… mondd, meddig bírod – énekli Szekeres Andris a Stereomilk Csillagtelep című slágerében, és most valahogy pont eszembe jutott ez a dalocska, mivel nagyjából így fest épp a lelkem tükre:

Nem mondanám, hogy túl kellemes érzés, amikor így begyullad, mindenesetre vigasztal a tudat, hogy reggelre kb. annyira csipás lesz, hogy ki se fogom tudni nyitni. Sebaj, a mai nap amúgy is a szemészet jegyében telt, de ha végigolvassátok a postot erre ti is rá fogtok jönni.

Az egész tulajdonképpen a hétvégén kezdődött: már szombaton éreztem, hogy valami nincs rendben, mivel nagyon fájt a szemhéjam. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentősen, mivel nem voltam rákényszerülve, hogy kontaktlencsézzek, ezért az idestova 5-6 éves atombiztos (az ellen is véd) szemüvegemben borostásan igénytelenkedhettem végig ezt a pár napot. Persze szombaton eltöltöttem néhány órát a kedvenc kocsmám mélyén, ahol a keksz (sőt akár egy bicikli is) megállt volna a levegőben, olyan tömény volt a füst, és gondolom ez se tehetett túl jót szegényemnek. Ma hajnalban volt kritikus a szitu, amikor megpróbáltam belegyömöszölni a lencsét, amit némi fájdalom, és kín árán sikeresen meg is oldottam. A végeredményt, amit hosszas kitartó monitorbámulással (némi neonfénnyel megtámogatva) sikerült elérnem a fenti képen láthatjátok.

Pedig aztán pont ma akadtam rá egy (illetve kettő) csodálatos kis programra, amely F.Lux néven fut (köszi a kockablognak a tippért), és kicsinyke mérete (kábé fél mega) ellenére igencsak hasznos az ilyen monitorba gyógyult hülyéknek, mint amilyen én vagyok, ugyanis állítólag sokat segít a szem épségének megóvása érdekében. Alkotói észrevették, hogy este sötét van (nahát), de a monitor amit bámulunk órákig nem alkalmazkodik ehhez a változáshoz. Ezen lehet segíteni ezzel a kis tool-lal: nappal – amikor amúgy is van fény a helyiségben – a megszokott hideg színeket láthatjuk képernyőnkön, ámde este – amikor lámpafény mellett toljuk a netet – átvált melegebb, barackszínű tartományra. Mindezt elegáns módon úgy tették bárhol a Föld kerekén használhatóvá, hogy a programnak megadjuk a koordinátáinkat (Székesfehérvár pl. 47.19N, 18.41E), és ettől kezdve ő szépen kiszámolja, hogy ahol élünk mikor kel-nyugszik a napocska (erre van nekijje egy jó kis toolja is, amit itt érhettek el). Szóval most, ahogy ezeket a sorokat rovom az egész felület szép rózsaszínes-barackos jelleget öltve pompázik, bár az is lehet, hogy csak kezdek megvakulni.

Itt látható a görbe, hogy melyik napszakban milyen színt állít be a képernyőnkre

Társprogramként megemlíthetném a  Workrave-t, ami a monitorbreak-ként  is emlegetett (nem, nem a betörésére utal a kifejezés) óránkénti tíz perces szünetre figyelmeztethet, sőt akár még testgyakorlatokat is javasolhat, amelyek segítségével kicsit felpezsdíthetjük a vérkeringésünket ezzel előzve meg pl. a mélyvénás trombózist (ami nem vicc, tényleg az ülőmunka eredménye lehet).

Mindenesetre – bár nagyon jó, hogy nem kékesen hideg fehér színt kell néznem – azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit elkéstem ezzel, mivel a szemem sajnos már így is be van gyulladva. Eszembe is jutott pár sztori a múltamból ezzel kapcsolatban, amelyekkel hazafele jövet jól elszórakoztattam az autó úton tartásán fáradozó László nevű lakótársamat. Ezek gyakran eszembe jutnak a mai napig, úgyhogy nektek is leírom. Kezdjük időrendben:

még anno 4-5 éve Győrben dolgoztam egy nagyon korrekt, és abszolút nem szégyenteljes munkakörben. Öltönyös-nyakkendős meló volt, sőt még papírmunkám is volt rendesen miatta, de nem mondanám annak a kifejezetten karrierlehetőséggel, és hosszú évtizedekig tartó munkaviszonnyal kecsegtető álomállásnak, mivel konkrétan házaló ügynök direktmarketinges értékesítési szakember voltam egy olyan főnök vezénylete alatt, aki minden reggel totál hülyét csinált a háromnegyed kilences szeánsz keretében, ami abból állt, hogy körbeállt a 30-40 kollega, ez meg a kör közepén baromkodott nekünk, hogy jól induljon a nap, és termeljük neki a bevételt. Aki nem dolgozott ilyen kókler helyen az el se tudja képzelni milyen milliője van neki: (vezetékes telefon percdíjairól szóló) szerződések kötéséről szólt a történet, és ha valakinek jó napja volt, és tudott ötöt kötni, az beérve az irodába megrázhatta a kiscsengőt (komoly, ki voltak készítve a polcra). Ha jobban dolgozott, és írt hetet, akkor máris jogosultságot nyert a nagycsengő használatára, de ha igazán nagy király volt, és összehozott kilencet, akkor bizony kolompolhatott egyszerre mindkettővel! Képzeljétek el azt a bizarr látványt, amikor egy meglett negyvenes kétgyermekes anyuka kéjes mosollyal az arcán rázza mindkét csengőt, melyre reagálva Pali a főnöki irodából ordít ki, hogy „Dzsúzííííí!!” (ami valamiféle örömöt kifejező szó volt nála). Kicsit elkanyarodtam a témától, de talán sikerült érzékeltetnem, hogy milyen figura volt ez a köpcös ötvenes, aki mindig vigyorgott, és olyanokat mesélt hétfő reggel az irodában, hogy a kurvák beleültek az ölébe a Balaton-parton. Egyszer ez az állat (nem tudok rá jobb szót) behivatott az irodájába, mert már napok óta nem tudtam kötni. Leültem a nagy íróasztalával szemben, és a következő párbeszéd játszódott le közöttünk:

– Jani, mostanában nem nagyon teljesítesz. Mi a bajod?

– Semmi Pali, kicsit el vagyok kenődve mostanában, magánéleti gondjaim is vannak, nem tudok a munkára koncentrálni – mondtam neki a szemébe nézve.

– Ugyan már, tudom hogy kikkel laksz együtt, biztos más van a háttérben (ezt azért mondta, mivel elég hm… szívós emberkék is laktak az albérletemben, és ezzel ő is tisztában volt, mivel az egyikük szintén a munkatársam volt a cégnél)!

– Nem, Pali, tényleg csak rossz napjaim vannak, de majd összeszedem magam.

– Figyelj már… te nem drogozol?

Nézek rá döbbenten, erre folytatja:

– Mert látom, most is véreres a szemed.

– Nem drogozok, az a kontaktlencsétől vérzett be.

– Jaj ugyanmár, ilyen emberekkel laksz, biztos szívsz te is! – jelentette ki, és hiába próbáltam meggyőzni, hogy tényleg az a rohadt lencse a ludas egész egyszerűen képtelen voltam, és elkönyvelt engem is mint ifjú titán kábítószer-függőt.

Persze később is volt bajom abból, hogy érzékeny a szemem: amikor tavaly márciusban jelentkeztem ehhez a céghez ahol most is gyarapítom a világnagy-kakát muszáj volt a városban aludnom egy estét, hogy másnap mehessek felvételizni. Persze akkor még nem volt albérletem (miért is lett volna, még nem lehettem biztos abban, hogy lesz munkám), így egy éjszakára Dezső barátomnál (aki még most se Dezső, de túl sok brutál dolgot írtam vele kapcsolatban már itt, hogy indokolt legyen megőrizni az anonimitását) töltöttem. Ez nem is lett volna gond, ha nem tartana egy macskát, kinek neve Mária, és szőre is van (petefészke már annyira nem), amelyre viszont én meglehetősen allergiás vagyok. Ennek folyományaként reggelre konkrétan nem maradt fehér része a szememnek, annyira véreres lett, továbbá a lélegzés is elég nehezen ment, mivel asztmát is okoz nálam ez a fajta allergén. Mehettem be úgy felvételizni, mint egy jamaicai raszta egy húzósabb másfél hetes reggae-fesztivál után, és ilyen fejjel kellett jó benyomást keltenem az interjúztatókra. Szerencsére azért jól teljesítettem, így – drogos külső ide, drogos külső oda – mégiscsak felvettek. Mondjuk most, hogy már majdnem egy éve tolom ennél a cégnél már nem is tartom olyan meglepőnek ezt, mivel volt olyan kollegám, akit tragikus hirtelenséggel kirúgtak (mivel a durvább szétcsapott esték után néha nem jött be dolgozni, meg hasonlók), szóval nem én lettem volna az első vidám ember a csapatban 🙂

Kivételesen ma is ki kell raknom valamit (pedig aztán vasárnap van, amikor a (hit)vallásom tiltja a blogolást, sebaj, Isten talán megbocsájt), de ezúttal hosszas túlbonyolított barokkos körmondatokból csak egy fog szerepelni a postban, viszont lesz benne egy megdöbbentő videó, amely a Keleti Pályaudvar egy napját mutatja be ötvenszeres gyorsításban. Azért kell némi szervezés ahhoz, hogy a naponta ki-be járó több, mint 400(!) vonatot rendben levezényeljék:

Érdekességképpen ezen a videón pedig azt láthatjuk, hogy kik, és milyen eszközök segítségével oldják meg, hogy ezek az óriáskígyók a fenti videón látható gördülékenységgel tudjanak közlekedni:

Van ugye ez a BKV-sztrájk, amelynek minősítése nem jelen postom tárgya, mindenesetre maradjunk annyiban, hogy a bérlet kifizetése meglehetősen rossz üzleti húzás volt sokezer embertől, és tényleg mókás lenne, ha polgári engedetlenségi mozgalom keretében jövő hónaptól notóriusan bliccelnie mindenki, hogy a korrupció új csúcsait épp meghódítani készülő cég elessen néhány(száz) milliótól. Engem személyesen nem érint, de ettől függetlenül figyelemmel követem az eseményeket. Az egész mizériának sok káros hatása mellett (elég, ha csak a szmogot, és a munkájukból késő embereket említjük), de szerencsére ennek az érmének is két oldala van (a jin meg a jang ugye), és ennek a szivatásnak hála indult el egy remek mozgalom, amely BKV-pótló néven fut. Nem járnak a buszok, villamosok? Rohadjon meg a BKV, megoldjuk egyedül! Mostantól kezdve a kezdeményezéshez csatlakozó  autósok egy szélvédő mögé tett A4-es lap segítségével jelzik, hogy mi az úticéljuk, és – ha pont arra vinne az utunk – leinthetjük őket, akár egy taxit. Vannak alapszabályai az egésznek, ezt had idézzem a Facebook-oldalukról:

A BKV-pótló Mozgalom 3 szabálya az autósoknak:
1. Írd fel egy A4-es lapra melyik városrészbe mész.
2. Tedd jobboldalt előre a szélvédő alá.
3. Ne kérj pénzt a fuvarért.

A BKV-pótló Mozgalom 3 szabálya a gyalogosoknak:
1. Csak azt az autót intsd le, ami a te irányodba megy.
2. Csak akkor beszélgess, ha a sofőr is beszélgetni akar.
3. Kedves dolog, ha van nálad 100 Ft megköszönni a fuvart.

Nem kicsit zseniális, ugye? Amellett, hogy valamelyest függetleníti a városlakókat a BKV-sok sztrájkjától még talán kicsit összébb is hozza a gyakran a külvilágot minél jobban kizárni igyekvő, fásult, antiszociális embereket (bár ez a típus szerintem nem fog se autósként, se gyalogosként részt venni ebben, de lehet, hogy mégis lesz néhány, aki kibújik a burokból).

Csak néhány szívmelengető szemelvény a csoport üzenőfaláról a fenti jelenség illusztrálására:

• Reggel 5-en zsúfolódtunk be a kis Nissanba:D (Ebből 3 random utas…) János Kórház-Moszkva tér. Alkotás utcában is stoppolt egy leányzó de sajnos nagyon nem egyfelé vitt az utunk:( Stoppoljatok bátran!!:) Ma 11 BME-Óbuda még max 3 helyem van!
• Ezúton is mégegyszer szeretném megköszönni annak a kedves hölgynek a segítségét aki reggel elhozott Budafok Leányka utcától egészen a Ferenciek teréig! ( :
• Tegnap este egy „Örs” feliratú táblával a kezemben tébláboltam a Pesti úton, buszt vagy egy arra tévedő autóst várva. Láttam, hogy többen hülyének néznek… az egyik gyalogos odébb is húzódott tőlem. Ám egyszer csak megállt egy kedves autós, és elvitt nemhogy az Örsig, hanem a célállomásomig!! Ezúton is köszönöm neki!
• Ma reggel két utast szállítottam 🙂 Délután 5-kor A Lánchíd budai hídfőjétől indulok és a Czuczor utca felé tartok akinek van kedve csatlakozhat. Bátran kérdezzetek rá a buszmegállóban akar-e valaki utazni veletek.

Jó érzés ilyeneket olvasni nna 🙂

Kéne csinálni egy felmérést, hogy egy ilyen megoldással minimálisra lehetne-e redukálni a tömegközlekedés szerepét egy akkora városban, mint Budapest. Tételezzük fel a lehetetlent: ha minden autós örömmel taxizná a gyalogosokat, akkor vajon szükség lenne-e buszokra, trolikra, villamosokra? Ha a metróval közlekedő embertömeg is rákényszerülne erre a stoppolósdira akkor tutira eluralkodna a káosz a városban, de ha meghagynánk? El tudná látni a feladatot az autós társadalom a vízfejű, és közvagyont elherdáló állami cég helyett? Tudomásom szerint sehol nem működik ilyen rendszer, de elméletben – talán – tudna. Azt viszont be kell látnunk, hogy néhány nap (talán hét) után már elfogyna az oxigén a város levegőjéből, mivel egy autóba maximum 4-5 ember fér, és arányaiban több károsanyagot bocsát ki, mint egy autóbusz, amire felférnek akár 50-60-an is.

Mégis kéne valami megoldást találni erre a helyzetre… vannak akik szerint privatizálni kéne a vállalatot (most éppen 150-en vannak a Facebook-csoportjukban), de talán a már régóta sokak által emlegetett vezetőség-leváltás is segíthetne kicsit (akik nem kicsit sárosak egy-két apró-cseprő ügyben, vegyük példának Sz.-né Sz. Eleonórát, a cég volt humánpolitikai igazgatóját, akit kb. 54 milliós sikkasztással kapcsolatban tartanak épp hűvösön a rendőrök).

Addig is bíztatok minden bérlettel rendelkező pesti olvasómat, hogy tessék szépen a buszsávban, és a villamossíneken gyalogolni (csatlakozni itt lehet a mozgalomhoz), ha már egyszer kifizették az árát, vagy ha ez túl merész ötlet, akkor nyomtatni a papírokat (generátor itt) a szélvédő mögé, és bőszen szedegetni a fagyoskodó utasokat! Használjuk ki, hogy végre felcsillant valami kis remény, és mutassuk meg, hogy mégse vagyunk annyira széthúzóak és ellenségesek egymással, mint ahogy azt sokan gondolják! 🙂

Az a bosszantó, hogy ha felteszem a talányos „na ez a videó vajon valódi, vagy számítógéppel csinálták?” kérdést, akkor mindenki levágja, hogy természetesen valódi géppel kreált a látványvilága. Na de most csináljunk úgy, mintha nem árultam volna el ezt az apróságot: észrevennétek, hogy renderelve van, nem felvéve kamerával? Döbbenet.

(Fullscreen, HD bekapcs lehetőség szerint!)

Innen tölthető torrentben is, röpke 900 mega mp4 formátumban, de akad rá seeder elegendő.

A régi weblapom logoja, amin az írást találtam (már meg nem mondom mivel csináltam, de tuti, hogy nem Photoshop-pal)

Előbányásztam az archívumomból ezt a sztorit, ami idestova 7 éve esett meg velem. Furcsa volt látni, hogy mennyit változtam (a felfogásom, és a stílusom is), kicsit kevésbé voltam hm… megfontolt annak idején talán. Tessék döbbenni szépen azon, hogy miket műveltünk, amikor fiatalok voltunk:

Tovább »

Na persze, hogy most, hogy végre letudtam a mostanában minden nap jelentkező több órás agyalást, és problémakeresést hajtépéssel kombinálva (elvileg ez a munkaköröm része, szóval nem fog egyhamar elmúlni) már nincs kedvem/erőm semmi értelmeset írni. Tényleg besűrűsödtek kissé a dolgok itt a cégnél: egész nap dánokkal tárgyalok Sametime-on (ami olyan, mint az MSN, csak van nekijje egy zseniális funkciója, mégpedig a beépített screenshot-lopó), hol a SAP Support Portal-t (rosszabb esetben a Google-t) túrom egy hiba megoldását keresve, hol pedig azon rágódok, hogy helyes-e a következtetés, amit szegényes ismereteim birtokában egy adott szituációban levontam. Van teendő elég, ráadásul olyan típusúak, amelyek elég komoly agymunkát igényelnek (néha még normálisan megfogalmazni angolul a mondanivalómat se egyszerű móka), így estére gyakran már semmi kedvem használni szegénykét. Ennek tudható be, hogy az utóbbi időkben elmaradtak a hosszabb lélegzetvételű írások, de ez nem is feltétlenül baj, úgyse olvasta szinte senki őket végig 🙂

Mindenesetre a berögzült napirend tökéletesen beválik most is: reggel kínkeserves ébredés, meló, majd kocsikázás haza, be a gép elé, msn, net, Urban Terror és Eufloria, mindezt egészen éjfélig, aztán hajcsi, majd másnap kezdődik előröl. Alapvetően nem tartom sivárnak az életem, bár ez a napirend akár azt is sugallhatná, bár had tegyem hozzá, hogy ilyen mínuszok mellett nem is nagyon van kedve az embernek kujtorogni (épp elég volt kedden elmenni a boltig, majd megfagytam). A nyár szokott kritikus lenni: vannak napok, amikor legszívesebben egész nap valami tóparton innám a sört ahelyett, hogy be kelljen jönnöm dolgozni, de van egy sanda gyanúm, hogy ezzel minden normális ember így van.

Tavasztól van új tervem, amely talán kicsit csökkenti a gép előtt töltött időt, és a testsúlyomat is: szentül elhatároztam, hogy el fogok járni kocogni és/vagy konditerembe. Nem vagyok másfél mázsa, de a kb. 80 kilómból igazán ledobhatnék mondjuk 5-8-at, mivel ez sajnos nem a vállamon, és a hátamon figyel izom formájában, hanem egy egyre zavaróbb sörhas formájában alakult ki. Persze, aki egész héten nem eszik mást, mint pizzát, hamburgert, meg fehér kenyeret mit várjon, de mostanra úgy érzem, hogy elegem van belőle. A biciklimet is rendbe kéne rakatni, hogy újra be tudjam járni a várost, mint rég, és fel tudjam fedezni minden kis utcáját (én ezt a „bele-a-nagyvilágba” bolyongást csak GTA-zásnak hívom). Sőt, még az is előfordulhat, hogy nekiállok a jogsinak, úgyhogy nem biztos, hogy unatkozni fogok (akkor viszont igen, ha egyik tervemet se valósítom meg).

Jöhetne már a jó idő, a hosszú nappalok, a meleg, a fesztiválok (amikre persze megint nem fogok eljutni, bár évről-évre kevésbé akarok), a strandolás, a biciklizés, a fény…  lehet, hogy hülyeség, de én már most a tavaszt várom. Tegye fel a kezét, aki szintén így érez!

Ez itt több bölcsességet hordoz az életről, mint bármi, amivel eddig találkoztam (és még a zenéje is remek):

via idioglossa

UPDATE: katt ide, ha tudni akarod miért olyan ez, mint az élet ▼

Ilyen felütéssel akár jöhetne egy huncut ‘Tovább’ link után valami szépséges fotóköltemény egy nagy néger zsírmangalicáról, akit (amit?) egy cingár fehér fiúcska próbál gyömöszölni, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem állt szándékomban efféle merényletet elkövetni már megint. Ehelyett újból kockulni fogunk kicsit, és visszaugrunk egy laza tizest az időben, hogy megmutassam, milyen is volt az internet, amikor én életemben először találkoztam „vele” a pápai városi könyvtár dohszagú nagytermében. Ebben segítségemre lesz a Hamster webbirodalmában talált – direkt – iszonyatosra „designolt” bemutatkozó oldal, amely hűen prezentálja, hogy milyen emberiség elleni bűnöket követhet el egy amatőr, lelkes, de szépérzék-hiányos emberegyed, ha keze ügyébe kerül valami primitív weblapszerkesztő. Öveket bekötni, lelkileg rákészülni, mert következik a nagy mű:

Tovább »

Ma bekapcsolva hagytam az albérletben a gépemet, mivel munka közben – unalmasabb perceimben – gondoltam rácuppanok TeamViewerrel, elindítok pár letöltést, meg egyáltalán: kicsit otthonosabban érzem magam, mint amúgy, mivel a saját vinyómat turkálhatom bentről. Mivel az utóbbi pár napban többször rácsesztem arra, hogy a fent említett remote desktop progi belépési jelszavát a GMail-lel akartam megjegyeztetni (vázlatban tárolva), de a drága két alkalommal se mentette el (‘Még dolgozunk…’ felirat a képernyő tetején ismerős? Dolgoztak ám, csak nem a levelem elmentésén, az is tuti), így más megoldás után néztem. Rá is jöttem mi lesz a megfelelő gyógyír erre: beizzítottam az Opera Unite (kapcsolódó cikkem itt) Fridge nevű alkalmazását, amely – sok egyéb mellett – erre is tökéletes megoldás: segítségével egy bárhonnan elérhető virtuális hűtőajtót kapunk, amelyre – beállítástól függően – bárki ragaszthat Post-it-eket. Ennyire egyszerű az egész:

Segítségével pofonegyszerűen kezelhető, bárhonnan elérhető felületet kapunk nem túl személyes adataink, teendőink feljegyzésére, ráadásul nekem se kell többet a GMail rapszodikus működésére bíznom magam 🙂

A poén kedvéért elárulom, hogy ezen a címen ti is írhattok a hűtőajtómra cetlit (már amikor megy a gépem) néhány napig, legyetek kreatívak!