Olvastam már olyan véleményt a neten, hogy mekkora hülyeség tizes listákkal operálni egyes blogíróknak ahelyett, hogy szép esszékkel bombáznák a nagynépet, merthogy ez nem „újságírás”. Nos, a szóban forgó véleményt nem tudom már linkelni (mivel furcsa módon elfelejtettem felvenni az író feedjét, nahát), de ami biztos, hogy szerintem hülyeség lázadozni a listás postok ellen. Én kifejezetten szeretem a „10 legdurvább pornójelenet”, meg a „10 legröhejesebb halál”-szerű írásokat, mivel ezekben az írók tényleg a bestet igyekeznek összegyűjteni, és ez gyakran vezet érdekes, és lebilincselő eredményre. Nekem is volt már egy hasonló postom egyszer réges-rég, amely – legalábbis a Google-találatokat tekintve – egész nagy népszerűségre tett szert (és elég informális is volt a listás elrendezésből adódóan), így én híve vagyok az efféle megoldásoknak.

Ennek szellemében következzék egy tizes lista azokról a zenekarokról, amelyek valamilyen formában hatottak a kicsiny életemre, értve ez alatt azt, hogy bizonyos életszakaszaimban/helyzeteimben nagy hatással voltak rám, akár negatív, akár pozitív értelemben. Úgy gondolom, hogy a zene lényege az, hogy érzéseket keltsen benned, és általa tudj jobban átélni hangulatokat, és világ életemben vonzódtam az olyan bandákhoz, amik erre törekedtek. Pont ez az oka annak is, hogy nem szeretem a lélektelen csak ütemre épülő zenéket, bár szerencsére jópár éve kinőttem a dackorszakomból (tudjátok, amikor az ember elvből nem hallgat olyan zenét, amiben nincs gitár), és bizony vannak elektronikus stílusban is nagy kedvenceim azóta (csak hogy a Faithless-t, vagy a Massive Attack-et említsem), így elmondhatom magamról, hogy egész nyitott vagyok a világ sokféle zenei stílusára. Amit viszont tutira nem fogok hallgatni, az a grindcore, a black metál, a goa, a reggae illetve a klezmer (a lista még folytatható persze) 🙂 Ezek a zenék nem nagyon pendítenek meg bennem húrokat, márpedig – ahogy már írtam is – az nekem nagyon fontos.
Következzék tehát a lista, amely tíztől megy lefelé ezzel valamelyest rangsorolva is az előadókat a rám tett benyomásuk szintje alapján:

10. Sexepil:

ez a ma már régóta nem létező zenekar meghatározó tényezője volt a megboldogult tinédzserkoromnak. A holland származású énekessel, és angol nyelvű szövegekkel operáló magyar rockzenekar két albuma került hozzám anno (a Love Jealousy Hate, és az Against Nature), és nagyon hasznosnak bizonyultak az útkeresős befordulós időszakaimban. Elég elvont progresszív-alter rockzene ez, slágeres énektémákkal (úgy értem slágeresek lehettek volna más zenei alappal). Ajánlott klasszikusok:

Bomb

Eroding Europe

This scream comes out of time.

9. Zagar:

újabb keletű a rajongásom Zságer Balázs bandája (projectje?) iránt, mindenesetre villámsebességgel vette birtokba a ‘legtöbbet hallgatott előadók’ listám harmadik helyét a last.fm profilom alapján. Hihetetlen műgonddal megalkotott chillout-os trip-hopos nyugizene ez, amelyben profin keveredik az elektronika az élőhangszerekkel. Vannak igazán táncolható dalaik, olyanok, amelyek visszarepítenek a 80-as évek szintipopos zsánmiselzsáros éveibe, és vannak olyanok amelyeket a „szívós zene” kitétellel lehetne leginkább illetni. Ajánlott klasszikusok: Wings of Love, Bossa Astoria (ez a T-Online-os reklámzene amúgy), Mistery of Cinema.

8. Korn:

újabb banda, amely szintén megboldogult (hüpp) tizenes éveimben volt gyakori vendég a CD-lejátszómban. Sok szövegüket le is fordítottam anno magyarra (amelynek értelme nem nagyon volt, max annyi, hogy palléroztam az angoltudásomat), és igazi művészléleknek tartottam Jonathan-t, úgymond lelki társat véltem felfedezni benne (annyi eltérés azért volt köztünk, hogy engem nem molesztált apukám, míg őt – állítólag – igen, lásd Daddy c. szerzeményük). A zúzás keverve megragadó dallamú kiállásokkal a mai napig bejövős nálam, hát még az ötletes klipek, amikkel annak idején le tudtak nyűgözni engem. Amit manapság csinálnak már nem tud lekötni. Ajánlott irodalom: Freak on a Leash, Falling away from me, Blind.

7. Tankcsapda:

Magyarország legsikeresebb, egyben legellentmondásosabb bandája is örök kedvenc maradt (tavaly például mindenkit hátrahagyva mentem el a bulijukra egyedül az EFOTT-on, és nem bántam meg). Az utóbbi időkben művelt dolgaikkal már nem vagyok kibékülve (értsd: az utóbbi 8-10 év), de az örök klasszikussá avanzsált oldszkúl Tankcsapda számokat még mindig imádom, mivel süt belőlük a rockerromantika, viszont hiányzik belőlük az Ossian-os nyál (hála istennek). Amúgy a legutolsó számuk, ami igazán tetszett, az a Mindenki volt, mivel akkora energia volt benne, és olyan zúzás, hogy az ember haját levitte. A Mennyország Touristos, Örökké tart-os tiniopuszoktól viszont most felkavarodik a gyomrom rendesen. Kötelezők: Egyszerű dal, A legjobb méreg, Kicsikét, Lopott könyvek, Törölközők teniszütőkkel(!!).

6. Porcupine Tree:

szintén pár hetes ismeretség köt össze ezekkel a britekkel, akikről nem is olyan régen írtam is, annyira bejött amit művelnek. Pszichedelika, zúzás, lágy szólók, némi melankólia, és profi hangszeres tudás ötvözete a zenéjük, amelyet Stewen Wilson énekes kicsit borongós hangja koronáz meg. Nem nevezném bulizenének (bár van olyan számuk amiről az jut az eszembe, hogy egy agyontunningolt erőgéppel repesztek 250-nel valami kanyargós erdei úton, pl. a nem rég linkelt Fear of a blank Planet), de kifejezetten hallgatható, és szerethető muzsika, ami nem arra gyúr, hogy az ereidet vagdosd miközben hallgatod, egész egyszerűen szép akar lenni. Kötelező (azok közül amit ismerek):

Fear of a blank Planet

Remember me lover

The Incident (a vége zseniális!!)

Time Flies

Anesthetize.

5. Alvin és a Mókusok:

már megint a nosztalgia édes-keserű hangulata késztetett arra, hogy ez a zenekar is bekerüljön a szent tízbe, mivel hasonló érzéseim vannak velük kapcsolatban, mint a Tankcsapdával kapcsolatban, bár ők nem csak zeneileg, hanem úgymond emberileg (imidzsügyileg?) is negatívvá váltak számomra (ahogy ezt már kifejtettem régebben is). Azért a punkos-lázadós-szesszelismerkedős-koncertrejárós korszakomban annak idején meghatározó szerepet játszottak a lelki fejlődésemben, mivel Alvin gyakran írt olyan dalszövegeket, amelyekkel könnyen tudtam azonosulni, és még a zenei alapjaik is a koncerten könnyen pogózható kategóriába tartoztak. Mindezek mellett ráadásul írtak néhány olyan dalt, amelyek egy generáció himnuszaivá váltak (legalábbis én úgy gondolom, hogy a mai napig azok), mint például a Kurva élet. Az új számaikkal sincs semmi gond, kivéve hogy – néhány kivétellel – kiveszett belőlük az egyéniség, bár az is lehet, hogy csak én nőttem fel azóta… Klasszikusaik:

a már említett Kurva élet

Rémálom

Lacika

Jézusnak volt-e szakálla

Jóember.

4. Junkies:

ahogy közeledünk a lista eleje felé sorra kerülnek elő azok a zenekarok, amelyek nem csak kölyökkoromban, hanem a mai napig is szívesen hallgatott kedvenceim, mivel olyan zenéket írnak, amelyek számomra kortalanok, és fogyaszthatóak akár 10-12 év elteltével is. Ilyen a szóban forgó Junkies is, amely a Nihil című albumuk óta örök kedvencem, bár a kinézetükkel sokáig nem voltam kibékülve. Élénk emlék még most is az a sümegi koncertjük, amelyen én is ott voltam (sőt még egy kis esszét rittyentettem róla, ha érdekel valakit közzé is teszem) olyan 8-9 évvel ezelőtt, és már akkor is hatalmas rajongójuk voltam. Szekeres Andris, az énekes egy kibaszott nagy zseni (már ami a szövegírási képességeit illeti), mivel olyan dolgokról énekel, amelyeket mindenki a magáénak érezhet, és ráismerhet, hogy „jé, én is voltam már így!”. A számok az egyszerű rockandroll kategóriába tartoznak, egyszerű dalszövegekkel, amelyek mégis ütnek, mert nem akarnak többnek látszani mint amik. Örök kedvencek maradnak még akkor is, ha sokak szerint csak műrocker tizenéveseknek szólnak a számaik. Nagyon kötelezők:

Szabad a pálya

Élni tudni kell

Miattad iszom te állat

Alkohol

Minden álmom.

3. Pink Floyd:

ez a zenekar nem az az ötsoros fajta, úgyhogy nehéz lesz rövidnek lenni. Maradjunk annyiban, hogy legendás művészek ők, akik nélkül biztos hogy máshogy festene napjaink zenei világa. Ami számomra érdekes bennük, hogy őket sikerült nagyon megkedvelnem, míg a többi 70-es években tevékeny bandát (Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, stb.) valahogy nem. Ők mások, mint apáink kedvenc rockzenéi, és nem biztos, hogy meg tudom mondani a dolog miértjét. A korai (nagyon korai) albumaikat leszámítva minden egyes számuk kincs, és ezek közül is kitűnik a Wall című album összes szerzeménye (amelyekből készült egy iszonyatosan ütős, mély mondanivalójú, mindazonáltal elég lehangoló film, amely szintén a Wall névre hallgat). Ideális zene lazuláshoz, az elszállósabb dalaikat konkrétan láttam már LSD-hez ajánlott zenék jegyzékében (mert bizony van ilyen is:)), a szövegeik pedig a mai napig aktuálisak, mivel az elidegenedés, a depresszió, és a boldogság keresésének vidám témaköreit járják körbe (néhány kivételtől eltekintve). Néhány hete láttam először a koncertet, amit a berlini fal romjainál adtak, és még így, felvételről nézve is hatalmas élmény volt nekem. Tudnak valamit nna. Kötelezők: Another brick in the Wall part 2., Comfortably numb, Keep talking, Yet another movie.

2. System of a Down:

éles stílus- és korszakváltás az előzőhöz képest, tudom. Emlékszek arra a csodálatos napra, amikor Ajkán a csingeri (helyi városrész) kóter 215-ös szobájában egy kölcsönbe kapott válogatáskazin először hallottam őket, konkrétan a Suite-Pee című számukat. Egyből kérdeztem is a kazi tulajdonosát, és ő mondta ki először a zenekar nevét, amely utána hosszú évekre kedvencemmé vált. Annyit írtak már róluk, hogy nehéz bármit is hozzátenni, úgyhogy csak ismételni tudom őket: meghatározó zenekar, amelyet örmény származású fiatalok alakítottak még a kilencvenes évek végén, és néhány év alatt szédületes karriert befutva reformálták meg a modern rockzenét. A zenéjük a szélsőségek között ingadozik: a lágy lírai dallamok hirtelen csapnak át eszetlen zúzásba, majd újra vissza, közben pedig mindvégig egységes egészet alkotnak a számaik. Ez a skizofrénia az, ami egyedivé teszi őket, és ennek köszönhetően voltam én is belehülyülve a zenekarba évekig, sőt nekik is fordítottam jópár dalszövegüket magyarra anno. Ők olyanok lesznek 20-30 év múlva, mint most a Rolling Stones az tuti, bár sajnos néhány éve feloszlottak. Meghallgatandók:

Toxicity

Sugar

ATWA

BYOB

Lonely day.

És most kicsit szemét leszek: az eddigiek alapján tessék megtippelni, hogy vajon melyik banda állhat a listám elején! Az alternatívákat kommentben várom! 🙂

(Két infó:

1. a választ hétfőn fogom megadni a kérdésre

2. tervbe van véve, hogy mellékelek néhány letöltőlinket a számokhoz, az is legkésőbb hétfőre meglesz!)

Nem, nem az örökös leterheltség jött ki rajtam ilyen nyilvánvaló, és feltűnő módon, mindössze arra próbáltam utalni, hogy – kihasználván azt, hogy nem születtem mondjuk Kínába, vagy valami hasonlóan demokratikus országba – a holnapi napomat bizony voltam oly’ bátor, és kivettem szabinak. Ennek köszönhetően többek között elkerülhetem a péntekente jelentkező tömegnyomort a buszon, pedig az a kedvenc részem a héten (Veszprémig végigállni az egy órás utat úgy, hogy majdnem elájulsz olyan fáradt vagy egész egyszerűen csodálatos dolog). Úgyhogy a mai nappal vége a hétnek a számomra, megyek délután haza, eszek főtt kaját, és fetrengek kedvemre néhány napot. Ennek örömére ma még lesz néhány post, de a hétvégét valószínűleg piálással pihenéssel fogom eltölteni, nem gép előtt görnyedéssel 🙂

Most mit szépítsem, meg miért írjam körbe? Ez történt. Persze nálam nem olyan nehéz ezt elérni, de hogy most épp mivel sikerült az az alábbi idézet alapján nyilvánvaló lesz, amelyet most az Indextől emeltem át:

Az ügyvéd utalt arra: ha egy érdekvédelmi szervezet azt felvállalná, akkor közérdekű pert lehetne indítani a legnagyobb bankokkal szemben. Ennek lényege, hogy az érdekvédő szervezet lenne a perben a felperes, és ha a bíróság a felperesnek adna igazat a szerződésmódosítás ügyében, akkor az a bank összes érintett ügyfelére kihatással lenne, függetlenül attól, hogy az ügyfél nem volt perben álló fél. Két társadalmi szervezet már jelezte is az ügyvédnek, hogy vállalná ezt a szerepet.

<forrás>

Legyen úgy, bár rajtam ma ez még nem segít. Éjjel legszívesebben elindulnék a városba néhány orosz gyártmányú koktéllal a hátizsákomban pénzintézet-vizitre… Czirmes Gyuri, hol vagy ilyenkor?

UPDATE:

azóta befáradtam a Rajf*szom bankba, ahol elintéztem, hogy még egy fél évig had tömjem csak a bank zsebét (tehát semmit se törlesztek, csak kamatokat, meg egyéb elhanyagolható apróságokat), cserébe viszont marad pénzem enni, meg hasonló felesleges hülyeségekre.

Igen, a kedvenc napom van megint, amely megérdemli a címben szereplő jelzőt (de még sokkal durvábbak is rá lehetne aggatni, hajaj).  Mindenesetre azért, hogy mindent megtegyünk azért, hogy ne a totális apátia nem túl szívderítő állapotában kelljen végigkínlódni az egészet hallgassuk meg az alábbi szerzeményt, hátha kicsit megpörgeti az ember agyát:

Reggel a buszon is sokat segített rajtam ez a mjúzik, de ne szaladjunk ennyire előre a sztoriban, ugyanis a nap jóval korábban kezdődött.  Egészen pontosan fél5-öt mutatott a telefonon az óra, amikor – a World of Goo című csodálatos játék örökbecsű taktusaira – kinyitottam a csipám egy elég pihentető, ámbár kicsit izzadós alvás után (tudjátok, amikor a paplan nyirkos, és hideg lesz, és mocskosul kellemetlen tud lenni… utálom). Fél óra múlva már a hideg szeptemberi hajnalban bandukoltam, és igyekeztem minél jobban kizárni a lehangoló sötétséget a tudatomból úgy, hogy igyekeztem inkább a zenére koncentrálni, ami a fejemben bömbölt (egyelőre ehhez egy headsetet vettem igénybe, de aztán ki tudja mit hoz a jövő :)). A buszpályaudvaron meglepetten konstatáltam, hogy – átvergődvén a hajnali zombik hordáin – nem áll még bent a buszom, pedig minimum negyed órával előbb bent szokott lenni mindig. Körvonalazódni kezdett bennem egy – még a szokásosnál is komolyabb mértékű – késés, mivel általában néhány percen szokott múlni a veszprémi csatlakozás elérése, így ha még késünk is, akkor biztosra vehető a terv borulása. Néhány perc csúszással végülis indulni tudtunk, ezután skippelt a kép néhányszor (azaz belealudtam néha az izgalmas útba a muzsika szárnyain), mindenesetre mégis sikerült elérni a csatlakozást (tessék szólni, ha nagyon unalmas :)). Fehérvár felé csak egy teleportkapu volt, de az jó hosszú, konkrétan a pályaudvartól néhány méterre sikerült eszméletre pofoznom magam némi Belga fullra tekerésével. Leszállás után a megszokott reggeli rutinútvonalt céloztam meg, ahol mindig kapni szoktam ingyen dolgokat mindenféle fiúktól/lányoktól, ma éppen az ásványvíz volt soron („az a neve, hogy „Korszerű épületgépészet”, ittatok már ilyet?). Felérvén az albérletbe persze nem bírtam megállni, hogy ne nézzek körül a neten (újfent elcsodálkoztam az Opera gyorsaságán, amúgy hétvégén jó hittérítő módjára meggyőztem hugom barátját is az említett program zsenialitásáról), így persze sikerült megint produkálnom egy lightos kis bő egy órás késést a munkahelyemről (amit persze a buszközlekedésre fogtam igazságtalan módon).  Közben persze lefőztem a kotyogós kávémat, amely nélkül egész egyszerűen be se tudtam volna tekerni a céghez erő híján.

Felvetődhet a kérdés, hogy ugyanmá’ miért írtam le ezt a velőtlen, unalmas érdektelen sztorit? Nos, a választ rátok bíznám, de ezennel töröltem a szavazásokat az oldalról, mert nem mindenkinek jelentek meg.

Nem is tudom már hol tartok a számozásukban, de az tuti, hogy itt a megújult blogon ez az első amit írok. Kicsit borult a bioritmusom a régi időkhöz képest, mivel furcsa módon valahogy aktívabb lettem délelőttönként mostanában, mint ezeken a kései órákon, ezért ritkábban is volt kedvem este postolni az utóbbi hetekben. Érdekes módon úgy esek haza pár hete délután, mint aki 10-12 órát húzott le egy építkezésen, pedig – ezért sokan fogtok utálni – nem csinálok egész nap szinte semmi hasznosat, csak meresztem a seggem a gépem előtt, és számolom a percet, az órát, hogy végre hazajöhessek 🙂 Ma viszont – köszönhetően a kábé fél órája magamba szólított méregerős kávénak, a sok lecsónak, és a ‘frissen tusolt’-érzésnek – valahogy mégis kedvem támadt ebben az esti órában írni. Helyette mosogatnom illene (mert ugye főzni mindenki szeret, utána rendet rakni már kevésbé), de napolódni fog a dolog holnapra.
A kis éji dumák ugyebár hasonlatosan az egész bloghoz előre leszögezett módon nem szólnak semmiről, úgyhogy ne is tessék semmi központi témát elvárni ettől a szösszenettől, mert olyanja nem lesz neki. Helyette inkább elregélek néhány olyan érdekfeszítő történetet, melyek ma estek meg velem. Történt ugyanis, hogy reggel – jó kockához illően – az első pisilésre indulván már kapcsoltam is be a gépet, hogy megnézegessem a mailjeimet, a blog látogatottságát (amivel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy akárhogy győzködöm magam, hogy nem érdekel, mégis zavar kicsit, hogy alacsony), meg a többi rendkívül fontos információt, amelyek nagyban határozhatják meg az emberiség jövőjét természetesen. Jöttem vissza, de érdekes módon a masinéria még addigra se volt képes produkálni egy tisztességes Windows Asztalt. Vatafak – gondoltam, és gyanúm egyből az adatvinyómra terelődött, amely néha szokott rakoncátlankodni, pedig a nyáron még egy ventivel is megkínáltam, hogy kicsit lehűtsem őkelmét, tehát érezheti a törődést részemről. Azért csak leráncigáltam róla az adat- meg a tápkábelt, gép újraindít, nahát egyből működik. Kicsit kezdtem stresszes lenni, mivel volt még néhány cucc rajta, amire szükségem volna (és most nem csak Közép-Európa legnagyobb pornógyűjteményére tessék gondolni, hanem néhány saját gyártású cuccra, amelyeket bajos letölteni a netről). A dolog itt mindenesetre félbemaradt, mivel rohannom kellett dolgozni (ebben a mondatban két szót is idézőjelezhetnék, de nem teszem :)). Hazaérvén persze konstatáltam, hogy baszik indulni a Windows már megint, ezért újra lehúztam a madzagjait a rohadéknak. Menet közben újra rádugtam őket (ami persze nem lett volna okos ötlet, ha nem tudom, hogy támogatva vagyon a HotPlug funkció), ekkor felismerődött a szentem, de olyan szinten volt lassú, hogy egy mappaváltás is fél percébe tellett, sőt pár perc múlva el is tűntek a meghajtó-betűjelei, mintha a cica vitte volna őket el. Ekkor jött a jó öreg pánikban kapkodós módszer, pár perc alatt vagy fél tucat vinyótesztelő progi csücsült a másik lemezen, amikoris – hirtelen ötlettől vezérelve – lehúztam az adatkábelt az alaplapról, és visszadugtam. Szépen felismerte a vinyót, és – némi teszt után – konstatáltam, hogy gyorsabban pörög mint legszebb napjaiban! Valaki magyarázza már el a jelenség okát, mert én nem tudok rájönni… Azért gyorsan csináltam backupot mindenről amit értem a Dropbox-szal, nehogy csúnyán megszívjam a jövőben ezzel a rohadt féltéglával…
Aztán történt ma olyan is, hogy szájkaratéznom kellett egy pár ezer kilométerrel odébb lakó kanadai arccal, aki a következő módon reagálta le Magyarországhoz fűződő viszonyát a Facebook-on:

„well after all it is hungary:D” (azaz: „nos, végülis ez Magyarország!”, meg persze az elmaradhatatlan szmájli)

Tette mindezt azután, hogy egy Kanadában élő magyar csaj panaszkodott, hogy milyen udvariatlanok a magyarok (mint kiderült a hivatalnokokkal gyűlt meg a baja). Az erre érkezett fentebb vázolt válaszra én csak annyit írtam vissza a srácnak, hogy „Szerintem te is így nézhetsz ki:” és linkeltem neki ezt a képet 🙂 A beképzelt bunkója…
Az is ma jutott eszembe, hogy milyen jó dolga van a mai fiataloknak. Arra gondolok ezzel, hogy a mi időnkben – ha pubertáskorunk hajnalán csámcsogni akartunk egy kicsit mások szexuális életén (mert nekik már legalább volt) – akkor csak a Bravo, és a hasonszőrű magazinok „Szex, szerelem, gyengédség” rovata állt a rendelkezésünkre. A mai napig emlékszem, hogy már 13-14 éves fejjel kiröhögtem az olyan buta tyúkokat, akik képesek voltak feltenni a kérdést, miszerint teherbe eshetnek-e attól, hogy a Tiszában fürdés közben ebihalak(!) úsztak a lábuk közé! Másik nagy kedvencem volt a kiscsaj, aki mindig nagyon beizgult, ha a Micimackó ment a TV-ben, sőt már került is emiatt kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt 🙂 Volt még pár emlékezetes, utoljára had említsem a szintén elég tapasztalatlan lánykát, aki kapcsolata kezdetén azt a kérdést szegezte a levelekre válaszoló finoman pedofil pszichológusnak, hogy a barátja bele fog-e pisilni a legintimebb szentélyébe aktus közben, mivel mindig sok sört szokott vedelni 🙂
Szóval nekünk ritkán adatott meg a teliszájjal röhögés öröme, bezzeg a mai kölköknek csak fel kell menni a gyakorikerdesek.hu vonatkozó rovatába, és tálcán kapják az eszesebbnél eszesebb témákat, mint mondjuk ez, ez, vagy mondjuk ez. Most nem fogom ellőni a pár hónappal ezelőtti poént, hogy én válaszolok kérdésekre (pedig volt akinek tetszett), csak szeretném érzékeltetni, hogy micsoda igazságtalanság ez, a mai kölkök sokkal könnyebben jutnak szellemi táplálékhoz! 🙂 Amúgy tudom, hogy maga az oldal zseniális ötlet, sőt, már én is tettem fel kérdést rajta (gyorsabb, és kényelmesebb módja az információhoz jutásnak, mint fórumokon regelni pl.), de gyakran én is csak röhögni „járok fel”, annyi eszetlen kérdés van rajta (hát még néha a válaszok! :)).

Visszatérve a mai időkre (kezdek úgy fogalmazni mint egy öregapó): arról már ne is beszéljünk, hogy sokkal könnyebb nekik pornóhoz jutni is, nekem bezzeg az öreg újságos bácsitól kellett Extázist, meg Tutti-Frutti Party-t kuncsorogni, ha ilyesmit akartam hm… lapozgatni (Isten nyugosztalja, azóta már tutira nem él). Persze nem biztos, hogy jót tesz nekik, ha kiszolgálják az ízlésüket, mai fejjel belegondolva megvolt a küszködésnek is a maga íze… Arról nem is beszélve (ha már a fiataloknál tartunk), hogy azzal, hogy olyan korban voltam kamasz, amikor a net még nem volt mindennapos megúsztam a totális (de nagyon totális) bekockulást, mivel így „csak” Commodore-oztam naphosszat, ami azért nem volt annyira addiktív, mint a mai fiataloknak mondjuk a World of Warcraft. Hálás vagyok azért, hogy én még tekertem a kis Csepel Tacskómat (aminek nagyon menő Harley Davidsonokra hajazó kormánya volt) a lakótelepen össze-vissza, meg nyaranta gyakran este 10-ig kint fociztam a pályán. A mai kölköknek azért nehezebb kiszakadni a monitor elől, az tuti…
Szóval sok minden megváltozott azóta, de szerencsére vannak konstans tényezők is az életben. Ilyen például az, hogy még most is szeretek írni (anno általánosban diákújságíró voltam, sőt díjaztak is néhányszor az okosságaimért :)), és ez a blog is ezért van. Remélhetőleg sokatok örömére… 🙂

Ma végre kicsit feldobottnak érzem magam, ami a hét eddigi tendenciáit figyelembe véve igazán különleges érzés. Este ugyanis rittyentek magamnak egy lecsót, volt pénzem kajajegyem alapanyagokat venni hozzá! 🙂 Sőt, elkerültem, hogy a kelleténél több alkalommal csináljak segget a számból, így az egyik ehétre ígért vállalásomat be tudom tartani nagy nehezen.

A hét (mit hét? hónap!) nagy híre továbbá az, hogy ma kievakuáltam a sörömet a céges hűtőből, miután egy bő hétig nem itta meg senki. Most viszem haza, és – ahogy már említettem – rakom ki a polcra, megérdemli 🙂

Soha többet nem tartok, mindig csak a gond van vele. Ma is hülye fejemmel felkeltem a gép mellől csak azért, mert valami hülye kitalálta ezer éve, hogy ilyenkor enni kell, meg lazítani, én pedig engedelmes birka módjára igyekeztem eleget tenni ennek a begyöpösödött társaldalmi szokásnak. Ott kellett volna maradnom az asztalomnál, és flashjátékokkal szórakoztatni magam azalatt az egy óra alatt. Ehelyett betekertem a belvárosba, bankban is voltam, sőt elővigyázatlan hülye módjára még a telefonom is felvettem, amikor pápai vezetékesről hívott valaki. E két hiba elég volt ahhoz, hogy ne kelljen kávét innom, épp elég magas lett a vérnyomásom így is. Soha többet ebédszünet, én mondom nektek. Soha.

Komolyan a hátam közepére se kívánom őket. Halmazati büntetésnek érzem őket, és teljesen jogosan gondolom így. Mintha Isten a hétfőket szemelte volna ki arra, hogy ilyenkor tesztelje le az olyan teremtményei tűrőképességét mint amilyen én vagyok. Jelentem atyám, hogy egyelőre nem tudtál kibabrálni velem, mivel megteremtéd párezer éve a kávécserjét, amelynek gyümölcse ma reggel is rendbetevé kicsit a lelkivilágomat (azaz bezúztam egy jó fél bögre kotyogóst ahogy az albérletbe értem). Persze a hét már megint vicces lesz, mivel az anyagi helyzetem egy albán hajléktalanéval hasonlatos (bár ha jobb napja van, még az is többet koldul össze a tiranai utcákon), mivel már azzal sikerült komoly fejtörést okoznom a továbbiakkal kapcsolatban, hogy vettem egy csomag kávét (kb 540 forint értékben). Ez akkora kiadásként jelentkezett a heti egyenlegemben, hogy nagyjából maradt annyi kápém, amiből pénteken majd haza tudok utazni, és kifújt 🙂 Sebaj, a múlt hetet is megoldottam 2000 forintból kábé, ezen a héten is menni fog a mutatvány (az a vicces, hogy ha esetleg még dohányoznék, akkor ez az összeg a cigimre nem lenne elég, nemhogy még kaját is vegyek belőle…).
Persze a mai nap a legnehezebben elviselhető akkor is. Ilyenkor a kialvatlanság kombinálódik a honvággyal, és a kettő elegye hullámokban rámtörő rosszkedvben csapódik le. Persze holnapra már megszokom a várost, csak nehéz kiszakadni az otthoni feelingből, a barátok és a barátnőm által teremtett hómszvíthóm életérzésből. Tegnap este is – egy hirtelen ötlettől vezérelve – lekaptam a szekrény tetejéről a hónapok óta ott porosodó Monopoly-t és játszottunk néhány óra hosszát vele (valami furcsa véletlen folytán én nyertem mindig, de ennek persze semmi köze se volt ahhoz, hogy én kezeltem a bank pénzét persze :)), ezt itt Fehérváron kivel csinálnám? Ez itt a gond kérem szépen: vannak haverjaim (több is, mint elég), de nincsenek barátaim. Ez persze nem azért van, mert itt esetleg mindenki rossz arc lenne, vagy hasonló, egész egyszerűen még túl rövid ideje ismerem őket ahhoz, hogy barátokká válhassunk. Hiába minden, szükségem van arra, hogy hazamenjek minél sűrűbben. Ma mondjuk legszívesebben most azonnal felülnék az első buszra, holnap már azért kicsit múlni fog ez a vágy szerencsére. Nem is tudom mi lenne, ha folyamatosan ilyen hévvel vágynék haza, szerintem rövid úton befordulnék.
Szóval utálom a hétfőket, ilyenkor csak a kávé, és a remény tart életben, hogy előbb-utóbb hazamehetek az albérletbe, ahol azért már valamelyest otthonosan érzem magam. Még mindig abban a lyuknyi szobában tengetem napjaimat (régi olvasóim láthattak róla képeket is), de a jópár hét megtette a hatását: haza megyek abba a panelbörtönbe. Alig várom, hogy frissen megfürödve, kislámpát felnyomva görnyedhessek a gép előtt, miközben hallgatom a kedvenc zenéimet. Szerencsére vagyok olyan alkat, hogy teljesen el tudom felejteni a napi stresszt, ha már otthon kortyolgatom a kávémat a gép előtt tespedve, és nem idegeskedek törlesztéseken, meg hasonló felnőtt-léttel járó szarságokon. Ha így tenném, már rég gyógyszereken élnék az tuti. Sőt – visszatérve a hétfői depresszióra – rájöttem arra is, hogy két esetben nem kell úgymond komolyan venni a sötét gondolataimat: ilyenkor (hétfőnként), és ha másnapos vagyok 🙂 Hajlamos vagyok ezekben az esetekben két árnyalattal sötétebben látni a világot (persze, amikor az ember feje úgy fáj, hogy majd megőrül nem nehéz), úgyhogy ilyenkor egész egyszerűen elhessegetem a rossz hangulatokat, mivel tudom, hogy másnapra elmúlnak. Ez furcsának tűnő módszer lehet, de eddig bevált, és semmi jelét nem látom annak, hogy a jövőben ez megváltozzon. Szóval keep smiling ahogy az angol mondja, ennek a rohadt hétfőnek is vége lesz egyszer – legkésőbb 8 óra múlva tutira 🙂