Alapvetően nem vagyok túl finnyás játékokkal kapcsolatban: nem zavar, ha fröcsög a vér, ömlenek a belek, szakadnak a végtagok, sőt egy jól megírt rongybaba-fizika infantilis vigyorgásra tud késztetni, amikor mondjuk egy jól irányzott gránáttól szanaszét röpködnek az ellenfelek, vagy a karóvetővel felszögezhetem felebarátaimat a falra (á’la FEAR, vagy Painkiller, ezekben a játékokban van lehetőség ilyesfajta barátkozásra is). Annak idején két játék volt, amelyek kapcsán hasonló „ez már too much”-érzés fogott el: az egyik a Soldier of Fortune volt, a másik pedig a Postal – már sokat emlegetett – második része. Ezekkel játszva néha azért elfogott az undor (főleg az utóbbi váltotta ki ezt belőlem, mert a Szerencse katonájában legalább nem voltak vörösre égett még rángatózó haldokló nők, akiknek ráadásul egy lapáttal a fejüket is lecsaphattuk, hogy ne szenvedjenek), és – bár sokadik nekifutásra, de -végigtoltam őket becsülettel.

Akik még esetleg nem találkoztak ezzel a két csodával azoknak mellékelek két egész lényegre törő videót a szóban forgó alkotásokról:

Soldier of Fortune 2:

Postal 2:

Aztán jött jópár hónap/év nyugalom… ennyire elmebeteg játék nem került a piacra, mint ezek (legalábbis én nem tudok róla), valahogy úgy tűnt, hogy a fejlesztők meghajoltak a cenzorok, és ifjúságvédők lobbija előtt (amely gyakran politikai célokat szolgált), és nem varázsoltak ilyen esztelen brutalitást a monitorra jó darabig. Ennek lehet örülni persze, de az én magánvéleményem az, hogy kellenek az ilyen játékok, mert szórakoztatóak, de: gyerekeket nem szabad hagyni játszani velük, és ugyanez igaz a mentálisan instabil retardáltakra is, akik utána kimennek az utcára élesben is kipróbálni. Az ilyenek miatt van a véresebb játékoknak ilyen negatív híre, pedig a TV-re bízott gyereknevelésnek egyenes következménye az az emberegyed, akit rossz irányba vihetnek el ezek a játékok, de akár a filmek, ideológiák, sőt könyvek is. Persze megint a régi lemez van a lejátszón: könnyebb kikiáltani valamit bűnösnek, mint beismerni a gyereknevelési kudarcot…

Visszatérve a brutális játékokra: ma olvastam a februári Gamestar-ban egy cikket az új Aliens VS Predator témakörben mozgó programról, amely illusztrációit elnézve megint ez a két oldschool játék ugrott be, mivel hasonlóan gyomorforgató jelenetek szerepeltek benne, csak épp’ a technika fejlődésének köszönhetően még élethűbben. Ha valaha látni fogok olyat (titkon azért reménykedem, hogy nem fog ez megtörténni), hogy egy embernek letépik a fejét, akkor az tényleg így fog kinézni (amúgy ezt a Predatorral játszva lehet „elkövetni”):

Tovább »

Nyomják az arconpörgést a party animalok!

Fotelban hájt eresztő nőt csak monitoron látott szemüveges testvéreim! Unjátok már, hogy nincs zene, ami kifejezetten nektek szólna? Ami hűen bemutatná, hogy milyen érzés a lootolás World of Warcraft-ban, vagy hogy milyen heroikus tud lenni a virtuális hadszíntereken elbukás a szent zászló védelmében utolsó halálhörgésetekben is a klánotok nevét suttogva? Ugye milyen bosszantó, hogy az összes metálszám olyan dolgokat taglal, amikkel ti még soha nem találkoztatok, úgymint szex, kábítószerek, vagy buli anyu nélkül?

Ha végigbólogattad a fenti kérdéseket, akkor ez a Te zenéd!

Érezni akarom a vérszagot,
Nézni, hogy szakadnak a végtagok,
Gyors vagyok, kegyetlen, bátor,
Elkapom őket, lehetnek bárhol,

Úrrá lett rajtam az őrület,
Hiába mentik a bőrüket,
Célzok és indul a rakéta,
A nevemet nyögi az Arena

Quake!
Mert engem haver csak az mozgat
Ha Quake-ezhetek naphosszat,
Mert engem haver csak az mozgat
Ha Quake-ezhetek naphosszat,

Quake!

Mp3-ban az alábbi linkre klattyintva lehet meghallgatni:

Fürgerókalábak – Quake

Beteg vagyok megint. Legutóbb – nini, mire jó a blogolás, visszakereshettem könnyedén – december elején voltam halálomon, ami majdnem kereken négy hónappal ezelőtt volt. Nem mondhatnám, hogy túlzottan acélszilárd pilléreken nyugszik az immunrendszerem, legalábbis ahhoz képest, hogy mások több évig is kihúzzák két dokilátogatás között.

Tegnapelőtt este kezdődött: miután egész nap össze-vissza zabáltam, mint egy idióta (ezalatt értsd: krumplifőzelék, krémes, májkrémes kenyér, stbstb…) még a nap koronázásaként megittunk egy üveg vörösbort, és három sört (bár a sörök is délután kerültek elpusztításra). Vasárnap reggel megtörtént az, ami 26 évem alatt soha: reggel fél hétkor rohanhattam a WC-re, hogy egészséges rókakölyköket segíthessek a világra. Nem is tudom idejét annak, hogy mikor volt ilyesmire precedens úgy, hogy épp nem vagyok masszív alkoholos befolyásoltság alatt, most sikerült végre ezt is elérnem az életben. Utána jött a többi kellemes tünet, melyeknek részletezését nem kívánom karakterekbe önteni, maradjunk annyiban, hogy hőemelkedés, és ízületi fájdalom is boldogította a vasárnapi pihengetésemet.

Ma – többek között ezért is – meglátogattam az üzemorvos nénimet, aki – miután vázoltam neki a szitut egy rosszalló pillantással kísérve – megjegyezte, hogy „és így bejött dolgozni?”. Végül aztán kifejtettem neki, hogy ez a második napom az új csapatomban, és nem szerettem volna egy hét táppénzzel indítani a karrieremet. Persze őt ez nem nagyon hatotta meg, és javasolta, hogy azé’ csak nézzek már haza a háziorvosomhoz Pápára, hogy beutalhasson tüdőröntgenre (merthogy nagyon szúrt tegnap még a hátam, de ő nem hallott semmit a sztetoszkópjával… fura). Kaptam is tőle egy szép igazolást, hogy ő küldött haza, de én – egyelőre – szembeszegülvén az akaratával megpróbálom kihúzni a dolgot hazautazás nélkül, és hősiesen tűröm a hidegrázást, és a szar közérzetet, mindezt a munkám miatt 🙂

Mindezt azért is fontosnak tartottam lejegyzetelni ide, hogy ne keltse senki halálhíremet, ha esetleg a héten már nem, vagy csak nagyon kevés post lesz: ez nem jelentené azt, hogy neki kell állni koszorúra gyűjteni, csak annyi, hogy mégis megadtam magam, és elzúztam haza fetrengeni (és ott ugyebár nincs net). Remélem, hogy ti rendben vagytok, és csak én vagyok ilyen rohadt tápos 🙂

Péntek este van, a konyhánkban ülök épppen, és a sápadt lámpafénynél a képernyőre hunyorogva kattogtatom a billentyűzetet. Az ajtófélfa fölé szegre akasztott óra tikktakkol csak, amúgy szinte tökéletes a csend, csak a szobámból szűrődik ki a TV által keltett zaj néhány foszlánya. Frissen megfürödve, teli gyomorral, és azzal a tudattal ültem le írni, hogy végre – hosszú idő után – megint összehozzak egy jó kis esti dumát, amiből manapság úgyse volt sok a blogon, és ha ehhez az kell, hogy leragadásra álló szempillákkal kell egy offline laptopon pötyögnöm (majd holnap felcsempészem a netre valahogyan ezt a txt-t – nem jött össze :)) a Notepad hűvösen egyszerű eleganciáját keretként használva hát legyen, még ezt is bevállalom!
Ez azért is hasznos (persze már akinek az), mivel kettős célokat lát el: egyrészt kis éji dumát írni jó (csak a bio- és egyéb ritmusom mostanában nem tette lehetővé, hogy meglegyen hozzá a hangulatom), másrészt pedig – nem tudom feltűnt-e valakinek, de – pénteken nem volt post 🙂 Nagyon régen nem történt ilyen velem, és ennek okát is meg szeretném osztani veletek az alábbiakban.
Napok óta éreztem valamiféle viszolygást a blogolással kapcsolatban. Hirtelen elfogyott az ihlet, hosszú percekig agyaltam, hogy végre kipattanjon a fejemből egy jó ötlet, egy jó téma, a netet túrtam, hátha belebotlok egy olyan hírbe, amiről írhatok (ilyen kutatás eredménye volt mostanában a Valve vírusmarketingjéről, és a nyílt szoftvereket használó országokról szóló postom), vagy akár egy kósza téma, kép, videó, akármi aminek köszönhetően végre megkapnám azt a cuppanós csókot a homlokomra a Múzsától. Akármennyire erőlködtem nem sikerült semmit kiagyalnom. Csütörtök este végre megtört a jég, és hirtelen felindulásból elkövetett írásomban párhuzamot vontam az internet, és a keménydrogok között. Bármennyire is próbáltam viccesre venni a figurát volt, aki komolyabban vette a kelleténél, amiket írtam, bár ez annak is köszönhető, hogy maga a probléma, amit a netfüggőség okoz mégse annyira valóságtól elrugaszkodott, mint gondoltam, és az általam enyhén groteszknek szánt szituációk, és esetek (például a könnyek között megtörten nyilatkozó lány) nem kizárt, hogy a valóságban is előfordulhatnak. Vegyünk például engem: sok ismerősöm szerint egy kurva nagy kocka vagyok, amely ellen persze kézzel-lábbal szoktam kapálózni, mert én nem így gondolom. Persze egy alkoholistának se fogod megmagyarázni, hogy beteg (egy drogosnak meg pláne amíg magától rá nem jön), így lehet, hogy nekem sincs igazam, és tényleg függő vagyok. Én azért fenntartom a jogot arra, hogy úgy ítéljem meg magamat, mint egy olyan egyén, aki még nem billent át a ló túlsó oldalára, és egyelőre ő használja a technikát, és nem a technika őt. A hétvégéim mostanában hálózat nélkül telnek el, és mégse kezdek el remegni vasárnap délután, hogy meg kell néznem a mailjeimet (vagy le kell akasztanom egy-két headshotot, de azonnal!), bár lehet hogy ha több hétre vonnák meg tőlem a hálót akkor ilyen tünetek jönnének elő rajtam is. Ma mondjuk átvillant az agyamon, hogy a Google Reader-emben figyelő több száz(!) weblapbejegyzéssel mit fogok kezdeni, és még az is beugrott, hogy úúristen, most mennyi vicces képről, miegymásról maradok le, de ez szerencsére gyorsan elmúlt. Amúgy az, hogy nem tudtam megnézni az RSS-olvasómat, és az, hogy nem volt post összefüggenek: a mai napon a szokásos időtartamnak csak nagyon durva töredékét sikerült netközelben töltenem, helyette egész nap bámulhattam egy rémisztő terminálablakot, amelyben mindenféle két- és ötbetűs parancsokat (pl. ls, chmod, rm, mv) adott ki egy újdonsült kollegám, mi meg csak bámultunk mint Rozi a moziban. Nekem szinte végig az járt a fejemben, hogy nagyon rossz helyre jöttem dolgozni, és mekkora égés lesz majd, amikor kirakják a szűrömet a cégtől mondván alkalmatlan vagyok a feladatomra, és be kell valljam, hogy nem találtam elfogadható önámító gondolatot, ami semlegesíthette volna ezeket a negatív érzéseimet. Ez kifejezetten riasztóan hatott rám, pedig lehet, hogy nem kellene ennyit paráznom: a környéken mindenki tudja rólunk (rólam, és Laci kollegámról), hogy totál kezdők vagyunk (ráadásul újak a csapatban, mivel ma helyeztek oda minket hozzájuk), és – remélhetőleg – nem fognak elvárni tőlünk olyan tudást, mint a már 5-7 éve a cégnél dolgozó hiperkockáktól (akikről már írtam jópárszor, de a közös jellemzőjük: bármikor írnak neked egy Unix-kernelt jegyzettömbben, de a valóságba kitévedve hirtelen elanyátlanodott kutyakölykökké válnak, akiket gyámolítani kell, különben belekeverednek egy önműködő sorompó, vagy egy italautomata használatába is). Durva volt ma látni, hogy – bár elvileg mindenki hasonló munkát végez – mennyire más lehet a milliője az egyes csapatoknak a cégnél: az előző team nyugalmához, és lassan csordogáló folyamataihoz képest a mai áthelyezésünk – bár csak kb. 10 métert jelentett fizikailag – gyökeresen megváltoztatta a minket körülvevő környezetet, és ez a változás kihatott az ember hangulatára is. Megismerkedhettem az infantilis, rossz humorú, kicsit megőrült csapatfőnök archetípusával: ő az, aki a nála tapasztalatlanabb, munkáját nagyon lassan, de legalább biztosan elvégezni képes igyekvő, lelkiismeretes beosztottját SAP-telepítés közben képes olyan kis szivatásokkal megviccelni, hogy átállít/letöröl valamit, amit nem lenne szabad, majd arcán kaján mosollyal közli, hogy „na, most valami hibát csináltam a munkádban, kíváncsi vagyok megtalálod-e”, sőt a csúcs az volt, amikor a srácot kivágta a rendszerről (értsd: megszakította a kapcsolatát a szerverrel, bezárta az ablakát, amiben épp dolgozott), és még csodálkozott, hogy szerencsétlen felállt a géptől, és inkább kiment cigizni.
Aztán volt még egy érdekes élményem ma: találkoztam a puha kényelmes fészkéből kivetett madárfiókával is, nevezzük mondjuk J-nek. J jónéhány éve a cég éldolgozója, oktatásokat szokott tartani a kezdőknek, és rengeteg HR-es (értsd személyzetis) ügy az ő hatáskörébe tartozott. Valami rossz fát tehetett a tűzre (vagy felszopta magát a ranglétrán az ő pozíciójáig valami tűzrőlpattant menyecske, és neki mennie kellett, nem tudom), így – mindenki megrökönyödésére – elűzetett a Paradicsomból, és meg sem állt a pórnép soraiig, így technikai embert (parasztot a cég sakktábláján) csináltak belőle. A ledöbbenés azért volt érthető, mivel J – tudvalevőleg – nem dolgozott még soha SAP-adminként, tehát elmondható róla, hogy talán még nálam is kevesebbet konyít az egészhez. Ma ő is letelepedett a csapatunkba, hozta a kis görgős kocsiját rajta a kiváltságos státusz szimbólumaként funkcionáló hatalmas wide-screen monitorjával, számítógépével, és egyéb cuccaival. Elkezdett kipakolni az asztalára, amit én érdeklődve néztem végig a szemem sarkából. A kábelek asztal alatt elvezetése, és konnektorba dugása után vagy tíz percig alig kapott levegőt, mivel mázsa felett lehet kilóban (egyszer régen ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy „én se voltam ám mindig ilyen! Ez tehet róla, ez teszi ezt az emberrel!” – mutatott vádlóan ujjával a céges forgószékére), majd szép sorban elkezdte kipakolni íróasztala díszeit. „Friend of the company” emléktábla, „Thank you, J” oklevél… már vártam mikor kerül elő egy „Employee of the century”, esetleg egy „You saved us from bankrupt, thanks a lot” feliratú céges elismerés 🙂 Aztán kikerültek az asztalra a tollai is (több tucat lehet belőlük) egy ízléses bádogpohárba. Miután ezekkel végzett, J zavartan körülnézett, majd feltett a – már említett – csapatfőnöknek egy oltári hülye kérdést, megkapta rá az enyhén kioktató stílusú választ. Még ücsörgött egy darabig, elunta, felállt a gépétől, és nem is láttuk műszak végéig (szinte). Annyira szerencsétlennek, elanyátlanodottnak tűnt szegény, hogy szinte megsajnáltam. Látszott rajta, hogy kiszakították a HR-es lánykák koszorújából, a játszi hatalomérzet mámorából, és berakták olyan arcok közé, akik olyan számára érthetetlen dolgokról hablatyolnak, mint a Filesystem-ek mountolása, és a Physical Partition-ok számának beállítása smitty-ben, hogy elférjen a sapreorg könyvtár. Ha jól emlékszem az orosz realizmus találmánya volt a felesleges ember: nos, ő az, bár a ruszki írók más értelemben használták ezt a kifejezést, nem így ahogy én. Aztán nehogy a végén kiderüljön, hogy én is az vagyok…
Mint látható elég mozgalmas volt számomra ez a pénteki, ezért nem tudtam rittyenteni a blogra egy sort sem. Pláne hülyén vette volna ki magát, ha az új csapatomban az első nap fél órákat-órákat pötyögéssel töltöttem volna ahelyett, hogy a már említett rémisztő terminálablak fekete alapon fehér betűkkel sorjázó soraira figyeltem volna.
Új munka, új élmények… állítólag amúgy ennél a csapatfőnöknél az ember tényleg vagy megszokik, vagy megszökik: a régi teamjének a fele az első pár hónapban felmondott/kirúgták, a többiek viszont nagyon sokra vitték a cégnél (értsd: kurva sokat keresnek). Nos, az efféle mézesmadzagokra már immunis lettem annak a néhány ügynöki cégnek köszönhetően, amelyeknél volt szerencsém dolgozni, de ennek ellenére igenis szeretnék jó szakember lenni. Jelen pillanatban ugyan erre vajmi kevés az esély, de most előttem a pálya, hogy bebizonyítsam: képes vagyok megtanulni egy olyan külön szakmát, amellyel egész eddigi életemben nem találkoztam, és amely annyira idegen nekem, hogy még kérdezni se tudok rendesen vele kapcsolatban. Ez a bizonyítási kényszer főleg magammal szemben él, így 26 évesen már illene valamit felmutatnom az életben (a középső ujjamat kivéve (C) Szekeres Andris :)).
Most viszont megyek vissza a szobámba, és elteszem magam holnapra. Ha sikerül holnap feldobnom valahogy a netre ezt az írást, akkor örömbódottá, ha viszont nem, akkor hétfő reggel ez lesz az első post. Ja igen, ha a bé verzió jön be, akkor ezúton szeretnék minden kedves nőolvasómnak (ha egybe írom, akkor az olyasvalaki, aki nőket/ben olvas? dehát ott sötét van!) boldog Nőnapot kívánni (neked meg fater boldog szülinapot, bár tudom, hogy úgyse olvasol).

Létezik egy kábítószer, ami csak körülbelül 15 éve ütötte fel először a fejét a világban. Eleinte nem vette komolyan senki a veszélyt, amit a használata jelentett, mivel hatása nem volt erős, nem okozott olyan eufóriát, amire azt mondta volna az ember, hogy „ami ennyire jó érzés, az nem árthat”, és nem próbálta ki annyi ember, hogy azt már globális veszélynek tartsa bárki is. Aztán persze a veszély alulbecsülése megint arra vezetett, hogy szépen alattomosan egymás után kapta el a függőség szörnye a fiatalokat (tisztára úgy, mint valami huszadrangú tinihorrorban a maszkos gyilkos a nagycsöcsű szőkéket, meg a túl magabiztos jóképű seggfejeket, csak a nagyságrendek nőttek meg csöppet), és egy idő után – persze már későn – nekiálltak sipákolni a pszichológusok, és szociológusok, hogy nagy a baj. Ekkor talán épp túleshettünk egy ezredfordulón, tehát ez is már tíz évvel ezelőtti történet. A kábítószer – ahhoz képest, hogy annyira új volt, hogy csak a hetvenes-nyolcvanas években születettek ismerkedhettek meg vele, a többiek egész egyszerűen túl idősek voltak hozzá – hatalmas „karriert” futott be néhány év alatt: a megkérdezett amerikai fiatalok (18-39 éves korosztály) 99,5%-a már próbálta legalább egyszer(!), és több mint felük rendszeresen fogyasztja is! Egyes megkérdezettek kijelentették azt is, hogy „egy nap elvonás rosszabb a pokolnál”, illetve volt olyan 19 éves lány, aki könnyekben tört ki, amikor arról kérdezték, hogy mi lenne, ha megvonnák tőle a szert, és csak annyit bírt kinyögni, hogy „akkor megölném magam. Meg az osztálytársaimat”.

Láthatjuk, hogy ez a veszély komolyabb, mint amit – sokak által a drogok királyának kikiáltott – heroin jelent annak ellenére, hogy nem minden esetben okoz eufóriát, túláradó önbizalmat (bár erre vonatkozóan is vannak megfigyelések). Mi is ez a tömegbutító, fiatalságot a nyomorba, és bűnözésbe döntő anyag, amivel sürgősen kezdeni kéne valamit, mert akár fajunk állati szintre süllyedésének okozója is lehet (ha ez a generáció felnő)? Ez bizony az internet. Bizony, az a „találmánya” az emberiségnek, amelyet nyugodtan hozzáírhatunk a „srácok, ezt azért mégse kellett volna” listához az atombomba, a biofegyverek, és a Hello Kitty brand mellé, és ezen fikarcnyit se változtat az a tény, hogy néhány befolyással rendelkező kormányszervezet, politikus és magát függetlennek valló újságíró/média szerint ez az emberi faj egyik legnagyobb találmánya. Ezek az igazság elferdítését, és a drog terjedését valamilyen okból minden igyekezetükkel, és befolyásukkal elősegíteni akaró erők előszeretettel hivatkoznak olyan röhejes „tényekre”, mint hogy „az internet segítségével bármit megtudhatsz”, „az internet segítségével tarthatod a kapcsolatot a barátaiddal, ismerőseiddel”, „a hálón vannak pucér nők, meg motoros képek”, illetve „az interneten le lehet lőni a többieket különféle játékokban”. Ha jobban megfigyeljük ezeket az érveket feltűnhet, hogy a csöcsös nőket leszámítva egyik sem olyan mindent eldöntő állítás, amire azt mondhatná egy racionálisan gondolkodó ember, hogy ezért érdemes rászokni erre a káros anyagra. Mégis – ha az embernek van érzéke. és agya a kulisszák mögé látni – akkor azt tapasztalhatja, hogy a veszélyességét feketén-fehéren leíró tanulmányokat mélyen elhallgatva terjesztik a ragályt az emberi faj vesztére törve ezzel! Nézzünk erre egy nyilvánvaló példát, még csak messzire se kell menni érte. Ez a videót több száz(!) alkalommal lement kishazánk országos sugárzású tévéadóin, nem egyszer főműsoridőben:

A viccesen táncoló figura pontosan azt  a hatást éri el, amire a gonosz készítői törekedtek: a fiatalok könnyen befolyásolható tömegei rohantak beköttetni az internetet, és ehhez – sajnos – gyakran még a szüleik is asszisztáltak! Ebből is látszik, hogy a háttérben a kezüket dörzsölő kajánul vigyorgó internetdealerek mennyire jó munkát végeztek, még az idősebb (immunis) generációt is sikerült megvezetniük, és azt elérni, hogy pénzüket áldozzák azért, hogy csemetéik drogozhassanak! Ez egyenértékű azzal a szituációval, amikor az apuka reggel az ezüsttálcára kihúzott kokaincsíkokkal ébreszti a kisfiát… Ha ez groteszk, akkor az internetezés eltűrése (sőt: pártolása) miért nem az?

Abból is nagyon jól látszik, hogy a rászoktatásra játszanak ezek az internetszolgáltatóknak (ISP-knek) nevezett maffiák, hogy – hasonlóan a diszkókban extasy-t terítő zselézett hajú társadalom által kitermelt selejtekkel – ők is „az első adag ingyen van, a többiért fizetni kell”-elvet követve próbálják a még tiszta fiatalokat is a bűnbe csábítani:

A pofátlanság netovábbja pedig az, hogy még laptopot is adnak hozzá! Tessék elképzelni mindezt más drogokra vetítve, ezt az eredményt kapnánk:

Na? Ez bezzeg egyből meghökkenti az embert, ugye? A két szer között pedig csak annyi a különbség, hogy míg az egyik alattomosan, társadalmilag elfogadottan pusztít, addig a másik legalább őszintén.

Javaslom, hogy tiltsuk le gyerekeinket az internetről, amíg nem késő! Ne engedjünk az olyan könyörgéseknek, mint „naaaa, anyuu, csak még had etessem meg az állataimat a Farmville-ben”, vagy „léégyszii, megjelölt a Brigi iwiw-en, had igazoljam vissza”, esetleg „csak egy pár fejest had osszak le, mert  TeamFortress2-ben ma van a klánunknak war-ja, de ígérem fél óra, és kilépek”! Minden egyes ilyen kis engedménnyel egyre közelebb noszogatjuk a gyerekeinket a fecskendő, és különféle porok, tabletták világa felé! Ne engedjük, hogy a jövő generációja internetfüggő legyen!

Kedvenc virtuális zenekarom, a Gorillaz új klippel rukkolt ki, amely a mostanában megjelent Plastic Beach című nagylemezüket hivatott promotálni. A Blur frontemberének, Damon Albarn-nak, és a Tank Girl című képregény rajzolójának, Jamie Hewlettnek közös együttese évek óta a kedvenceim közé tartozik, mivel látok bennük kreativitást, és ez igaz a zenéjükre, és a klipjeikre is. A zenében rejlő ötletességre az egyik legjobb példa talán az El Manana című számuk lehetne, amely nálam a „világ legszomorúbb klipje” díj nyertese (holtversenyben a Radiohead Paranoid Android-jával), de a vidámabb számaikon is átsüt valamiféle melankólia. Ez a project (utálom ezt a szót) érdekes egyvelege az underground, és a mainstream zenének, mivel nem illik bele a Viva TV-s image-be, mégis nyomják a klipjeiket, és a legtöbb fiatal ismer tőlük legalább egy számot.

Öt éve nem jött ki nagylemezük, kezdtem már azt hinni, hogy feloszlottak (ami rajzfilm-figurákról lévén szó meglehetősen furcsán történhetett volna meg :)), erre ma – Zé barátom linkje által – rábukkantam az új lemez egyik húzószámának klipjére, amely a Stylo címet viseli. A zene alapvetően tetszett, a történések dinamikája is, továbbá érdekes volt látni a zenekar tagjait is úgy, hogy végre kiléptek az élénk színekkel operáló rajzfilm-szerű világból, de az igazi döbbenet a klip közepe táján jött: de hisz ez Bruce ‘Badass’ Willis! Nagyon jól alakítja az ember (vagyis CGI-figura) vadászt, igazi flegma macsó:

Ha meg szeretnétek hallgatni a teljes albumot, akkor ide kattintva megtehetitek!

Kedvenc norvégjaink megint alkottak: az utóbbi hetek alfa- béta- és RC-dömpingje után végre megérkezett a „legjobb méltatlanul mellőzött böngésző” kategória nyertesének legújabb verziója, azaz a 10.50-es verziószámú Opera.

Hatalmas változások a kezelőfelületet illetően nem történtek: majdnem minden gombot ott találunk, ahol eddig is volt (esetleg az oldalsó menüsort elhozó eddig bal felső sarok tájékán figyelő ikon Start menü fölé száműzése lehet furcsa), mindössze a vezérlőikonokat szabták újra, illetve végre megoldották azt is, hogy a főablak Vista és Win7 alatt szépen használja az Aero-t, így kicsit esztétikusabbá vált általa. Kaptunk egy nagy piros O-betűt is a bal felsőbe, amely segítségével minden funkciót könnyen elérhetünk á’la Office 2007 (de természetesen a felső menüsor is a rendelkezésünkre áll).

Az igazi fejlődés a motorháztető alatt történt: a világbajnoki címet azzal érdemelte ki, hogy fejlesztői megkínálták a jelenleg elérhető leggyorsabb JavaScript motorral (amely a Carakan névre hallgat), illetve egy Presto nevű szintén elég pörgős kis renderelőmotorral, ami mostantól a weboldalak (és az egész felület) minél gördülékenyebb betöltődéséről gondoskodik. Ezen újítások segítségével a JavaScriptek megjelenítése az előző verzióhoz képest is nyolcszor(!) gyorsabb lett, és a többi böngészővel szemben nézve is aláz mindenkit a megjelenítés sebességében a kicsike. Akár a Firefox-szal, akár a – sokak által leggyorsabbnak tartott – Chrome-mal vetjük össze a teljesítményét azt tapasztalhatjuk, hogy veri mindkettőt (az Explorer-t már ide se veszem, annyira nincs versenyben), és ez minden téren igaz, nem csak a Carakan által kezelt scriptek futtatására.

Aztán végre beépítették a HTML5 támogatást is, amelynek lényege az, hogy Flash nélkül is képesek a webfejlesztők interaktív tartalmakat leprogramozni, illetve beágyazni segítségével. A sokat emlegetett <video> tag segítségével pl. Flash plugin telepítése nélkül maga a böngésző alkalmas videók lejátszására. Erre példát ezen a linken találhattok. Jelen pillanatban nem látom még teljesen át, hogy ez mire jó (hacsak arra nem, hogy az iPad userek is nézhessenek Youtube-videókat, mivel az említett oldal is nyit az új webes nyelv felé), de – állítólag – ez a jövő, én meg nem vagyok olyan ismeretek birtokában, hogy ezt megcáfolhassam 🙂

Kaptunk még néhány apróságot pluszban, ezeket csak felsorolom:

• Private Browsing: ez a Firefox 3.1-ben debütált pornómód, azaz ha szeretnénk, hogy ne maradjon semmi nyoma annak, amit egy adott munkamenetben a gépen művelünk (se cookie-k, se böngészési előzmények, se cache, stb.), akkor nyissunk egy privát böngészőfület (nagy piros O a bal felsőben ->Fülek és ablakok ->Új privát fül), vagy szentelhetünk a tilosban járásra egy egész ablakot is a Ctrl + Shift + N kombináció segítségével.
• Megújult ablakkezelés: ezentúl ha egy weboldal feldob egy üzenetet (popup-ban), akkor az nem külön ablakként fog megjelenni, hanem mint az oldal része, így bármikor elválthatunk róla más fülre.
• Könnyebb keresés: kapásból választhatunk jópár keresőmotor közül, de adhatunk is hozzájuk kedvünk szerint.
• Továbbfejlesztett címmező: ha elkezdünk beírni egy weboldal címét, akkor szépen elszeparálva felajánlja a könyvjelzők közötti találatokat, illetve az előzményeket, amelyek hasonlóak az épp gépelt címhez. Elegáns és hasznos.
• A Dragonfly nevű debug-tool teljes integrációja, amely főleg a webfejlesztők életét fogja nagyban megkönnyíteni
• A widgetek mostantól fogva önálló alkalmazásként működnek saját Start menü bejegyzéssel, ikonnal, stb., így már az Operának se kell futnia ahhoz, hogy használhassuk őket! Némelyikük rendkívül praktikus, itt érdemes körülnézni, ha érdekel a téma.

Ezek csak az újdonságok, de a már megszokott remek funkciók (Unite, beépített levelezőkliens, zseniális zoom, egérmozdulatokkal navigálás, hangvezérlés, beállítások szinkronizálása több gép között az Opera Link-kel, gyorstárcsázó, stb. stb.) továbbra se tűntek el! Sokoldalú, gyors, és szerethető programot kaptunk személyében, amelynek kipróbálását mindenkinek melegen ajánlom (akár a már meglevő Explorer/Firefox/stb. mellé is feltelepítve),  garantáltan nem fogtok csalódni benne! Tölthető innen (egyelőre csak Windows-ra, de jön a Linux, és Mac verzió is idővel).

Egy kis információ a sok marketing-ömlengés mellé: a 10.10-es változatról frissítés egyelőre még nem elérhető a Súgó -> Frissítések keresése opció segítségével (elkerülendő a szerverek túlterhelését), de a telepítő már tölthető a hivatalos oldalról. Olvastam több helyen, hogy az előző verzió frissítéssel akadtak gondok, így azt javaslom, hogy először gyaluljátok le a 10.10-et (uninstallal I mean), majd „tisztán” rakjátok fel az újat.

Backup-ot persze tessék csinálni a mentett jelszavakról/könyvjelzőkről/stb-ről (bár úgy vettem észre, hogy az uninstall magától nem törli ezeket a file-okat, de fő a biztonság :))!

Nabasszus… Gabe Newell, és kis csapata megintcsak feladta a leckét a játékos-társadalomnak! Ötletes (mit ötletes? egyenesen zseniális!) módját találták annak, hogy a végletekig feszítsék a Valve nevű fejlesztőcégük rajongóinak idegeit egy készülő új játékukkal kapcsolatban: ugyebár azok, akik legálisan jutottak hozzá az Orange Box nevű játékgyűjteményhez azok a Steam nevű kliensen keresztül folyamatos kapcsolatban vannak a fejlesztőcéggel, így állandóan naprakészek lehetnek frissítések, javítások, patchek terén. A napokban ezek a játékosok meglepődve vehették tudomásul, hogy a cég kiadott egy update-t a Portalhoz, és a Half Life 2 – Episode 2-hoz, amely a talányos “Changed radio transmission frequency to comply with federal and state spectrum management regulations” névre hallgatott (kb. „Rádiófrekvenciák megváltoztatása, hogy teljesítsék a szövetségi, és nemzeti hullámtartomány előírásokat”) . Ez az egész azért nagyon gyanús, mivel a szóbanforgó játékok idestova több évesek, szóval koruknál fogva már eleve furcsa, hogy frissítést adtak ki hozzájuk…

A  frissítés letöltés után maga a játék (konkrétan a Portal) is gyanús plusz elemekkel gazdagodott: a kezdőszobában található kisrádiót a pályán körbehordozva néha érdekes hangok szűrődnek ki belőle (UPDATE: az összes tesztkamrában található egy-egy rádió, nem csak az elsőben!), némelyik olyan, mintha GlaDOS (a játék főellenség-számítógépe, aki mellesleg nőnemű) kiabálna, hogy „Kifelé!”, miközben a háttérben gépfegyverropogás hallatszik…:

A játék rajongói idővel arra is rájöttek, hogy a frissítés által feltelepített hangfile-ok kódolt képüzeneteket is rejtenek, amelyek tovább fokozták az eset rejtélyességét. Ezek egy úgynevezett Slow-Scan TV módszerrel lettek titkosítva, amelyet főként amatőr rádiósok használnak képek továbbítására hangok segítségével rövidhullámon, VHF-en és UHF-en. Ilyesmik kerültek elő, mint ez az elmosódott koponya és egy Aperture Science (játékbeli cég) logó:

Hihetetlen, de igaz: a fejlesztők ezzel a módszerrel hozták a játékosok tudomására, hogy bizony valami készülődik a Valve boszorkánykonyhájában, csak azt nem árulták el, hogy mi! Készül a Portal második része? Ez esélyes, mivel a hangok némelyike olyan, mintha tényleg új életre kelt volna az első rész gonosz számítógépe (pontosabban meg se halt, de ezt már csak tényleg az olyan fanatikus rajongók tudhatják, mint én, lásd a játék végén általa előadott „Still Alive” című dalocska :)). Esetleg megkapjuk végre a Half Life 2 harmadik epizódját? Netán lesz TeamFortress3?

Nagyjából ugyanazt érzem, mint a Valve fórum egyik látogatója, aki így fejezte ki magát:

IT VALVE YOU’RE KILLING ME WITH THIS WHY CANT YOU JUST MAKE NORMAL ANNOUNCEMENTS LIKE EVERYONE ELSE

(Valve-sok, kicsináltok ezzel! Miért nem tudtok úgy bejelenteni új híreket, mint mindenki más?)

Ha van olyan, hogy zseniális marketingfogás, akkor ez az! Gratulálok Valve, remélem mostantól azért csöpögtettek majd némi infót is az ötletes kezdő felütés után!

(a hír forrása)

UPDATE:

kicsit utánaolvastam a dolognak, és kiderült, hogy a drága fejlesztőbácsik több fronton támadnak, nem csak a hangfile-okkal 🙂 Van a levesben bizony egy Babel Research, és egy What’s in the Box? nevű weboldal is elrejtett kikommentelt sorokkal a forráskódban, meg titkos mp3-file-okkal, amelyeket visszafele(!) lejátszva újabb infókat hallhatunk. Az alábbi komment írója nagyjából összefoglalja amit eddig sikerült kinyomozni:

Alright, so the story so far:

Babel Research and What’s in the Box? are unrelated.

The images from the sound files, when arranged in order, give a 32-character sequence. This can be decrypted as an MD5 sequence, which yields a telephone number in Washington state. Dialling this number with a modem (or emulation software) gives you a login screen. This screen says that GlaDOS is at version 3.11, leading many to speculate that Gabe will make an announcement on March 11th, on which day he is speaking at GDC. Entering the username and password “backup” (derived from morse code heard on the in-game radios), a number of ASCII-art images are streamed to your screen before closing the connection. So far, images seem to be of 1) Gabe 2)Dog, vortigaunts, or some other androids 3) Turrets from Aperture 4)Hearts and companion cubes. Apart from obviously being references to HL and Portal, nothing of significance has otherwise come from these images.

Eddig a sztori így fest:

a Babel Research és a What’s in the Box? nem kapcsolódnak egymáshoz.

Ha a hangfile-okból visszafejtett képeket sorba rendezzük, akkor egy 32 karakterből álló sorozatot kapunk. Ezt vissza lehet kódolni, mivel MD5-ben van titkosítva, így megkapunk egy Washington állam-beli telefonszámot. Ha ezt betárcsázzuk modemmel (vagy azt emuláló szoftverrel), akkor egy bejelentkező képernyőt kapunk, amelyen az szerepel, hogy a GlaDOS a 3.11-es verzión áll éppen. Ebből következtethetünk arra, hogy Gabe Newell március 11.-ei beszédjében (amelyet a GDC-n fog tartani) fog bejelentést tenni egy új játékkal kapcsolatban. Ha a ‘backup’ szót használjuk usernévnek, és jelszónak (ezt a játékban hallható rádióadások Morse-kódjából lehet kikövetkeztetni), akkor – egy pillanattal azelőtt, hogy megszakadna a kapcsolat – ASCII karakterekből kirakott képek futnak le a képernyőn, amelyek a következők lehetnek: 1. Gabe maga, 2. a Dog (nagy kutyaszerűen viselkedő robot a Half Life 2-ből), egy vortigaunt (idegen faj a Half Life 2-ből), vagy valami másfajta android, 3. automata géppuskák a Portal-ból, 4. Heart- és Companion Cube-ok (kockák, amiket cipelhettünk ide-oda a Portalban). Attól eltekintve, hogy ezek nyilvánvaló utalások a Half Life-ra, és a Portalra más egyértelműen kijelenthető következtetés nem vonható le ezekből a képekből.

Itt található videó is a fent említett terminálos bejelentkezős mókáról.

Újabb hasznos bookmarklet-re bukkantam ma: segítségével pillanatok alatt bent találhatjuk magunkat a blogunk adminfelületén, mindezt a bal oldali menüsávban való turkálás nélkül! Használatához elég, ha épp az oldalunkat (vagy éppenséggel az adminfelületét) nézzük a böngészőben, majd rákattintunk a könyvjelző-sávban, és egyből előbukkanik egy elegáns menücske a jobb felső sarokban, amelyen sorakoznak az adminfelület amúgy is használt funkciói: új bejegyzés hozzáadása, médiakönyvtár, pluginok, satöbbi. Használatához tessék megfogni ezt a linket, és felhúzni a könyvjelző sávjára:

WP Toolbar

(A fejlesztő weboldala itt érhető el.)

Csodálatosan indult a mai reggel: ahhoz képest, hogy tegnap egész este kamillával borogattam magam (mert persze nem elég, hogy hétfő lévén egész nap úgy csoszogtam össze-vissza, mint egy élőhalott, de a szemem is begyulladt), és ráadásul csak fél egy fele keveredtem az ágyba mégis egész frissen sikerült kipattannom belőle. Sütött a napocska, ez már eleve jó jel, és pozitív irányba befolyásolja az ember első pár percét, ami aztán szépen kihat az egész napjára. Irány a fürdő, zuhanyzás, utána jöhet egy jó meleg kávé, meg persze még egy adag kamilla a biztonság kedvéért, aztán csüccs a gép elé, mailek csekkolása céljából…

Nahát, megint írt ez a Tomcat gyerek, egyből jobban indul a napom! Hm… hogy kikerültek a Bombagyár felhasználóinak az adatai? Hm… na ez már annyira nem vicces, nézzük csak meg azt a kurucinfós linket, amin elvileg szerepel a lista… tényleg ott van a JonC is. Ez felettébb érdekes, de mindenesetre hálás köszönet a kedves szerkesztőknek, hogy a – regisztrálásnál anno kötelezően megadott – név/lakcím/telefonszám kombót nem mellékelték hozzá. Persze merték csak volna megtenni, a bő háromezer(!) érintett felzúdulása valószínűleg nem tett volna jót a kampány dandárjában se a Jobbiknak, se magának a kurucinfónak (hogy az adatvédelmi törvény nevű misztikumról ne is beszéljünk), de akkor is milyen dolog már ez? Elvileg amúgy úgy került nyilvánosságra, hogy Tomcat leadta a névsort az NBH-nak, de ő levelében persze próbálja menteni a menthetőt:

Hány ponton bukik a Kuruc.infó ostoba hazugsága?

1. A spiclikkel kapcsolatot tartó hivatásos állományú rendőrt tartótisztnek hívják, nem „összekötőtisztnek” (sic!) Összekötő tiszt a hadseregekben van, feladata a szövetséges magasabbegységekkel való kapcsolattartás a hadműveletek során. Laikusnak ez lehet egyszerű nyelvbotlás, de egy rendőr vagy egy titkosszolga ilyet sosem mondana.

2. Vajon hány év börtönt kapna az a titkosszolgálati ember, aki csak úgy elcsacsogná akárkinek, hogy kit szervezett be, s annak mi volt a fedőneve? És még egy fedett művelet során megszerzett, kulcsfontosságú adatbázist is csak úgy átküld. Hogyne. Az ilyesmit magával szokta vinni az ember, ha kilép a Cégtől. Persze, hihető! A Kuruc.infón közzétett levél egyértelműen azonosítaná az illetőt a Cég előtt, és bár nem kerülne sose a címoldalakra, úgy menne az ürge a katonai ügyészség elé, mint a sicc… És ettől az sem mentené meg, ha Kanadában van, ahogy a levélíró állítja, mert a kiadatási egyezményt nem viccből találták ki. Aki nem hiszi, kérdezze meg az ugyanott élő Farkas Rolandot, mi lenne, ha hirtelen eljárna a szája például az Afganisztánban megismert szolgálati titkokról.

3. A fedőnevek megválasztásánál értelemszerű alapfeltétel, hogy a fedett személyre a legtávolabbról se utaljon. Akkor vajon miért éppen az „Alfa” nevet kaptam volna, a német juhászkutya nevét, akivel felnőttem, és akinek megírtam a történetét a régi blogomon?

4. Milyen érdekes, a névtelen olvasó pontosan ugyanolyan stílusban írta levelét, amelyben rendszeresen kap fenyegető leveleket a családom, Blogin barátnője és még néhányan. Ez az illető gyakran próbálkozik azzal, hogy hihetőnek tűnő leveleket fabrikáljon arról, hogy mit tudott meg rólunk, ki csalja a barátnőjét/barátját, ki mit mondott egyszer a másikról, és csak jóindulatból szól, hogy… Na, persze. Ezekből a levelekből egy szó sem igaz, mint ahogy a Kuruc.infón közöltből sem.

Egy kérdésem volna csak: a kurucosok kezébe mégis hogyan jutott ez az anyag, ha valóban igaz a meséjük, és Tomcat a hatóságoknak jelentett? Ez a paradoxon is az alábbi hackelős teóriát támasztja alá:

A Kuruc.infó listáján 3782 név van, ezzel szemben a Bombagyáron jelenleg 5870 felhasználó van regisztrálva. 3782 körüli számú felhasználónk 2008 közepe táján volt, amikor még aránylag új volt a Bombagyár, még egy éves sem. Vagyis nem most törték fel a Novarát a kurucok, hanem még akkor. A Kuruc.infón közzétett listát a felhasználói adatbázisunkkal összevetve kiderül, hogy a nevek közül a legkorábbi regisztráló a Bombagyár indulásának napján, 2007 szeptember 29-én regisztrált (egyébként én vagyok az), a legutolsó pedig 2008 augusztus 12-én. Tehát ezen a napon történt a törés. Ez biztos, mert nem volt olyan nap, amikor ne történt volna regisztráció.

Vagyis a Kuruc.infó már jóval azelőtt, hogy nekem egyáltalán eszembe jutott volna a Jobbikot kritizálni, úgymond „árulóvá lenni” a Nemzeti Kötélhúzással, vagy bármi olyasmit tenni, amit ők nemzetellenes árulásnak kiálthattak volna ki, ŐK MÁR RÉG FELTÖRTÉK A NOVARÁT (a Bombagyár szervere – JonC) ÉS KÉMKEDTEK UTÁNUNK, azaz UTÁNATOK, kedves Gyárlakók!!

Igen bazmeg, és hogy lehet az, hogy ezt nem vettétek észre? Nanemár…

Nézzük az esetet az én szemszögemből: annak idején nem azért regeltem be a szóbanforgó oldalra, mert megveszekedett szélsőjobbos, esetleg náci lennék, sőt a nemzeti rockot hallgató turbómagyarság, meg az árpádsávos zászlóval óbégatás is messze áll tőlem. Az okok jóval prózaibbak voltak (de már ezt is írtam régebben): sok hozzászólást csak úgy lehetett megnézni, ha bejelentkeztél, különben csak egy kövér hibaüzenet virított helyettük. Mivel gyakran szembesülök azzal, hogy a hozzászólások több, és hasznosabb információkat tartalmaznak, mint maga a post így ez zavaró volt számomra, ez vezetett odáig, hogy – bár nem örültem annak, hogy személyes adatokat is meg kellett adni – beregisztráltam. Eme tettem ellenére a lelkiismeretem tiszta, nem gondolom azt, hogy valaha is írtam a neten bárhol is olyat, amit ne vállalhatnék fel, és ez nem azért van, mert – tartva a következményektől – félnék kinyilvánítani a véleményemet, hanem azért, mert egész egyszerűen nem vagyok egy elborult agyú fanatikus szemellenzős nácifasz, aki lépten-nyomon azt fröcsögi az éterbe, hogy rohadjon meg mindenki, aki nem hallgat Kárpátiát/Divízió88-at/Füstifecskéket. Szóval nem érzem úgy, hogy bármi félnivalóm is lenne, de az eset ettől még nem lesz kevésbé bosszantó: látszik, hogy beindult a kampány, amelyben mindenki a maga színvonalán vesz részt: a nagy pártok – hellyel-közzel, mikor hogy sikerül – kulturált sárdobálással vesznek részt benne, míg a radikális oldal – nevéhez híven – olyan meglehetősen kemény módszerekkel, mint amilyen ez is. Na de könyörgöm: engem kurvára nem érdekel az egész (és ez a kurucinfó – Tomcat rangadó meg pláne nem), ne keverjenek már bele egy ilyen ügybe!

Kicsit bosszant az, hogy létezik egy olyan lista, ahol bizony szerepel a nevem, és a lakcímem is, és ez az adatbázis bizony nem feltétlenül van jó kezekben. Persze aki egy kicsit is konyít az internethez néhány kattintással amúgy is megszerezheti ezeket az infókat (nem adok tippeket, és az erre utaló hozzászólásokat is törölni fogom, örüljünk, hogy nem mindenki ismeri ezt a módszert), de mégiscsak más a szitu ebben az esetben: egy kalap alá lettem véve jópár olyan emberrel, akiknek egy részével azért nem szívesen vállalnék közösséget, egész egyszerűen azért mert ők fanatikus idióták, én meg nem vagyok az.

Szóval amikor annak idején nagy naivan beregeltem még nem gondoltam, hogy most, 2-3 év elteltével kint lesz a nickem a kurucinfón. Persze piac után minden kofa okos, most már én is belátom, hogy hülyeség volt, de nem gondoltam volna, hogy a Bombagyár adatbázisából bármikor is kikerülhetnek bizalmas adatok. Biztosra veszem, hogy számomra semmi fejleménye nem lesz ennek az esetnek (mert nem követtem el semmi törvénybe ütközőt), de tanulságnak jó volt: soha ne adj ki több adatot, mint amit muszáj. A politikai pártoknak/erőknek meg további jó szórakozást kívánok.