Jelen vizsgálódásunk tárgya – nevezzük csak Józsinak, hogy könnyebb legyen elkerülni a személytelen analizálás légkörét – egy bakonyjákói illetőségű büdös paraszt. Nem áll szándékomban pejoratív jelzőkkel illetni szerencsétlent, de mindkét kitétel igaz rá, bár a másodikban nem vagyok annyira meggyőződve, mint az elsőben. Többedízben tapasztaltam nála a személyes higiénia teljes hiányát: az utóbbi egy évben körülbelül három alkalommal fordult elő, hogy mellém ült a buszon, ami minden esetben húsz perc tömény rosszullétet, és levegőért kapkodást eredményezett (csak zárójelben teszem hozzá, hogy legutóbb egy metálrajongó hölgynek köszönhetően eme élmény még meg lett fejelve némi zenei aláfestéssel is, amit ez a drága lány a hallójáratainak épségét veszélyeztetve koponyáját hangládaként hasznosítva szolgáltatott az utazóközönség okulására).
Hősünk ránézésre pályát tévesztett, és ezt annak ellenére vagyok bátor kijelenteni, hogy nem tudom mivel foglalotoskodhat Herenden, ahova minden áldott nap átutazik. Ránézésre ugyanis ő egy született csikós, vagy bojtár, aki az Alföld végtelen pusztáján bő gatyában, övébe tűzött fokossal, kezében pörgetett ostorral tereli a gulyát új legelők felé, miközben lova véknyába vágja sarkantyúját, amikor arra szükség adódik. Hetyke bajuszkája, kócos, fekete haja, beesett hosszúkás arca, és barna szemei – amelyekből valljuk meg nem sok értelem árad – mind erről árulkodnak: nem való ő ide, a Pápa – Veszprém közötti távolsági járatra sok városi piperkőc közé, ő a lelke mélyén a végtelen pusztaság gyermeke, ahol ő lehet a Rónák Ura, az ő kezében van a gyeplő, és nem kerülhet megalázó helyzetekbe csak azért, mert mondjuk két-három hete nem fürdött, hogy a ruhái mosásáról ne is beszéljünk.
Sajnos mégis pályát tévesztett szegényem, pedig a német turisták egész biztosan egy vagyont megadnának azért, ha bő gatyában csattogtatná a karikásostort nekik valami gémeskút mellett. Ehelyett kénytelen buszra szállni, ahol a zárt térben a Tisztelt Utazóközönség köreiben felháborodást kelt penetráns nokedliszaga, amely persze azt jelképezi, hogy rá nem vonatkozhatnak olyan társadalmi konvenciók, mint a „fürödj rendszeresen”, avagy a „hordj tiszta ruhát”.
Mindenesetre ma reggel belefutott a csőbe: amikor láttam, hogy közeleg az a megálló, ahol ő szokott felszállni már magam mellé raktam a hátizsákomat az ülésre, pedig – mondanom sem kell – ez nem jellemző rám. Kezemet rajta pihentettem, miközben figyeltem ahogy közelít felém. Megállt mellettem, és a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:
– Elnézést, leülhetek?
– Nem!
A puszták zabolázatlan ura erre azt mondta, hogy „Jó”, szemében néma lemondás tükröződött, miközben újra megfordult fejében a gondolat, hogy rossz helyre, és rossz időbe született. Vágyakozás töltötte el lelkét az igazán neki illő életmód iránt, amely nem követeli meg tőle a fürdést, és nem alázhatják meg mindenféle ficsúrok arra hivatkozva, hogy a szaga marja a nyálkahártyájukat. Leszegett fejjel elkullogott, három sorral előrébb leült valami szerencsétlen mellé, és közben arra gondolt, hogy ami nem öli meg, az megerősíti (valószínűleg néhány perc után az is ezt gondolta, aki mellé leült). Ami engem illet arcomon széles mosoly terült el, amit aztán néhány perc múlva felváltott az – ilyenkor szokás szerint jelentkező – lelkiismeret-furdalás, hogy szerencsétlent ily kegyetlen módon megfosztottam attól az örömtől, hogy mellettem illatozhasson. Remélem azért túléli a kicsi lelke ezt a traumát, mindenesetre hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy ezúttal határozottan megérte bunkónak lenni egy embertársammal.
