…egyből nem születik a blogon naponta 3-4 post. Nem tudtam ma se annyit írni, amennyit szoktam, sőt ezeket a sorokat is hm… nem túl ideális körülmények között vagyok kénytelen lepötyögni (értsd: gubbasztva egy kölcsönlaptop-pal a szobámban a konvektor előtt, miközben barátnőm, és Tamás haverom a Szexi vagy nem?-et nézi a TV-ben, ami nagyon inspiráló háttérzajt biztosít…). Ma ugyanis – ellentétben a hétfőim 99%-ával – nem keltem fél5-kor, így nem a fáradtság delíriumában töltöttem a napomat. Történt ugyanis, hogy úgy döntöttem, hogy most pár napot táppénzen töltök, ha már múlt héten sikeresen kibekkeltem a kehémet orvos nélkül. Hétvégén persze már köhögtem is rendesen, sőt a hátam is fájt, így sejthető volt, hogy nem úsztam meg ennyivel az esetet. Ma délután mondta is a dokibácsi, hogy kezdődő tüdőgyulladást nevelgetek, szóval jól tettem, hogy tiszteletemet tettem nála. Kaptam is két gyönyörű receptet, amelyeket halálosan fáradt anyámmal ki is váltottunk ügyesen (tiszta Max Payne-feelingem volt ebben a szállingózó hóban).

Ez a nagy büdös helyzet a héten, kicsit offline-ba váltottam az életmódat egy kis időre. Igazából nem is bánom, hogy kicsit kiestem a net hálójából (ez olyan szükségtelen szóismétlés, mint a baconszalonna), mivel az utóbbi időben már kicsit kezdtem információ-túladagolás erőt venni rajtam, ez alatt értsd: rosszul voltam, ha már ránéztem a számítógépemre, és ez főleg bent a cégnél tör rám reggelente. Főleg azért kerülgetett az undor, mivel kezdtem úgy érezni, hogy semmi más nem tölti ki a napjaimat, mint az, hogy reggeltől estig szívom magamba a felesleges adatokat, és próbálom kiszortírozni belőlük a hasznosabb morzsákat. Most viszont egy hétig csak döglök, C64 emulátorozok, Doom-ozok, meg TV-zek, és jelentősen vissza fogom szorítani a napi netadagomat. Ennek eredményeképpen kevesebb lesz a post is, ez persze – igyekezetem szerint – nem fog zavaróan hatni, mivel igyekszem majd hozni a színvonalat, már ha egyáltalán volt eddig olyan. Most is szerettem volna rittyenteni egy kis esszét Berlusconi-ról némi képanyaggal megtámogatva (valami olyasmi címmel, hogy „Amikor a politikus is embernek tűnik”) annak kapcsán, hogy valami barom hozzávágott egy szuvenírszobrot (barom volt, mert nem ez a dolgok elintézésének módja, még akkor se, ha a szóbanforgó államfő messze földön híres arról, hogy nem a gerincesség mintaképe). Komolyan mondom megsajnáltam, amikor az eltorzult arcát többször is belassítva láthattam a TV-ben, pláne amikor azt is bejátszották, amikor régebben elájult valami pártrendezvényen. Vagyok annyira empatikus (sajnos túltengésben is szenvedek belőle), hogy hiába tudom, hogy az illető egy féreg, mégis elszorul a szívem, amikor ilyen kiszolgáltatott helyzetben látom. Bármelyik magyar politikus, vagy akár bűnöző (ja igen, ezek szinonímák) is ezt az érzést váltotta volna ki belőlem, ha ilyen atrocitás érte volna, hiába tudnám, hogy ő (is) tehet arról, hogy szarban van az ország. Berlusconi béka segge alatt csücsülő népszerűségének kifejezetten jót fog tenni az eset, pláne ha a történtek után is normálisan fogja kezelni a történteket, és nem akarja vérét venni a nyilvánvalóan beteg embernek.

Közben megtudhattam, hogy a Csillag születik forgatása alatt beszakadt a színpad a Kutyakölykök produkciója közben. Hogyan tudhattam volna meg ezt a fontos információt, ha – fehérvári szokásomhoz híven – nem nézném a TV-t? Sőt, este elkerülhetetlen lesz a Benkős elmebaj megtekintése is, amit – ha nem lennék táppénzen – szintén lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam volna ki, így viszont asszonykámnak hála én is részesülni fogok a magyar televízió- és kultúrtörténeti élményből…

UPDATE:

ha valaki netán lemaradt a Berlusconi-esetről annak itt egy friss videó:

Szerintem nosztalgiázni mindenki szeret, mert zseniális hatásfokkal tudja az embert jobb kedvre hangolni. Amikor az ember úgy érzi, hogy hm… szar került a palacsintába (rosszabb esetben a ventillátorba) a jelenben, akkor szokott a múltba menekülni. Ezért gyűjtenek olyan sokan régi tárgyakat (rádiókat, bélyeget, ruhákat, akármit), ezért sápítoznak a vén komcsik tiszteletreméltó öregurak – és hölgyek, hogy mennyivel jobb volt a 60-as 70-es években (ami igaz is, de pont az akkor felvett hitelek miatt vagyunk most is ott, ahol, de ez másik történet), és ezért tudnak régi barátok – akár évek után is – újra órákat beszélgetni egymással nagy röhögések közepette („arra emlékszel, amikor az a hülye…” – kezdetű mondatok ismerősek valakinek?)… fantasztikus dolog ez nna. Félig-meddig bevallottan én is ezért vagyok ennyire rákattanva a régi számítógépes játékokra (ugye a Commodore64-mániám elég sokszor felütötte fejét itt a blogon is, de szerettem az Amigákat, sőt a TV-játékom az EPROM-ba égetett Pitfall-lal is örök emlék marad), és ezért szoktam – mint mindenki más – gyakran belegondolni, hogy mennyivel könnyebb, és egyszerűbb volt az életem jónéhány évvel ezelőtt. Ez persze hülyeség, mivel akkor is voltak megoldandó problémák, és idegesítő, sőt nyomasztó dolgok (elég, ha csak a folyamatosan Damoklész kardjaként a fejem felett lebegő matekpótvizsga rémét említsem), de az idő ezeket mára szép sorban megszépítette. Nálam körülbelül 5-6 év lehet az az időtartam, ami után megszépülnek az emlékek, és tiszta szívből irigyelem azokat, akiknek rövidebb periódus adatott meg. Ebből a mechanizmusból adódóan a jelen negatívnak érzett tényezői is széppé fognak válni az emlékeimben idővel, és úgy fogok visszaemlékezni ezekre a hónapokra, mint „a régi szép idők Fehérváron, amikor egész nap csak blogoltam, meg neteztem”. 2014-15 környékére már így fogom gondolni, az tuti.

Most azonban azokból az időkből szeretnék pár emléket megosztani veletek, amiket már rendesen kikozmetikázott, és némi szilikon és kollagén segítségével bögyös-faros menyecskévé varázsolt az idő. Laktam én például néhány évet középiskolai kollégiumban is, ahol jónéhány barátot, és havert szereztem magamnak, akiknek egy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.

Nem indult túl rózsásan az ajkai életem: konkrétan első nekifutásra két hetet bírtam ki az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskolai Kollégium falai között, amely annak volt köszönhető, hogy nem ismertem senkit, és előtte soha nem kellett huzamosabb időt a szüleim nélkül töltenem (a nyári vándortáborok 10 napját leszámítva), ráadásul éjszakánként a felsősök rendszeresen benyitottak, felnyomták a villanyt, ordibáltak a folyosón, stb. (a csicskáztatásról nem is beszélve, bár szerencsére nem kaptam többet belőle, mint a többiek). A második hétvégén sírva könyörögtem anyámnak, hogy ne kelljen visszamennem… Így is történt (bár lehet, hogy túlzott engedékenység volt részéről), ezután pár évig bejártam Pápáról, ami napi 75 kilométer ingázást jelentett.

Úgy harmadikos lehettem, amikor meguntam a tömegnyomorgást a fél hármason Noszlopig, a hajnali kelést, meg a többi mókás ingázással járó dolgot, és úgy döntöttem megint megpróbálok kollégista lenni. Azért most már jelentős hendikeppel vágtam neki, mert ugye időközben szereztem „pár” havert, akik tárt karokkal vártak, sőt már bőven nem voltam mondható elsősnek se… Beköltöztem szeptemberben és elszabadult a pokol Kezdődött az egész azzal, hogy olyan arcokkal hozott össze egy szobába a sors, akikkel nagyon jól éreztem magam: ott volt a Bobó (aki gyakran csak mint józan ész funkcionált, amikor mi csatakra ittuk magunkat), meg a Tibi (aki agyon volt varrva, meg több volt a vas az arcában, mint az ezerkettes zsiga utánfutóján, mégis hamar barátok lettünk), hogy az elsőseinkről, meg a Marciról ne is beszéljünk (annyit azért mégis, hogy a szóbanforgó srácból soha nem láttunk semmit, mert vagy gyakszán volt, vagy aludt). Hamar feltaláltuk magunkat: az újdonsült igazgatónak beadtam, hogy megcsinálom szívesen a kollégium weblapját ingyen, csak hát ugye kéne hozzá számítógép is, amit a házirend meg ugye nem tesz lehetővé… Nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen a dologba, utána 2-3 havonta azért rákérdezett, hogy hogyan haladok, én persze mindig nyugtatgattam, hogy még néhány apróbb simítás, és kész.  Szerintem történelmet írtam ezzel a csellel: tutira veszem, hogy előttem senki nem mert/tudott gépet hozni a kóterba! Aztán a helyzet fokozódott: volt időszak, hogy úgy nézett ki a szekrényem, hogy: legalul gépház, felette CD-k + billentyűzet, aztán sorban: monitor, hi-fi, kistévé (színes!), legfelül meg hangszórók A tanszereimet, meg a ruháimat már persze nem tudtam bepakolni, így azoknak maradt az ágyneműtartó Később Bolek (az egyik elsősünk) is felhozta a gépét, ami a másik szekrényben került. Összekötöttük UTP-vel őket, és – újabb rekordot beállítva – nekiálltunk hálózatban nyomni a Starcraft-ot, Q2-t, meg ami épp eszünkbe jutott Ez az egész azért nagyon vicces, mert tényleg az volt a többi szobában, hogy kis egyhangszórós kazettás magnó (esetleg CD-s, de az már a technika csúcsának számított), míg mi esténként filmet néztünk, napközben meg mp3-at hallgattunk

Jóban voltunk az éjszakás tanárral, Tónival is: volt olyan eset, hogy az én szülinapomat ünnepeltük fent a szobában. Korrekt kis házibuli volt (mármint szesz- és cigifogyasztás tekintetében), szóval berúgtunk rendesen. Reggel jött Tóni ébreszteni… benyitott, megcsapta a füst (úgy állt a szobában, hogy a feldobott keksz se esett volna le), aztán meglátta a szanaszét heverő rumosüvegeket, meg boros palackokat… „Mi történt itt, uraim?”- kérdezte, mire én – álmomból kelve – csak annyit nyögtem oda, hogy „születésnapot ünnepeltünk, tanár úr!”. Erre ő csak annyit mondott, hogy „kurva gyorsan rakjatok rendet, mert mindjárt jön a szobavizit”, és becsukta az ajtót Nos, egy ilyen eset miatt bármely másik nevelőtanár (voltak vagy hatan) elintézte volna a kicsapatásunkat, de ő nem. Meg is háláltuk neki: volt hogy előre kifizettük a sörét a kocsmában, ahova a vonatról leszállva szokott betérni (Smaragd büfének hívják, meg lehet még vajon?), aztán csak lesett, amikor a pultos mondta, hogy a srácok már rendezték; volt, hogy bejött a szobába, meglátott egy Extázist (vagy valami hasonlóan színvonalas ismeretterjesztő magazint) az ágyon, kicsit lapozgatta, aztán közölte, hogy „ezt kicsit kölcsönkérem”, és az újságot a hóna alá csapva kivonult a szobából

Kóteros sztori volt az is, amikor 4-5-en kivonultunk télvíz idején a focipályára nagy hólapátokkal, hogy megtakarítsuk a tengópályát a ráfagyott jeges hótól. Mire végeztünk úgy elfáradtunk, hogy semmi kedvünk nem volt még sportolni is, de azért a tisztesség kedvéért nyomtuk egy fél órát…

Jók voltak azok a régi nagy piálások is: volt egy kocsma (ha jól tudom még létezik) Ajkán, az volt a neve, hogy Futrinka. Esténként rendszeresen lejártunk italozni, meg csocsózni oda, mivel rendkívül fiatalbarát módon volt egy elkülönített hátsó szekciója, ahol csak mi züllöttünk, elöl meg az öregek. Egyik este mentünk volna haza az esti pár sörünk után (ne tessék azért durva lerészegedésekre gondolni, legalábbis mi nem ittuk sűrűn magunkat a sárga földig hétköznap), amikoris a buszmegállóban találkoztunk két sráccal, akik szintén a kóterban laktak, és a mi buszunkra „vártak” ők is. Ők valahol máshol szórakozhattak, mindenesetre az egyikük olyan csaprészeg volt, hogy a világát nem tudta, és totál összefüggéstelenül zagyvált, ha kérdeztük, sőt ha a haverja nem fogja ott helyben összeesett volna. Feltűntek a busz lámpái, már ekkor sejtettem, hogy nem lesz ez egy sima út, de azért segítettünk nekik felmászni a lépcsőn. Még a következő megállót se értük el, amikor illuminált barátunk a négyesben ülve összehányt úgy effektíve mindent, majd az így képződött matéria a busz mozgásának engedelmeskedve elkezdett ide-oda folyni. A sofőr – gondolom a tükörben – látta a történteket, beállt a megállóba, leállította a motort, és közölte, hogy ő így nem megy sehová. Néma csend ereszkedett az utastérre, csak Péter (talán ez volt a keresztneve a baj okozójának) ökölődött halkan tovább. Végül aztán ő és a cimborája leszálltak (majdnem szó szerint), még búcsúzóul végighányta a a jármű oldalát, mi pedig továbbindultunk. Később tudtuk meg, hogy Geri (az egyik legszemetebb nevelőtanár) lement értük a saját kocsijával, amit hősünk állítólag szintén összehányt, de ez már egy másik történet…

Elfáradtam… nosztalgiázni jó, de ezek szerint elég megerőltető is Ha érdekelnek még ilyen sztorik titeket, akkor írjátok meg, van még jópár a tarsolyomban (pl annak a története, hogy hogyan estem le részegen Győrben a busz tetejéről, és hasonlóak :))

Tényleg. A túlérzékenység és a totális közöny között ingázok egész életemben. Ma éppen az első variáció a soros, sikerült is megsértődnöm egy haveromra, mivel úgy éreztem, hogy nagyjából a vicces hülyegyerek szintjén kezel engem, és amikor már nem voltam szórakoztató (mert gondolom megunt, vagy fenetudja) elküldött egy „na ennyi elég volt mára belőled”-del. Persze fasznak siránkozok, én voltam a ludas: én engedtem, hogy eddig fajuljon a helyzet. Én voltam az, aki – az anyámat is eladnám egy poén kedvéért jegyében – gyakran saját magából csinált bohócot, úgymond én voltam az ügyeletes mókamiki. Nos ez most ütött vissza. Törni-zúzni volna kedvem.

Sajnos… tényleg beteg vagyok, de egyelőre nem uralkodott el rajtam a kehe úgy istenigazából. Ezt a szomorú tényt (mármint hogy mégse csak beképzeltem a betegséget) akkor konstatáltam, amikor éjjel elég kellemetlenül sikerült aludni, ami abban nyilvánult meg, hogy óránként megébredtem, és közben folyamatosan fáztam, hogy a hülye lázálmokról ne is beszéljünk. Apropó: szokott lenni nektek is olyan, hogy lázasan hülyeségeket álmodtok? Én tegnap éjjel feltaláltam valami vírus ellenszerét, továbbá kiirtottam a kínaiakat (nem, nem tudom hogyan), de amikor nem csak hőemelkedésem van szoktak lenni sokkal durvább álmaim is. Most még szerencsére nem volt olyan kemény, de kellemesnek semmiképpen nem mondhatnám az előző éjszakámat. Az egészre rátett egy lapáttal, hogy olyan 4-fél5 fele megeredt az eső, és utána meg emiatt nem tudtam normálisan aludni, mivel zavart a párkányon kopogó cseppek hangja.

Mindenesetre ma még bejöttem dolgozni, de – attól függően, hogy estére hogyan fogom magam érezni – lehet, hogy elvonulok szépen táppénzre. Teszem ezt azért, mert megpróbálom úgy felfogni az egészet, hogy nem akarom elhagyni magam, és ágynak esni, mivel tapasztalatból tudom, hogy akkor leszek igazán rosszul, ha nem csinálok semmit, és tényleg elhiszem, hogy én most beteg vagyok. Ma reggel is ennek jegyében húztam magamra a farmert, és a pólót (közben majd’ megfagytam), és jöttem be a céghez, bár megtehettem volna azt is, hogy betelefonálok, hogy ne várjanak, és szépen hazamentem volna busszal. Ez lehet, hogy holnap valóban meg fog történni, ma még kúrálom magam teával és Rubophennel, de ha nem javul az állapot (vagy egyenesen rosszabbodik), akkor előfordulhat, hogy pár napig nem lesz friss post

Komolyan mondom hülye vagyok. Ma – hétfő lévén – alapból nem vagyok túl jó formában (ugye a 4 óra alvás, és a hasonló finomságok kicsit tönkre szoktak vágni ezen a napon, de nem szeretném ma is ezt boncolgatni, mert lassan illendő lenne indítanom egy hetfoihiszti.raktalicska.hu című aloldalt :)), de most az is rátesz egy lapáttal, hogy most éppen beképzeltem magamnak, hogy influenzás vagyok. Persze nem volt nehéz, mivel egész nap a zsír új (‘Mitulát báti hotta’) szőrmebéléses melegítőmben villogtam (amire Jezy barátom csak annyit mondott, hogy ‘nem rossz, csak kicsit stricis’), úgyhogy persze hogy izzadok, meg iszonyatosan melegem van. Nem, nem vagyok lázas, dehogyis! De mi van ha mégis??! Szóval kellemesen eltépelődök az élet igazságtalanságán (mivel mindig elkapok minden szart, naná, bezzeg az iksz, meg az ipszilon sose), és már készülök lelkiekben az egyhetes izzadós-rémálmodós-szarközérzetes-hidegrázós-izomfájós tortúrára, amely nélkül az ember nem tudná értékelni az egészséget. Persze – gyakorló hipochonderként – nagyjából sejtem, hogy jelenleg semmi jele nincs annak, hogy beteg lennék, a fáradtság, és nyúzottság is a kialvatlanság számlájára írható, míg az izzadás pedig a már említett stricipulcsiéra, de akkor is bennem bújkál a kétség, hogy mi van ha mégis elkaptam? Erről persze a rohadt média is tehet, mivel az ember nem hallgathat meg egy rohadt hírblokkot a rádióban anélkül, hogy ne halljon halott kismamákról, és agygyulladásos(!) kisgyerekekről, akiket egytől egyig a szóban forgó vírus támadott meg. Hihetetlen az egész felhajtás, és az a szomorú helyzet állt elő a sajtóorgánumokkal kapcsolatban, mint Aiszóposz tanmeséjében* a pásztorral a falubeliek: annyiszor csinált már pánikot csak a hecc kedvéért, hogy az ember már akkor se hisz neki, amikor tényleg kéne. Honnan kéne tudnom nekem, hogy most nem csak a szokásos példány/nézőszám növelő médiafelhajtásról van szó, és tényleg komoly baj van? Már megint nem talál az ember támpontot, hiába is szeretne, egymásnak ellentmondó információk között állva totál összezavarodva pedig nehéz értelmes döntést hozni: egyik oldalról pánikkeltés zajlik, míg a másik oldalról azt az információt kapjuk, hogy:

A megbetegedés általában az influenza szokásos tüneteivel jár, és szövődmény nélkül, magától gyógyul.

(forrás pdf-ben)

Na most akkor az intenzíven fekvő a vírus elkapását megelőzően elvileg makkegészséges emberekről szóló rémhírek, vagy az ÁNTSZ közleménye a mérvadó? Ésszerűen dönteni szinte lehetetlen… Oltatni meg – ha nem muszáj – nem akarom magam, mert hátha tényleg csak egy bolhából csinált elefánttal állunk szemben, és nem szívesen böketném magam feleslegesen valami szerrel, amivel kapcsolatban azt nyilatkozta az Omninvest ügyvezető igazgatója, hogy „Az oltóanyag hibája miatt esetlegesen jelentkező mellékhatásokért a gyártót terheli a felelősség, a kártérítésre pedig a cég saját tőkéje és felelősségbiztosítása jelenti a garanciát”. Hmm… de jó is annak, aki esetleg lebénul miatta, legalább van kitől pénzt követelnie! Tudom persze, hogy ez a verzió mégiscsak jobb, mintha valóban az állítólagos ciprusi offshore cégen kéne megpróbálni behajtani a kártérítést, de az a rémisztő, hogy ez a téma egyáltalán felmerülhetett!

Ilyen gondolatok kavarognak most a fejemben. Nagyon melegem van, szar a hangulatom, és egész hétvégén egy beteggel voltam egy lakásban, szóval most éppen azon görcsölök, hogy ne legyek rosszul szerdáig (csütörtökig max), mert az azt jelentené, hogy megúsztam a lappangási idő leteltét, és feleslegesen hülyítem magam az egésszel. Ha netán mégis legyűrné a – vélt vagy valós – vírus a vasszervezetemet, akkor max a hét további részét blogolás helyett kellemes ágybanhaldoklással fogom tölteni (pedig ágyban párnák közt nem meghalni szeretek, hanem… :)), de legalább elmondhatom, hogy nekem volt igazam!

* Egy pásztor kihajtotta nyáját a faluból távolabbra, és a következő tréfával töltötte az időt: hangosan kiáltozva segítségül hívta a falusiakat, mímelve, hogy farkasok támadtak a juhokra. Kétszer-háromszor meg is ijedtek a falusiak, és előrohantak, de aztán nevetve távoztak. Végül azonban történetesen tényleg megjelent a farkas, és nekiesett a nyájnak. A pásztor segítségért kiáltott, de a többiek azt hitték, hogy szokása szerint csak tréfál, és nem sokat törődtek vele. Így aztán elpusztult minden juha.

A mese bizonyítja, hogy ezt nyerik a hazudozók: akkor sem hisznek nekik, ha igazat mondanak.

Nagyjából négyszer-ötször egymás után, csak a maximalizmus jegyében, persze. Jelentem, hogy a mai naptól datálódik az, hogy ha belépek a fehérvári Vodafone-ba az eladók már halk kuncogással reagálnak rám, és ezt mindössze tíz perc alatt sikerült elérnem. Azért ez se sikerülhet mindenkinek, tehetség kérdése az egész.

Az egész azzal kezdődött, hogy apám megkért, hogy menjek el a szóbanforgó szolgáltatóhoz, merthogy a feltöltőkártyás előfizu, amit használ az én nevemen van, ergo csak én tudok intézkedni vele kapcsolatban, és nyomozzam ki, hogy miért vannak 100ft-os percdíjai (amelyeket saját maga kalkulált ki a telefon hívástartam mérőjének segítségével). Persze ez se lesz így teljesen igaz (mármint hogy csak menjek be, és oldjam meg az olcsóbb hívásdíjat), de ne szaladjunk előre ennyire a sztoriban.

1. Kezdődött azzal, hogy beléptem az üzletbe, és magabiztos léptekkel a hátsó részlegben üldögélő alkalmazottakhoz vonultam. Kicsit én is meglepődtem azon, hogy milyen elképedt arcot vágnak ezt látván, de egy bizonytalan „kihez fordulhatok?” kérdést azért megengedtem feléjük. A srác (merthogy csak egy volt, a többi fiatal csaj) erre azt válaszolta, hogy „attól függ mivel kapcsolatban?”, majd hozzátette, hogy „sorszámot a bejáratnál lehet kérni az automatából”. Erre én még makogtam valami „nem vagyok itt járatos, bocsi”-t (ami igaz is, mivel a pápai üzletükben szó sincs sorszámos rendszerről, bár az nagyságrendekkel kisebb is, igaz), és visszakullogtam a szóban forgó géphez. 2. Beazonosítottam, hogy nekem az ‘Ügyfélszolgálat’ nevű menüpontra lesz szükségem, de azon belül akármire mentem (‘Tarifaváltás’, stb.) mindig elirányított az üzlet telefonos termináljához, és nem adott cetlit. Ott szerencsétlenkedek már 2 perce, amikor odajön a biztonsági őr, hogy segíthet-e. Némi nyökögés után (amit az okozott, hogy ahelyett, hogy elmondtam volna, hogy milyen ügyben vagyok inkább azt ecseteltem, hogy nem ad sorszámot a gép) csak sikerült elregélni neki a bajomat, erre az Ügyfélszolgálat-on belül rábökött az ‘Egyéb’-re, és lőn: egyből nyomtatott nekem egy papírt a masina. 3. Ezek után némi ücsörgés után kiírta a kijelző a számomat, meg hogy a négyes ügyintézőhöz kell mennem. Felpattantam, elindultam feléjük, persze a biztonsági őr már ott állt, és mutatta a kezével, hogy hova üljek („segítségre szorul szegény fogyatékos” -gondolhatta), de jól is tette, hogy útbaigazított, mert csak miután már pár perce ott voltam akkor szúrtam ki a kb. 2,5-3 méter magasra kiírt – ráadásul kis betűtípussal írt – számokat. 4. Ezek után jött az a rész, hogy elmagyaráztam a csajnak a bajomat, aki erre – annak az embernek a közönyével, aki hozzá van szokva, hogy naponta elmondja ugyanazt ötvenszer az értetlen barmoknak – kinyitott egy katalógust, és szépen – ahogy a hülyéknek szokás – tagoltan elmagyarázta, hogy hogyan lehet egy sima SMS segítségével tarifacsomagot váltani, közben – csak a biztonság kedvéért – felolvasta a percdíjakat, sőt a szóban forgó számot be is karikázta nekem, amire küldeni kell az üzenetet. Ezek után persze még majdnem én kértem elnézést, hogy ilyen triviális baromsággal rabolom az idejüket, és kisunnyogtam a boltból. Égtem mint a Reichstag.

Ezután felhívtam apámat, hogy elmeséljem, hogy mennyire felesleges, és égő procedúrán estem át, aki erre közölte, hogy nem tarifacsomag-váltás miatt küldött be, hanem hogy kérjek egy részletes számlát, amin látszanak a percdíjak. Nos, erről eddig nem esett szó, de sebaj, mindenesetre vissza akart küldeni, hogy intézzem el. Erre én csak vázoltam neki az eddigi történéseket, és közöltem vele, hogy nem fogok visszamenni, mert most már tényleg kirakják a biztonsági kamera rólam készített felvételét a falra ‘a Vodafone idiótája 2009. december’ aláírással, és ebből nem kérnék, ha nem probléma. Ezt egy röpke 7-8 perces beszélgetéssel sikerült letisztázni, letettem a telefont, és úgy éreztem, hogy talán most már nem fogok több kellemetlen helyzetbe kerülni ma, úgyis majdnem este 6 óra… 5. Valóban, ezek után már csak annyi történt, hogy betértem a Kaiser’s-be némi kajáért (és sörért ofcourse), és olyan ötletem támadt, hogy veszek egy kis trappista sajtot, ami a sült krumplin igen jól mutat ráreszelve. Oda is léptem a csemegepulthoz, vártam kb. 3 percet, kértem 10 dekát belőle, amikor… észrevettem hogy tőlem 1 méterre jobbra nyitott a pult, és nyugodtan be lehet nyúlni az előrecsomagolt sajtokért… Ez az utolsó eset talán nem volt olyan gáz, mint az előző öt, mivel gondolhatta a boltos néni, hogy nincs ilyen kis kiszerelés kirakva, de aztán ki tudja…

Szóval ilyenek történnek az emberrel, ha felrúgja a napi rutint, és emberek közé merészkedik… A maiak után inkább maradok a gépem előtt, köszi!

UPDATE:

+1:

…a világnak, hogy ma reggel fel kellett kelnem! Csodálatosan aludtam, elerenyedten, békésen, talán még álmodtam is valami szépet (gondolom lepkét kergethettem egy harmatos, a kelő nyári nap fényében tündöklő réten, vagy ilyesmi), de ennek vége szakadt, amikor – nem erőszakosan, de  könyörtelenül – beküzdötte a World of Goo egyik zenéje magát az agyamba a hallójáratomon keresztül, ezzel késztetve a tudatomat, hogy kiszakadjon a gyönyörű világból, amiben eddig leledzett semmitől se zavartatva. Ádám érezhette magát úgy, mint én ma reggel: ki lettem űzve a Paradicsomból. Úgy éreztem, hogy ha most kialudhattam volna magam, akkor soha többet nem kellett volna ilyesmire pazarolnom az időmet, annyi energiát halmozhattam volna fel magamban. És még ezt is elveszi tőlem a világ. Sebaj, téged is utállak, nem csak szerencsétlen malacokat.

Amúgy mára is akadt egy bölcsesség, amelyet a bőrkötéses „JonC összes bölcselete” könyvben fog majd az utókor kiadni (ha ez megtörténik, akkor természetesen a Biblia nevű bestseller karrierjének befellegzett). Tessék készíteni az emlékkönyveket, noteszeket, üzenőfalakat, kinyilatkoztatás következik:

Minél több mindent tart az ember megszokottnak, és magától értetődőnek, annál sivárabbnak érzi az életét.

Na erre varrjatok gombot!

Jaj de tele van a tököm ezekkel a hétfőkkel! A kialvatlanság, fáradtság, a Fehérvárra való visszatérés, a pár napos pihi utáni sokkolóan ható munkahelyi légkör, és az idegenek közötti imidzsfenntartás idegölő, és halálosan fárasztó rituáléja teszi ki az egész napomat. Legszívesebben hazamennék legalább az albiba aludni, ha már teljesen haza nem lehet, márcsak azért is, mert egész egyszerűen nem kapok idebent levegőt, mivel valószínűleg nem megy a légkondi légcserélője, és a többiek által elhasznált, ráadásul meleg levegő az egyetlen, amit idebent mélyeket lélegezve magamba tudok szippantani ezzel ringatva magamat abba a hamis illúzióba, hogy megfelelő mennyiségű oxigént tudok segítségével a szervezetembe szólítani. Ez sajnos távolról sincs így, ezért szép lassan kezd legyőzni az álmosság, és a katatónia, egészen kellemes érzés kezdi felváltani a kezdeti enyhe pánikot, amelyet a fuldoklás váltott ki belőlem. Iszonyat rég óta nem éreztem már ilyet, egészen konkrétan amióta letettem a cigit (bő egy éve) nem kapkodtam a levegő után így, mint ebben a kurva kockában. Sebaj, max tíz percenként fogok kijárni az udvarra, amit most még meg is tudok oldani, de mi lesz ha komolyabban neki kell állnom dolgozni (ami januártól esélyessé fog válni)? Hihetetlen…

Ami viszont mondhatni bearanyozta a napomat az az volt, hogy  – ízlelgetvén a Neo FM-et – örömmel konstatáltam, hogy egészen konkrétan 3/4 10-kor Ganxsta Zolee felkonfja után lenyomtak egy Slayer számot a rádióban! Ez azért nagyon durva, kíváncsi lettem volna milyen arcot vágnak az ős Sláger/Danubius fanok, amikor a Balázs Fecó/Demjén Ferenc/Edda/Apostol/Crystal/stb-hez szokott fülecskéjüket vad vizigót-hordához hasonló vehemenciával betámadták a súlyos riffek, és a hörgő énekhang… Azért így hétfő reggel (jó, délelőtt) kicsit erős volt, de én értékelem a bátorságukat. Pláne kezd szimpatikus lenni ez a Zoltán gyerek, mivel valahogy tényleg érezni rajta, hogy nem csak megjátssza a lazagyerek-imidzset, hanem ő tényleg ilyen echte Ungarische paraszt (ezt akkor konstatáltam végérvényesen, amikor a műsorvezető társa édesanyját emlegette teljes beleéléssel, persze egyensúlyozva a tajtahóság, és a szellemesség mindenki által máshogyan definiált peremén). Nem sikerült annyiszor felröhögnöm rajtuk, mint a Balázs-Jani pároson, amikor néha úgy igazán formában voltak, de azért párszor sikerülhetett megijeszteni egy-egy félhangos nyerítéssel a hetvenéves mammerokat, akikkel volt szerencsém egy buszmegállóban tölteni röpke fél órát.

Reggel történt még az is, hogy a sofőr bácsi – valamilyen számomra (de szerintem számára is) érthetetlen okból kifolyólag a következő módon hajtotta végre a Fehérvárra bejutás problematikáját:

Így lett volna értelme megközelíteni a pályaudvart Veszprém felől (az egérrel lehet mozgatni a térképet):

Nagyobb térképre váltás

Nos, neki sikerült ezt emigyen abszolválnia:

Nagyobb térképre váltás

Szóval csinált a 4 kilométeres útból 16-ot(!) valamiért, mindenesetre az utasok nyújtogatták a nyakukat rendesen, amikor a körforgalomban rossz kijáraton jöttünk ki Én persze sztoikus nyugalommal fogadtam a dolgok ilyeténmód alakulását, mivel amúgyse rohantam sehova, de ezzel feltételezem nem volt így mindenki az utazóközönség soraiból. Kifejezetten szórakoztatott, hogy láthattam azt az ipari területet ahol a Fezen-feszt volt még szeptemberben, mivel nem gondoltam volna, hogy pont ma fog arra vetni a sors, erre tessék!
Aztán persze röpke 2 óra késéssel sikerült is belibbennem a céghez, persze senki nem hiányolt különösebben, ahogy az várható volt. Ha persze komoly munkát is végeznék (ami – ahogy már említettem – januártól várható) jóval szigorúbban venném a munkakezdést, de így nem igazán van meg a motiváció érthető okokból. Komolyan mondom, hogy sokkal több kedvem lenne bejönni, ha nem csak a munkaidő végének kibekkeléséről szólnának a napjaim, hanem problémákat is orvosolhatnék, rendszereket ellenőrizhetnék, stb., tehát végezhetnék érdemi munkát is. Így viszont néha annyira üresnek, és értelmetlennek érzem az ittbent töltött időt, hogy legszívesebben be se jönnék, mert minek. Anno a gyárban néha éjszakásban éreztem ezt, volt, amikor éjféltől reggel hatig nem csináltunk semmit, és kábé úgy voltam vele, hogy azért fizetnek, hogy ébren maradjak (hozzáteszem, hogy a mai napig úgy gondolom, hogy nincs az a pénz, ami kompenzálta volna a dologgal járó szenvedéseimet, többek között a minden áldott reggel műszak vége előtt egy órával fellépő durva hányingeremet…). Egy idő után persze becsempésztem a Starcraftot, meg a Transport Tycoon Deluxe-t, és azokkal próbáltam meg elütni az időt a karbantartó műhelyben, de amikor már ezért is ferde szemmel nézett a főnököm, akkor ezzel is fel kellett hagynom (pláne, hogy az egyik kollegám, aki neki hű jobb (és néha gondolom a petting kedvéért bal)keze volt le is törölte anélkül a játékokat anélkül, hogy szólt volna). Mindegy, csak azt akarom kihozni az egészből, hogy iszonyat unalomban, és céltalanságban telnek a napjaim a cégnél, múlt héten akartam rittyenteni magamnak egy kis jegyzetet az oktatáson kapott pdf-ek segítségével, de a munka 15. percében összeomlott a cégnél erőltetett Sypmhony (ami olyan mint az Office, csak sokkal nagyobb rakás trágya, már ha lehet még lejjebb menni minőségben). Az volt az a pillanat, amikor valami megszakadt bennem, és újra visszasüllyedtem a ‘surviving mode on’ szintjére, és nem nagyon érdekel a külvilág idebent. Most is – ahogy ezeket a sorokat rovom – a fülem bedugva, Porcupine Tree-t hallgatok (mi mást :)), és rohadtul nem érdekel, hogy mögöttem rohangásznak a többiek… Alig várom a januárt. Komolyan.

Tudjátok mi kell napok óta tartó apátia elűzéséhez? Mi az, ami kizökkenthet abból a folyamatos érzésből, hogy semmi értelme a napjaidnak, és igazából csak azért kelsz fel reggel, mert elvárják a cégednél, hogy bemenj, de alapvetően stresszben élsz, és ezt azokon vezeted le, akiket szeretsz (mint abban a reklámban a gyerekére ráordító anyával, gondolom vágjátok)? Amikor semmi se szép, semmi se dob fel, és tényleg úgy érzed magad, mint egy érzelmi/értelmi fogyatékos, és a blogodra is csak azért postolsz, hogy másokkal is megoszthasd, hogy neked milyen kurva szar, ezzel lehúzva lelkileg azokat az embereket, akik bizalmat szavaztak neked, és naponta visszatérnek téged olvasni (bocsánatot is szeretnék kérni tőletek, és imádom mindőtöket egyenként!)? Bizony, a válasz elég triviális: barátok, és sör! A sorrend iszonyatosan szigorú, nem szabad felcserélni, mivel magában a sör fogyasztása társaság nélkül arra vezethet, hogy azon kapod magad, hogy otthon ülsz a gép előtt, Cure-t, vagy esetleg Interpolt/Radiohead-et/Coldplay-t/más befordult depressziós szart hallgatsz, kattintgatsz össsze-vissza értelem nélkül, és közben egyre mélyebbre süllyedsz az önsajnálat gusztustalan, értelmetlen, és szuicid mocsarában… Közben megbánthatsz akár olyan embereket is, akik aggódnak érted, és szeretnek, utána meg nem győzöl bocsánatot kérni… Most komolyan: erre van bárkinek is szüksége? Ugye, hogy nem. Ha azon kapjátok magatokat, hogy a fentebb vázolt állapot eluralkodott rajtatok, akkor a következőket ajánlott tenni:

1. telefon felemel, régi cimbik felhív következő dumával: „szia, rég találkoztunk, este sör?”
2. este a megbeszéltek alapján megjelenni a kijelölt kocsmában
3. having a good time, ahogy az angolok mondanák, röhögve szétalázni egymás kedvenc filmjeinek bemutatására irányuló erőfeszítéseit, majd egy „jó film lehet, meg fogom nézni” beszólással tovább súlyosbítani a helyzetet, ezután következhet a sírva röhögés, és így tovább
4. felüdülve, újra embernek érezve magad ezt a boldogságot megosztani néhány emberrel, mondjuk azzal a pármillióval, aki érti amit írsz, és még netezik is.

Tuti recept, és mondok valami vicceset: nem a sör volt a lényeg ebben az esetben. Sokkal többet ér a terápia során a vidámság, a jókedv, és annak a tudata, hogy végre beszélhetsz úgy, hogy figyelnek a szavadra! Komolyan: nem értettem mi a bajom mostanában, leüvöltöttem szegény barátnőmet is ma délután Skype-on, pedig pofonegyszerű a megoldás: KI KELL SZAKADNI A MINDENNAPOKBÓL, és ez nem pénzkérdés: elegendő lehet 1-2 óra sör mellett eltöltött óra is néhány baráttal! Ez volt a mai nap tanulsága a számomra, amelyet levontam, mint Stan a South Park részek végén jól.

… gondoltam magamban reggel, amikor hosszas szenvedés, és körülbelül 6 szundi után (ami 6X9=54(!) perc) felriadtam álmomból egy utcán elhúzó autó tülkölésére, és kitántorogtam az albérlet konyhájába. Előző este olyan köd volt, hogy olyan érzésem támadt, hogy ha kinyitnám az ablakot, akkor mint valami olvadt műanyag massza folyna be a párkányról, és szép lassan szétterjedne a padlón. Ott állva és tűrve, hogy pofámba röhög a Nap (copyright by Yettencs) konstatáltam, hogy ebből már csak az itt-ott tétovázó ködpamacsok maradtak meg, amelyek még dacoltak a fénnyel valahol félúton az eloszlás szomorú folyamatában. Ráadásul még ki is pihentem magam nagyjából, így kifejezetten jó kedvvel vághattam bele a napba. Bedobtam a mikróba a napi rendes adag félbögre kotyogós koffeinbombámat (ami kávézókban 2-3 adagot is kitenne azokban a gyűszűnyi csészékben), és visszaszédelegtem a szobámba. Kinyitottam az ablakomat, és ekkor kapott el egy érzés: az utca zaja, a friss levegő, és a fény eszembe juttatta a régi szép időket, amikor még Győrben laktam, és minden reggel szertartásszerűen elszívtam egy cigit az erkélyen a kelő nap fényében, miközben néztem az utcán sétáló embereket (itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy az ilyen elmerengések, és szomorkás nosztalgiázások szűk látókörűségre vallanak, mivel a régi szép időknek nevezett időszak most van, csak most még nem fogjuk fel ). A Szent István út mentén sorakozó régi tömbházak egyikében éltem ötödmagammal, és ezek a napsütéses nyári reggelek mindig adtak egy jó felütést a napnak. Emlékszem, kiraktam a fél pár hangszórót is magam mellé, és bömböltettem egy kis zenét is az utca népének, miközben laza macsó módjára trikóban szívtam a Kék Bondot Ez a feeling hiányzott eddig a fehérvári napjaimból, de ma reggel ez is betódult az ablakomon a friss levegővel együtt végre valahára. Hiányzott már nagyon…

Újabb kellemes meglepetés volt az is, hogy a buszmegálló felé sétálva se fagytam meg, sőt kifejezetten tavaszias idő fogadott a házból kilépve. Ha nem tudnám, hogy mit mutat a naptár, azt hihetném, hogy jön a tavasz, bár a lombjukat hullató fák kicsit kilógnak a képből. Friss, fényes, és szép volt a város, öröm volt belevetni magamat, és szinte sajnáltam, hogy be kellett jönnöm dolgozni. Legszívesebben kerestem volna magamnak egy szimpatikus erdőt, és túráztam volna ma egy nagyot, ahelyett hogy ebben a légkondícionált kockában kelljen bámulnom a monitort, de ugye ezért fizetnek, ezt kell csinálnom. Sebaj, nézegetek pótcselekvésképpen tájképeket a neten, és közben csendben vágyakozok a természet után, ez is civilizációs ártalom…