Nézem az ázott utcát az ablakon át. A közlekedési lámpák már rég sárgán villognak, fényüket visszaveri a vizes aszfalt. Kezem ügyében forró tea gőzölög, hallgatom az esőcseppek kopogását a párkányomon, bámulok ki a hatalmas térre, ami a lakásból nyílik, és közben próbálok valami érzést kicsikarni magamból, visszaemlékezni egy régi estére, amikor még kiváltott valamit az ilyen látvány belőlem. Hasztalan. Pedig megkapó az egész díszlet, és mégse megy. Hosszas erőlködés után eszembe jut egy este még a kishegyi házunkban Pápán, amikor kint ültem a szobám ablakában, szívtam a cigit, a macskát cirógattam, lógattam a lábam az éjszakába, és a távolban elhúzó buszok turbójának hangját hallgattam. Jött a tavasz, és talán az volt az első olyan este, amikor megcsapott az újjászületés szele. Emlékszem, boldog voltam, verset akartam írni, talán írtam is. Most ilyesmit csinálni? Eszembe se jut, egész egyszerűen felnőttem. Rohadtul utáltam tizenéves lenni, de akkor még tudtam érezni, átélni hangulatokat. Mennyire tudtam örülni annak az estének! Dünnyögtem a macskának, hogy „tavasz lesz, meglátod”, és örültem, hogy megérint a langyos szellő abban az évben először…

Mielőtt különösebben belemennék önmagam elemzésébe íme egy kép, tessék megtippelni vajon melyik lehet az én polcom az albérlet közös fürdőszobájában:

Hm, talán nem kell sokat vacillálni a válaszon, pláne ha vesszük a post címét is 🙂 Igen, gyakorta uralkodik el némi lightos kis káosz a környezetemben. Most is itt figyel az „asztalomon” (ami igazából egy szekrénysor-elem) két bögre, egy nagy adag párhetes zsepi, egy üveg citromlé, egy doboz fogpiszkáló, illetve még néhány elhanyagolható apróság, melyeknek egy közös ismérve van: feleslegesen foglalják a helyet. Mögöttem az ágyon ott hemperegnek a reggel hozott pólóim (még nem sikerült berakni őket a szekrénybe), illetve a hátizsákom többi tartalma. Miért írom ezt le? Azért, mert szeretem elborzasztani az embereket? Hm… lehet, hogy ez az oka, de ha már témánál tartunk itt egy jópár éves videó a haveri körömből, amely azt mutatja be, hogy milyen volt a két albérlet, amelyekben éltünk majdnem egy évet:

Néhány komment ami született hozzá az idők során:

Nah ezért ne adj albérletbe semmit 😀
Ilyen körülmények között élni basszus!
Zseni! „Kevés a luxus” Eh? 🙂

Hja, jogos jogos 🙂 Szóval az igénytelenségnek volt sokkal magasabb foka is életem folyamán, de mentségemre legyen mondva, hogy az öt kan közül én voltam a legrendszeretőbb, ami abban nyilvánult meg, hogy néha magamtól is felmostam/porszívóztam, meg ha vittem fel valami nőneműt azok rendszerint egyből nekiálltak mosogatni 😀 (A többiek még ezzel sem járultak hozzá a rendhez…) A mostani albim nagyságrendekkel tisztább, mint amilyen az volt, amihez persze nagyban hozzájárul, hogy azóta (már bő egy éve) letettem a cigit, így eltűntek a púposra tömött hamutartók, és a velük járó büdös szag. Maradt viszont a rumli, bár az is enyhébb, mint amit a videón láthattatok. Miért vagyok ilyen? Szegény anyám egész életemben próbált rendre szoktatni, elég minimális sikerrel. Engem valahogy nem zavar a káosz egy bizonyos szintje, és ha nagyon ideológiát szeretnék gyártani emögé, akkor azt is mondhatnám, hogy annyira nem vagyok kényszeres neurotikus típus, hogy nem takarítok idegi alapon, mint némely ismerősöm. Én nem fogok a gondjaim elől a takarításba menekülni, csak azért, hogy az életemben esetlegesen jelentkező káoszt a környezetem csillogóra suvickolásával próbáljam kompenzálni. Persze van egy szint, ami után én is felmosófát/porszívócsövet ragadok, és „kiganézok” ahogy anyám mondaná, de ez a határ nekem sajnos elég magasan van. Úgy gondolom, hogy az ember koncentráljon mindig egy dologra, és mivel nekem ez a dolog általában a monitorom, így – ha nem pillantok félre – egész jól el tudok feledkezni az azt övező rumliról. A sorok amiket rovok szép egyenesek, a képernyőm tartalma rendezett, a vinyómon a lényeges dolgokat egyből megtalálom (a kevésbé lényegeseket meg általában tudom merre keressem), így különösebben nem érdekel, hogy a környezetem milyen. Amúgy ha lenne pénzem, akkor persze a berendezésre fordítanék összegeket (új szék + asztal kombó, némi szobanövény, képek a falra stb. még itt az albiban is feldobná a feelinget), de így csóróként minden másra kell a cash ahelyett, hogy csinosítgatnám a szobát. Az pedig, hogy kiviszem a bögréket, meg a szemetet sokat nem dob ezen az egérlyukon, sőt abszurd módon ezek teszik kicsit otthonossá ezt a kényszerszállót 🙂 Igenis a rumlinak is van otthonteremtő hatása, bármilyen röhejes is legyen ez a kijelentés.

Szóval nagyon ritkán veszem rá magam, hogy takarítsak, de utána elégedetten tudok végignézni a művemen. Szeretem a rendet is, de – mint már mondtam – nem adok neki túl nagy prioritást, ellentétben mondjuk a kapcsolatomnak a többi emberrel, vagy akár a blogolásnak. Tényleg el lett cseszve a nevelésem?

Egész egyszerűen nem bírom megszokni a hétfők egyedi hangulatát. Ma persze koncentráltan csapódott le az élmény, mivel egy bő hete nem dolgoztam, és sokkal élesebb volt a kontraszt a fehérvári, és az otthoni élet között. A hajnali buszozás, a dideregve albérletbe vánszorgás, a reggeli kávéfőzés, a szoba látványa, a biciklizés vörösre fagyott ujjakkal, a cég hangulata, a rég látott kollegák, a hétfői pizzarendelés (merthogy akciós ilyenkor), és a többi markánsan fehérvári impulzus ilyenkor, hét elején éri az embert a leginkább. Ezen a napon vagyok mindig a legálmosabb, legboldogtalanabb általában, bár ma ambivalens kettős érzésekkel viseltetek az egész dolgozósdi iránt: mindazonáltal, hogy nagyon szívesen fetrengtem volna még otthon, mégis jól esik csinálni is végre valamit. Az ideális az lenne, ha otthon laknék, és helyben dolgozhatnék, de április óta erre esélyt se nagyon látok (arról nem is beszélve, hogy itt kicsit talán több a lehetőség a jövőre nézve, mint odahaza). Sebaj, reggel kisebbfajta sokk volt a sok délután kettős kelés után reggel 4:30-kor magamhoz térni, majd az utcán a fagypont közeli hidegben elmászni a buszpályaudvarig (csak az új Kispál tartotta bennem a lelket). Persze annyira azért kipihent voltam, hogy ne tudjak aludni az úton, helyette valami katatón állapotban szenvedtem végig a bő egy órát Veszprémig, ahol – sikeresen lekésvén a csatlakozást a pápai sofőr miatt – egy későbbi busszal indulhattam tovább Fehérvárra. (Hozzátartozik a sztorihoz, hogy kábé az orrom előtt csukta be a kedves buszvezető bácsi az ajtót, majd amikor látta, hogy többedmagammal szerettem volna felszállni, akkor csak a kezeit tárta szét, ahelyett, hogy megállt volna kitolatás közben. Lelki szemeim előtt megjelent a jelenet, ahogy én is széttárom a kezeimet, és sűrű bazmegelés közben pofátlanul arcontegezve ordítom neki, hogy „ne tárogass, hanem nyisd ki az ajtót!”, majd az induló busz oldalába rúgva hangsúlyozom a mondanivalómat. Ezután – az emiatt leszálló – sofőrt leüvöltöm, majd ügyesen elhajolva az ütése elől gyomorba rúgom. Persze ezután a járat nem ment volna sehova, én is csak max a fogdába, de – természetesen – csak fantáziáltam, így tovább nem gondoltam a sztorit. Legszívesebben mindenesetre ezt tettem volna a bunkójával. Hm, lehet, hogy mégis kicsit pszichopata vagyok? 🙂 )

A buszon meghallgattam a Danubiusosok sírás-rívását (állítólag a Slágeren még durvábban tolják, azt már meg se mertem hallgatni, hátha versenyt zokognék velük), hogy most mi lesz, meg hogy mennyire köszönik a sok támogatást, amit mostanában kapnak. Persze, bunkóság lenne részemről ezen élcelődni, mert ha valaki, akkor ők tényleg nem tehetnek a kialakult helyzetről, és tényleg sajnálom is a rádiókban dolgozókat (teszem hozzá, összesen körülbelül 130-150 emberről lehet ám csak szó, bezzeg amikor a régi cégemnél építették le a családos embereket százával abból nem volt ekkora országos hiszti), de nem kell szerintem attól félni, hogy ezentúl gyártósori összeszerelőként fognak tengődni 60000 forint nettóért, lesz rájuk igény az új adókon is. Reggel nyolckor még össznépi dudáltatás is volt (tehát mindenkit aki szimpatizált a két rádióval megkértek, hogy néhány percig nyomja a dudát), ebből persze semmit nem vettem észre, pedig épp dugóban volt a busz, úgyhogy hallhattam volna. Sebaj, gondolom épp mindenki Kossuth/MR2 fan volt a velünk veszteglő kocsikban. Ehhez a témához tartozik, hogy tegnap a Heti Hetesben is jó hosszan megemlékeztek a témáról (nagyjából érdekes módon hasonlóan, mint amit én is írtam), bár Farkasházy párszor kiakasztott a hülye érveivel. Először benyögte, hogy „Ki gondolta volna, hogy nem a kabaré lesz a legnépszerűbb műfaj a rádióban, erre tessék” (persze hogy fáj neki, mivel ő volt a Rádiókabaré igazgatója, de ez ide pont nem volt jó érv), majd felvetette, hogy szerinte nem garantált, hogy a zene lesz örökre a legkelendőbb műsorfajta a rádiózásban (persze, majd beszélgetős műsorok lesznek végig, amelyekben kriptahangú őskommunisták fogják felválta isteníteni a régi időket, és szidni a kapitalistákat helyette). Szegény ember – a kora ellenére – nagyon szűk látókörű bizonyos kérdésekben, és ez a rádiós mizéria pont ez a kategória szerintem. Mindenesetre – ahogy már írtam – a véleményünk sok ponton megegyezett (mármint nekem, és a műsorban résztvevőkkel), és ez megnyugtatott: vagy én nem vagyok hülye, vagy az egész világ az velem együtt 🙂 Ennyit a rádiókról.

Végül aztán sikerült beérni a céghez, és nekiállni a napi rutinnak: mailnézegetés (jéé, a céges fiókomba alig jött spam a kollegáktól, nahát), szokásos udvariassági körök lefutása (amelyek persze hasznosak is lehetnek), illetve az első kávé jó ideje a didiben (a helyi büfé, amely annak idején telt keblű pultoslánykáiról kapta a nevét, ma már inkább Tejeszacskó néven futhatna ha a melleket nézzük 🙂 ).

Délután pedig várhat az igazi boldogság: végre a saját gépemet bűvölhetem (amely nagyságrendekkel lassabb, mint a pápai, de annyi baj legyen), és végre nyugodt körülmények között irogathatok a blogra annyit, és amit akarok. Ez is kárpótol a fehérvári élettel járó egyéb kellemetlenségekért, mint például kaja/pénz/társaság/nőhiány. Ezek megkeserítik az életemet (főleg az utolsó kettő), de bízok abban, hogy mindent meg lehet szokni. Nekem is alakul a dolog, bár még fél éve nem volt elég hozzá… Talán majd jövő tavaszra már tényleg otthon fogom magam érezni itt.

Ez az aranyköpés csak egy volt azok közül, amelyeket tegnap a Vidi-drukkerek ordítottak be Szűcs Lajosnak, a Lombard Pápa FC kapusának a második félidőben. Bizony, tegnap életemben először (és szerintem utoljára) elmentem megnézni egy focimeccset élőben, és mind a kilencven perc tömény unalmat végigfagyoskodtam a hideg októberi estében. Persze magamtól nem mentem volna még a stadion közelébe se, csak miután Jani kollegám (aki a meccsen mint biztonsági ember volt jelen) letette a nagyesküt telefonban, hogy vagy ott vagyok kezdésre, vagy megtalál, és megöl döntöttem úgy, hogy asszonyt is lecibálva magammal megnézzük belülről is a Perutz-stadiont (ez megint milyen egy mondat lett…). Eleve számítani lehetett arra, hogy semmi érdemleges nem fog történni a pályán, mivel legalább 4 gólos előnnyel kellett volna nyernie a Pápának, ha tovább akartak volna jutni a bajnokságban. Ez így is történt, végigásítoztuk a 90 percet, amelyet csak a vididrukkerek dobtak fel a postcímben említetthez hasonló bekiabálásokkal (amelyeket Lajos – a térfélcserét követően – egész jól tűrt 40 percig, de a végén már ő is visszakurvaanyázott). Például egy veszélyes szabadrúgásnál beordították neki, hogy „Lajos, legalább a sorfalat állítsd fel, ha már a farkadat nem tudod!”, szóval én konkrétan végigröhögtem a második félidőt. Már ezért érdemes volt meccsre menni, bár állítólag a pápai keménymag (öreg alkeszek kereplőkkel) még viccesebb, be kell közéjük ülni, és szívni magadba a bölcsességeket.

0-0-ás végeredménnyel (nahát, milyen meglepő) zárult a meccs, sőt még a végén szokásos verekedés is elmaradt sajnos, így mindenféle komplikációk nélkül el tudtuk hagyni a stadiont. Egyszer azért megnéznék egy lovasrendőrt mondjuk az Üllői úton, de csak olyan 30-40 méteres távolságból 🙂

Képek:

És egy bónuszvideó a végére a lefújás pillanatáról:

UPDATE:

most bukkantam rá erre az elmés kis hülyeségre Jeff Dunham weboldalán (Silence! I kill you! megvan?), és véletlenül pont a Lajos képe akadt a tallózásnál a kezem ügyébe:

Tovább »

… hogy a héten nem lesz új post. Idegen gépen, futtában néhány szabad fél órában – húsz percben kifejezetten utálok írni, úgy hogy közben még idegesítenek is bizonyos tényezők. Inkább hagyjuk a hétre ezt az egészet, kurvára elegem van most mindenből…

Szabadságon vagyok a héten. Nos, ez alapján azt gondolná az ember, hogy egy hét pihenés, hawaii dizsi, napszemüveg vár rá, ám a mai nap alapján úgy fest, hogy számomra a szabadság azt jelenti, hogy többet rohangászok, mintha dolgoznék. Konkrétan kész csoda, hogy ma ez a post megszülethet, és ezt is úgy sikerült megszülnöm, hogy néhány fontos teendőmet holnapra halasztottam (Pató Pál mode on). Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy legkorábban szerdáig minden percem (szinte) be van táblázva, pedig múlt héten még abba a hitbe ringattam magam, hogy majd a hét a non-stop netezés, Doom3-azás, és persze blogra firkálgatás jegyében fog eltelni, ehhez képest ma például most ülök netközelben először. Kicsit fáradt is vagyok, miután jóanyámmal a nyakamba vettem a lakótelepet, és segítettem neki egy kicsit dolgozni (ő ugyanis postás), utána még egy kicsit korrepetáltam is függvényábrázolásból (értitek, én segítettem neki, akit jópárszor elkaszáltak annak idején matekból). Holnap küldhetek csomagot, mehetek le a város másik felébe gyalog, stb stb, úgyhogy tényleg igaza volt Geszti Péternek, amikor azt nyomatta a Rapülőkben, hogy

Fáradt vagy, látszik a szemeden

De kipihened magad a munkahelyeden

Hja, jövő héten majd végre lesz némi nyugtom is… 🙂

Végre valahára véget ért a szenvedés számomra! Megszűnt a rettegés, a félelem, és a folyamatos rossz közérzet, most már újra boldog ember lehetek! Végre nem kell attól tartanom, hogy esetleg idegenek gonosz vicceinek céltáblájává válhatok, vagy még rosszabb esetben kiközösítsen a társadalom, mint deviáns féleszűt!

Kaptam ugyanis egy pótnadrágot ma délután. Aki még emlékszik egy régebbi posztomra (úgy emlékszek rá, mintha tegnap lett volna…), írtam, hogy egy kevésbé jól sikerült biciklire szállás következtében kiszakadt a farmerom úgy… hm combbelső tájékon, amelynek következtében a szellőzés problémaköre ugyan megoldottá vált, viszont folyamatosan tyúklépésben kellett közlekednem, ha nem akartam mélyebb bepillantást engedni a kollegáimnak, meg úgy mindenkinek. Ezt ma reggel sikerült megfejelni azzal, hogy a Hétfejű Portásbácsinál le akartam szállni a bicikliről (mert ugye jó gyerek módjára tolni szerettem volna, legalábbis azon a 20 méteren, amíg lát :)), ámde a nyereg csücske beakadt a tátongó szakadásba, így sikerült majdnem előadnom a legröhejesebb indokú borulást, amit 25 évem alatt sikerült összehoznom (bár majdnem ilyen vicces volt az is, amikor megfejeltem a sorompót biciklin ülve). Elesni nem sikerült, viszont még tovább tépte a rést, így most már tényleg tarthatatlanná vált a helyzet, pláne hogy belegondoltam, hogy a buszra felszállásnál, milyen röhögés törne ki a mögöttem állókból.

Ekkor ragadtam meg az alkalmat, és a telefont, és Dave barátom segítségével szert tettem egy pótnadrágra (köszi Dave!). A WC-n lezajlott nadrágcsere izgalmairól a következő képes beszámolóval szeretnék kedveskedni nektek:

Tovább »

Pörögnek az események! Nem elég, hogy megint csinálhattam a kedvenc elfoglaltságomat (gyk.: WordPress-költöztetés), de még a múlt heti késő augusztusból hirtelen belecsöppentünk a november végébe is! Csodálatos idők járnak, lefagy az ember keze/füle/orra a biciklin miközben kerülgeti a szanaszét repkedő karton- és egyéb papírdarabokat, amelyeket a lomtalanítás okán kihelyezett szeméthalmokból kapott fel a 80-100 km/h-s szellő. Szinte belegondolni is nehéz, hogy néhány napja még leizzadtam mire beértem a céghez (hogy a délutáni hazatekerést már ne is említsem), most meg már azon gondolkodom, hogy nem-e kéne erre az évre már hanyagolni a kerékpárt mint közlekedési eszközt, hacsak nem akarok tüdőgyulladást kapni. Furcsa kicsit ez a 30 foknyi hőmérséklet-eltérés nna. Most is esik az eső, épphogy nulla fok felett van a hőmérséklet (ami elég valószínű, hogy az alá is fog esni az éjszaka, reggel meg indulhat a roncsderbi), és kifejezetten barátságtalannak hat a néhány napja oly kedélyes városkép. Sok negatívuma mellett mindez azzal is jár, hogy a következő havi helyijárat-bérletemet már nem adhatom el, hanem bizony tényleg arra kell használnom amiért adja a cég, és én is beállok a buszon emberszagban aszalódó prolik tömegébe.

Persze – ahogy azt már megszokhattuk – hó nem lesz idén se, csak rohadt csikorgató hideg, meg eső, úgyhogy alig várom már az év eme csodás szakát. Persze, hogy nekem is novemberben kellett megszületnem (amúgy idén elég vicces napra esik a születésnapom, de ezzel már túl sokat mondtam :)), amikor már semmi életörömöt nem vélek felfedezni a világban, és már este hétkor olyan sötét van, hogy világít a negró az ember szájában. Mennyivel jobb lett volna mondjuk július 15.-én előbújni a barlangból, akkor legalább valami kedélyes kertipartin ihatná le az ember magát a szent cél érdekében, de így? Marad valami fűtött kocsma…

Azért persze nem vagyok elkeseredve, mivel az albérlet jó meleg (most végre örülök neki, bezzeg nyáron nem értékeltem ennyire), van sok kajám, megy az oldalam, és lelkesít a tudat, hogy holnapután itthagyom ezt a koszfészket. Érdekes az is, hogy ennyire még sose örültem annak, hogy belépek a cég ajtaján, mivel a kellemes 24 fok kifejezetten pozitív a kinti zord időjáráshoz képest (megmondta anno az osztályfőnököm is, hogy „fiam, te is csak melegedni jársz ide ugye?” … hát… igaza lett :D). Mondjuk néha akadnak komplikációk az odaúttal kapcsolatban, mivel ma is konfliktusba keveredtem az ipari park biztonsági őrével. Régi olvasóim tudhatják, hogy a park területén elvileg tilos kerékpározni, és nekem már többször adódott problémám ebből az őrökkel. Van egy olyan „gondom” ugyanis, hogy azokat a szabályokat, amelyeknek nem látom értelmét nem nagyon szeretem betartani. Ennek pedig aztán végképp semmi értelme nincs, mert tudok én magamra vigyázni, a felesleges cseszegetést meg nagyon nem szeretem. Ma reggel is ennek szellemében tekertem be a gyalogos kapun nagy lendülettel, és hallhattam – a headseten keresztül is! – ahogy ordít utánam az őr, hogy álljak meg 🙂 Ez már a második eset volt, amikor így próbált megfékezni (sikertelenül), de a holnapi naptól őszintén szólva félek, mert lehet, hogy már készülni fog az érkezésemre. Ez ellen is van egy taktikám: kiszámíthatatlan vagyok, néha 8-ra megyek, néha fél9-re 🙂 Ha ez se segít, akkor maximum ordítozunk egymással egy jót, segít levezetni a stresszt, más haszna nincs.

A hét első komolyabb énpostját olvashattátok, köszönöm a figyelmeteket! 🙂

Amióta elindult újra a blog (sose felejtem el, annyira szép pillanat volt :könnycsepp elmorzsol:) azóta rágódok a következő problémán: miről is írjak? Nem, nem arról van szó, hogy nem lenne témám (ez szerencsére nem fordulhat elő, mivel minden nap történik valami hülyeség), mert néha – ha nem vagyok nagyon fáradt – magamtól is tudok oldalakat teliírni központi téma nélkül, csak maga az alapkérdés okoz manapság fejtörést számomra, miszerint: írjak-e ilyen se füle-se farka személyes (egyesek szerint gay) esszéket? Mert hogyha átmegyek ún. énblogba, és leírom például, hogy tegnap este elvágtam a nyelvem késsel (amúgy tényleg, Medvesajt-krémet akartam lenyalni róla, fene se gondolta, hogy úgy ki van élezve mint egy szamurájkard), meg esetleg még olyanokat, hogy milyen jó volt betekerni ma reggel a 90 km/h-s szélben a céghez (konkrétan majdnem levitt párszor a szél a nyeregből, meg persze amikor olyan szögben fúj, akkor pár pillanatig nem kapsz levegőt, ami azért elég para), akkor lehet, hogy páran azt mondják, hogy „ezdeunalmas, kitérdekelmár a nyomorod, bazz”, és nem is olvasnak tovább. Persze a régi cimborák (akik a kommentelők 100%-át teszik ki jelenleg) gondolom szívesen olvasnak tőlem ilyesmiket is, de alapvetően a neten lébecoló x százezer magyar netezőt szeretném megcélozni, akiket az efféle témák lehet, hogy annyira nem kötnek le. Manapság igyekszem elkerülni azt a csapdát, amibe anno párszor beleestem, amikor csak azért írtam valami erőltetett szart, hogy legyen új post a blogon. Persze ezt nem biztos, hogy külső szemlélő is észrevette (mármint hogy erőltetve írtam), mert az írói zsenim (khm) folytán azok az írások is RENDKÍVÜL színvonalasak voltak (remélem érezni az iróniát a hátsó sorokban is!), de engem a mai napig zavar némelyik post, mert tudom, hogy nem adtam bele szívemet-lelkemet a megírásába. Nos, ezt szeretném elkerülni, és úgy érzem, hogy eddig nagyjából sikerült is.

A kérdés már csak az, hogy hogyan csináljam a blogot tovább? Kérdéses a dolog, mivel szeretném azért párszor még elregélni, hogy mi a rák történik a kis életemben, de nem szeretném feleslegesen untatni azokat, akik nem ismernek. Arra gondoltam, hogy csinálok mondjuk egy szemelyes.raktalicska.hu-t, és ha oda kerül valami új cucc, azt meghirdetem itt is, nehogy lemaradjon róla valaki 🙂 Ezzel végülis megoldódna a kérdés, és azok se ásítoznának a blog böngészése közben akik nem ismernek személyesen. Ez szerintem jó ötlet. Szerintetek? Kommenteljetek!

1.

Nos, ahogy azt már egyesek megsejtették (nem is értem honnan) valóban a Kispál és a Borz szerepel a lista első helyén! Gratulálok a helyes megfejtőknek, nyereményük egy baráti kézszorítás, és egy kocka serital amelyeket nullákba és egyesekbe kódolva szeretnék nekik küldeni ezúton 🙂

Hogy miért pont ez a sokak által divatzenének, és tizenéves picsogó kislánykák által körberajongott, sőt egyenesen haknizenekarnak titulált banda nyerte el ezt a megtisztelő címet nálam? Leginkább azért, mert konkrétan rajtuk nőttem fel, egészen zsenge ifjúkorom óta imádom majdnem mindegyik lemezüket. Volt, hogy megcsináltam azt, hogy Ajkán csöveztem egy éjszakát a buszpályaudvaron egyedül, mert elmentem a koncertjükre, és nem érdekelt a hideg! Fejből tudom az összes számukat, sőt – lakótársaim, barátnőm, hugom, és még jónéhányan tanúsíthatják – gyakran előfordul, hogy zuhanyzás közben eléneklem mondjuk a Szécsi Pált, vagy a Presszórockot, csak hogy zeneművészeti élményben részesíthessem azon szerencsétleneket, akik velem egy lakásban tartózkodnak amikor rámjön a vinnyoghatnék 🙂 Szóval Lovasi a szívem csücske, Kispál meg egy nagyon jó gitáros, az épp aktuális dobos meg le van szarva, úgyis váltogatják őket félévente, mindenesetre az én kedvencem Csülök volt, mert ő dobolta le a Bálnák ki a partra című lemezt (többek között), ami nagy kedvenc a megjelenése óta eltelt 10 évben.

Lovasi dalszövegei – amelyek versnek is beillenek, sőt felsőoktatási intézményekben elemezgetik is őket rendesen – messze a legjobbak a magyar zenei palettán (a külföldit meg nem értem, tehát előfordulhat, hogy van olyan német zenekar, ami szebbeket játszik, ki tudja), és igazán ért az úr a hangulatfestés nehéz mesterségéhez. Amikor épp nem befordult lemezt adnak ki, akkor igazán felemelő élmény lehet meghallgatni a számaikat, amelyek tényleg felvidíthatják az embert, vagy akár – mintha egy jó könyvet olvasnánk – elrepíthetnek egy sosevolt tájra (mint ahogy az velem megesett már pl. a Házibuli Debrecenben hallgatása közben, és még csak szer se kellett hozzá).

A Kispál nem akart sikeres lenni, nem követte a trendeket soha, mégis trendivé vált. Emlékszem, annak idején az „őskispálosok” hogy fújtak az „újakra”, akik a Csinibaba című film sikere után kedvelték meg a zenekart, és más számot nem is nagyon ismertek eleinte, mint a „kicsitszomorkásahangulatomámát”. Akkortájt lett országszerte híres a banda, és akkor indult a meg a folyamat, amelynek eredményeképpen beverekedték magukat abba a nagyon szűk elitbe, akik megélnek a zenélésből, nem kell mással foglalkozniuk (tudtommal még a Tankcsapda tudta ezt megcsinálni, senki más). Manapság már azért vannak enyhén szólva is necces megmozdulásaik amelyek a popularitásra törekvésként jöttek le a számomra (pl. a Csík zenekaros bohóckodás, amely véleményem szerint a számok megerőszakolása, hiába mondta a Lovasi, hogy szerinte a Csillag vagy fecske jobb népzenei feldolgozásban). A mostanában az ilyen, és ehhez hasonló kicsit lehangoló tendenciák ellenére mégiscsak szerethető a banda, bár úgy fest, mintha kezdenék megunni ezt az egészet így bő húsz(!) év után, és mindenki másfelé kacsintgat. Lovasinak pl. ott van a Kiscsillag, ami tényleg nem egy rossz zenekar, de valahogy mégis hiányzik valami a számokból szerintem, ami azokat igazán nagy himnuszokká tehetné. Nem tudok egy számot se megnevezni a két eddig megjelent albumukról, amire azt mondanám, hogy igen, ez van akkora sláger (bármennyire utálom ezt a szót, mégis ezt kell használnom), mint mondjuk a Ha az életben, a Kicsit szomorkás, az Emese, vagy akár a Szőkített nő. Ez kicsit azért szomorú, de remélhetőleg – ha már a Kispálnak vége is lesz – azért a Kiscsillagban még tovább fog élni ez a tábortüzes-nyáriéjszakás-főiskolásos-fiatalokvagyunkos őszinte rákendról, amilyen a régi szép időkben (amelyek most vannak, csak nem vesszük észre :)) jellemezte a zenekart. Én nagyon drukkolok nekik, mert szeretném még olyan koncerten rekedtre ordítani magam, amelyiken a Lovasi áll a színpadon, akármi is lesz a zenekar neve.

Végezetül – mintegy illusztrációképpen – következzék néhány igazán ütős dalszövegük, hogy lássátok miről is beszélek:

Apa, anya és a kígyó

A kígyó felment apához a várba,
És ráfonódott a horkoló apára,
És anya átnyúlt a sötétbe, miért téveszt
Apu a lélegzésben. -Ugye, nincsen bajod édes?

– Szemmi, szemmi – sziszegte apa helyett a kígyó,
És anya megkívánta, szeretkeztek, – Mily jó!
Suttogta anya a kígyó oldalába,
– Mint régen, mielőtt itt laktunk a várba’.

Ugye emlékszel? – Persze!-a kígyó emlékezett,
Mert régen is ott volt már néha az apa helyett
Olyankor apa az ágy szélére ült,
S nézte, ahogy a kígyó anyába merül.

Nade ez régen volt, apa most meg is halt,
És anya reggel felkel és elpöcköl egy angyalt.

Szécsi Pál

E dalt alkotó elemek
A közéjük elvegyült
Romantikus elemet
Álmodozás közben
Meglepték és rózsaszín
Ruháit letépve
Benzint locsoltak rá és
Gyufát dobtak habtestére.

Mondták: ‘Nézd, hogy ég!’ -és kérdezték,
Hogy gondoltál-e ilyen végre,
És botokkal böködték,
Hogy szólaljon mostmá’ meg végre.

Az meg nem szólalt meg,
Hanem csak égett
Olyan szépen, olyan sárgán,
Hogy a mentősök sírtak, látván,
Hogy áll, áll, áll, áll, égve áll,
Mert képes erre a romantika,
Még így, haldokolva is.

Hát énekeljük ezt a dalt,
Amiből sajnos már kihalt
A romantika az előbb,
És minden a szigorú erőt
Ünnepli most benne,
Legyen példa erre
A gitár és mondjuk ki végre,
Nincs is szükség éneklésre!

Zár az égbolt

Maradunk élve, valamit mondunk,
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon, az tudja:
Tovább kell menni, szétnézni kár,
Nem ott a parton van az a balkon
Szomorú nővel, aki talán
Szeretni tudna egy ilyen bajszost,
Aki egy cseppet se mediterrán.

Igyekezz, az égbolt zár!

Talán egy déli tengeren télen
Nyirkos vaskorlát, langyos eső,
Jól van, majd holnap,
Elhagyott csónak
Aljában alszom, és elhever ő
Valami ágyon Magyarországon,
Balatonszárszón közelebbről,
Mindenki alszik, aki haragszik,
Csak abban dolgozik némi erő.

Igyekezz, az égbolt zár!

Úgy volt pedig, hogy ki fogjuk bírni,
Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e,
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sose,
Egy mutatványom van még, ha látom,
Hogy sokan néztek, megmutatom,
Nálam egy fénykép, tessék csak nézzék,
Bálnák a parton, de minek vajon?