Van egy lengyel filmes, akit Tomasz (Tomek?) Bagiński-nek hívnak, és így néz ki:

Ez a fószer nem kicsit beteg, de legalább ezt szórakoztatóan teszi: kisfilmjei erőteljesen szürreálisak, olyan témákat járnak körbe, amelyek épeszű… hm talán jobb megfogalmazás az, ha azt mondom: materialista, földhözragadt embernek eszébe nem jutnának, maximum egy komolyabb dózis LSD elnyalása után. Filmjei látványvilágukban engem az Animatrix, a Pink Floyd – The Wall, és némi Chris Cunningham (a hírhedt Aphex Twin videoklipek rendezője) keverékére emlékeztettek, szóval egész elborult alkotások nyomdokain halad az úr is. Kockábbak ismerhetik még a Witcher című elég komoly sikereket elérő lengyel gyártású RPG kapcsán is, mivel ő alkotta annak átvezető betéteit is, szóval mondhatjuk, hogy nem kispályás versenyzővel van dolgunk.

Persze tehetsége elismerése-képpen kapja a díjakat is szép számmal, a most következő The Chatedral című animációjáért Oscar-ra is jelölték:

A napfény bizony káros is lehet…

Másik híres alkotása a Fallen Art (szabad fordításban kb. „szárnyaszegett művészet”-nek lehetne fordítani), amely egy meglehetősen bizarr szórakozási formát űző torz lény mindennapjaiba avatja be  a nézőt (és mellesleg szintén díjazták majdnem másfél tucat elismeréssel):

Az eddigiek viszont mind kispályások elborultság tekintetében a következő művéhez képest, amely a System (Rendszer) címet kapta, és a „legszebb” Pink Floyd-i hagyományokhoz képest is groteszk:

Emberünk tipikusan az a fajta, aki ha nem alkothatna már rég valami kényszergyógykezelő-intézet falai között tengetné életét, de így, hogy van lehetősége önkifejezésre (amit a szélesebb rétegek is értékelnek, tehát van visszacsatolás) szerencsére nem veszik kárba a művészi érzéke. Elvont, ijesztő, sokkoló, és zseniális. Tud valamit a figura.

Azok után, hogy a bungee jumping, a rafting, és a hozzájuk hasonló  szórakozások már a vásárok, nyugdíjas-találkozók és fesztiválok állandó kellékét képezik (persze ezeken a rendezvényeken akadnak még egyéb extremitások is, pl. a „not  having a bath for a week”, a „puking inside the tent” vagy a „having a pee behind the Toi-toi”) az új generáció fiataljai valami újra, izgalmasra, és az eddig extrém sportnak nevezett (mára már lesajnált) tevékenységek helyett valami veszélyesebbre vágynak. Ennek a törekvésnek az eredménye az új őrület, ami az amerikai fiatalok után a magyarokat is megfertőzte: a halmászás, avagy fishclimbing.

„Egészen újszerű élmény, sokkal durvább flash, mint eddig bármi amit kipróbáltam” – nyilatkozta a sport egyik hazai éllovasa, Horváth Márk – ” régebben megmásztam már mindent, ami az utamba került, de eddig ez a legjobb. A pikkelyek nagyon csúsznak, de ha eléred a kopoltyút onnan már sima ügy feljutni a csúcsig.” A cél tehát az, hogy egy élére állított hal szájáig kell felmászniuk a versenyzőknek minél rövidebb idő alatt úgy, hogy mindössze csákányokat, és persze biztosítóköteleket vesznek hozzá igénybe. Persze ha még csak most próbálkozunk vele, akkor eleinte érdemesebb olyan halat választani, amelynek a farokuszonya áll az ég felé, mivel így könnyebben találhatunk fogást a pikkelyeken.

Habár a mozgalom még csak most érte el hazánkat, mégse higyjük azt, hogy ez csak az új évezred sportja: Arany János már 1856-ban(!) a következőket írta Walesi bárdok című költeményében a fishclimbing-gel kapcsolatban:

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere

A vers sorai a halmászásra, és annak különféle vállfajaira utal. Ezzel kapcsolatban Márk a következőket mondta el riporterünknek: „Én rengetegszer másztam meg jó falat karrierem folyamán, most ismerkedek a halmászással, de vadat még sajnos nem sikerült meghódítanom. Legutóbb egy szarvast próbáltam megmászni, de elkezdett futni, én pedig leestem róla. Természetesen továbbra is próbálkozni fogok, nem adom fel!”

Az igazi profik képesek akár egy rendkívül sikamlósnak számító angolnát is megmászni (amit szaknyelven fekete-pályának hívnak), de első próbálkozásra természetesen egy snassz ponty is megteszi, mivel nem tart sokáig felérni a tetejére (zömök testfelépítéséből adódóan), és egész könnyen megfogható pikkelyek borítják testét.

A sportág nem veszélytelen, de aki igazán izgalmas, adrenalinpumpáló hobbit szeretne űzni, és nem fél egy kis testmozgástól az próbálja ki, nem semmi élmény!

Megtaláltam a tökéletes ajándékot a születésnapomra (köszi a tippért cicám), amely történetesen éppen holnap lesz: 216 neodímium golyócskát szeretnék kérni, amelyek nikkellel vannak bevonva, ja és lehetőleg legyenek jó mágnesesek! Mi ebben a pláne? Elmegy az ember a csapágyboltba, aztán soppingol magának ilyet, nem? Bizonyságául annak, hogy ez mennyire nem így van itt egy mókás videó:

Nem semmi ugye? Hát még ebben a videóban miket művel vele az arc:

Utánanéztem ennek az okosságnak (amit mellesleg NeoCube-nak hívnak) a hivatalos oldalán is, ahonnan megtudhattam, hogy a segg a jövő ez a jövő Rubik-kockája, továbbá nagyon hasznos társ a hétköznapokban, mivel remekül oldja a stresszt, és fejleszti a kreativitást. Ráadásul – ellentétben a magas logikai készséget igénylő megannyi agyfacsaró játékkal – ennél nincs kifejezett cél, amit furmányos módon el kell érni, hanem csak tekergetni össze-vissza, úgyhogy még nekem sem fog nehézséget okozni a használata 🙂

Ami azért kicsit meglepett vele kapcsolatban, hogy a ‘Warnings’ fülre kattintva elolvashatjuk azt a figyelmeztetést, miszerint abban az esetben ha a golyókat burkoló fémköpeny megsérül (lepattan) azonnal hagyjuk abba a használatát, mivel a belül elhelyezkedő kriptonitról NdFeB-ről nem lehet tudni, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, szóval az se kizárt, hogy nő még egy fejed, esetleg tetőtől-talpig bepikkelyesedsz, kopoltyúd nő, és életed hátralevő részét az egyik közeli bányatóban leszel kénytelen leélni.

Ja, és tartozok egy vallomással: nem holnap lesz a szülinapom, hanem holnapután.

Ma kicsit beleástam magam a Youtube rejtelmeibe, és hagytam hogy sodorjon az ár: Related Videók hullámain néztem egyik szösszenetet a másik után. Így jutottam el egy olyan gameplay-felvételhez, amely egy olyan játékból származott, amit már majdnem elfelejtettem, pedig annak idején rekordgyorsasággal vittem végig, annyira tetszett. A szóban forgó mű címe XIII, és igazán igényes, jól összerakott progit tisztelhetünk személyében. 2003-as megjelenésével már igazi veteránnak számít az FPS-ek között, de egy hatalmas húzásnak köszönhetően soha nem fog elavulni a grafikája: cell-shaded (tudom, egészségemre) az egész, azaz direkt „ronda”, mivel a készítők célja nem titkoltan az volt, hogy rajzfilm/képregény-szerű látványvilágot teremtsenek, ami maradéktalanul sikerült is nekik. A lövések, léptek zaja, halálhörgések mind meg is jelennek feliratok formájában a képernyőn (ilyet csak a MegaDrive-os Comix Zone-ban láttam, de arra meg már ki emlékszik), így akár hallássérültek is tökéletesen élvezhetik a lövöldözést. Újabb ötletes megoldás az is, hogy távoli, vagy nem látható események esetén kép-a-képben módszerrel láthatjuk a történéseket egy kis képregénykockában (lásd az alábbi videóban a gránát robbanása). Hihetetlen élvezet így osztogatni a fejeseket a távoli őrtornyok tetején gubbasztó katonáknak a távcsöves számszeríjjal 🙂

A sztori is erős oldala a cuccnak (bár már alig emlékszek rá :)): hősünkkel egy festői tengerparton ébredünk kómánkból egy helyre kis béjvaccsbébi hathatós közrekműködésével. Persze ahogy az már lenni szokott nem emlékszünk semmire (már tudom honnan loptak a Bourne-filmek készítői :)), de hozzáférésünk van egy bankban őrzött fiókhoz (Bourne má’ megint…), amely segítségével megkezdhetjük a nyomozást annak kiderítésére, hogy kik is vagyunk, mit jelent a mellkasunkra tetovált római 13-as szám, ki a többi tizenkilenc ügynök ésatöbbi.

A korából adódóan a gépigénye se egetverő, a hangulata, zenéi, játékmenete, és stílusa viszont a mai napig egyedi, szóval tessék nyugodtan próbálgatni. Amúgy olvastam olyan kommentet a Youtube-on vele kapcsolatban, hogy a Borderlands után egész ismerős lehet a grafikája (ami hasonló technikát használ, csak „csöppet” ütősebb a szentem).

Magyarítás is van ám hozzá, innen tölthető.

Screenshotok:

Videó (sok általam említett megoldásra van benne példa, ráadásul a vége eléggé fail, érdemes megnézni):

Már egy bő hete szerettem volna írni a filmélményeimről, amelyek mostanában – egyéb más vidám dolgok mellett – érnek hétvégente. Múlt héten például megtekintettük asszonypajtással a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire) című 2008-as angol filmdrámát. Képzeljetek el egy olyan sorsot, amely a legkisebb mértékig se hasonlít a mi európaias, hájhízlalós, fogyasztói társadalom játszi örömeit kereső életutunkra. Nálunk az a nyomorult, sajnálatraméltó ember, aki még harminc évesen is busszal utazik, és az anyjánál lakik (jó, legyen 35), de annál rosszabbat tényleg el se tudunk képzelni, mint amikor valaki hajléktalanként kénytelen élni az életét. Az össznépességre levetítve ez egy elhanyagolható réteg, sőt általában a szociális háló is sikeresen menti meg ezeket az embereket az éh/fagyhaláltól. A film napjaink Indiájában játszódik, annak is a turisták által kevésbé preferált környékein, a fővárost körülölelő gettóban. Itt mindenki olyan életet kell, hogy éljen mint ami nálunk csak az aluljárókban figyelhető meg: tombol a nyomor, az éhség, a bűnözés, és a többi kilátástalanságból eredő negatív hatás.

Egy ilyen sorból származó indiai fiatalnak nagyon nehéz kitörnie (sokkal nehezebb mint akár nekem, vagy neked) a nyomorból. Két út állhat előtte: vagy az eszével tűnik ki (ezért van annyi indiai programozó), vagy maffiózó lesz belőle. Filmünk testvérpárosa, Jamal és Salim is ezek közül választhat. Végül egyikőjük bekerül a Legyen ön is milliomos című műsor helyi változatába, míg a másik valóban fegyvert ragad, és tizenéves fejjel meg is öli élete első emberét. Sorsuk eleinte összefonódik, ám később két- sőt három szálon kezd futni a cselekmény: Jamal (a rendesebbik) keresi élete nőjét Latikát, és próbál tisztességesen élni, míg bátyja, az erőszakos és öntörvényű Salim bedől a könnyű pénz és hatalom csapdájának. Tulajdonképpen a vetélkedő stúdiójában a fiú a kérdések által vet számot sanyarú sorsáról: minden kérdés kapcsolódik az élete egy-egy sorsfordító pillanatához (persze ez misztikus ízt visz a cselekménybe), és azok által tárul fel a néző előtt egy hányattatott, kínnal, és szomorúsággal szegélyezett életút. Természetesen a film végén a sírásra ingerlően totális happy end nem maradhat el (bocs, ha lelőttem ezzel bármilyen poént, bár azért ez várható volt), de ebben a filmben valahogy nem hat műnek ez a végkifejlet. Érdemes megnézni.

Aztán  végre megnéztük Guy Ritchie szintén 2008-as Spíler (RocknRolla) című filmjét, ami számomra nem okozott csalódást: mintha a Blöff-öt láttam volna más szereplőkkel, de majdnem ugyanazokkal a karakterekkel, és ugyanabban a londoni alvilág kulisszái közé helyezett sztorival. Minden adott egy jó kis markáns-állkapcsú lazacsávós, pitiáner bűnözős-dörzsölt gengszteres maffiafilmhez. Természetesen a cselekmény megint a jóízlés határait feszegető módon nyakatekert, van itt minden klisé a turmixban, ami csak szóba jöhet: szerepel benne karrierista végzetasszonya (aki mellesleg könyvelő), orosz milliomos maffiózó, öregedő helyi keresztapa (aki felett már bizony eljárt az idő), szétcrackelt agyú emberi roncs rocksztár (aki engem egy az egyben a The Kolin énekesére emlékeztetett), homoszexuális érzelmeit hirtelen bevalló nőcsábász, és még jópár érdekes figura. Ami igaz mindegyikre az az, hogy egy nagyobb vagyont érő pénzt hajkurásznak a sztori végéig, és ebbéli igyekezetükben gyakran kerülnek szorult, vicces, és véres helyzetekbe.

Nem akarom lelőni a poént, de van pár nagyon emlékezetes jelenet a filmben, például amikor Johnnyt (az említett szétcsúszott rockert) és haverjait viszik kivégezni a lifttel, és ő közben nyugodt hangon kifejti, hogy mi fog történni néhány percen belül… és igaza is lesz. Szóval nagy lélektani drámát, meg mély mondanivalót ne várjunk ettől az alkotástól, de ha ilyen elvárásokat nem támasztunk vele kapcsolatban, akkor egész jól szórakozhatunk rajta. Annyit megtanultam, hogy vigyázzunk az orosz terminátorokkal, némelyiknek egész ferdék a hajlamai 🙂

Legalább hétvégén van kedvem filmet nézni, mert olyankor van társaságom, de itt az albiban semmi pénzért nem moziznék. Van pedig pár mű, amit kifejezetten magamnak szedtem le, mivel tudom, hogy eléggé rétegfilmek (vagy feliratosak, ami manapság kizáró tényező… az a riasztó, hogy ezt még magamon is észrevettem). Ilyen pl. az 1984-as A tank című eposz, ami egy szovjet tank legénységének viszontagságait mutatja be a hetvenes évek háború sújtotta Afganisztájában, vagy a 9 Rota, ami frissebb cucc (2005-ös), de ugyanazt a konfliktust mutatja be. Ezeket nem tudom mikor fogom megnézni, maximum barátnőmet fogom rákényszeríteni, hogy háborús filmeket nézzen velem, ha már néha muszáj elmennem vele shoppingolni 🙂

Beújítottam pár napja egy remek plugin-t a WordPress-em alá (amely így már majdnem két tucat ilyen kis kiegészítést pörget non-stop, a többiekről itt olvashatsz), amely arra hivatott, hogy az RSS feed-emnek generáljon egy kis láblécet, sőt ha egy postot kettévágok egy elegáns <!--more--> segítségével (ami a ‘Tovább is van…’ feliratú linkként szokott a blogon megjelenni), akkor a bejegyzés további része a feed-ben sem lesz olvasható, helyette egy csinos kis hivatkozás fogja jelezni az olvasónak, hogy rá kattintva elolvashatja a teljes szöveget immáron a blog hasábjain. Ezzel két célom volt:

1. elkerülni azt, hogy feedből olvasva egyből „lelőjem a poént”, mivel általában akkor szoktam két részre bontani egy postot, ha a csattanót szeretném elszeparálni. Valami olyasmit akarok elérni, mint a Barátok közt végén a gondterhelt arccal kamerába meredő Miklóssal a filmesek, azaz: fel szeretném kelteni az olvasó kíváncsiságát, hogy mi lesz a folytatás, így ösztönözve őt a kattintásra
2. informatív láblécet szerettem volna a feed-es postok alá, így kicsit barátságosabbá téve a hírfolyamomat

Ehhez találtam kitűnő megoldásra a Ozh’s Better feed nevű plugin személyében, amellyel megturbózhatjuk kicsit az RSS-ünket: kapunk egy pofonegyszerű felületet, amelyen minden szükséges linket, feliratot megszerkeszthetünk akár HTML-tudás nélkül is:

Persze van lehetőség kézzel is szerkeszteni a kódot, így rakhatunk be képet, videót, akármit ide, bár arra azért figyeljünk, hogy ne essünk a ló túlsó oldalára azzal, hogy a lábléc esetleg csicsásabb, mint maga a post, amihez tartozik 🙂

Tulajdonképpen lelkiismereti okokból írtam meg ezt a postot, ugyanis ma ki fogok venni egy pipát a plugin adminfelülten egy checkboxból, amit alapvetően illene bent hagynom, de talán ha kicsit promotálom a plugin-t, akkor nem fogok pokolra jutni. Az említett beállítás, amit ma off-ra fogok állítani a következő lesz:

Így már nyugodt szívvel törlöm a reklámot a feed-jeimből 🙂

Ritka manapság, hogy nagyon várjam egy játék kiadását, bár ez köszönhető a már sokszor szidott vasamnak is, mivel egész egyszerűen nem fut el rajta semmi, ami 5-6 évesnél frissebb hardvert igényel (bár meglepő módon a tegnapi nap felfedezése az volt, hogy az igencsak üde anyagnak számító The Void szinte már-már élvezhetően döcög rajta, ráadásul olyan beteg az egész játék, hogy az már kuriózumszámba megy), így sajnos nincs rá alapom, hogy bármit is várjak. Egy kivétel van csak, amit már kb. fél éve havonta egyszer lecsekkolok a fejlesztők weboldalán. Nehéz kivárni, hogy megjelenjen, de sajnos mindig csalódnom kell, mivel egy kövér „when it’s done”, azaz „majd ha készen lesz” ami fogad a project oldalán már jó ideje.. Volt olyan ígéretük, hogy 2009 végén kiadják, de ez most már nagyon úgy fest, hogy ez ígéret marad, úgyhogy most már nem is írnak semmi konkrétat…

Epekedésem tárgya egy ingyenes mod, amely Black Mesa Source néven fut és egy független csapatocska fejleszti. Célkitűzésük az volt, hogy életre keltsék a Half Life 1-et a második rész grafikai és fizikai motorját felhasználva, így hozva létre egy korrekt – kis túlzással mai igényeknek is megfelelő – agyoneffektezett, csilli-villi látványvilággal rendelkező nosztalgiatúrát. Az első rész a maga korában (12 éve!) csodaszámba ment a durván felturbózott Quake2 által nyújtott újításoknak hála (elég, ha csak a korrekt szájszinkront említem), de a sztorija, és főleg a nagybetűs HANGULATA volt az, ami örök élménnyé tette sokunk számára. Sok-sok pálya, és ötlet van, amit a mai napig fel tudok idézni, és ezt nem sok hasonlóan élelmedett korú programról lehet elmondani. A sztori se volt gyenge: egy Black Mesa nevű titkos földalatti kutatólaboratórium-komplexumban játszódott, ahol – egy félresikerült kísérlet folyamán (amelyet persze a játékosnak saját magának kellett elkövetnie :)) – megnyílik egy kapu egy idegen világra, amelyen keresztül szörnyek lepnek el mindent, és elszabadul a pokol. Később már a hadsereg is beszáll a partiba (vicces módon nem azért, hogy kiirtsák a lényeket, hanem hogy megöljék a túlélőket), sőt feltűnik G-Man is, az öltönyös-nyakkendős figura, akit soha nem tudunk lelőni, viszont néha megjelenik, megigazgatja a nyakkendőjét, és egy elegáns mozdulattal bezárja az orrunk előtt a továbbjutást jelentő ajtót.

Nem is ragozom tovább: a játék egy mestermű, és még ma is élmény tolni, bár a grafika egyszerűsége zavaró lehet.  Ha végre-valahára kiadják, akkor tuti, hogy újra végigjátszom az immáron teljes nagygenerálon átesett motorra hangszerelve, és újra megpróbálom magam a felszínre verekedni Gordon Freeman bőrébe bújva (apropó felszín: emlékszem, hogy amikor először lőttem le helikoptert rakétavetővel, akkor konkrétan tátva maradt a szám a csodálkozástól, annyira eszméletlenül profin volt megcsinálva a zuhanása) keresztülverekedve magam az idegen dimenzió szörnyein, és az elliminálásomra küldött kommandósokon.

Csak összehasonlításképpen íme egy trailer az eredeti Half Life 1-ről:

És itt egy pár perces trailer az új változatról, amit már legalább hússzor megnéztem néhány hónap alatt:

Ahogy mondani szokás: a különbséget zongorázni lehetne, ez még az avatatlan (értsd: nem kockafejű) nézőnek is nyilvánvaló lehet. Szeretném már végre a kezembe fogni a jó öreg pajszeromat, és rendet vágni a rakoncátlan zombik, és egyéb barátságos lények között… hogy erre meddig kell várnom? Na igen, when it’s done…

Kereken tíz napja jött ki ennek a csodálatos zenelejátszó szoftvernek az első már nem 0.x-es verziójú változata (letölhető innen), és ennek kapcsán következzen az alábbiakban egy kis bemutató a drágáról. Miért is használják rengetegen a Winamp helyett? Régebben masszívan tartotta magát a tévhit, hogy sokkal tisztábban adja le a hangokat, mint a többi, de ezt a készítők is cáfolják a weboldalán. Ami viszont tagadhatatlan előnye a többiekkel szemben, hogy:

• kicsi erőforrásigénnyel tolja a metált (vagy akármit)
• testreszabható(bb) a felülete, mint a Winampnak (pl.), rakosgathatjuk, méretezhetjük az ablakait, vagy akár adhatunk hozzá újabb funkciókat is
• alapból tud jópár olyan dolgot, amit a többi nem, vagy csak pluginok által képes ellátni (CD-rippelés, tagelés, konvertálás, vagy akár a Replay Gain, ami révén egy hangerőre tudja hozni a playlist összes számát, stb. stb.)
• tud menni portable módban is, azaz nem igényel telepítést (amit mókás módon mindössze egy ‘portable_mode_enabled’ nevű file megléte jelez neki)
• billentyű gyorsparancsokkal is vezérelhető
• ‘gapless’ lejátszás, azaz nem tart szünetet a számok között, ami pl. koncertfelvételeknél tud hasznos lenni

Ezeken kívül tud még jópár funkciót, de ha esetleg pont olyasmire van szükségünk, amit mégse, akkor ezen az oldalon találhatunk jópár plugint hozzá. Ezek telepítése ugyancsak egyszerű: kicsomagolás után csak be kell őket dobni a program ‘components’ mappájába, restart, és már működnek is. Ez a spártai egyszerűség azért is hasznos, mert így portable módban se kell nélkülöznünk az így hozzáadott funkciókat, pl. én itt a cégnél is fel tudom tolni a last.fm-re az épp hallgatott számok címét ezzel a pluginnal, és nem kellett hozzá telepítenem semmit a gépre (ami ráadásul tilos is itt). Van hozzá még tálcáról vezérlést lehetővé tevő kiegészítés is (itt található), amely a főbb kezelőgombokat (lejátszás, pause, stb.) adja hozzá az óra melletti ikonterülethez, mondanom se kell, hogy ez is nagyon jó cucc, mivel nem kell minden szirszarért előhozni a főablakot (ez nagyon nagy kedvenc funkcióm az AIMP-ben is, bár az tudja alapból).

Tetszetős megoldása még az is, amit eddig se Winampnál, se AIMP-nál, se sehol nem láttam, mégpedig az, hogy beállíthatunk neki Media Folder-eket, amelyeket folyamatosan monitoroz, és ha új zene kerül ezekbe, akkor azok automatikusan hozzáadódnak a Media Library-jához is! Ötletesnek, és hasznosnak tartom ezt is.

Említettem már, hogy a felülete agyonmódosítható, nekem most speciel így fest:

Persze nem nevezném egy vizuális orgazmusnak, de cserébe nem terheli a procit, meg egy lejátszóprogit amúgy se bámul az ember túl sokat.

Szóval ha egy pehelysúlyú, ámde sokoldalú lejátszóra van szükséged, akkor a Winamp (sőt rosszabb esetben a Windows Media Player) helyett próbáld ki ezt!

Ma bekapcsolva hagytam az albérletben a gépemet, mivel munka közben – unalmasabb perceimben – gondoltam rácuppanok TeamViewerrel, elindítok pár letöltést, meg egyáltalán: kicsit otthonosabban érzem magam, mint amúgy, mivel a saját vinyómat turkálhatom bentről. Mivel az utóbbi pár napban többször rácsesztem arra, hogy a fent említett remote desktop progi belépési jelszavát a GMail-lel akartam megjegyeztetni (vázlatban tárolva), de a drága két alkalommal se mentette el (‘Még dolgozunk…’ felirat a képernyő tetején ismerős? Dolgoztak ám, csak nem a levelem elmentésén, az is tuti), így más megoldás után néztem. Rá is jöttem mi lesz a megfelelő gyógyír erre: beizzítottam az Opera Unite (kapcsolódó cikkem itt) Fridge nevű alkalmazását, amely – sok egyéb mellett – erre is tökéletes megoldás: segítségével egy bárhonnan elérhető virtuális hűtőajtót kapunk, amelyre – beállítástól függően – bárki ragaszthat Post-it-eket. Ennyire egyszerű az egész:

Segítségével pofonegyszerűen kezelhető, bárhonnan elérhető felületet kapunk nem túl személyes adataink, teendőink feljegyzésére, ráadásul nekem se kell többet a GMail rapszodikus működésére bíznom magam 🙂

A poén kedvéért elárulom, hogy ezen a címen ti is írhattok a hűtőajtómra cetlit (már amikor megy a gépem) néhány napig, legyetek kreatívak!

Kezem ügyébe akadt egy újabb gyöngyszem, amely szintén a indie-játék kategóriáját erősíti. 2009-es a szentem, és az Osmos-hoz hasonlóan ő is ambient stílusú, amely főleg zenéit nézve válik nyilvánvalóvá. Igazi gyógyjáték, lelazít, pihentet, gyönyörködtet, bár ugyanilyen könnyedséggel képes felcseszni az embert a kisebb-nagyobb eszelős szivatásokkal, amelyeket a drága pályadesignerek rejtettek el a sztorimódban.

Az alapötlet elég egyedi, legalábbis én még nem találkoztam vele sehol: alapból van egy bolygónk, amelyen egy szép fácska termi muslicáinkat (amiket a játék seedling-eknek nevez), amelyek – megszületvén az ágak végén mint valami rügyek – pályára állva keringenek, amíg nem utasítjuk őket. A játék alapvetően egy stratégiai cucc, van benne minden ami a műfaj sajátja: erőforrás-menedzselés, hatalmas seregek összevonása, hátramaradt bázisok védelmének biztosítása, védművek építése, csak éppen még sose láttuk ilyen köntösben visszaköszönni ezt a stílust. Ezekkel a muslicákkal az a feladatunk, hogy bolygóról bolygóra foglaljuk el a teljes pályát, amelyet – az első néhány, és egy-két  speciális pályát leszámítva – természetesen az ellenséges szürke faj rovarpopulációjának szétdisztrojolásával érhetünk el. Szép rendben keringő hadunk két kattintásunk hatására megbolydult méhrajként özönli el a szomszédos bolygókat, ami bár szép látvány, de a későbbi pályákon már érdemes néhány felderítőt előreküldeni, nehogy csúnya véget érjen offenzívánk.

Persze – ahogy már említettem – lényeinket se a gólya hozza (bár az érdekes mellékízt kölcsönözne az anyagnak), hanem a már említett fákon nőnek. Minél több bolygót foglalunk el, annál több fát ültethetünk, így egyre több helyről jön az erősítés, hogy dicsőséges hódítóhadjáratunkban feláldozhassa magát a Vezérért (gyk.: értünk). Persze a fák telepítése sincs ingyen, minden egyes darab tíz katonánk életébe kerül, ami igazán nem ár érte, mivel utána végtelen számú egyedet termel számunkra.

A későbbi pályákon találhatunk olyan bolygókat is, amelyeken nincsenek ellenséges muslicák, „csak” légvédelmi ágyúként üzemelő tüskésfák, amelyek kiiktatása is remek ötlet a programozóktól: hiába van belőlük akár öt is, elég egyet kiirtani, mivel a gyökerein keresztül szorgos rovaraink bemásznak a többi fa gyökeréhez, és – újfent életüket feláldozva – a saját oldalunkra fordítják őket.

Sok más ötlettel is találkozhatunk játék közben, látszik az igyekezet a készítők részéről, hogy ne váljon monotonná az elfoglalósdi. Például jó ötlet az is, hogy nem csak egyfajta egységünk van, hanem a bolygó típusától (ahol teremtek) függően lehetnek gyorsak, erősek, vagy sok életerővel rendelkezőek. Ez a kinézetükön is látszik, sőt azt is megadhatjuk, hogy a bázisukként szolgáló égitestről mondjuk csak az erőseket akarjuk harcba küldeni (mivel a már említett légvédelmi fák ellen pl. ők a leghatékonyabbak).

A játék egészen egyedi grafikai stílust használ, ami szerintem a mellékelt képekből is egész jól átjön. Minimalista, mégis aprólékosan kidolgozott az egész, ráadásul akármilyen durván bezoomolhatunk akkor se lesz pixeles a kép. Apróságokkal is foglalkoztak hál’istennek: új fa telepítésénél pl. rovarjaink egy része (az a tíz darab, amibe kerül) először beágyazódik a felszínbe, majd a gyökere tör utat magának a mag felé, végül az egyik lény maggá alakul, amiből szép lassan elkezd kinőni a növény. Hihetetlen látvány, komolyan mondom! A zene még rátesz a hangulatra egy jó nagy lapáttal: elszállt szintetizátordallamokkal bódító chilles darab mindegyik, tökéletes aláfestései a játék képi világának.

A játékot nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, aki már megcsömörlött az egy kaptafára készült huszadik folytatásokkal operáló tucat-FPS-ektől (nem említek példát, pedig lenne épp elég), nem fél egy kis gondolkodástól, és szereti az újszerű élményeket. Higgyétek el, velem már nagyon régen fordult elő, hogy alig bírtam kilépni egy játékból, de ez még engem is totálisan bekebelezett, megrágott, és félig megemésztett. ‘Muszáj kipróbálni’-kategória.

Linkek:  hivatalos oldal, demo, Youtube-trailer, Steam-oldal.