtanárnőre már csak halványan emlékszek, az tuti, hogy be se engedett minket a kurvája, így a parkolóból énekeltünk neki, ő meg állt a harmadikon mint valami elbaszott Júlia – ja, és én, mint gitáros(!!) tiltakozásom jeléül háttal ültem le neki a flaszterra, ez még rémlik. Ja igen, pár szót érdemel az is, hogy miért lettem én a gitáros: 1. volt gitárom (szép vörös, állítólag fiatal korában Gibson gyártmány volt, amíg apám bele nem lépett a zűrös hetvenes évek egyik borgőzös hajnalán, és ki nem kellett cserélni az előlapját) 2. tudtam 3-4 akkordot, amelyekkel effektíve bármelyik szerenád-dalt elő lehet adni. Kantárja (vagy mije… heveder esetleg?) mondjuk nem nagyon akadt, viszont sodortam szigszalagból egyet, így már minden adott volt a gyönyörű hangszeres kísérethez az osztálytársaim (értsd: 35 kan, meg egy szem csaj) fülfacsaró éneke mellé.

Aztán egyszercsak elszakadt a film… arra emlékszek, hogy besötétedett, tízemeletes panelek vesznek körül, az egyik osztálytársam beszél telefonon valamelyik tanárral (talán az osztályfőnökkel), hogy „tanár úr, többen nem bírnak menni, legyen szíves lejönni a játszótérre”,  és én leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy meghódítsak egy mászókát. Ez félig-meddig sikerült is, csak sajnos leestem, a sípcsontomba nyilalló iszonyatos fájdalom azért kivillant a csatakrészegség zavaros mocsarából (amúgy a seb utána vagy fél évig nem akart begyógyulni). Állítólag volt olyan, hogy a nyakamban lógott az a szerencsétlen gitár húrokkal befele, én pengettem a hátlapját, és amikor szóltak, hogy te hülye, fordítsd már meg akkor közöltem hogy „jóóóezíígy!” 🙂 Többen is elestek az ütközetben, én csak egy voltam közülük: néhány jó képességű társam a fűben fetrengett, a többiek csak ordítottak (éneklés címszóval), a tanárok meg álltak a jelenet szélén a fejüket csóválva.

Meg kell ragadnom az alkalmat, hogy újfent megköszönjem az azon az estén nyújtott emberfeletti erőfeszítéseit ezüstnyírnek (régebben ezen a néven kommentelgetett a blogon), mivel neki köszönhetem, hogy egy darabban maradt a gitárom, a szemüvegem, és nem mellesleg én is. Ha jól tudom neki köszönhetem azt is, hogy felvittek kocsival a kollégiumba (látszott, hogy nem valószínű hogy egyhamar kijózanodok :)), és lefektettek aludni. Itt is történt egy mókás momentum (elmesélések alapján): két oldalról a karjaim alá bújva vonszoltak éppen a folyosón, amikor jött Tóni (nevelőtanár volt, imádtam, megérne egy külön postot, amikor lenyúlta a szexújságjainkat pl. :)), megkérdezte, hogy mi történt velem, mire én közöltem, hogy „csak bort adtak, kólát nem” 🙂

Innen már persze csak a jótékony alvás volt hátra, rókakoma nem akart jönni (bár felőlem jöhetett volna, aludtam volna tovább szerintem),  hevertem mint akit agyonvertek. Másnap reggel persze nem volt kellemes az ébredés, viszont a tudat, hogy ahhoz képest ahogy én érzem magam a szemüvegem meg a gitárom egész jól megúszta (előző mondjuk tiszta sár lett, fene se érti miért) azért feldobott. Le is mentünk Marci barátommal meginni egy sört bolondballagás helyett, de ez már egy másik történet, és szerencsére nem is ért ily’ rút véget 🙂

Hétvégén frissítem majd a postot pár képpel is, sztéj túnd!

GPOY

Az van a munkahelyemen, hogy körülbelül január óta szinte az összes ticket az én kezemen ment keresztül (ergo egy bizonyos szemszögből úgy tűnhet, hogy csak én dolgozok), így valószínűleg egy általam ismeretlen emberke képernyőjén egy olyan grafikont generált az Excel, amelyben az én csíkom exponenciálisan növekvő tendenciát mutat a többiek stagnálásával szemben, amelynek köszönhetően immáron másfél hete csak akkor dolgozok, ha én akarok. A töménytelen mennyiségű túlórát, amit az ehhez hasonló szopásokkal gürcöltem össze már nem is említem. Lehet isteníteni nyugodtan, nem sértődök meg.

Pár hónapja (éve?) lelkendeztem már egy sort az első rész kapcsán, most viszont kiderült (na jó, ez már régóta tudvalevő, csak én vagyok lemaradva, köszi Bobó az infóért), hogy lesz második rész! Íme egy screenshot, és egy videó, hogy milyen lesz:

Téged se foglak megcsókolni az már biztos (klattyaképreközépsővel!)

Annyi leszűrhető, hogy folytatja az első rész hagyományát: oldalra scrollozós platform ugra-bugra lesz ez is, a szereplők is ismerősek lehetnek, a feladatok szintén, a zene is ugyanolyan andalító (gondolom ezt is Ari Pulkkinen komponálta) de a grafika … na az fog nagyon odahatni! Ezennel fel is véstem a várólistámra, szerintem tegyetek így ti is! 🙂

Van ugye ez a Bringázz A Munkába mozgalom, ami arra hivatott, hogy valamelyest motiválja a T. Lakosságot arra, hogy a büdös környezetszennyező autókázás helyett feltegye a hájas valagát egy bicikli nyergére, és a nyers izomerő segítségével jusson el a munkahelyére. Ez a kezdeményezés marha jó, ugye a weboldalon lehet csapatokat alapítani, majd a felvezetett kilométerek alapján rangsoroltatni őket, így az egészséges versenyszellem is újabb löket lehet afelé, hogy az ember vegye a fáradtságot, és négy helyett két keréken guruljon reggelente dolgozni (meg persze haza). Egy kérdésem lenne csupán: miért nem lehet igénybe venni a modern technika csodáit ahhoz, hogy az útvonalunkat regisztráljuk az oldalon? Jelenleg egyrészt tök kényelmetlen állandóan kézzel beírni, hogy „igen, ma is megtettem 3 kilométert”, másrészt adva vagyon a csalás lehetősége, ugyanis csak bemondásra működik a dolog, nincs ellenőrizve, hogy a paraszt valóban megtett-e korán reggel éhgyomorra 34 kilométert, vagy csak át akarja verni a rendszert.

Manapság, amikor egyre több embernek figyel a zsebében egy GPS-jel vételére képes telefon (jellemzően Android-os cucc, vagy esetleg iPhone) miért ne lehetne fejleszteni egy olyan appot, amely mondjuk folyamatosan trackeli az útvonalunkat, majd ha elértünk A-ból B-be, nyomunk neki egy „végeztem, összesíts” gombot? A poén az, hogy ilyen program már létezik, rendszeresen használom is (Androidról beszélünk, Cardio Trainer a neve, és egész egyszerűen zseniális), valami hasonlót össze lehetne dobni a BAM céljaira is szerintem.

Mennyivel elegánsabb lenne ezt látni a mozgalom weblapján (ezt a Cardio Trainer generálja):

Látszik minden szükséges infó: megtett táv, időtartam, útvonal, átlagsebesség, stb… (még link is van hozzá!)

ehelyett:

Nem túl informatív, viszont legalább ronda: felvezettem kézzel a hét olyan napjait, amikor bringával mentem dolgozni

Tudom persze, hogy egy ilyen app fejlesztése nem két forint, biztosítani kell hozzá a folyamatos ügyfélszolgálatot, állandóan frissíteni kell, bugfixelni ésatöbbi, de szerintem ha bevonnának néhány szponzort (gondolok itt főleg sportszergyártókra, no meg persze Norbertre aki utálja a zsírot), esetleg megkérnék a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumot (amely a fő üzemeltető a Magyar Kerékpárosklubon kívül), hogy ugyan már csepegtessen egy kis tőkét erre a célra is, akkor megvalósítható lehetne. A XXI. században élünk, használjuk már ki a technika által nyújtott lehetőségeket!

Kit érdekel az az ótvar Portal 2, amikor pezseg az élet a Minecraft háza táján is (na jó, mielőtt elküldenétek a halál retkes… na szóval oda, azért hozzátenném, hogy mocskosul érdekel a legújabb teleportálgatós őrület is, a cooperatív játékmódja meg egyenesen zseniális lehet, de egyelőre még nem próbáltam ki, és – kiindulva abból, hogy lehet vele multizni ergo hosszú távú befektetés – amíg meg nem veszem nem is fogom)! Tegnap kézhez kaptuk végre az 1.5-ös update-et, sőt, ma véletlenül belebotlottam egy demo verzióba is, ami lehetővé teszi a játék kipróbálását azoknak is, akik még nem warezolták még le torrentről vették meg vérrel-verítékkel megkeresett fizetésükből €14.95-öt erre a célra feláldozva. Nézzük sorban a két hírt:

az 1.5-tel végre újabb hangulati elem került bele a játékba, amelyet a régi fanok már láthattak egy tesztvideóban bő egy évvel ezelőtt: mostantól kezdve néha rázendíthet az eső, sőt újra „tud” majd esni a hó is! Az effekt meglehetősen feelinges, a villámok csapkodnak, ámbár a hulló cseppek csíkjai elsőre kicsit vastagnak tűnnek:

Kaptunk egy érdekes achievement rendszert is, amely egy fejlődési fán keresztül motiválja a kezdő játékost arra, hogy „na most akkor üss szét egy fát”, aztán „most építs egy munkapadot”, így végre a játékkal most ismerkedők sem csak lesnek, mint hal a szatyorban hogy mégis mit kell ebben a büdös nagy kockatengerben csinálni. Az olyan öreg rókáknak mint én mondjuk nem túl nagy kihívás leölni egy tehenet egy achie-ért cserébe, de legalább végre van valami segítség a játékba építve. Ez is valami.

A másik új dolog az, hogy beépítésre került egy statisztikagyűjtő rendszer, amelynek köszönhetően folyamatosan láthatjuk, hogy mennyi időt basztunk el töltöttünk el a játékkal, hány kilométert sétáltunk, másztunk, úsztunk eddig, stb. illetve hogy pl. melyik fajta blokkból mennyit kraftoltunk eddig, ilyesmik. Nem rossz, de egyelőre kicsit céltalannak érzem az egészet: most már megtudhatom, hogy túl sok időt cseszek el a Minecraftolással, na bumm, ez eddig is nyilvánvaló volt. Később persze látok benne potenciált: lehet majd „ki ment a legtöbb kilométert a játékban”, vagy „ki ült meg több disznót” versenyeket rendezni hatalmas díjakért cserébe 🙂

Van még két új sínfajta is, amelyek ránézésre valami spéci redstone-os kapcsoláshoz kellhetnek, de én ezzel a logikai kapus bohóckodással csak annyit tudtam eddig kezdeni, hogy kihúztam egy csík spu vezetőanyagot, leraktam egy kapcsolót meg egy ajtót, aztán nyomkodtam fél óráig, mint a hülyegyerek.

Ennyit az update-ről, már csak a demo-ról rittyentek pár sort: a PC Gamer nevű játékmagazinnak hála van lehetőség mostantól nyomulni a játékkal ingyen is (tölthető innen), minden tárgy, blokk elérhető, az egyetlen „apró” stikli az, hogy mindezt csak 90 percig tehetjük meg – utána a világ lezár, és nem tudunk tovább módosítani rajta. Ennek ellenére a drogdílerek évtizedek óta bevált módszere szerintem itt is működni fog: akit másfél óra alatt nem fog meg a játék, az úgysem venné meg, aki pedig rákattanik (erős a gyanúm, hogy ez a tábor lesz a nagyobb), az meg úgyis meg fogja venni, hogy folytathassa az alkotást. Márpedig ugye a Minecraft pont erről szól, ezért szerettük, és ezért fogjuk szeretni mindörökké.