Sikeresen beütött ma is a hétfő, de a megszokottnál sokkal durvábban, úgyhogy elhatároztam, hogy lófaszt bakfittyet írok ma, nem posztot, ehelyett bemutatok nektek néhány mjúzikot, amik meghatározóak számomra mostanában (főleg hétfőnként hajnalban azok, amikor valahogy minden, még a zene is sokkal nagyobb hatást fejt ki az ember kicsinyke lelkére). Azért, hogy legyen is valami információtartalma ennek a szösszenetnek voltam olyan maximalista, hogy a legelső bemutatott számnak lefordítottam a szövegét már amennyire hiányos angoltudásom engedte.

Kezdjük egy kellemesen elborult darabbal, imádom az ilyen rapszodikusan idegbeteg melódiákat:

Porcupine Tree – The creator has a Mastertape

Aztán kicsit más vizekre evezve következzék egy Üllői Úti Fuck szám, amely leplezetlen őszinteséggel járja körül az énekes gyengéd érzelmeit a női nemmel kapcsolatban:

Üllői Úti Fuck – A pesti lányok

Aztán nem hagyhatom ki a néhány hete a személyes Kispál Best Of listám első 10 helyének valamelyikét (hogy melyiket, azt még nem döntöttem el) bitorló új számukat sem, az Űrbemarkolót:

Kispál és a Borz – Űrbemarkoló

Isssszonyat pörgős, ugye? Nézzük tovább: Lisa Miskovsky neve nekem nem sokat  mondott pár hónappal ezelőttig, aztán amikor meghallottam énekelni a Mirror’s Edge című játék főcímzenéjében egyből beleszerettem a hangjába (olyannyira, hogy anno még írtam is róla):

Lisa Miskovsky – Still Alive (Mirror’s Edge theme)

(szöveget nem mellékelek annyira primitív, nem is az a lényeg a számban :))

Következzék a végére egy kis igazi trippelős könnyűdrogos szerzemény, amiben van azért annyi groove, hogy táncolható lehessen, sőt jobbat mondok: dallamos, és ráadásul rendelkezik mondanivalóval is. Nem hiába hallgattam már ronggyá a bitjeit, és mégse unom:

Zagar – Mistery of the Cinema

Ennyit mára a zenei világomból, hallgassátok őket egészséggel. Remélem holnap már máshoz is lesz kedvem a gép előtt kisgatyában sörözés helyett, és rittyentek majd néhányat a világmegváltó gondolataimból ide (mai bölcsességem volt kérdésre válaszolva: „szerintem mi csak álldigáltunk itt, és élveztük a csodálatos időt. Nem feltétlenül kell mindennek céljának lennie, néha jó csak úgy értelmetlenül létezni.”), sőt, már van egy kiszemelt hasznosprogim is a kockulásra vágyóknak! 🙂

A Bijou olyan, mint mikor egy gyönyörű, csillagos nyáréjszakán nagyon-nagyon szomorú vagy, és közben mézes epret eszel…

Olyan régen osztottam már meg veletek muzikális élményeimet, hogy szabályos kis hiányérzet kezdett kialakulni bennem ennek okán. Nagy örömömre most ezt kompenzálhatom kicsit a sok kockulás közepette, és örömmel mutatom be nektek a Bijou nevű magyar zenekar MR2-s akusztikus albumát, amit elvileg hét napig ingyen is letölthetővé tettek valami filemegosztó oldalon, de talán nem haragszanak, ha nálam kicsit tovább is fent lesz 🙂

Ízelítőnek íme három nagyon jó számuk (katt a dal címére a lejátszáshoz):

De azért kár

Depresszió

Tánc

Ide kattintva pedig letölthető az egész album (88 mega), jó szórakozást hozzá!

1.

Nos, ahogy azt már egyesek megsejtették (nem is értem honnan) valóban a Kispál és a Borz szerepel a lista első helyén! Gratulálok a helyes megfejtőknek, nyereményük egy baráti kézszorítás, és egy kocka serital amelyeket nullákba és egyesekbe kódolva szeretnék nekik küldeni ezúton 🙂

Hogy miért pont ez a sokak által divatzenének, és tizenéves picsogó kislánykák által körberajongott, sőt egyenesen haknizenekarnak titulált banda nyerte el ezt a megtisztelő címet nálam? Leginkább azért, mert konkrétan rajtuk nőttem fel, egészen zsenge ifjúkorom óta imádom majdnem mindegyik lemezüket. Volt, hogy megcsináltam azt, hogy Ajkán csöveztem egy éjszakát a buszpályaudvaron egyedül, mert elmentem a koncertjükre, és nem érdekelt a hideg! Fejből tudom az összes számukat, sőt – lakótársaim, barátnőm, hugom, és még jónéhányan tanúsíthatják – gyakran előfordul, hogy zuhanyzás közben eléneklem mondjuk a Szécsi Pált, vagy a Presszórockot, csak hogy zeneművészeti élményben részesíthessem azon szerencsétleneket, akik velem egy lakásban tartózkodnak amikor rámjön a vinnyoghatnék 🙂 Szóval Lovasi a szívem csücske, Kispál meg egy nagyon jó gitáros, az épp aktuális dobos meg le van szarva, úgyis váltogatják őket félévente, mindenesetre az én kedvencem Csülök volt, mert ő dobolta le a Bálnák ki a partra című lemezt (többek között), ami nagy kedvenc a megjelenése óta eltelt 10 évben.

Lovasi dalszövegei – amelyek versnek is beillenek, sőt felsőoktatási intézményekben elemezgetik is őket rendesen – messze a legjobbak a magyar zenei palettán (a külföldit meg nem értem, tehát előfordulhat, hogy van olyan német zenekar, ami szebbeket játszik, ki tudja), és igazán ért az úr a hangulatfestés nehéz mesterségéhez. Amikor épp nem befordult lemezt adnak ki, akkor igazán felemelő élmény lehet meghallgatni a számaikat, amelyek tényleg felvidíthatják az embert, vagy akár – mintha egy jó könyvet olvasnánk – elrepíthetnek egy sosevolt tájra (mint ahogy az velem megesett már pl. a Házibuli Debrecenben hallgatása közben, és még csak szer se kellett hozzá).

A Kispál nem akart sikeres lenni, nem követte a trendeket soha, mégis trendivé vált. Emlékszem, annak idején az „őskispálosok” hogy fújtak az „újakra”, akik a Csinibaba című film sikere után kedvelték meg a zenekart, és más számot nem is nagyon ismertek eleinte, mint a „kicsitszomorkásahangulatomámát”. Akkortájt lett országszerte híres a banda, és akkor indult a meg a folyamat, amelynek eredményeképpen beverekedték magukat abba a nagyon szűk elitbe, akik megélnek a zenélésből, nem kell mással foglalkozniuk (tudtommal még a Tankcsapda tudta ezt megcsinálni, senki más). Manapság már azért vannak enyhén szólva is necces megmozdulásaik amelyek a popularitásra törekvésként jöttek le a számomra (pl. a Csík zenekaros bohóckodás, amely véleményem szerint a számok megerőszakolása, hiába mondta a Lovasi, hogy szerinte a Csillag vagy fecske jobb népzenei feldolgozásban). A mostanában az ilyen, és ehhez hasonló kicsit lehangoló tendenciák ellenére mégiscsak szerethető a banda, bár úgy fest, mintha kezdenék megunni ezt az egészet így bő húsz(!) év után, és mindenki másfelé kacsintgat. Lovasinak pl. ott van a Kiscsillag, ami tényleg nem egy rossz zenekar, de valahogy mégis hiányzik valami a számokból szerintem, ami azokat igazán nagy himnuszokká tehetné. Nem tudok egy számot se megnevezni a két eddig megjelent albumukról, amire azt mondanám, hogy igen, ez van akkora sláger (bármennyire utálom ezt a szót, mégis ezt kell használnom), mint mondjuk a Ha az életben, a Kicsit szomorkás, az Emese, vagy akár a Szőkített nő. Ez kicsit azért szomorú, de remélhetőleg – ha már a Kispálnak vége is lesz – azért a Kiscsillagban még tovább fog élni ez a tábortüzes-nyáriéjszakás-főiskolásos-fiatalokvagyunkos őszinte rákendról, amilyen a régi szép időkben (amelyek most vannak, csak nem vesszük észre :)) jellemezte a zenekart. Én nagyon drukkolok nekik, mert szeretném még olyan koncerten rekedtre ordítani magam, amelyiken a Lovasi áll a színpadon, akármi is lesz a zenekar neve.

Végezetül – mintegy illusztrációképpen – következzék néhány igazán ütős dalszövegük, hogy lássátok miről is beszélek:

Apa, anya és a kígyó

A kígyó felment apához a várba,
És ráfonódott a horkoló apára,
És anya átnyúlt a sötétbe, miért téveszt
Apu a lélegzésben. -Ugye, nincsen bajod édes?

– Szemmi, szemmi – sziszegte apa helyett a kígyó,
És anya megkívánta, szeretkeztek, – Mily jó!
Suttogta anya a kígyó oldalába,
– Mint régen, mielőtt itt laktunk a várba’.

Ugye emlékszel? – Persze!-a kígyó emlékezett,
Mert régen is ott volt már néha az apa helyett
Olyankor apa az ágy szélére ült,
S nézte, ahogy a kígyó anyába merül.

Nade ez régen volt, apa most meg is halt,
És anya reggel felkel és elpöcköl egy angyalt.

Szécsi Pál

E dalt alkotó elemek
A közéjük elvegyült
Romantikus elemet
Álmodozás közben
Meglepték és rózsaszín
Ruháit letépve
Benzint locsoltak rá és
Gyufát dobtak habtestére.

Mondták: ‘Nézd, hogy ég!’ -és kérdezték,
Hogy gondoltál-e ilyen végre,
És botokkal böködték,
Hogy szólaljon mostmá’ meg végre.

Az meg nem szólalt meg,
Hanem csak égett
Olyan szépen, olyan sárgán,
Hogy a mentősök sírtak, látván,
Hogy áll, áll, áll, áll, égve áll,
Mert képes erre a romantika,
Még így, haldokolva is.

Hát énekeljük ezt a dalt,
Amiből sajnos már kihalt
A romantika az előbb,
És minden a szigorú erőt
Ünnepli most benne,
Legyen példa erre
A gitár és mondjuk ki végre,
Nincs is szükség éneklésre!

Zár az égbolt

Maradunk élve, valamit mondunk,
Mi okunk van rá, aki megáll
Homokos, vizes síkon, az tudja:
Tovább kell menni, szétnézni kár,
Nem ott a parton van az a balkon
Szomorú nővel, aki talán
Szeretni tudna egy ilyen bajszost,
Aki egy cseppet se mediterrán.

Igyekezz, az égbolt zár!

Talán egy déli tengeren télen
Nyirkos vaskorlát, langyos eső,
Jól van, majd holnap,
Elhagyott csónak
Aljában alszom, és elhever ő
Valami ágyon Magyarországon,
Balatonszárszón közelebbről,
Mindenki alszik, aki haragszik,
Csak abban dolgozik némi erő.

Igyekezz, az égbolt zár!

Úgy volt pedig, hogy ki fogjuk bírni,
Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e,
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sose,
Egy mutatványom van még, ha látom,
Hogy sokan néztek, megmutatom,
Nálam egy fénykép, tessék csak nézzék,
Bálnák a parton, de minek vajon?

Olvastam már olyan véleményt a neten, hogy mekkora hülyeség tizes listákkal operálni egyes blogíróknak ahelyett, hogy szép esszékkel bombáznák a nagynépet, merthogy ez nem „újságírás”. Nos, a szóban forgó véleményt nem tudom már linkelni (mivel furcsa módon elfelejtettem felvenni az író feedjét, nahát), de ami biztos, hogy szerintem hülyeség lázadozni a listás postok ellen. Én kifejezetten szeretem a „10 legdurvább pornójelenet”, meg a „10 legröhejesebb halál”-szerű írásokat, mivel ezekben az írók tényleg a bestet igyekeznek összegyűjteni, és ez gyakran vezet érdekes, és lebilincselő eredményre. Nekem is volt már egy hasonló postom egyszer réges-rég, amely – legalábbis a Google-találatokat tekintve – egész nagy népszerűségre tett szert (és elég informális is volt a listás elrendezésből adódóan), így én híve vagyok az efféle megoldásoknak.

Ennek szellemében következzék egy tizes lista azokról a zenekarokról, amelyek valamilyen formában hatottak a kicsiny életemre, értve ez alatt azt, hogy bizonyos életszakaszaimban/helyzeteimben nagy hatással voltak rám, akár negatív, akár pozitív értelemben. Úgy gondolom, hogy a zene lényege az, hogy érzéseket keltsen benned, és általa tudj jobban átélni hangulatokat, és világ életemben vonzódtam az olyan bandákhoz, amik erre törekedtek. Pont ez az oka annak is, hogy nem szeretem a lélektelen csak ütemre épülő zenéket, bár szerencsére jópár éve kinőttem a dackorszakomból (tudjátok, amikor az ember elvből nem hallgat olyan zenét, amiben nincs gitár), és bizony vannak elektronikus stílusban is nagy kedvenceim azóta (csak hogy a Faithless-t, vagy a Massive Attack-et említsem), így elmondhatom magamról, hogy egész nyitott vagyok a világ sokféle zenei stílusára. Amit viszont tutira nem fogok hallgatni, az a grindcore, a black metál, a goa, a reggae illetve a klezmer (a lista még folytatható persze) 🙂 Ezek a zenék nem nagyon pendítenek meg bennem húrokat, márpedig – ahogy már írtam is – az nekem nagyon fontos.
Következzék tehát a lista, amely tíztől megy lefelé ezzel valamelyest rangsorolva is az előadókat a rám tett benyomásuk szintje alapján:

10. Sexepil:

ez a ma már régóta nem létező zenekar meghatározó tényezője volt a megboldogult tinédzserkoromnak. A holland származású énekessel, és angol nyelvű szövegekkel operáló magyar rockzenekar két albuma került hozzám anno (a Love Jealousy Hate, és az Against Nature), és nagyon hasznosnak bizonyultak az útkeresős befordulós időszakaimban. Elég elvont progresszív-alter rockzene ez, slágeres énektémákkal (úgy értem slágeresek lehettek volna más zenei alappal). Ajánlott klasszikusok:

Bomb

Eroding Europe

This scream comes out of time.

9. Zagar:

újabb keletű a rajongásom Zságer Balázs bandája (projectje?) iránt, mindenesetre villámsebességgel vette birtokba a ‘legtöbbet hallgatott előadók’ listám harmadik helyét a last.fm profilom alapján. Hihetetlen műgonddal megalkotott chillout-os trip-hopos nyugizene ez, amelyben profin keveredik az elektronika az élőhangszerekkel. Vannak igazán táncolható dalaik, olyanok, amelyek visszarepítenek a 80-as évek szintipopos zsánmiselzsáros éveibe, és vannak olyanok amelyeket a „szívós zene” kitétellel lehetne leginkább illetni. Ajánlott klasszikusok: Wings of Love, Bossa Astoria (ez a T-Online-os reklámzene amúgy), Mistery of Cinema.

8. Korn:

újabb banda, amely szintén megboldogult (hüpp) tizenes éveimben volt gyakori vendég a CD-lejátszómban. Sok szövegüket le is fordítottam anno magyarra (amelynek értelme nem nagyon volt, max annyi, hogy palléroztam az angoltudásomat), és igazi művészléleknek tartottam Jonathan-t, úgymond lelki társat véltem felfedezni benne (annyi eltérés azért volt köztünk, hogy engem nem molesztált apukám, míg őt – állítólag – igen, lásd Daddy c. szerzeményük). A zúzás keverve megragadó dallamú kiállásokkal a mai napig bejövős nálam, hát még az ötletes klipek, amikkel annak idején le tudtak nyűgözni engem. Amit manapság csinálnak már nem tud lekötni. Ajánlott irodalom: Freak on a Leash, Falling away from me, Blind.

7. Tankcsapda:

Magyarország legsikeresebb, egyben legellentmondásosabb bandája is örök kedvenc maradt (tavaly például mindenkit hátrahagyva mentem el a bulijukra egyedül az EFOTT-on, és nem bántam meg). Az utóbbi időkben művelt dolgaikkal már nem vagyok kibékülve (értsd: az utóbbi 8-10 év), de az örök klasszikussá avanzsált oldszkúl Tankcsapda számokat még mindig imádom, mivel süt belőlük a rockerromantika, viszont hiányzik belőlük az Ossian-os nyál (hála istennek). Amúgy a legutolsó számuk, ami igazán tetszett, az a Mindenki volt, mivel akkora energia volt benne, és olyan zúzás, hogy az ember haját levitte. A Mennyország Touristos, Örökké tart-os tiniopuszoktól viszont most felkavarodik a gyomrom rendesen. Kötelezők: Egyszerű dal, A legjobb méreg, Kicsikét, Lopott könyvek, Törölközők teniszütőkkel(!!).

6. Porcupine Tree:

szintén pár hetes ismeretség köt össze ezekkel a britekkel, akikről nem is olyan régen írtam is, annyira bejött amit művelnek. Pszichedelika, zúzás, lágy szólók, némi melankólia, és profi hangszeres tudás ötvözete a zenéjük, amelyet Stewen Wilson énekes kicsit borongós hangja koronáz meg. Nem nevezném bulizenének (bár van olyan számuk amiről az jut az eszembe, hogy egy agyontunningolt erőgéppel repesztek 250-nel valami kanyargós erdei úton, pl. a nem rég linkelt Fear of a blank Planet), de kifejezetten hallgatható, és szerethető muzsika, ami nem arra gyúr, hogy az ereidet vagdosd miközben hallgatod, egész egyszerűen szép akar lenni. Kötelező (azok közül amit ismerek):

Fear of a blank Planet

Remember me lover

The Incident (a vége zseniális!!)

Time Flies

Anesthetize.

5. Alvin és a Mókusok:

már megint a nosztalgia édes-keserű hangulata késztetett arra, hogy ez a zenekar is bekerüljön a szent tízbe, mivel hasonló érzéseim vannak velük kapcsolatban, mint a Tankcsapdával kapcsolatban, bár ők nem csak zeneileg, hanem úgymond emberileg (imidzsügyileg?) is negatívvá váltak számomra (ahogy ezt már kifejtettem régebben is). Azért a punkos-lázadós-szesszelismerkedős-koncertrejárós korszakomban annak idején meghatározó szerepet játszottak a lelki fejlődésemben, mivel Alvin gyakran írt olyan dalszövegeket, amelyekkel könnyen tudtam azonosulni, és még a zenei alapjaik is a koncerten könnyen pogózható kategóriába tartoztak. Mindezek mellett ráadásul írtak néhány olyan dalt, amelyek egy generáció himnuszaivá váltak (legalábbis én úgy gondolom, hogy a mai napig azok), mint például a Kurva élet. Az új számaikkal sincs semmi gond, kivéve hogy – néhány kivétellel – kiveszett belőlük az egyéniség, bár az is lehet, hogy csak én nőttem fel azóta… Klasszikusaik:

a már említett Kurva élet

Rémálom

Lacika

Jézusnak volt-e szakálla

Jóember.

4. Junkies:

ahogy közeledünk a lista eleje felé sorra kerülnek elő azok a zenekarok, amelyek nem csak kölyökkoromban, hanem a mai napig is szívesen hallgatott kedvenceim, mivel olyan zenéket írnak, amelyek számomra kortalanok, és fogyaszthatóak akár 10-12 év elteltével is. Ilyen a szóban forgó Junkies is, amely a Nihil című albumuk óta örök kedvencem, bár a kinézetükkel sokáig nem voltam kibékülve. Élénk emlék még most is az a sümegi koncertjük, amelyen én is ott voltam (sőt még egy kis esszét rittyentettem róla, ha érdekel valakit közzé is teszem) olyan 8-9 évvel ezelőtt, és már akkor is hatalmas rajongójuk voltam. Szekeres Andris, az énekes egy kibaszott nagy zseni (már ami a szövegírási képességeit illeti), mivel olyan dolgokról énekel, amelyeket mindenki a magáénak érezhet, és ráismerhet, hogy „jé, én is voltam már így!”. A számok az egyszerű rockandroll kategóriába tartoznak, egyszerű dalszövegekkel, amelyek mégis ütnek, mert nem akarnak többnek látszani mint amik. Örök kedvencek maradnak még akkor is, ha sokak szerint csak műrocker tizenéveseknek szólnak a számaik. Nagyon kötelezők:

Szabad a pálya

Élni tudni kell

Miattad iszom te állat

Alkohol

Minden álmom.

3. Pink Floyd:

ez a zenekar nem az az ötsoros fajta, úgyhogy nehéz lesz rövidnek lenni. Maradjunk annyiban, hogy legendás művészek ők, akik nélkül biztos hogy máshogy festene napjaink zenei világa. Ami számomra érdekes bennük, hogy őket sikerült nagyon megkedvelnem, míg a többi 70-es években tevékeny bandát (Deep Purple, Black Sabbath, Led Zeppelin, stb.) valahogy nem. Ők mások, mint apáink kedvenc rockzenéi, és nem biztos, hogy meg tudom mondani a dolog miértjét. A korai (nagyon korai) albumaikat leszámítva minden egyes számuk kincs, és ezek közül is kitűnik a Wall című album összes szerzeménye (amelyekből készült egy iszonyatosan ütős, mély mondanivalójú, mindazonáltal elég lehangoló film, amely szintén a Wall névre hallgat). Ideális zene lazuláshoz, az elszállósabb dalaikat konkrétan láttam már LSD-hez ajánlott zenék jegyzékében (mert bizony van ilyen is:)), a szövegeik pedig a mai napig aktuálisak, mivel az elidegenedés, a depresszió, és a boldogság keresésének vidám témaköreit járják körbe (néhány kivételtől eltekintve). Néhány hete láttam először a koncertet, amit a berlini fal romjainál adtak, és még így, felvételről nézve is hatalmas élmény volt nekem. Tudnak valamit nna. Kötelezők: Another brick in the Wall part 2., Comfortably numb, Keep talking, Yet another movie.

2. System of a Down:

éles stílus- és korszakváltás az előzőhöz képest, tudom. Emlékszek arra a csodálatos napra, amikor Ajkán a csingeri (helyi városrész) kóter 215-ös szobájában egy kölcsönbe kapott válogatáskazin először hallottam őket, konkrétan a Suite-Pee című számukat. Egyből kérdeztem is a kazi tulajdonosát, és ő mondta ki először a zenekar nevét, amely utána hosszú évekre kedvencemmé vált. Annyit írtak már róluk, hogy nehéz bármit is hozzátenni, úgyhogy csak ismételni tudom őket: meghatározó zenekar, amelyet örmény származású fiatalok alakítottak még a kilencvenes évek végén, és néhány év alatt szédületes karriert befutva reformálták meg a modern rockzenét. A zenéjük a szélsőségek között ingadozik: a lágy lírai dallamok hirtelen csapnak át eszetlen zúzásba, majd újra vissza, közben pedig mindvégig egységes egészet alkotnak a számaik. Ez a skizofrénia az, ami egyedivé teszi őket, és ennek köszönhetően voltam én is belehülyülve a zenekarba évekig, sőt nekik is fordítottam jópár dalszövegüket magyarra anno. Ők olyanok lesznek 20-30 év múlva, mint most a Rolling Stones az tuti, bár sajnos néhány éve feloszlottak. Meghallgatandók:

Toxicity

Sugar

ATWA

BYOB

Lonely day.

És most kicsit szemét leszek: az eddigiek alapján tessék megtippelni, hogy vajon melyik banda állhat a listám elején! Az alternatívákat kommentben várom! 🙂

(Két infó:

1. a választ hétfőn fogom megadni a kérdésre

2. tervbe van véve, hogy mellékelek néhány letöltőlinket a számokhoz, az is legkésőbb hétfőre meglesz!)

Az a jó abban, hogy alapvetően szeretek új zenéket meghallgatni, hogy néhanapján belebotlok olyan zenekarokba, akik – bár akár több évtizede is űzik az ipart – csak most válnak kedvenceimmé. Ez persze nem csoda, hiszen annyi zenekar van a világon, mint égen a csillag (vagy hogy egy köznapibb példával éljek Kispál-koncerten a szimatszatyros bölcsésztanhallgató leánygyermek), így könnyű elsiklani akár igazi remekműveket összeeszkábáló bandák mellett is. Ezek közé tartozik az általam mindössze néhány hete ismert Porcupine Tree nevű formáció is (akiknek a neve magyarul elég viccesen hangzik, ugyanis azt jelenti, hogy Sündisznófa… elég vizuális típus vagyok hozzá, hogy elképzeljem :)), pedig már idestova 22(!) éve zenélnek több-kevesebb sikerrel. Az általuk játszott zene psychedelikus/progresszív rocknak minősül, helyenként elég nyilvánvaló Pink Floyd-os áthallásokkal (lásd új album, azon belül is Time Flies, ami helyenként nagyon olyan, mint a Dogs a Floyd-tól), szóval a stílusból adódóan nagyon profi hangszeres tudással van a tagok birtokában. Már rég élveztem ennyire a zenehallgatást mint olyat: vannak számaik, amelyek 18 perc hosszúak(!) (mint az Anesthetize az előző albumról), és nem válnak unalmassá, mivel rendkívül változtatos a felépítésük. Igényes kis muzsika nna, és érdekes volt hallani, hogy hogyan kombinálták helyenként a klasszikus komplex dobtémákat és a monoton zúzós részeket egy számon belül. Ez a ritmus- és hangulatváltós megoldás engem a System of a Down legjobb pillanataira emlékeztetett, ami már magában nem egy rossz ajánlólevél, szóval aki kicsit is fogékony a gitárzenére annak szívből ajánlom az arcok muzsikáját. A következő videóval tessék tesztelni a Sündisznófa-kompatibilitási faktorotokat:

Ma belépvén a last.fm profilomba a következő kép fogadott:

Legyen a következő szám amit meghallgatok ez? ->