Munkahelyi terror áldozata lettem már megint. Éppen vicces Avatar-remake képeket nézegettem ezen az oldalon (a fülesem nyomatta közben a Zagar-t a nyakamba), amikor egyszer csak egy jó harmincas öltönyös úriember termett mögöttem, és a következő dörgedelmes himnuszt idézte hozzám: „Ez bizniszníd kollega? Már megint szólnom kell?” (Bizniszníd: a munkához szükséges weboldalak/programok/szexuális segédeszközök összesége) Erre én természetesen egy kobramarás-sebességű pirosikszre kattintást követtem el egy rövid „Nem” kinyögésével kísérve, miközben egy röpke, de velős imát mormoltam el magamban, hogy ne vegye észre a tálcán sorakozó néhány egyéb program ikonját, amelyek szintén nem feltétlenül létfontosságúak a munka szempontjából (nem részletezném ezeket, de maradjunk annyiban hogy nagy portable rajongó vagyok :)). Bizony indokolt is volt az egész eset: valóban olyan tevékenységgel terheltem a céges hálózatot, amely nem a munkámat támogatta… ettől függetlenül a hatalommal való visszaélés klasszikus esetének tartom az effajta megnyilvánulást! Ez a fajta manager (a cégemnél ők a világ urai, akiknek az irodáiban már sok ember sorsa pecsételődött meg, legutóbb egy srácé, aki velem kezdett, de a főnöke úgy döntött hogy nem elég aktív, ezért azonnali hatállyal kirúgta mindenféle fegyelmi nélkül… korrekt?!) elvárná tőlem, hogy – miután végeztem minden munkámmal – fél percenként kattintsak a ticketeket (megoldandó problémákat) kilistázó weboldal ‘Refresh’ gombjára, közben pedig malmozzak az ujjaimmal? Nanemár. Persze nem mindenki ilyen, de találkoztam olyan kisfőnökkel, aki a következőket mondta a jelenséggel kapcsolatban: „ha az én csapatomban valaki flashjátékokkal szórakoztatja magát, az nem zavar, amíg a feladatát megfelelően ellátja”. Szerintem ez lenne a korrekt eljárás, de persze sajnos nem mindenki ilyen. Annyira kíváncsi lennék arra, hogy egy ilyen magabiztos diktátor, mint amilyen ez a mai segg volt (aki mellesleg nem is felettesem) hogyan viselkedhet, amikor esetleg ő kerül a férfinemiszerv rosszabbik végére? Akkor is ilyen laza, és arrogáns lehet a stílusa, amikor épp a rendőr bírságolja? Amikor meghal valamelyik közeli rokona? Akkor is ilyen kibaszott beképzelt paraszt lehet, amikor kiderül, hogy a felesége halálos beteg…?!
Kicsit túlpörögtem… Kurvára fel tud cseszni, amikor azért aláznak meg, mert megtehetik. Ez volt most is a fő ok, nem az, hogy vicces képeket nézegettem egy kurva oldalon. Valahogy persze mindig kifogom az ilyeneket: amikor – a már említett Sokoróban – voltam karbantartó, akkor is összehozott a sors Zsoltival, a kopaszodó negyvenes fószerral, aki még mindig az anyjával élt, de közben persze bent a gyárban ő volt a főnök. Volt olyan, hogy kiadott egy munkát – lényegtelen a természete, asszem takarítani kellett valamit -, és közölte, hogy úgy csináljam meg, hogy ellenőrizve lesz. Mindezt fél év közös meló után (értsd: ő kiadta a feladatokat, de részt soha nem vett bennük, bár ha jobban belegondolok ez jobb is volt így), amely során rengetegszer tapasztalhatta, hogy megbízhatóan, és precízen próbálom végezni a dolgomat. Máig nem értem, hogy ezek után miért érezte szükségét annak, hogy figyelmeztessen arra, hogy rendesen csináljam meg, mert különben jön a dádá… Aztán persze voltak olyan összezörrenéseink is, mint amilyen a mai esetem volt ezzel az öltönyös versenyzővel: egész egyszerűen érthetetlennek tartom azt, hogy miért várják el vezető beosztásban levő emberek, hogy az ember imitáljon valami munkát, ha már mindent megcsinált – nem összecsapva, hanem ahogy azt kell – amit kioszottak neki! Anno a gyárban is volt hogy az udvaron kellett bújkálnunk a főnökök szeme elől, mert – bár már semmi dolgunk nem volt – nem volt szabad beülni a műhelybe… Röhej.
Nyugaton már rájöttek arra, hogy a rekreációra figyelmet kell fordítani akár a munkahelyen is. Ha valamelyik dolgozó éppen nem tud mit csinálni, akkor nyugodtan elfoglalhatja magát a cég által biztosított lehetőségek keretei között (nem ritka már a csocsóasztal sem!). Nos, az én cégem – hiába van amerikai tulajdonban – mégiscsak velejéig magyar: az anglicizmus, tegeződés, lazaság, és míííítingelés burka alatt az évtizedek óta bejáratott céges kultúra dolgozik: a parasztoknak jogai nem, csak kötelezettségei vannak (és itt újfent említenem kell a szegény kollega esetét, akit még a szakszervezetisek se tudtak megmenteni, pedig nem követetett el semmit). Ami viszont az igazán durva az egészben az az, hogy még így is hálát adhatok az égnek, hogy a gyár után sikerült bejutnom ide, hogy egész nap a seggemen ücsöröghessek. Olyan ez az egész, mint amikor  az ember annak örül, hogy a szar már nem a szájáig, csak a nyakáig ér. Imádom ezt az országot.

A hétfő hajnalok mindig jótékony hatással vannak rám. A félálomban, sápadt pislákoló fényben utazás a buszon, a kelő Nap első ecsetvonásai a dombok felett, az elsuhanó táj, a fülembe duruzsoló zenéim (amiktől bizony néha kiráz a hideg, annyira tetszenek), és a lelki felkészülés egy újabb fehérvári hétre mindig jó alapja a magvas gondolatok születésének. Rájöttem például arra, hogy mi is az igazi oka annak, hogy gyűlölöm a telet: az, hogy lealacsonyítja, megerőszakolja az éjszaka szentségét azzal, hogy már ötkor sötétbe borul a világ miatta. Nincs meg az az igazi éjszakai hangulata az embernek, hiába van akár már éjfél: megöli az érzést az, hogy délután lement a Nap. Nincs semmi szép ebben, nem csoda, hogy mindenki kicsit lehangoltabb ebben az évszakban. Szegény skandinávokat sajnálom is a klímájuk miatt, bár ők ebbe születtek, így lehet, hogy fel se fogják, hogy mennyivel szebb is lehetne a világ, ha néha úgy igazából meleg lenne náluk, és nem a farkasordító hidegben támolyognának haza részegen – dacolva a fagyhalállal – hanem úgy, hogy közben ragyognak a fejük felett a nyári csillagok.

Jön a tavasz… hetek óta ezt akarom hinni, de most valamiféle reménysugarat is látni vélek a büdös nagy sötétségben. Nem kell olyamikkel törődni, mint a károgó időjósok, meg az általuk ígért -10 fokok, ugyan. Hosszabbodnak a napok (a céges gépemen a F.lux is már fél öt helyett csak háromnegyed környékén kezdi el „bemelegíteni” a képernyő színeit), ma reggel is örömmel konstatáltam, hogy bizony nem kell vaksötétben végigkómázni a buszutat, mert olyan fél7-7 magasságában bizony elkezdett valami fényes mozgolódni a horizonton. Persze ezeknek a reggeli utazásoknak megadja az ízét a zene, a közeg, és a szinte elviselhetetlen álmosság, ami leginkább Fehérvár előtt szokott rámtörni. Kettős érzés, mert közben meg hallgatom a Balázsékat a Klassz FM-en, és néha konkrétan fel-fel szoktam röhögni, amilyen idióták ezek. Ma kellemetlen helyzetbe is kerültem miattuk: már bandukoltam a sétálóutcán, amikor a Vadon Jani elkezdett visítani, hogy „kiiileencvenezeeeeeer! hallottad, mit mondott? kilencvenezeeeeeer!” (most had ne fejtsem ki minek okán), és egész egyszerűen nem bírtam tartani: kirobbant belőlem a röhögés. Persze az utcán velem szembe jövő nénik-bácsik nem nagyon tudták hova tenni a dolgot (a headset nem feltétlenül feltűnő annyira, hogy láthassák), így kicsit riadtan húzódtak félre tőlem 🙂 Alig várom már, hogy ne nyakig kabátban, és pirosra fagyott fülekkel kelljen ezt az utat megtennem.. már csak 4 hónapot kell aludni, annyit már ki fogok bírni. Meg persze ti is 😉

… mondd, meddig bírod – énekli Szekeres Andris a Stereomilk Csillagtelep című slágerében, és most valahogy pont eszembe jutott ez a dalocska, mivel nagyjából így fest épp a lelkem tükre:

Nem mondanám, hogy túl kellemes érzés, amikor így begyullad, mindenesetre vigasztal a tudat, hogy reggelre kb. annyira csipás lesz, hogy ki se fogom tudni nyitni. Sebaj, a mai nap amúgy is a szemészet jegyében telt, de ha végigolvassátok a postot erre ti is rá fogtok jönni.

Az egész tulajdonképpen a hétvégén kezdődött: már szombaton éreztem, hogy valami nincs rendben, mivel nagyon fájt a szemhéjam. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősen, mivel nem voltam rákényszerülve, hogy kontaktlencsézzek, ezért az idestova 5-6 éves atombiztos (az ellen is véd) szemüvegemben borostásan igénytelenkedhettem végig ezt a pár napot. Persze szombaton eltöltöttem néhány órát a kedvenc kocsmám mélyén, ahol a keksz (sőt akár egy bicikli is) megállt volna a levegőben, olyan tömény volt a füst, és gondolom ez se tehetett túl jót szegényemnek. Ma hajnalban volt kritikus a szitu, amikor megpróbáltam belegyömöszölni a lencsét, amit némi fájdalom, és kín árán sikeresen meg is oldottam. A végeredményt, amit hosszas kitartó monitorbámulással (némi neonfénnyel megtámogatva) sikerült elérnem a fenti képen láthatjátok.

Pedig aztán pont ma akadtam rá egy (illetve kettő) csodálatos kis programra, amely F.Lux néven fut (köszi a kockablognak a tippért), és kicsinyke mérete (kábé fél mega) ellenére igencsak hasznos az ilyen monitorba gyógyult hülyéknek, mint amilyen én vagyok, ugyanis állítólag sokat segít a szem épségének megóvása érdekében. Alkotói észrevették, hogy este sötét van (nahát), de a monitor amit bámulunk órákig nem alkalmazkodik ehhez a változáshoz. Ezen lehet segíteni ezzel a kis tool-lal: nappal – amikor amúgy is van fény a helyiségben – a megszokott hideg színeket láthatjuk képernyőnkön, ámde este – amikor lámpafény mellett toljuk a netet – átvált melegebb, barackszínű tartományra. Mindezt elegáns módon úgy tették bárhol a Föld kerekén használhatóvá, hogy a programnak megadjuk a koordinátáinkat (Székesfehérvár pl. 47.19N, 18.41E), és ettől kezdve ő szépen kiszámolja, hogy ahol élünk mikor kel-nyugszik a napocska (erre van nekijje egy jó kis toolja is, amit itt érhettek el). Szóval most, ahogy ezeket a sorokat rovom az egész felület szép rózsaszínes-barackos jelleget öltve pompázik, bár az is lehet, hogy csak kezdek megvakulni.

Itt látható a görbe, hogy melyik napszakban milyen színt állít be a képernyőnkre

Társprogramként megemlíthetném a  Workrave-t, ami a monitorbreak-ként  is emlegetett (nem, nem a betörésére utal a kifejezés) óránkénti tíz perces szünetre figyelmeztethet, sőt akár még testgyakorlatokat is javasolhat, amelyek segítségével kicsit felpezsdíthetjük a vérkeringésünket ezzel előzve meg pl. a mélyvénás trombózist (ami nem vicc, tényleg az ülőmunka eredménye lehet).

Mindenesetre – bár nagyon jó, hogy nem kékesen hideg fehér színt kell néznem – azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit elkéstem ezzel, mivel a szemem sajnos már így is be van gyulladva. Eszembe is jutott pár sztori a múltamból ezzel kapcsolatban, amelyekkel hazafele jövet jól elszórakoztattam az autó úton tartásán fáradozó László nevű lakótársamat. Ezek gyakran eszembe jutnak a mai napig, úgyhogy nektek is leírom. Kezdjük időrendben:

még anno 4-5 éve Győrben dolgoztam egy nagyon korrekt, és abszolút nem szégyenteljes munkakörben. Öltönyös-nyakkendős meló volt, sőt még papírmunkám is volt rendesen miatta, de nem mondanám annak a kifejezetten karrierlehetőséggel, és hosszú évtizedekig tartó munkaviszonnyal kecsegtető álomállásnak, mivel konkrétan házaló ügynök direktmarketinges értékesítési szakember voltam egy olyan főnök vezénylete alatt, aki minden reggel totál hülyét csinált a háromnegyed kilences szeánsz keretében, ami abból állt, hogy körbeállt a 30-40 kollega, ez meg a kör közepén baromkodott nekünk, hogy jól induljon a nap, és termeljük neki a bevételt. Aki nem dolgozott ilyen kókler helyen az el se tudja képzelni milyen milliője van neki: (vezetékes telefon percdíjairól szóló) szerződések kötéséről szólt a történet, és ha valakinek jó napja volt, és tudott ötöt kötni, az beérve az irodába megrázhatta a kiscsengőt (komoly, ki voltak készítve a polcra). Ha jobban dolgozott, és írt hetet, akkor máris jogosultságot nyert a nagycsengő használatára, de ha igazán nagy király volt, és összehozott kilencet, akkor bizony kolompolhatott egyszerre mindkettővel! Képzeljétek el azt a bizarr látványt, amikor egy meglett negyvenes kétgyermekes anyuka kéjes mosollyal az arcán rázza mindkét csengőt, melyre reagálva Pali a főnöki irodából ordít ki, hogy „Dzsúzííííí!!” (ami valamiféle örömöt kifejező szó volt nála). Kicsit elkanyarodtam a témától, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen figura volt ez a köpcös ötvenes, aki mindig vigyorgott, és olyanokat mesélt hétfő reggel az irodában, hogy a kurvák beleültek az ölébe a Balaton-parton. Egyszer ez az állat (nem tudok rá jobb szót) behivatott az irodájába, mert már napok óta nem tudtam kötni. Leültem a nagy íróasztalával szemben, és a következő párbeszéd játszódott le közöttünk:

– Jani, mostanában nem nagyon teljesítesz. Mi a bajod?

– Semmi Pali, kicsit el vagyok kenődve mostanában, magánéleti gondjaim is vannak, nem tudok a munkára koncentrálni – mondtam neki a szemébe nézve.

– Ugyan már, tudom hogy kikkel laksz együtt, biztos más van a háttérben (ezt azért mondta, mivel elég hm… szívós emberkék is laktak az albérletemben, és ezzel ő is tisztában volt, mivel az egyikük szintén a munkatársam volt a cégnél)!

– Nem, Pali, tényleg csak rossz napjaim vannak, de majd összeszedem magam.

– Figyelj már… te nem drogozol?

Nézek rá döbbenten, erre folytatja:

– Mert látom, most is véreres a szemed.

– Nem drogozok, az a kontaktlencsétől vérzett be.

– Jaj ugyanmár, ilyen emberekkel laksz, biztos szívsz te is! – jelentette ki, és hiába próbáltam meggyőzni, hogy tényleg az a rohadt lencse a ludas egész egyszerűen képtelen voltam, és elkönyvelt engem is mint ifjú titán kábítószer-függőt.

Persze később is volt bajom abból, hogy érzékeny a szemem: amikor tavaly márciusban jelentkeztem ehhez a céghez ahol most is gyarapítom a világnagy-kakát muszáj volt a városban aludnom egy estét, hogy másnap mehessek felvételizni. Persze akkor még nem volt albérletem (miért is lett volna, még nem lehettem biztos abban, hogy lesz munkám), így egy éjszakára Dezső barátomnál (aki még most se Dezső, de túl sok brutál dolgot írtam vele kapcsolatban már itt, hogy indokolt legyen megőrizni az anonimitását) töltöttem. Ez nem is lett volna gond, ha nem tartana egy macskát, kinek neve Mária, és szőre is van (petefészke már annyira nem), amelyre viszont én meglehetősen allergiás vagyok. Ennek folyományaként reggelre konkrétan nem maradt fehér része a szememnek, annyira véreres lett, továbbá a lélegzés is elég nehezen ment, mivel asztmát is okoz nálam ez a fajta allergén. Mehettem be úgy felvételizni, mint egy jamaicai raszta egy húzósabb másfél hetes reggae-fesztivál után, és ilyen fejjel kellett jó benyomást keltenem az interjúztatókra. Szerencsére azért jól teljesítettem, így – drogos külső ide, drogos külső oda – mégiscsak felvettek. Mondjuk most, hogy már majdnem egy éve tolom ennél a cégnél már nem is tartom olyan meglepőnek ezt, mivel volt olyan kollegám, akit tragikus hirtelenséggel kirúgtak (mivel a durvább szétcsapott esték után néha nem jött be dolgozni, meg hasonlók), szóval nem én lettem volna az első vidám ember a csapatban 🙂

A régi weblapom logoja, amin az írást találtam (már meg nem mondom mivel csináltam, de tuti, hogy nem Photoshop-pal)

Előbányásztam az archívumomból ezt a sztorit, ami idestova 7 éve esett meg velem. Furcsa volt látni, hogy mennyit változtam (a felfogásom, és a stílusom is), kicsit kevésbé voltam hm… megfontolt annak idején talán. Tessék döbbenni szépen azon, hogy miket műveltünk, amikor fiatalok voltunk:

Tovább »

Na persze, hogy most, hogy végre letudtam a mostanában minden nap jelentkező több órás agyalást, és problémakeresést hajtépéssel kombinálva (elvileg ez a munkaköröm része, szóval nem fog egyhamar elmúlni) már nincs kedvem/erőm semmi értelmeset írni. Tényleg besűrűsödtek kissé a dolgok itt a cégnél: egész nap dánokkal tárgyalok Sametime-on (ami olyan, mint az MSN, csak van nekijje egy zseniális funkciója, mégpedig a beépített screenshot-lopó), hol a SAP Support Portal-t (rosszabb esetben a Google-t) túrom egy hiba megoldását keresve, hol pedig azon rágódok, hogy helyes-e a következtetés, amit szegényes ismereteim birtokában egy adott szituációban levontam. Van teendő elég, ráadásul olyan típusúak, amelyek elég komoly agymunkát igényelnek (néha még normálisan megfogalmazni angolul a mondanivalómat se egyszerű móka), így estére gyakran már semmi kedvem használni szegénykét. Ennek tudható be, hogy az utóbbi időkben elmaradtak a hosszabb lélegzetvételű írások, de ez nem is feltétlenül baj, úgyse olvasta szinte senki őket végig 🙂

Mindenesetre a berögzült napirend tökéletesen beválik most is: reggel kínkeserves ébredés, meló, majd kocsikázás haza, be a gép elé, msn, net, Urban Terror és Eufloria, mindezt egészen éjfélig, aztán hajcsi, majd másnap kezdődik előröl. Alapvetően nem tartom sivárnak az életem, bár ez a napirend akár azt is sugallhatná, bár had tegyem hozzá, hogy ilyen mínuszok mellett nem is nagyon van kedve az embernek kujtorogni (épp elég volt kedden elmenni a boltig, majd megfagytam). A nyár szokott kritikus lenni: vannak napok, amikor legszívesebben egész nap valami tóparton innám a sört ahelyett, hogy be kelljen jönnöm dolgozni, de van egy sanda gyanúm, hogy ezzel minden normális ember így van.

Tavasztól van új tervem, amely talán kicsit csökkenti a gép előtt töltött időt, és a testsúlyomat is: szentül elhatároztam, hogy el fogok járni kocogni és/vagy konditerembe. Nem vagyok másfél mázsa, de a kb. 80 kilómból igazán ledobhatnék mondjuk 5-8-at, mivel ez sajnos nem a vállamon, és a hátamon figyel izom formájában, hanem egy egyre zavaróbb sörhas formájában alakult ki. Persze, aki egész héten nem eszik mást, mint pizzát, hamburgert, meg fehér kenyeret mit várjon, de mostanra úgy érzem, hogy elegem van belőle. A biciklimet is rendbe kéne rakatni, hogy újra be tudjam járni a várost, mint rég, és fel tudjam fedezni minden kis utcáját (én ezt a „bele-a-nagyvilágba” bolyongást csak GTA-zásnak hívom). Sőt, még az is előfordulhat, hogy nekiállok a jogsinak, úgyhogy nem biztos, hogy unatkozni fogok (akkor viszont igen, ha egyik tervemet se valósítom meg).

Jöhetne már a jó idő, a hosszú nappalok, a meleg, a fesztiválok (amikre persze megint nem fogok eljutni, bár évről-évre kevésbé akarok), a strandolás, a biciklizés, a fény…  lehet, hogy hülyeség, de én már most a tavaszt várom. Tegye fel a kezét, aki szintén így érez!

… az albérletemben, és el kéne vinnem kielemeztetni. Komolyan mondom hihetetlen, hogy Fehérvár központi részén (mégcsak nem is egy tanyán valami dögkút mellett) egy tízemeletes panelben olyan vizet szolgáltat a Fejérvíz, hogy tartós fogyasztása gyomorrontást okoz! Egy hete nem iszok belőle (helyette veszem az ásványvizet), és megszűntek a panaszaim. Utánanéztem kicsit a dolognak, ezt írja a vizük minőségéről ez a drága cég:

Milyen a jó minőségű ivóvíz?

Az ivóvíznek jogszabályban meghatározott szigorú paraméterei vannak. Ez azt jelenti, hogy 31 meghatározó, és 25 indikátor (jelző) vízminőségi jellemző felső határértéke rögzített. A szolgáltatott ivóvizet folyamatosan vizsgáljuk akkreditált laboratóriumunkban. Vizsgálatainkat az ÁNTSZ ellenőrzi, de ezekkel párhuzamosan saját maga is végez kontroll-vizsgálatokat.

Ez tök jó. Akkor valaki mondja már meg, hogy az itt található táblázatban leírt összetevők melyike fosat?

Kipróbálom ezt a módszert, hogy majd ha végeztem az írással csak akkor adok címet neki (bár ez a nyüves WordPress ad automatikusan néki valami számkombóból álló elnevezést, nem tudja valaki hogyan lehet kikapcsolni? marha idegesítő), mert általában tényleg a postkereszteléssel szokott elmenni a legtöbb idő.

Szóval: mocskosul fáradt vagyok már megint, de kényszert érzek arra, hogy megírjak pár sztorit, gondolatot amik az utóbbi napokban bukkantak fel életem horizontján, vagy mi. Jelentősen megnehezíti a néha eszembe jutó világmegváltó eszmék megörökítését az utókornak a tény, hogy mire valami rögzítőeszközhöz (toll, billentyűzet, mikrofon, akármi) jutok addigra ezek az ideák a jótékony köd martalékává lesznek. Kéne egy marokdiktafon, és abba belesuttognám az örök igazságaimat, de ezzel meg azt kockáztatnám, hogy az emberek esetenként gyanúsan méregetnének, sőt nem túl feltűnő mozdulatokkal nyúlnának a telefonjuk felé, hogy segítséget kérjenek, mert egy flepnissel hozta őket össze a rosszsors. Ha ehhez a módszerhez fordulnék akkor valódi csodabogár lennék a többi ember szemében, így viszont elfelejtek mindent, amit viccesnek, vagy elgondolkodtatónak érzek, amikor egyedül bandukolok az utcán.

Az is csak totál véletlenül maradt meg, hogy amikor összeakadtam a két posttal korábban említettem jószággal, akkor egyből beugrott a babona a fekete macskákról, meg az előtted átsétálásról, és kicsit meg is ijedtem, hogy most emiatt az  incidens miatt lesz szerencsétlen napom. Ehhez képest meglepődtem, amikor ciccegésemre pozitívan reagált, és szinte odarohant hozzám egy kis simire. Utána meg eldobta magát, és nekiállt hemperegni. Nem volt az a magakellető szégyellős fajta maradjunk annyiban 🙂

Ez persze nem olyan hatalmas történet, de határozottan feldobta a reggelemet, amikor szokásos zombi-üzemmódomba váltva próbáltam átvágni a városon miközben a headset-emben a Képzelt Város dübörgött (egyre jobban tetszik, hallgassátok meg!). Kristálytiszta volt a levegő, szinte szögletesen-kristályosan-kvarcosan csillogott az ég, és ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a lehető leggyorsabban az albérletbe jussak (mert azért a mínusz nyolc az mínusz nyolc) akkor talán meg is álltam volna gyönyörködni a reggeli utcaképben. Ilyenkor vagyok dühös a világra a csóróságom miatt, mert ha megtehetném már rég vettem volna magamnak egy jó fényképezőgépet, és lőhettem volna ma is pár remek fotót.  Sebaj, legalább számítógépem van, tudok írni, ez is valami.

Csapongás esete forog fent: eszembe jutott a – már szintén említett – Manökken Proletarz egyik dalszövege, amely annyira tetszik, hogy kis híján saját postot is áldoztam neki. Imigyen hangzik:

Légy szabad, de ezt sose lássák rajtad
Jogos haragod is rejtsd csak el
Fedezd el minden egyes hibádat
Ha jól csinálod, az égig emel

Manökken Proletarz – Kényszerű a mosolyod

Hát végülis ha sorra vesszük ezeket a nagyon (tényleg!) jó tanácsokat, akkor elmondható, hogy az első nálam maximum ebben a blogolósdiban merül ki (illetve dehogy: van azért még néhány privát szabadság-faktor növelő tényező az életemben, amelyek sorra az – alaphelyzetben – élet szépségeire koncentráló életfelfogásomból adódnak). Jogos haragom elrejtésében még nem vagyok elég profi, de komoly erőfeszítéseket teszek azért, hogy kevésbé kapjam fel a vizet minden apró-cseprő hülyeségen. Ezen esetek jelentős része vezethető vissza az életemben jelentkező frusztráló tényezőkből adódó feszültség helytelen vagy elégtelen levezetésére. A hibák felfedezésében már ennél jobban teljesítek: néha belegondolok, hogy mennyi energiámba került rájönnöm önnön gyengeségeimre, és még több meló volt felfogni, hogy nem az a megfelelő módszer ezek megoldására, ha a körülményekre, és a környezetemben élőkre hárítom a felelősséget azzal, hogy őket okolom a saját hülyeségeim miatt. Vajon mások is ennyit elemezgetik önmagukat azért, hogy elviselhetőbbé váljanak a szeretteik/kollegáik számára? Szerintem sokan nem fektetnek erre semekkora hangsúlyt mert túl buták ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy ezt hogyan is kell, és sokkal kényelmesebb nekik másokat hibáztatni ahelyett, hogy saját magukban keresnék az okokat. Eme eszmefuttatás is rávilágított egy hibámra: imádom osztani az észt, és gyakran nem veszem észre mikor kezdek el szájbarágni, vagy épp túlzottan a részletekben elmerülve untatásba átcsapni 🙂 Úgyhogy ugorjunk is.

Megvolt ez a csodálatos szilveszter is végre valahára. Évek óta kopik kifele belőlem a karácsonyi hangulat (és amíg nem lesz saját kölköm tuti, hogy vissza se fog térni), de most már a szilvesztert is komoly veszély fenyegeti: sima berúgásnak fogtam fel az egészet, és az a szomorú, hogy ha így állsz hozzá, akkor az is lesz, és nincs az az Isten, hogy hangulatba hozd magad. Azért elugrottunk a helyi Tescoba, és egészen furcsa érzés volt tudni, hogy fél óra múlva bezár, úgyhogy illene sietni a vásárlással… Egy ilyen üzletnél, ahova akár hajnali fél4-kor is elugorhatsz egy kis jégkrémért egészen fura feelingje volt a sok lelakatolt bevásárlókocsinak, meg a a zárás időpontjáról tájékoztató néninek a hangosbemondóban. Az idő szorításában azért gyorsan vételeztünk néhány üveg pezsgőt, bort, rengeteg sört (200 volt a féllittyós Heineken, a három decis meg 250… és volt, aki abból vásárolt, meg volt bontva a zsugor :)), meg egy kétdekás Hubertust csak a biztonság kedvéért. Ezek után nekivágtunk a városnak, benéztünk a kedvenc kocsmánkba is, ahol konfettit válogatott néhány igencsak ráérő helyi erő (később beszállt Dobi is, a helyi legenda, akiről annyit kell tudni, hogy vitte már el a mentő detoxba a pulttól, de másnap reggel – megbízható ember lévén – kitépett magából minden csövet, és nyitáskor már kint ácsorgott az ajtó előtt). Nem volt nehéz ezt megunni, úgyhogy el is indultunk a vasútállomásra, hogy a győri vonaton folytassuk a fergetegpartit. Itt már volt azért néhány sör bennem, így cigánybeállításra kapcsoltam a telefonom (tudom, parasztság, de mentségemre legyen mondva, hogy ha állt a vonat halkítottam, és nem is tücctücc szólt belőle), hogy jobban teljen az idő. Beértünk Győrbe nagy nehezen, megnéztük a Krigli névre hallgató minőségi vendéglátóipari helyiséget (az úri közönség verekszik, kitűnő széklábak, hogy Rejtő Jenőt idézzem), megállapítottuk, hogy ez ugyanolyan kocsma, mint a pápai, ahol másfél órával korábban voltunk, és – hogy elkerüljük az éjfél bekövetkezését egy ilyen csótányrágta késdobálóban – elindultunk a Városháza felé. Már a Baross-híd közepén jártunk (pont a sínek felett), amikor a népek szépen visszaszámoltak, és beütött az éjfél, majd megszólalt a Himnusz. Mi baktattunk tovább (a lehető legkevésbé hanyag testtartással), és én azért próbáltam kompenzálni a vigyázzállásunk elmaradását némi énekléssel, amely lényegesen jobban sikerült, mint Király Lindának néhány éve. Megnéztük a tűzijátékot, a villogó rendőr- meg mentőautókat (egy pillanatra úgy éreztem, hogy a rendőr is ember, merthogy milyen jó fejek, hogy ezzel is emelni akarják az est fényét, de a társaság egyik tagja egyből kifejtette, hogy szerinte azért vannak itt, hogy demonstrálják a jelenlétüket, nehogy valaki balhézni merjen…),  a sok kivilágított fa alatt félrészegen tántorgó emberkét, és elindultunk a házibuliba, ahova hivatalosak voltunk. Bizonyám, nem csak úgy bele a nagyvilágba, mindenféle koncepció nélkül, de nem ám! Meg volt szépen tervezve minden 🙂 El is indultunk Tamás barátom vezetésével (mert csak ő tudta az utat), ámde amikor a Rába Kettős hídhoz értünk döbbentem rá, hogy ez itt bizony a gettó kapuja, ugyanis Újvárosba vezet. Ezt a városrészt csak Mordorhoz tudnám hasonlítani, mert legalább annyira veszélyes, és annyi ork nyüzsög mindenfelé. Egyszer – még anno amikor a városban laktunk – egy szép nyári estén poénból elindultunk Győr eme csodálatos vidékére inni Tamással, mondván milyen poén lesz vegyülni egyet a polgártársakkal. Emlékszem, körülbelül 300 métert tehettünk, és fordultunk is meg szépen, mert az utcán csoportokba verődve álldigáló békésen szotyizó entitások elég szúrós szemekkel tekintettek ránk. És most ez a hülye szilveszter éjszakáján akar minket bevinni oda. Elég ijesztő volt a helyzet, pláne hogy olyan köd ereszkedett a városra már órákkal korábban, hogy a feldobott keksz megállt volna a levegőben, de úgy gondoltam, hogy úgyis vagyunk elegen, majdcsak marad valaki életben, aki elmondhatja a rendőröknek, hogy hogyan néztek ki a támadóink. Elindultunk. Tamás a híd után nekiállt pisálni, mi meg persze odadobtunk neki néhány petárdát, hogy ne unatkozzon annyira, szóval megpróbáltuk a lelkünket mardosó félelmet egy kis mókázással elütni… sikertelenül. Gyorsan elhaltak az erőltetett kacajok, és mindenki saját gondolataiba mélyedve próbált nem tudomást venni a ránk váró viszontagságokról. Előttünk már láttuk is a környék lakóinak alakjait a ködben mozogni (Fekete majmok Gorillák a ködben, de hol marad Sigourney Weaver? :D), és a távolból valami lény rekedt rikoltása fagyasztotta meg bennünk a vért. Idegesen markolásztam egyetlen fegyverem, a pezsgősüveg nyakát készen arra, hogy bármikor ránk ronthatnak a Gonosz hordái. Egyszer csak egy kis térségben fellibbent a ködfátyol, és felbukkant két lény az utcai lámpák fényében… szerencsére háttal, és elég távol is voltak nekünk, de még elhallatszott hozzánk az egyik harci kiáltása: „ÉN ÖT ÉVET ÜLTEM SOPRONKŐHIDÁN!!” Mindannyian megdermedtünk a rémülettől. Úristen, ez egy igazi harcos, talán valamelyik horda vezére, ha ennyi mindent elért már az életben!

Ilyen viszontagságok után nagy nehezen odaértünk a házibuliba, ahol körülbelül 15 fiatalember tartózkodott egy nyomorúságos szocreál panellakás 50 négyzetméterén. Senki nem okádott, nem ordítozott ortó mód bebaszcsizva, de még csak aludni se tért senki az elfogyasztott szesz hatására egy vödörrel az ágya mellett… Mindenki szinte teljesen józan volt. Itt iszogattunk kicsit, készült pár fotó, és videó, többek között arról is, amikor hajnali 2-3 fele az erkélyről kilövöm életem első tűzijáték-rakétáját egy pezsgősüveg segítségével. Kérdeztem is a pirotechnikust (gyk.: a srácot, aki robbantási szakértőre itta magát), hogy miért nem éjfélkor lőtték ki ezeket mint minden rendes ember (a kutyák meg basszák meg, rohanjon világgá mind), mire közölte, hogy azért, mert éjfélkor rendhagyó módon rakéta helyett az albérlet televízióját röptették ki az erkélyről, mindezt a harmadikról 😀 Ennek járulékos hatása volt az is, hogy másnap jött a főbérlő és közölte a bulit szervező fiatalemberrel, hogy lehet szépen nekiállni összepakolni. De most komolyan: milyen ember már az ilyen? Nálunk még anno a Szent István úti albérletben volt olyan, hogy ott aludtak nálunk 20-an a 60 négyzetméteren (nem, nem túlzok), mindenki a lépcsőházban ment fel koncert után a lakásba (a negyedikre) csatak részegen ordibálva, sőt hajnali 4-5 fele maga a főbérlő is személyesen tiszteletét tette az afterparty-n, mivel felhívták a lakók… másnap meg jött, begyógyult szemekkel nyitottam neki az ajtót, megkérdezte, hogy kijózanodtam-e már, és közölte, hogy a következő ilyen alkalomnál repülünk 😀 Ehhez képest egy lightos TV-röptetés igazán semmiség, de ez van, vannak ilyen begyöpösödött barmok a világon.

Mindenesetre a házibuli után visszasettenkedtünk a civilizációba (azért azt hozzá kell tenni, hogy lényegesen csökkent a szívünket mardosó félelem hatásfoka az elfogyasztott szeszeknek hála), benéztünk (szó szerint) a Bridge-be („1000 forintos beugró? ti vicceltek!” – nevettem a nagydarab jegyszedők arcába, majd megfordultam, elindultam kifelé, és közben folyamatosan vártam, hogy mikor kapom az ütést a tarkómra), és a vasútállomás felé vettük az irányt. Megnéztünk két tesztoszteron-túltengéses barmot, ahogy verekszik a Baross utcán, pózoltunk egyet a halászó kisfiús szobron, majd felkászálódtunk a vonatunkra. Én állítottam ébresztést, hogy nehogy továbbutazzunk, de utólag kiderült, hogy felesleges erőfeszítés volt, mivel fele úton ébren voltam, és a kis Vukkal birkóztam, aki mindenáron a szabadba szeretett volna jutni. Szerencsére elkerültem ezt a meglehetősen kényelmetlen szituációt. Ezek után már csak hazasétáltunk a kihalt városon át (igaza volt húgomnak, hogy ennél sokkal nagyobb flash, amikor fényes nappal 9-10 óra tájt próbálsz úgy hazatántorogni, hogy a világodat nem tudod, és az emberek meg úgy néznek rád mint a véres rongyra).

Mint a fentiekből is látszik én alapvetően jól éreztem magam – ellentétben a többiekkel – és végre bírtam tovább is a kiképzést, és nem hajtottam álomra a fejem éjfél környékén. Ez köszönhető volt annak is, hogy a Hubertusról egész egyszerűen megfeledkeztünk, így nem is ittunk semmilyen rövidet az este folyamán. Jövőre talán komolyabb szervezéssel kéne nekiindulni az egésznek, bár akkor meg elveszik az oly fontos spontaneitás, amitől tényleg igazán jó lehet egy buli. Lehet, hogy pont ez volt a baj: azzal, hogy volt lebeszélt házibuli, ahova mehettünk megöltük a spontán buli örömét. Jövőre más recepttel próbálkozunk, de szerintem ez se volt olyan rossz. Tizes skálán egy gyenge ötös.

Fehérvár újra. Reggel régi ismerősként üdvözöltek a város fölé magasodó kéményekből gomolygó égboltra fagyott füstfelhők, és a mínusz nyolc fokban didergő macskaköves utcák. Újra itt vagyok, és máris érzem, hogy az új évhez új izgalmak dukálnak: reggel egy hatalmas fekete kandúr dorombolva rohant felém, hogy cirógassam. Jól indult a nap, remélem az év is ilyen lesz…

Erre az örökérvényű igazságra most döbbentem rá: már 5 perce bámulom a kurzort, kapkodok az ihletforrásként szolgálni hivatott Google Reader után, mindezt csak azért, mert nem jut eszembe cím az ilyen központi téma nélküli postokhoz, mint amilyen ez is lesz. Be fogom vezetni, hogy sorszámozom az ilyeneket, aztán le van tudva a probléma. Azért is bosszantó a jelenség, mert mire kitalálok egy jó(nak tűnő) címet gyakorta eltűnik az ihlet.

Most is. Ez van, majd januárban írok 🙂

Na jó, azért annyit idevakarok, hogy jelentem élek, beigli-túladagolás csak lightosan jelentkezett, alkohol még annyira se (sajna), de szilveszterkor majd természetesen csatakra iszom magam, mert azt úgy illik. Már jó ideje érzem én is erőltetettnek ezt az egész „igyunkmertmuszáj” dolgot, de higgyétek el: 2-3 deci rövid után már teljes beleéléssel tud az ember megünnepelni akármit, legyen az az új esztendő, vagy Sebeők János születésnapja. Minden évben úgy indulok neki az egésznek, hogy otthon elpezsgőzgetek, nézem a csodálatos TV- műsorokat (amelyek szintén hatalmas minőségzuhanást szenvedtek el az utóbbi 10-12 év alatt, nem is értem), éjfélkor koccintok asszonnyal, oszt lefekszünk aludni. Ez persze rendre kudarcba fullad: tavaly pl. valami szlovák arcokkal vedeltük egy győri lakásban egymás rövidjeit éjfélig (de nagyon durván), külső szemlélők beszámolói alapján én megihattam vagy fél-háromnegyed liter Jager-t, meg pálinkát. Ezek után nem volt meglepő, hogy az éjféli koccintás már anblokk kimaradt az életemből, sőt le is kellett fektetni tentézni a kisszobában, pedig az eredeti terv az volt, hogy éjfél után nekivágunk a városnak.

Jó, van amikor így sül el, de ennél sokkal mókásabbak azok a szilveszterek, amikor végig emlékszel mindenre. Soha nem fogom elfelejteni például 1999 (2000? fene se emlékszik már rá) ünnepét, amely azért is volt rendkívüli, mert Tamás barátommal ezt tölthettük életünkben először tökéletesen szülői kontroll nélkül. Meg is lett az eredménye: ha jól számolom három helyről dobtak ki minket 🙂 Az első az egy parti volt a ruszki laktanyában egy raktárépületben, amire meg se voltunk hívva. Nagy nehezen bejutottunk azért („a xy hívott meg minket, persze, tud róla”), és nekiálltunk megdézsmálni a bent felhalmozott ingyenszesz-készletet. Innen tulajdonképpen miattam dobhattak ki: állítólag összetörtem valami lámpabúrát. Fene se tudja, de utólag visszagondolva két megállapítást tennék: 1. előfordulhat, hogy valóban így történt (sőt, tuti) 2. akkor is megérte bejutni, mert egy fillért nem költöttünk, és mégis csatakra vágtuk magunkat, bár tény, hogy a távozást nem így terveztük. Sebaj, elindultunk a város felé (érdekes, hogy ezek a rohadt laktanyák mindig a belvárostól a lehető legmesszebb vannak). Megint egy házibuliban találtuk magunkat, bár ez kezdett már nagyon afterparty-s jelleget ölteni: néhány ember bámulta a hajnali klipeket a TV-ben a dohányzóasztalkán tornyosuló üveghegyen keresztül. Fél óra után valamiért itt is közölték velünk, hogy nem kívánatos a jelenlétünk (lehet, hogy túl aktívak voltunk hozzájuk képest, fene tudja). Innen is távoztunk, és kedvenc kocsmánk a Royakkers felé vettük az irányt. Ekkor már rendesen hajnalodott, de még kiszolgáltak minket. Beültünk az egyik box-ba, és nekiálltunk italozgatni (imádom ezt a szót :D). Néhány perc elteltével a zenegép egy Guns N’ Roses számot kezdett el nyomni (Paradise City? talán), amit a felénél lekapcsolt a személyzet, merthogy zárni szerettek volna. Tamás erre – a lelkében dúló vihar levezetéseképpen – egy méltatlankodó megjegyzés kíséretében földhöz vágta a felespoharát, ami a beálló csendben egész hangosnak tűnt. Olyannyira, hogy a bejáratnál tartózkódó kidobóbácsik is meghallották. Ezek után felgyorsultak az események: Tamás egyszercsak fejjel előre eltűnt a boxból, és feldúlt arcú legények gyűrűjében találta magát, akik persze mind elégtételt akartak venni rajta az 50 forintos pohár eltörése miatt. Nagy nehezen kimenekített közülük minket egy még józanabb formát mutató fazon (gondolom ő lehetett a tulaj), kivezetett minket az utcára, és közölte, hogy ha legközelebb itt lát minket, akkor erőszakos halált fogunk halni.

Ennek jegyében kívánok Nektek Boldog Új Évet! 😀

Jó világ van nna. Egy hét szünet után most a héten dolgozok három teljes(nek nem mondható) napot, majd következik a bő két hét leállás január 4-ig. Mennyivel jobb így karácsonyozni, mint tavaly az előző munkahelyemen, amikor az se volt biztos, hogy januárban újrakezdhetjük a dolgos hétköznapokat! Most tuti, hogy tárt karokkal fog várni a cég jövőre is, úgyhogy örömmel lépek majd le kipihenni ezt a hatalmas stresszt, amivel a munkám jár. Eddig némi iróniával emlegettem a rám nehezedő nyomást (merthogy nem nagyon volt olyan), ma viszont bedobtak minket a mélyvízbe: jött 4-5 feladat (ún. ticket), amikkel nekünk kéne tudni kezdeni valamit. Ezt négy tényező teszi lehetetlenné:

1. augusztus végével bezárólag véget értek az oktatásaink, amelyek arra voltak hivatottak, hogy ne csak mint bornyú az új kapura tekintsünk a megoldandó problémákra

2. volt olyan rendszer, amire belépni SE tudtunk (értsd: olyan, mint amikor megkérnek, hogy állítsd át a haver gépén a Windows-hátteret kiskutyáról csöcsösnőre, de nem tudod a belépési jelszavát, így az egész terv bukik)

3. ha be is tudnánk lépni, akkor is csak bámulnánk az SAP szép világoskékes kezdőképernyőjét, mivel hozzászólni érdemileg nem tudunk 🙂

4. mivel nem értünk hozzá, így szükségünk lenne egy (de inkább kettő-három) tapasztalt, túlsúlyos, pattanásos szemüveges beszédhibás kockafejű geek-re a környékünkön, hogy hasznos észrevételeikkel támogassanak minket a munkában (értsd: csinálják meg helyettünk, közben meg dünnyögjenek az orruk alatt olyan hülye szakszavakat, mint az ABAP, RFC, shortdump, és társaik, de ez a része nem kötelező)

+1. a fentebb említett feladatok szövegét egy gép generálja, így esélyünk sincs arra, hogy esetleg értelmezhető mondatokban kapjuk a problémaleírást, helyette majdnem olyan képességeket kíván a felfogásuk, mint amilyen a Matrix-ban Neo-nak volt az első rész végén

Szóval erősen úgy fest, hogy lassan véget érnek víg napjaink, és tényleg neki kell állnunk a munkának, nem lesz játék és mese sohamár a meló. Őszintén szólva nem is bánom, talán gyorsabban fog eltelni a munkaidő.

Amúgy ma lefrissítettem a WordPress-t a legújabb, 2.9-es verzióra, ami olyan megdöbbentő új funkciókat nyújt, amelyek segítségével lehet csinálni ilyeneket:

Csodálatos nem? Ha nem lenne ez az új képmódosító funkció nem tudtam volna a Tündét ennyi szögből megmutatni nektek (csak segédprogram segítségével)! Ezen kívül van még néhány elhanyagolható újítás, mint pl. az egyszerűsített videóbeágyazás, meg a hasonló elhanyagolható hülyeségek, de ebből ti úgyse fogtok észrevenni semmit, csak az én életemet könnyítették meg ezek a drága emberek.

Amúgy ma végre újra érezhettem a hétfői delírium mámorát, ami főleg a héten megszokott 12-13 órás alvás helyett tegnap osztályrészemül jutó 4(!) okozott. A reggeli buszozásról akartam is írni egy gyönyörű lírai akármit Hajnali szeánsz címmel (kell fel a Nap, hideg párában úszik a láthatár, stb,), de rá kellett jönnöm, hogy akárhogy töröm magam akkor se tudok izzadságszagú kín-költői képeknél többet kipréselni magamból. Sebaj, az ember legyen tisztában a korlátaival ugye 🙂

A hétvége amúgy rendkívül eseménydúsan telt el, sikeresen megúsztam egy kiruccanást a szakadó hóban Győrbe szombaton, mivel közösen úgy döntöttünk asszonnyal, hogy nincs kedvünk csövezni egy jót ilyen időjárás mellett egy PASO-koncert miatt. Maradtunk is szépen a jól megszokott hétvégi ütemterv mellett: Klastrom (Pápa egyik legeklektikusabb kocsmája, az úri közönség rendszeresen verekszik, imádom), sör, bor, és csocsó. Múlt héten így is tiszteletünket tettünk a Bridge-ben (a már említett város egyik legjobb főiskolás gyűjtőhelye) egy könnyűdrog-használóknak rendezett „bulin” (értsd: szar reggae-zene, és magas egy négyzetméterre jutó rasztás-koncentráció, akiknek túl kevés volt a vér a THC-jükben, legalábbis ránézésre), ahol volt szerencsém megtapasztalni újfent, hogy miért utálom ezt a stílust. Megnyugtató volt az eset abból a szempontból, hogy megintcsak rájöttem, hogy nem fenyeget annak a veszélye, ami annyi haveromat utolérte már, és átpártoltak a rock/metál/altervonalról erre a lötyögős értelmetlen bizonyos tudatállapotban leledző fiatalokra specializálódott szarra.

Visszatérve az utóbbi napokra: hét közepéig tutira lesz pár post, de utána kezd kicsit esetlegessé válni az online-létem, például csütörtökön szinte semmi időt nem fogok magamat a hálózatra dokkolva tölteni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy megyek jóapámhoz Pestre karácsonyozni. Végülis nem is baj, ha nem lesz friss cucc, nektek se javaslom azt, hogy az év végét a gép előtt töltsétek, mert ilyenkor a család körében kell ünnepelni a szeretet ünnepét… vagy legalábbis törekedni kell arra, hogy minden nap az alkohol mámorának ködében ússzon, ha már úgyse kell dolgozni 🙂 Tudom javasolni Szentestére a következő programot: családi események lerendezése után tessék szépen könnyes búcsút venni tőlük, majd ismerősökkel-haverokkal tessék testületileg elvonulni inni 🙂 Tavaly nekem is jól sikerült: hajnali 2-3 fele arra lettem figyelmes, hogy épp hányom le otthon a porszívónkat, annyira túlcsordult bennem a karácsonyi hangulat, de ez már egy másik történet 🙂