Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák.

Hogy ez milyen igaz! Ma is azért nem lesz post, mert mennem kell Fallout-ozni 😀

Mostanában gyakran eszembe jut Will Smith egyik frissebb eresztésű filmje, a Legenda vagyok. Tudjátok, az az a mozi, amiben egyedül ő él túl egy vírusfertőzést Manhatten-ben, és hűséges kutyájával ketten uralják a várost küzdve az állatkertből megszökött oroszlánokkal, és az időközben hm… kicsit magukból kifordult állampolgárokkal. Övé a város, bárhova bemehet, bármit elvehet, bármelyik kocsit elkötheti, csak éppen a lényeg hiányzik az életéből: a társadalomban élés biztonsága. Mióta újra és újra belevetem magam a Fallout3 világába minden alkalommal eszembe jut a film, mivel ugyanolyan magányosnak és kicsinek érzem magam, mint amilyennek Robert Neville érezhette magát a kihalt, sivár nagyvárosban (pláne miután… hagyjuk, nem spoilerezek, tessék megnézni!).

Az ‘egyedül vagyok egy több millió emberre tervezett metropoliszban’-érzés tökéletesen átjön a fent említett játék nyüstölése közben is. A legjobb az lesz, ha mellékelek egy képet, ami talán visszaadja a hangulatot (amúgy a Wall-E is ezen a vonalon mozog, bár tény, hogy kevésbé nyomasztó):

Persze az emberiség kihalása után hátramaradó táj nem csak a játék fejlesztőit ihlette meg, elég ha csak a Legenda vagyok alapjául szolgáló regényt említjük, vagy épp’ Matt Logue zseniális fotóit, amelyek a kihalt Los Angeles-t ábrázolják. Ezeken az épületek a helyükön vannak (a fenti képpel ellentétben, bár az egy fiktív atomháború utáni világról készült), mégis elkapja az embert a kozmikus magány tőlük:

Hja, és ha már a témánál tartunk: íme a videó, ami nem próbál meg elkeseríteni, és valamiféle szorongással hatni az emberre, sőt: szerintem nagyon szép. Time lapse technikával készült, az aláfestő zenéjét pedig a Radiohead szolgáltatta (kulisszatitkok a készítéséről itt):

Persze ez csak néhány példa volt erre a kihalt Föld témára. Valahogy az embereket izgatja a kérdéskör, hogy milyen lehetne a világ mondjuk egy gyilkos járvány után, milyen lehet az, amikor a természet szép lassan elkezdi visszafoglalni a helyét: indák kúsznak a toronyházakra, vadállatok falkái, és bogarak milliárdjai lepik el a beton repedésein kibújó fűtől zöldbe borult utcákat… A vicc pedig az, hogy ha így folytatjuk erre minden esély meg is van. Cseszhetjük a tudományt, ha majd Földanya immunrendszere beindul, és komolyabb antitesteket kezd el termelni  a kórokozók ellen, akik miatt betegeskedik már hosszú ideje…

(NSFW: Not Suitable For Work, azaz Nem Ajánlott Munkahelyre)

Munkahelyen – szigorúan ebédidőben ofcoz (hátha olvas a főnököm :D) – nézegetem a Google Reader-ben a Turulmeme legnépszerűbb cuccainak feed-jét. Mint gyakorló kocka ezt természetesen a gyorsbillentyűk segítségével tolom, J-vel következő post, K-val előző, és ami megtetszik, de nem akarom idebent kivesézni (mondjuk egy Youtube-videó) azt L-lel beteszem a kedvelt postok közé későbbi felhasználásra.

Tipikus eset történt megint: csöcsösnős animáltgif beficcenik a képernyőre, kobramarás sebességű J billentyű leütés, majd – némi rákészülés után – egy még gyorsabb K–L–J kombó következik.

Már sokszor megtörtént ez velem, de csak ma jutott el a csöpp eszemig, hogy ez vicces 🙂

Tegnap újra nekiestem a Fallout3-nak, és újra sikerült elérni azt a tudatállapotot, amelyben úgy érzed, hogy ott vagy a lepusztult vidéken, ahol halál vár rád, ha nincs nálad elég gyógyinjekció. Az utóbbi évek legnagyobb WTF? érzését ennek a csodának (nincs rá jobb szó) köszönhetem. Konkrétan csak lestem percekig a monitort, amikor szembesültem azzal, hogy a fejlesztők mindenre gondoltak:

(Vigyázat, SPOILERVESZÉLY!)

még az elején Megatonban van egy flúgos picsa (Moirának hívják), aki mindenféle idióta küldetésekkel bíz meg, amelyek segítségével információkat kell gyűjtened neki a készülő könyvéhez. Az a célja, hogy a mű útmutatásul szolgáljon a jövő embereinek, és minket kér fel a piszkos munkákra: hol sugárbetegséget kell kapnunk a kedvéért, hol össze-vissza kell törnünk magunkat (bónusz, ha még le is bénul egy-két végtagunk…), hol pedig szeretné, ha becsempésznénk egy kis műszert az egyik szörny fő szaporodóhelyére – lehetőleg úgy, hogy egyiket se bántsuk, mert olyan aranyosak (namegazanyád). Két fejezethez asszisztáltam már, és épp küldött volna el a következő idióta quest-re, amikor – ahelyett, hogy útra keltem volna – újból szóba elegyedtem vele. Néhány perc alatt sikerült meggyőznöm(!) arról, hogy mekkora idióta már, meg közröhej tárgya lesz, ha ezt a hülyeséget kiadja, erre ő beletörődően igazat adott nekem, és közölte, hogy tényleg baromság volt ez a kutatás, és most már nem is akarja folytatni. Ezzel a húzásommal tulajdonképpen elestem néhány mellékküldetéstől, de – és most jött a döbbenet – a program közölte, hogy kaptam egy új tulajdonságot, amely a Dreamcrusher névre hallgat (magyarul kb. ‘Illúziógyilkos’), mivel sikeresen lebeszéltem Moirát élete álmáról 😀 Ez a vonásom a jövőben arra lesz jó, hogy az ellenfeleim 50%-kal kisebb eséllyel fognak kritikus találatot bevinni nekem, mivel úgymond elveszem az emberek lelkesedését a környezetemben 🙂

Zseniális!

UPDATE:

valaki hozzámvághatná azt a képet a Google képkeresési találatai közül, amely a ‘ fallout3 moira brown ranged weapon ‘ kifejezésre keresve elsőként jelenik meg a listában…(screenshot itt) 🙄

Ahhoz képest, hogy részemről mindent megtettem azért, hogy ma már ne legyek szarul, ne legyek komplett zombi, és ne émelyegjek kisebb-nagyobb intenzitással valahogy mégse akar összejönni ez a „jól érzem magam a bőrömben” életérzés már napok óta. Pedig tegnap még – otthagyva csapot-papot, GTA4-et, Fallout3-at – jó korán (~11 óra) le is feküdtem, ma minél tovább kitoltam az ébredést, reggel ittam egy jó erős kávét is (mondjuk azt lehet, hogy nem kellett volna), ám mindez hasztalan volt: itt van délután 1 óra, és kábé ugyanúgy érzem magam, mint hétfőn: hányinger, leszedáltság, élőhalott-attitűd. Valaki kitalálhatná már, hogy mivel lehet ezt kúrálni, mert nagyon kezd elegem lenni belőle.

Konstans hányinger ide vagy oda (ami még ma is megvan, úgyhogy valószínűleg sikerült ügyesen rottyra vágnom a gyomromat valamivel) tegnap mégis rávettem magam, hogy kipróbáljak valami olyat, ami a tizes „végigjátszandó játékok” listámon elég előkelő helyen szerepel – konkrétan „ő” az első. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a GTA4 – Episodes from Liberty City című kiegészítővel. Miközben megpróbáltam rávarázsolni a vinyómra rá kellett döbbennem, hogy:

1. a jelenlegi összkapacitásom (két vinyón kb 400 giga) egész egyszerűen nem elég, szóval vagy beszerzek egy Blue-ray írót, és nagyüzemben nekiállok kiírni minden porn fontos adatomat azokra a csecse ötven gigás lemezekre, vagy veszek egy két terás behemótot, aztán néhány hétig megint elférek
2. újfent bebizonyosodott, hogy gyakran kényelmesebben, és gyorsabban telepíthetőek a tört játékok, mint az eredetiek: a gyári, két DVD-s verzió nem elég, hogy sokkal lassabban kúszik fel, mint a Daemon Tools-ban bemountolt image file-ból (a hardver limitált sebessége miatt), de utána jöhet a GTA4-nél szokásos szívás: Social Club felpakolása, patchelés, és a többi mókás művelet, amik nélkül meg se akar mozdulni a cucc. Ezzel ellentétben a crackelt változatnál elég lefuttatni az update-et, bemásolni a kicsit megmókolt dll-t, és exe-t, és már mehet is a menet – Social Club, és egyéb felesleges sallangok telepítése nélkül.

Kicsit féltem ugyan a játéktól, mivel én még full grafikán röccenésmentesen futni nem láttam sehol (mivel hírhedt az optimalizálatlanságáról), és a gyanúm félig-meddig be is igazolódott: szerencsétlen Geforce 8600 GTS-em csöppnyi 256 megás videomemóriája csordultig telt bitekkel, és még így is csak 35-ös értékig sikerült feltornászni a százas skálán a látótávolságot alacsony textúra-részletesség mellett. Szegényt annyira megviselte a hirtelen jött terhelés, hogy néhány óra játék után nekiállt érdekes grafikai hibákat produkálni (amilyeneket legutoljára talán C64-en láttam), amin csak egy restart segített. Hiába, a néhány héttel ezelőttig mellette dolgozó 2 gigaherzes Celeron proci mellett elkényelmesedett a drága 🙂 Ettől eltekintve a kicsit csúnyácska látványt tökéletes gördülékenységgel volt képes prezentálni (ezért is bosszankodtam kicsit, hogy az opcióknál egész egyszerűen nem engedte feljebb húzni a grafikát), így semmi nem állt a szórakozás útjába.
Aki nem ismerné a GTA-t annak pár szóban összefoglalnám: ez az a játék, ahol a városban bolyongva bármit (pontosabban majdnem bármit) megtehetünk, autókat lophatunk, lövöldözhetünk, helikopterrel repkedhetünk, vagy akár a tűzoltóautó fecskendőjével hűsíthetjük a Joe Cocker által is megénekelt summer-ben kókadozó gyalogosokat. Persze egy erős történet nélkül mindez semmit sem érne (erre remek példa a Just Cause, ahol nem volt sztori, csak szabadság – gyorsan unalomba is fulladt az egész), így az utóbbi évek GTA-i híresek voltak a remekül megkomponált, filmekbe illő átvezető jelenetekről, emlékezetes karakterekről (Vice City, Lance Vance, megvan?), és nagy műgonddal kibontott storyline-ukról, amelyek során erős empátia alakulhatott ki az általunk irányított főhős iránt.

Főhősünk: Johnny, az álmodozó tekintetű

Visszakanyarodva az Episodes from Libety City-re: a játék ugyanabban az erősen New York-ra hajazó városban játszódik, ahol az alapjáték. Két egymástól teljesen eltérő történetet tolhatunk végig: a The Lost and Damned-ben Johnny Klebitz-et alakítjuk, aki a Lost Brotherhood nevű motorosbanda főnökének jobb keze, és nem kicsit durva arc: a testvéreiért bármire hajlandó, legyen az némi robbantgatás, lövöldözés, vagy emberek vallatása. A kiegésztő másik darabjáról, a The Ballad of Gay Tony-ról egyelőre nem sokat tudok elmondani egész egyszerűen azért, mert még nem próbáltam ki. Visszatérve Johnny-ra: arcberendezése alapján ő is beillik a kreten.hu „Kevésbé foglalkoztatott babysitter-ek” sorozatába, de mégis van benne annyi humánum, hogy az ember együtt tudjon érezni vele. Napjainkat a különféle bandákkal való kakaskodás, és alakzatban krúzolás fogja kitenni, miközben bömböl a kemény metál – egész egyszerűen imádnivaló ez az életérzés 🙂 Találtam magamnak kedvenc rádiócsatornát is: a hangulathoz szerintem leginkább az LCHC (Liberty City HardCore) nevű passzol leginkább, mivel a repertoárjában olyan előadók szerepelnek, mint a Sepultura, Deicide, Cannibal Corpse, és a Kreator, ja és nem mellékesen maga Max Calavera a DJ 🙂

A tegnapi nap néhány órányi játéka alapján rengeteg olyan élményem volt, amik azoknak nem jelenthetnek újdonságot, akik tolták az alapjátékot: a csillogó, hullámzó víz, a város eszméletlen részletessége (egész egyszerűen minden a helyén van), a háztetőkről eléd táruló gyönyörű panoráma, a gyönyörű naplementék (a házak tűzfalai ilyenkor vörösek a Nap fényétől, stb.) a kidolgozott harcrendszer (ha csak megsebzel valakit pisztollyal, akkor odakap, stb), és az olyan apróságok, mint amikor elütsz valakit, akkor véres lesz az autód kasztnija. Órákat, sőt napokat vesz majd igénybe, hogy felderítsem az egész várost, de megintcsak ismételnem kell magam: akik velem ellentétben játszottak az alapjátékkal azoknak a cucc ezen része már nem lesz akkora élmény, ellentétben az új fegyverekkel, a rengeteg új motorral (amelyek között sajnos eddig nem találtam egy gyorsaságit sem), és persze az új küldetésekkel. Állítólag Johnny kalandjainak végigtolása körülbelül tíz órába telik, és ugyanennyit igényel a kiegészítő másik darabja, a The Ballad of Gay Tony is. Arról egyelőre nem tudok nyilatkozni, de ha van ennyire jó, mint ez, akkor nem fog csalódást okozni.
Még egy momentum a végére, amely miatt már a második játékkal töltött percben elkapott a röhögés: az első küldetés úgy indult, hogy mi vezethetjük a banda többi motorosát vezérként. Konkrétan az első derékszögű kanyarban volt szerencsém megtekinteni, ahogy a nyakamban loholó társaim szép sorban csattannak fel motorostul a szemközti épületre. Amúgy ez jellemző a játékra: azok a küldetések, amelyek során alakzatban kell krúzolni, mint egy szervezett banda rendre kabaréba fulladnak: hol egymást fellökve borulnak el a társaink, hol egyenesen a banda vezére, Billy kap hátulról el egy civil autót, amelynek eredményeképpen hosszú percekig azt bámulhatjuk hogyan próbálja az őt irányító intelligencia félretolni az akadályt az útból. Persze ezek csak apróságok, a játékért összeségében egy nagy pirospont jár a Rockstar-os arcoknak, optimalizálatlanság ide vagy oda. Nem érződik rajta a lenyúzott rókabőr édeskés szaga, minden kiegészítőnek ilyennek kéne lennie.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítheti a blogolást négy (pontosabban öt) Offlájniában töltött nap. Nehéz nekidurálni magam, hogy megírjam milyen volt Odaát, Ahol Nincs Internet, pedig érdemes lenne: utólag azt kell mondanom, hogy – a ropogósra sült bőrömről, a higiénia-pániktól, és a napszúrásom által okozott tegnap éjszakai rémálmaimtól nagyvonalúan megfeledkezve – megérte kicsit kiszakadni a gép elől, és bemerészkedni az emberek közé. Némi antiszociáltságot azért felfedezni véltem magamon, nem szívesen álltam le idegenekkel beszélgetni, de ennek ellenére szorosabbra fűztem a spanságot néhány ezer éve nem látott ismerősömmel. Már ezért megérte.
Az előző postban felsorolt állatfajok nagy részével valóban sikerült találkoznom (a zenei felhozatal okán mondjuk bölcsész-punk arány azért erősen felborult a tarajosok javára), úgyhogy nem csalódtam túl nagyot az elvárásaimhoz képest. Négy napig minden este sikerült eléggé lealjasítani magunkat, amelyet rendkívül költséghatékony módon úgy értünk el, hogy a parkolóban ittuk a Tesco-ban vásárolt italokat a tűző napon – így jobban üt, és még barnultunk is 🙂 Bevinni nem lehetett semmit (még egy félliteres ásványvizet, vagy egy fél kilós kenyeret sem), de legalább ebből is szültünk pár hülye beszólást: például amikor Tamás barátom meglátott egy 8-10 fős társaságot, akik a sátrak között békésen falatozgatta a becsempészett piákat, akkor nekiállt kiabálni, hogy „illegális ételfogyasztók, hívjátok a biztonságiakat!” ezzel mintegy kifigurázva a szituáció röhejességét, amelyben még a kaja behozatala is tiltottnak minősül. Személy szerint én nem is nagyon emlékszek ilyenre, pedig voltam már néhány feszten – bár a PAFE szervezői mindig is híresek voltak a kreatív gondolkodásukról, elég ha a tavalyelőtti kuponos megoldásukat említem. Konkrétan megtörtént azon a bulin, hogy először odamenvén a az egyik pulthoz nyújtottam a csajnak az ezresemet, mire ő közölte, hogy ezt nem fogadhatja el 🙂 Nagy nehezen megértettem, hogy itt bizony be kell váltani kuponra a HUF-ot, különben szomjan maradok… ebből is született legalább néhány aranyköpés, elég ha csak „a háborúhoz három dolog szükséges: kupon, kupon, kupon!”-t említem 😀
Visszakanyarodva az idei bulihoz: a koncertekről túl sokat nem tudok elmondani, de ez nem azért van, mert esetleg nem emlékeznék rájuk (tényleg), hanem mert nem vagyok akkora zeneszakértő, hogy esetleg a kihangosításról, a fénytechnikáról, a fellépők teljesítményéről, illetve az általuk használt gitárok minőségéről tudjak hosszasan értekezni. Három momentumot emelnék ki: az első, hogy kellemes meglepetésként ért, amikor a szlovák Konflikt nevű – amúgy meglett férfiakból álló – punkzenekar énekese egész korrekt magyarsággal, és empatikusan vezette át a számaikat. A másik két említésre méltó dolog már Lovasi Andráshoz kötődik: sajnos nem vártuk meg a Kiscsillag neve zenekarával tartott koncertjének a végét (így az alábbi sztorit húgom elmesélésből ismerem), pedig kisebb botrányba fulladt: kábé a betervezett időtartam felénél két szám között Bandi megkérdezte a közönséget, hogy „ti is halljátok ezt a zúgást?” Valóban csapnivaló volt a kihangosítás, sőt valami ütemes pattogás is befigyelt, aminek a ritmusára nekiálltak improvizálni 🙂 Az lett a vége, hogy Lovasi megköszönte a lehetőséget, és zenekarostul levonult a színpadról. Megértem, hogy zavaró lehet ilyen körülmények között játszani, de kíváncsi lennék, hogy egy dedikált Kiscsillag koncerten is megcsinálta volna, ahol a rajongók fejenként 1200-1500 forintot perkáltak volna, hogy láthassák őket? Aligha. Ami viszont pozitív volt vele kapcsolatban, hogy a Kispál vasárnapi nagyszínpados bulijával már nem volt hiba: tőle megszokott jópofa dumákkal kötötte át a számokat („azért jöttünk vissza ilyen soká a visszatapsra, mert Áronnak (ő a dobosuk -JonC) egy átlagemberhez képest feleakkora a húgyhólyagja, és el kellett mennie WC-re. Legalább a heréi jó nagyok. Van olyan nő egyáltalán, akinek bejönnek a nagy herék? Látod, Áron, ezért nincs neked csajod!”), és látszott, hogy élvezi a bulit. Kár, hogy pár kevésbé erős számot is beleerőltettek a számlistába (Kicsit hadd pl.), amelyekkel néhány percre lehúzták a hangulatot – az enyémet legalábbis mindenképpen.

Még egy koncertsztori: az utolsó este Irie Maffia-koncertjén volt szerencsém végig egy faszkalapot bámulni a zenekar helyett, aki a színpadon üldögélt kitakarva a látványt, és a telefonját nyomkodta unott pofával. Innen üzenném neked (persze minimális az esély, hogy olvasod), hogy a jó kurva anyádat, te beképzelt tajparaszt, én voltam az, aki a pofádba villogtatott a fényképezőgéppel, hogy kapj már észbe – persze sikertelenül. Amúgy a környéken álldogálók közül mások is hasonló véleményen voltak, úgyhogy a hiba ezúttal sem az én készülékemben volt.

Szerencsére azért túlnyomó többségben pozitív emlékeim vannak a buliról, bár ezek nagy része a pápai brigádnak köszönhető, és nem a fesztiválnak. Kiemelkedően szórakoztató volt Csocsi, aki kezében söröskorsót szorongatva közelített meg válogatás nélkül mindenkit, és kínálgatta őket keksszel, sörrel – épp mi volt nála. Szerencsére senki nem vette tolakodásnak, és nem kötött bele, pedig félő volt, hogy – minden jószándéka ellenére – kifog valami idegbeteg barmot, aki tolakodásnak veszi a túlzott közvetlenségét.
Még néhány apróbb sztori van, amik viccesek voltak: szombat (vagy vasárnap? :D) délután épp a kocsinál iszogattunk a parkolóban, amikor elkezdett lemerülni az akksi, és nekiállt akadni a muzsika. Úgy döntöttünk, hogy betoljuk a gépsárkányt, hogy a motort járatva kicsit visszatöltsük az elhasznált energiamennyiséget. Két perce tologatták a többiek fel-alá, ami elég volt arra, hogy egy frissen érkezett társaság beálljon a helyünkre, ami azért is kellemetlen volt, mert közel álltunk a bejárathoz, ráadásul mellettünk állt még két autó, amelyekkel szintén pápaiak jöttek. Odamentünk a társasághoz, és kulturáltan (ekkor még tényleg úgy!) megkértük az anyósülésről kiszállt csajt, hogy álljanak odébb, mivel mindössze két percre hagytuk el a helyet, és szeretnénk visszaállni. Erre ő benyögött egy ilyet, hogy „hát ilyen az élet”, mire M. barátom – aki nem mellesleg egész szép nagyra nőtt – hathatós közreműködésével megemlítettük nekik, hogy ha itt hagyják a kocsit annak esetleg nem lesz jótékony hatása a visszapillantó-tükrökre. Ennek hatására végül néhány perc múlva úgy döntöttek, hogy mégis inkább odébb állnak, így vissza tudtunk gurulni a helyünkre. A sztorinak két oldala van: egyrészt – szerintem – nem kellett volna flegmán válaszolni, amikor szépen kér az ember (persze megint én voltam, aki megpróbált diplomatikus lenni), és csak ők tehetnek arról, hogy a fenyegetés eszközéhez kellett nyúlnunk, másrészt viszont nincs olyan, hogy bérelt hely (maximum a temetőben), nem pisáltuk körbe azt a téglalapnyi területet, így nem biztos, hogy jogos volt a felháborodásunk. Ha beleképzelem magam az ő helyzetükbe, én már az első, kulturált, udvarias kérésnél úgy határoztam volna, hogy akkor odébbállunk, de nem vagyunk egyformák. Már megint egy morálisan ingoványos kérdéskör, mostanában sajnos egyre több az ilyen az életemben.
Még egy történet (ez már vidámabb lesz), és tényleg befejezem: szintén utolsó este kreatívra ittuk magunkat, aminek ez lett az eredménye:

Ennek a helyén egy nagy P betű volt olvasható eredetileg (a parkolókat jelölendő), de ez szerintem lényegesen viccesebb 😀 Végeztünk vele, leültünk nem messze, és néztük a reakciókat. Aki észrevette az nekiállt röhögni, és sokan le is fényképezték, szóval hatalmas sikert arattunk vele 😀 El is neveztük izibe Farkoló-jelnek, ezzel újabb szar szóviccet kreálva az emberiség javára.

Nagy vonalakban ezek az említésre méltó történések estek meg velem ezen a négy napon. Mindazonáltal, hogy volt jópár dühítő momentum mégis csak ismételni tudom magam: jó volt, érdemes volt megnézni, megérte. Abban viszont szinte teljesen biztos vagyok, hogy idén nyárra nekem épp’ elég volt a fesztiválozósdiból, így is elkapott néha az ember- és tömegundor 🙂

Holnaptól négy napig naphosszat mosolygós barátságos szekusbácsikkal, tarhálós tizenéves pankgyerekekkel, hiperintellektüel bölcsészekkel, könnyűdrogos rasztákkal, és farmerkabátos negyvenes rockerekkel fogok hömbölödni a Pannónia Fesztiválon. Keddre fogok talán regenerálódni, bár a beszédkészségemmel lehetnek majd még gondok akkor is 🙂 Drukkoljatok, hogy megússzam tüdőgyulladás nélkül!

Úgy gondolom, hogy a Facebook, és az általa nyújtott közösségi élmény az internet egy olyan sarkalatos pontjává nőtte ki magát néhány év alatt, amit elkerülni csak nagyon nehezen lehet. Hiába nem regelsz akkor is belefutsz a portál hálózatba nyújtott csápjaiba: like-gombok, Facebook-profilok a Google-találatok között, és ez még csak a kezdet. Bár Zuckenberg szerint vége annak, hogy a Facebook-on személyes adataink csak ránk, és az ismerőseinkre tartoznak (ennek értelmében tavaly decemberben módosították az oldal adatvédelmi beállításait: alapértelmezettben minden információnk – beleértve a nevedet, profilképedet, városodat, kedvelt oldalaidat, és az üzenőfalra kiposztolt üzeneteket – nyilvánossá vált, és ezáltal megtalálható lett akár a Google-lel is), ez ellen természetesen(?) lehet védekezni. Két nagyon jó módszert találtam erre, nézzük őket sorban:

1. Az első a kevésbé radikális, ámde mégiscsak hatékony megoldás: ha nem akarod törölni magad az oldalról (mert például szeretsz kapálni a Farmville-ben), de mégse szeretnéd, hogy az életed nyitott könyv legyen bárkinek, akkor van lehetőséged módosítani az oldal adatvédelmi beállításait. Na igen, ámde ez a menürendszer olyan szövevényes, mintha direkt tervezték volna olyanra, hogy elvegye az egyszeri felhasználó kedvét a vele való babrálástól. Erre szolgál gyógyírrel a reclaimprivacy.org nevű oldal apró bookmarklet-je, amelyet elindítva végigcsekkolja a profilod beállításait aszerint, hogy mennyire vannak korrektül belőve adatvédelmi szempontokból.Használata egyszerű: ezt a linket fel kell húzni az egérrel a böngésző könyvjelző-sávjába, majd a Facebook vonatkozó oldalának megnyitása után rá kell kattintani:

   Privacy Scanner

   Ekkor egy sáv jelenik meg, amely tájékoztat az esetleges hibás beállításokról, és azok kijavítására is ad tanácsokat:

   

   Mint látható, nálam még bizony fennáll a veszélye, hogy kedves ismerőseim véletlenül adatokat szolgáltathatnak ki rólam különféle alkalmazásoknak, és ott a link is, ahol ezt át lehet állítani. Nem árt erre is odafigyelni. A két tétel, ami a shoton ‘scanning’ státuszban van valamiért nem működik, remélhetőleg ezt javítani fogják a bookmarklet fejlesztői (érdemes követni őket Twitteren, és/vagy Facebook-on, hogy értesüljünk a friss verziókról).

2. Van még egy másik megoldás is, bár az kicsit permanensebb: töröljük a fiókunkat, és elhárítottuk a veszélyt! „Persze” pofátlan módon az oldal – meghazudtolva minden ajánlást, és íratlan szabályt – nem teszi könnyen elérhetővé a fiók törlését, két kattintással mindössze felfüggeszteni tudjuk azt, ami nagyjából semmit sem ér (kapjuk továbbra is a maileket az oldalról, stb). Ha úgy döntöttünk, hogy véglegesen törölni szeretnénk magunkat azt ezen a linken tehetjük meg (állítólag valahol a help-ben is megtalálható jó mélyen eldugva). Ez bekéri a jelszavunkat, captcha-t is kitöltet, sőt ad két hetet a törlés után, amely során bármikor újraaktiválhatjuk a fiókunkat (ezt tényleg nem szeretném kommentálni), de mindezen átvergődve végül engedi elkövetni a virtuális öngyilkosságot.

A második megoldás persze hatékonyabb, de kicsit odafigyelve (és nem átesve az egészséges paranoia túloldalára) beállítható az oldal úgy, hogy ne teregesse ki minden kis titkunkat a nagyvilágnak (enyhe túlzás volt, tudom). A szokásos jótanácsokat persze nem árt megfogadni: annak nem lehet kellemetlensége, aki nem ad támadási felületet. Ne tessék hányós-fekvős képeket, meg „rohadjon meg a főnököm” típusú státusüzeneteket kirakni, és célszerű nem megadni a telefonszámunkat/lakcímünket a profilunkon – pláne nem úgy, hogy bárki elérheti, és nem lehet gond. Ha ezeket a józan paraszti eszen alapuló szabályokat betartjuk, akkor nem lesz szükségünk a fiókunk törlésére, és nem esünk el a virtuális állatkák össznépi bögyörészésének semmihez sem hasonlítható élvezetétől 😀

UPDATE:

a Webisztán is írt erről, bár nem tőlük emeltem át az ötletet. Ott találtam ezt a linket, ami kicsit részletesebb statisztikát generál a profilunkról.

UPDATE2:

ha a fenti aggályoktól megriadva törölni szeretnétek a profilotokat, akkor arra a legjobb nap a május 31.! Részletek itt 🙂

Imádom a problémákat. Tényleg. Mennyire unalmas lenne már az élet, ha minden elsőre csont nélkül sikerülne, és így elesne az ember a megoldás megtalálásának felemelő élményétől? Bizony mondom, ez rendkívül fontos része az ember életének: kell egy kicsit (néha napokat, sőt heteket) agyalni, szívni, Google-ozni ahhoz, hogy végül sikeresen vegyünk egy akadályt, de a végén érzett elégedettség mindenért kárpótol. Most, hogy ezt a postot írom a háttérben fut a zenefeltöltés a telefonomra, pedig tegnap még azt hittem, hogy azzal, hogy Win7-re váltottam ezt maximum úgy fogom tudni abszolválni ha kanyarítok valamelyik vinyómból egy kétgigás partíciót, és felteszem az XP-t csak azért, hogy ez menjen. Kétségkívül működőképes megoldás lett volna, de nem lett volna túl elegáns, így máshonnan közelítettem meg a kérdést.

Kezdjük az elején: van nekem egy ütött-kopott Sony Ericcson k750i-m, amire még valamikor  2007 környékén tettem szert, és már akkor is használt volt. Az akksija a mai napig bírja 4-5 napig, van benne egy egygigás memóriakártya, lehet rajta rádiót hallgatni, viszonylag szép képet csinál a kamerája (2 MP, autofókusz, párszor már volt a blogon vele készült kép), és az évek során már-már érzelmi kötődés alakult ki bennem iránta. XP alá létezik USB-driver hozzá (mert bizony az új telefonokkal ellentétben ezt nem elég rátűzni az adatkábelre, és had menjen, sőt, ha nem a saját Disc2Phone nevű programjával másolod rá a számokat, akkor a lejátszásuk is bajossá válik), de Win7-re már „természetesen” nem létezik ilyen. Persze külföldi fórumokon észt osztó okos szakértők szerint elég betallózni a régi driverek mappáját, és felnyalja őket ((C) by Noszi) a Win7, de ez persze a gyakorlatban nem működött. Jópár órányi Google-ezés után rá kellett döbbennem, hogy ezt natúrban csak a hetes segítségével az életben nem fogom tudni megoldani, csak ha valamiféle XP-virtualizációt rittyentek az új Windows berkein belül. Némi keresgélés után úgy döntöttem, hogy a VirtualBox nevű csoda mellett teszem le a voksomat, mert free, open-source (sok-sok piros pont), és egész egyszerűnek tűnt a kezelése a screenshotok alapján. Lehúztam a hetvenegynéhány megáját, torrentről vadásztam hozzá egy MiniXP-t előkerestem a jogtiszta, hologrammal ellátott XP CD-met a fiók aljáról, és halk ima elrebegése után elindítottam a programot.

Az első kellemes meglepetés az volt, hogy pofon egyszerű, ráadásul magyar nyelvű varázsló segítéségével állíthatóak be a virtuális gép alapvető paraméterei, úgymint memóriaméret, partícióméret, oprendszer típusa, stb. Nagyon egyszerű az egész. Ha ez megvan már csak meg kell neki adni a Daemon Tools meghajtóját a DVD-meghajtót, ahonnan azután annak rendje és módja szerint elindul a telepítés. Érdekes volt ezt végigkövetni úgy, hogy a megszokott teljes képernyős megjelenítés helyett egy kis ablakban futott… imádom az efféle élményeket 😀 Ha már fut a rendszer, akkor már csak VirtualBox Guest Additions nevű okosságot kell feltelepíteni (‘Eszközök’ -> ‘Integrációs szolgáltatások telepítése’), és nekiállhatunk bűvészkedni. Vegyük például a következőt: alapvetően nem árt, ha néhány mappát elérünk a vinyónkon a dobozból is. Ezzel volt egy kis szívás, végül a fent említett szolgáltatások felrakása megoldotta a problémát. A megosztott mappák mint hálózati meghajtók jelennek meg a virtuális gépben, így akár mindegyikhez külön betűjelet is rendelhetünk a könnyebb elérhetőség érdekében (Hálózati helyeken belül az Eszközök menün belül Hálózati meghajtó csatolása vagy mi… nem tudom magyarul, mivel az XP-m angol :))

Ezek után már csak az USB-vel volt némi tökölés (a VirtualBox főmenüjében a ‘Konfigurálás’-on belül hozzá kellett adni), és röpke egy-másfél órás szenvedés után végre megszültem ezt a látványt:

Végre fut a Disc2Phone, és felismerte a telefont is

Bár nem bántam volna ha egyből felismeri a telefont, de így legalább megint tanultam valami újat, és legközelebb már magabiztosabban fogok virtuális gépek telepítéséhez nekifogni 🙂 Amúgy ezzel az okos programmal nem csak WindowsXP-t, hanem Linux-ot, Solaris-t, BSD-t, és egyéb senki által nem használt (sic) oprendszert is be lehet rakni a dobozba. Az lehet az igazi feeling, amikor a Linux terminálja mosolyog a Win7-es Aero-s csilli-villi környezet kellős közepén egy ablakból 😀